Nemzeti Ujság, 1928. május (10. évfolyam, 99-121. szám)

1928-05-13 / 109. szám

Vasárnap, 1928 május IS NEMZETI ÚJSÁG Június 18-án ül össze a kisantant-értekezlet Benes meglátogatja a német külügyminisztert Bukarest, május 12. –A Nemzeti Újság tudósítójától.­ Ille­­nes körökben kijelentik, hogy Titu­­lescu, Benes és Marinkovics megállapo­dásához képest, a kisantant értekezlete június 18-án ül össze Bukarestben. Az ér­tekezlet öt napig fog tartani A napiren­den az optánskérdés is szerepelni fog. Berlin, május 12. (A Nemzeti Újság tudósítójától.) Benes cseh külügyminiszter, a jövő héten Lon­donból Berlinbe érkezik, ahol Streseman­­nal fontos megbeszélései lesznek. Berlini diplomáciai körök véleménye szerint Be­nes azért ment Párisba és Londonba, hogy az utódállamok közötti közeledésről tárgyaljon. A Vossische Zeitung értesü­lése szerint Benes, aki a dunai államok gazdasági szövetségét akarná megvaló­sítani, Párisban azt a tanácsot kapta, hogy forduljon ebben az ügyben a német kormányhoz. Londonban ugyan­ezt mondották Benesnek s egyúttal figyel­meztették őt arra is, hogy a középeuró­pai államok egymáshoz való viszonyának megjavulása elsősorban attól függ, sike­rül-e Csehországnak barátságosabb vi­szonyt teremtenie Magyarországgal. (T.) A jövő évi balneológiai kiállítást az állam és a főváros rendezi meg Bethlen István gróf miniszterelnök nemzeti szempontból is fontos­­nak tartja a Kiállítást és a vele kapcsolatos Kongresszusokat . A fővárosnak is nagy idegenforgalmi érdekei fűződnek ehhez a kiállításhoz (A Nemzeti Újság tudósítójától.) Mintegy két éve már, hogy József Ferenc főherceggel az élén, néhány lelkes magyar ember megindí­tott egy világ jelentőségű akciót, amelynek célja, hogy Budapesten egy nagyarányú bal­neológiai kiállítás rendeztessék. Két év óta sok lelkesedés, sok jóakarat, de még több tár­gyalás és még ennél is több harc folyt ennek a gondolatnak az érdekében s a balneológiai kiállítás, amelyet 1929 májusára terveztek, még ma is alig jutott el az előkészítés stádiu­máig. Nem kutatjuk most, hogy ennek a dö­­cögő tempónak mi volt az oka, csak egysze­rűen rámutatunk arra, hogy a fürdőügyi vi­lágkiállítás gondolatát elejteni nem lehet. A nyár folyamán József Ferenc főherceg és a Budapest Fürdőváros Egyesület néhány ve­­zetőjének kíséretében bejárta az európai or­szágokat és városokat, hogy rábírja őket a bu­dapesti fü­rdőügyi kiállításon való részvételre. A lelkes fiatal főherceg külföldi akciója a leg­teljesebb siker jegyében folyt le. Tizenegy ál­lam jelentette be részvételét, legtöbben külön pavillonnal. E kiállítással kapcsolatban pedig ugyanakkorra hat nemzetközi kongresszust is készítenek elő. A külföld tehát azonnal belátta ennek a páratlan jelentőségű gondolatnak a hasznosságát. Csak itthon, Magyarországon nem akartak tudomást venni ennek a kiállí­tásnak óriási értékéről az idegenforgalom és a propaganda szempontjából. A Fürdőváros Egyesület nem tudja előteremteni a szükséges tőkét A Budapest Fürdőváros Egyesület a Cita­dellát akarta felhasználni a kiállítás céljaira , az állam és a főváros jóindulatú támogatása mellett igyekezett megszerezni a beruházások­hoz szükséges magántőke részvételét is. Sajnos, a magyar gazdasági viszonyok válságos ide­jén a magántőke visszahúzódott és hiába volt az egyesület minden fáradozása, a szükséges tőkét nem tudta előteremteni. A tervezgetés legutóbbi stádiumában a leg­különfélébb érdekeltségekről suttogtak és amikor a főváros pénzügyi bizottságában, ille­tőleg közgyűlésén megszavazták a Citadellá­nak 40 évre való átengedését a