Nemzeti Ujság, 1930. február (12. évfolyam, 26-49. szám)

1930-02-16 / 39. szám

Vasárnap, ISM február 16. NEMZETI ÚJSÁG A mesterséges napfényt találta volna fel dr. W. A. Coolidge, a General Elektric amerikai villamostár­saság kísérleti laboratóriumának veze­tője. Ha telefonálás közben írni akar, kérjen fejhallgatót. A SZOVJET BEISMERI A VALLÁSÜLDÖZÉST A Daily Herald és a Rudé Práva védelme 202 TEMPLOM BEZÁRÁSÁT KÖZLI A VILÁGGAL MOSZKVA A Daily Herald című ango­l lap ez i­lő sze­rint az angol munkáspárt hivatalos lapja, de nem mindig volt az. 1922-ig nyíltan be­vallott kommunista lap volt és súlyos vesz­­szőfutást kellett kiállnia, amikor leleplezték, hogy óriási szubvenciókat kapott Moszkvából is papírszállítólányokat Svédországon át a bolsevistáktól. Azóta (lásd némely középeuró­pai szociáldemokrata lapok példáját) nem kommunista, hanem munkáspárti lap s mint ilyen védelmezi körömszakadtig — Moszkvát. A Daily Herald volt az, amely ádázul tá­madta a konzervatív kormányt, amikor a hírhedt Arcos névre hallgató londoni kom­munista „kereskedelmi“ vállalat helyiségében a rendőrség rajtaütéssel házkutatást tartott és kiderült, hogy a szovjet nagykövetség „ke­reskedelmi kirendeltsége" helyiségeiben fegy­verraktárakat tartott. Amikor kiutasították Angliából a szovjet diplomáciai képviseletet és az Arcost, a Daily Herald megszervezte a követség visszahívására irányuló propagan­dát és a munkáskormányt erre rá is kény­­szerítette. Ebből a szempontból kell nézni a nevezett lap közleményét, amelyben állást foglal az Angliában mindjobban erősödő moz­galom ellen, amely a szovjetoroszországi val­lásellenes üldözések megbélyegzését tű­zte ki céljául. A lap szerint ezt a mozgalmat ve­zető konzervatív politikusokból álló bizottság irányítja. A munkáspárt — írja a lap — hatá­rozottan távol tartja magát ettől a mozga­lomtól, mert tárgyi tekintetben elfogadja egy liberális lapnak azt a megállapítását, hogy semmi sem mutat arra, hogy a szovjet­­kormány vallásellenes tevékenysége ma erő­sebb, mint bármely előző korszakban. A magyar olvasóközönség tájékoztatásául tartottuk szükségesnek leszállítani a moszk­vai védelem értékét. A munkáspárt máris érzi, hogy a diplomáciai összeköttetés helyre­állítása nem volt szerencsés ötlet, a hivatalos lap tehát inkább Moszkva, mint London vé­leményét fejezi ki. Arra nem is kívánunk szót vesztegetni, hogy a szociáldemokráciától és a rasszista szellemtől fertőzött Prágában a Rudé Právo cimil kormánytámogató bolsevista-szociálde­mokrata lap kiront a Szentszék vallásvédelmi állásfoglalása ellen. Ez a csehek baja és szé­gyene. Foglalkozzanak ők vele. A szovjet hivatalos beismerése Moszkva, február 15. Hivatalos kimutatás szerint a múlt év október hava óta a mai napig a hatósá­gok rendeletére 202 templomot zártak be Szovjetoroszország területén. Tiltakozik a görög Szentszinódus Athén, február 15. (Havas.) A Szentszinódus tiltakozó le­velet intézett a népszövetséghez, amely­ben közbelépését kéri a szovjet keresz­tényüldözése ellen. VASÁRNAPI POSTA ........ ........................................ Galli Card és a dollárok Most nagyon jól ki lehetne bányászni ezt a témát mindenféle magyar keserűsé­gek szerint és mondhatnánk azt, hogy háromszor négyezer dollár az tizenkét­ezer dollár, vagyis cirka hetvenezer pengő, de egymagában négyezer dollár is több, mint húszezer és Galli Curci mégis csak egy amerikai luxuscikk, ami nem a nyomorúságos magyaroknak való. Százharmincezer pengőt akar bekasz­­szálni a színház három estén a magyar közönségtől, hogy ezt a feltűnően vé­kony hangokat produkáló fenomént meg­fizethesse és tudnunk kell, hogy százhar­mincezer pengő húsz táblásház jöve­delme akármelyik magyar színházban és tizenkétezer dollár, vagyis hetvenezer pengő tíz kitűnő magyar művésznek egész évi fizetése és ennyi pénzből száz magyar művésznek lehetne úgy kipótolni a jövedelmét, hogy boldog és csöndes le­hetne az élete. Az a kérdés is fölmerül­het, hogy éppen Budapest székesfőváros hivatalos színházában kell-e a dicsőséges amerikai pacsirtát a magyarok pénzével megtömni és csakugyan arra valók-e a mi adópénzeink, hogy azokból egy szín­házat szubvencionáljon a főváros, amely ilyen elbírhatatlan konkurrenciát csinál a magyar művészetnek és az amúgy is közömbös és felelősségét nem érző sznob és balkánian külföldimádó magyar gaz­dag publikumot még jobban elidegenítse a magyar művészettől? Csakugyan az hát az érdeke Budapest-­fü­rdővárosnak, hogy itt egy-k­ét Galli Curci megegye az egész szezont, és az egész színházi és zenei kultúrát, amely az idegenforgalom leg­főbb tényezője lehetne, a főváros által szubvencionált dáridón felszervírozzák egy idegen hangtulajdonosnak, hogy az három falasra, két más balkáni fogás között eltűntesse azt fuvolászengésű tor­kában? Ostobaság lenne erről keseregni, mert a jó Isten azzal is ver bennünket, hogy ezt a kesergést senki ebben a siket or­szágban meg nem értené és azt, hogy a magyar művészetnek megtartani és meg­növelni a magyar közönséget és a fő­városnak, a fürdővárosnak nemes szóra­kozások csarnokait épen tartani életkér­dés, azt a mindenféle beszkárt dolgok zsi­vajában senki itt meg nem hallaná. Galli Curci jön és jönni fognak az autók és előbújnak a gazdagok, akik ta­lán nem is tudják, — honnan is tudhat­nák — hogy itt egy nagy magyar mű­vészi kultúra haldoklik az ő érdeklődé­sük híján és szenzációs toalettek fognak megrepedni a gyönyörtől, midőn Galli Curci kigurgulázza azt a magas „é“-t, ami a világ piacán ma négyezer dollárt ér kereken. Alert csak erről van szó, egy felső kvintről, öt olyan magas hangról, ami vékonyabbra sodródik, mint más