kiállítási cé­lokra, mindenki meg volt győződve arról, hogy hamarosan megkezdődnek a munkálatok, meg­épül a gellért-hegyi sikló és a jövő évben már készen áll a Gellért-hegy külföldi látogatók ezreinek felvonulására. Az állam másfélmillió pengővel segíti a balneológiai kiállítást Sajnos azonban, az idő haladt és a dolgok álltak. A helyzet általános magyar szempont­ból is szinte katasztrofális jellegűnek mutat­kozott már, mert hiszen a külföldi érdekeltsé­gek máris megkezdték a kiállításon való rész­vételük előkészítését és a legnagyobb botrány lett volna abból, ha a külföldi érdek­eltségeket egyszerűen nekivezették volna a Gellért-hegy csupasz és meredek sziklafalának Egy ilyen blamázsnak nem szabad kitenni ezt az akciót, mert ez ma már nem magánügy, hanem az egész ország ügye. Ez a gondolat volt az, amely Bethlen István gróf miniszterelnökben megérlelte azt az elhatározást, hogy itt ez állam segítő kezével kell belenyúlni ebbe a kérdésbe. Éppen ezért néhány héttel ezelőtt a miniszterelnök a különböző érdekeltségek be­vonásával ankétot hívott össze, amelyen Bod János pénzügyminiszter az állam részéről egy millió 200.000 pengőt ajánlott fel a kiállítás céljaira és ugyanennyit javasolt a főváros részéről való hozzájárulás címén. A bankok jelenlévő képviselői 300.000 pengőt ajánlottak meg, míg a Magy. kir. Államvasutak már korábban 160.000 pengővel járultak hozzá az építkezés költségeihez. A Budapest Fürdőváros R. T. pedig visszalépett a kiállítás megrende­zésétől és az eddigi előmunkálatok költségek­ről egy nemes gesztussal lemondott. Ilyenformán az összes beruházásokhoz szük­séges 8 millió pengőből csupán Budapest szé­kesfőváros részéről remélhető 1 millió 200.000 pengő hiányzik ahhoz, hogy 1929 tavaszán egy pompás balneológiai kiállítást nyithassunk meg a Gellért-hegyen. A fővárostól 1.200.000 pengőt kérnek Reméljük, hogy a főváros tanácsának eddigi jóindulata továbbra is biztosítja ennek a kér­désnek mielőbbi letárgyaltatását és elintézé­sét. Emellett a remény mellett azonban fel kell tételeznünk azt, hogy a főváros közgyűlése sem fog elzárkózni a szükséges összeg meg­szavazása elől, mert hiszen itt a főváros és az ország érdekeiről van szó. Egymillió kettőszázezer pengő meglehetősen nagy összeg a főváros büdzséjében, azonban ennek az összegnek az értéke meg sem köze­líti azokat az eredményeket, amelyeket egy ilyenfajta kiállítás jelent. Ezen a helyen nem akarjuk tárgyalni, várjon a gellérthegyi ki­állítás jövedelmei meghozzák-e a befektetett tőkének a kamatait, csupán ennek a kiállítás­nak idegenforgalmi és propaganda jelentősé­gére kívánunk rámutatni. Ma, amikor az egész világon ébredezni kezd Magyarország Iránt a népek szimpátiája s amikor a világ egyre inkább tudatára jut azoknak az óriási etnikai és kulturális értékeknek, amelyeket eddig nem ismert és amikor ezeknek az értékeknek a fel­ismerése és az ellenünk elkövetett szörnyű igazságtalanságok meglátása alapján a reví­zió gondolata is megmozdult a lelkekben, nekünk magyaroknak minden eszközt fel kell használnunk arra, hogy újabb bizonyítékát adjuk kultúránknak és századszor és ezred­szer is megmutassuk a magyarság külső és belső értékeit. Budapest idegenforgalmi pro­pagandája, amely máris szemmel látható ered­ményeket mutat fel, több mint üzleti propa­ganda. A magyar idegenforgalmi propaganda nemcsak azt jelenti, hogy a szállodások és vendéglősök zsebe megtelik jófajta idegen valutákkal, nemcsak azt jelenti, hogy az uta­zók magyar árut vásárolnak, hanem egyete­mes nemzeti szempontból elsősorban azt je­lenti, hogy magyar igazságot vásárolnak. Nekünk ugyanis nem szabad elfelejtenünk, hogy minél több idegen jön Magyarországra, minél több külföldi ismeri meg Budapestet, kultúráját és a magyar népet, annál több élő és mozgó szócsöve lesz Magyarország igazának. A balneológiai kiállítás költségeihez tehát a fővárosnak nemcsak érdeke, hogy hozzájárul­jon, hanem Csonkamagyarorsz­­ggal szemben egyenesen kötelessége is. Orvosok mondják: a bőrkiütéseket igen gyakran önhibánk, gon­datlanságunk okozza Minden anya a legnagyobb gonddal tisztítja kisbabája pólyáját Mégis kénytelenek az orvosok meg­­állapítani, hogy a bőrkiütések legtöbb­­ször önhibából származnak, azáltal, hogy a csecsemő­ fehérnemű mosásához darab­bos szappant, vagy más, olyan mosó­­szert használunk, amelyek szabad al­­káliát, lúgot tartalmaznak A csecsemő gyenge bőrét az alkálikus maradványok, amelyek a fehérneműre rátapadnak, szörnyű módon izgatják, mert ezeket még gondos öblögetéssel sem könnyű eltávolítani Teljesen nyugodt lehet azonban min­­den anya, aki mosásnál kizárólag Luxot használ. A Lux sem szabad alkáliát, sem más ártalmas arcatrészt nem tartalmaz. Köztudomású, hogy Lux a legfinomabb anyagokra nézve is tel­­jesen ártalmatlan. Gyapjúanyagokhoz: a Lux a gyapjú gyermekruhácskák mosására kiválónak bizonyult. Ha ezeket a holmikat közön­­séges szappannal dörzsöljük, úgy össze­­zsugorodnak­, összecsomósodnak, miáltal a kisbaba sokat szemed. »Lux hasz­­nálata nem kíván dörzsölést és hajszál»­nyit sem hozza össze a mosott holmit Gyapjúntmnel­ Luxban mosva mindig újak maradnak PONGOR BÁLINT NYILATKOZIK A KARITATÍV SEGÉLYAKCIÓRÓL — Hallom, kérem, képviselő úr, hogy ön is megszavazza a hadikölcsönjegyzők kari­tatív segélyezéséről szóló javaslatot. Mondja, kérem, mit tart ön helyesnek ebben a ja­vaslatban. — Ne beszéljünk erről, fiam. Máson jár most az én eszem. Tudja, van nekem egy barátom, régi kedves komám s azt hallottam róla, hogy házasodik. Amikor hát találkoz­tam vele, megveregettem a vállát, átölel­tem, megráztam a kezét és igy szólottam hozzá: — Hallom, Pista, hogy házasodok Mondd, aztán szép a menyasszonyod! A fiú megállott egy percre, aztán így válaszolt: — ízlés dolga. Nekem például nem tetszik. 5 TEREPÉRE — Olvasta a Kék róka párisi sikerét, Asszonyom? — Hat tudja, olvastam is, meg nem is olvastam . . , — Maga miket tud mondani! Hogy ért­sem azt, hogy olvasta is, meg nem is? — Hát például a maguk lapjában ol­vastam. De azokban a lapokban, ame­lyek oldalakat írtak például a Hattyú híres párisi siker bukásár­ól, azokban nem volt egy szó se róla, hogy tetszett a pári­­siaknak Herczeg Ferenc vígjátéka. — Hát csak nem képzeli, hogy ez ten­dencia lehet? — Á, dehogy! Ez a tökéletes hírszolgá­lat . . . — Tökéletes? — Hát persze, mert kormányozható. Nem emlékszik rá, néhai szegény jó Kos­suth Ferencnek volt ilyen kormányoz­ható reumája. Ha szép, békés politikai napok voltak, ak­kor sohse bántotta a csesz Kossuth Ferencet. De mikor a poli­tika zavarosodni kezdett és a pártban a helyzet még nem alakult ki, akkor meg­jelent a kormányozható reuma, amelyet Kossuth Ferenc, aki Európa egyik leg­finomabb és legtapintatosabb politikusa volt, néha bizony aszerint vett észre, hogy fáj-e, — ahogy neki tetszett. — Na és? — Na és némely magyar lapok most aszerint veszik észre, hogy egy darab külföldön tetszett-e, hogy ez nekik — fáj-e? . . . Tudja, mikor Orbók Attilának a darabját századszor játszotta a Theatre de Vaudeville s ezt agyonhallgatták, azon még lehetett mosolyogni, — de hogy a legelső magyar író párisi szereplését ne akarják észrevenni Budapesten, az már nem nevetséges, — az már szomorú! . . . Csak azt nem értem, mit gondolnak, azért mert ők Pesten nem írják­ meg, azért most a párisi közönség már nem is fogja meg­tudni, kicsoda Herczeg Ferenc? Vagy hogy a magyar közönség fogja ezt el­felejteni,­­ ha ők hallgatnak róla­ . . . Tudja, vannak butaságok, amelyek sok­kal jobban ártanak annak, aki elköveti, mint annak, aki ellen elkövetik . . . — Hát mit szólt a Halmay-afférhez? — Érdekes, hogy most egyszerre észre­vették: ejnye, nini, ez a Reinhardt egy csúnya üzletember! Pedig higgye el, hogy ezt minden Shakespeare-előadásán és általában minden előadásán épp úgy észre lehetett volna venni ... De nálunk évek óta hasra vágódtak és kétrét fet­­rengtek Reinhardt előtt, akármicsoda vakmerő rombolást vagy akármicsoda esztelen próbálkozást hozott ... A neve tabu volt, amelyhez nem lehetett hozzá­nyúlni az elmaradottság s a műveletlen­­ség vádja nélkül. Amikor szatócsot esz­­­nált Shylockból, csepűhrágót Othelloból, operettet Moliereből és látványos rsé­­vüt a katolikus legendából, Barnum-cir­­kuszt — Sophoklesből —, akkor oda vol­tak érte. Mint a mesebeli király járt kö­zöttünk Reinhardt a színházüzlet szemér­metlen ingére vetkőzve s mindenki haj­bókolt előtte és hangos szóval hirdette az ő­ művészi arany palástjának dicsére­tét! . . . Most végre valaki elkiáltotta magát, hogy — nini, ezen az emberen nincs is semmi és most egyszerre meg kell tudnunk nekünk, a közönségnek is, hogy akit eddig félistenné tettek, az bi­zony csak­­ igen rosszmodorú üzlet­ember. — Mondja, maga tényleg ilyen rossz véleménnyel van Reinhardtról? — Bevallom műveletlenségemet és el­vetemültségemet, mindig is ilyen rossz véleménnyel voltam róla. Mindig azt éreztem, hogy nagyon is ügyes színházi kalmár ő, aki a maga üzlete számára mindent összevett . . . izé . . . mond­juk . . . össze-eltulajdonított, a világ minden tájáról, amit az utolsó — csak a színpadon az utolsó évtizedekben meg­csináltak . . . Először elvette Brahm-tól a Lessing-színház nagyszerű naturalista színészetét . . . Azután Gordon Graigtől a díszleteket. Azután Baksztól a jelmezek szinpompáját, — azután a futballpályák­tól az ordító tömeget s mind ebből össze­gyúrt valamit és elhitette az emberekkel, hogy ezt m­n találta ki! Ami nálunk any­­nyival könnyebb volt, mert sokan rajta keresztül látták mindezt először. Azután kitalálta, hogy a színész ne a színpadon jöjjön be a közönség elé, hanem a néző­téren át.. Azután kitalálta, hogy a közön­ség menjen fel a színpadra. Igaz, hogy ezt a tingli-tanglit már huszonöt év előtt megcsinálta, de azért sikere volt. És hogy sikere volt, és ebből látszik, hogy milyen kitűnő üzletember. Ki törődött azzal, hogy az ő kezén elsikkadt és megsemmi­sült egy egész színészeti stílus, hogy min­dig meghypuisította az írók és a drámai művek szellemét, hogy a­ misztériumaiban nem tudta megtalálni az áhítatot, a gö­rög tragédiákban a végzetes fenségét, Shakespeareban a egyéniségek nagyvo­nalúságát és Moliereben a humor ellen­állhatatlan tréfáját? A kritika dicsőítette, a közönség bámulta . . . Ugyan mondja, kérem, hát nem volt igaza? — Csak nem akarja azt mondani, hogy a siker mindent igazol? — Erkölcsileg semmiesetre, de anyagi­lag­ bizony a legtöbbször. Egyébként ne féljen, kérem, Reinhardt majd megint megjelenik Budapesten, mond egy-két udvarias frázist s az affér el lesz intézve, — a magyar közönség pedig megint adóz­­hatik a nagy színpadi kalmárnak. — Hát mit szól az Akadémia döntésé­hez? — Hogy Hegedűs Lóránt kapja a publi­cisztikai nagy díjat? No dehát ez csak

Next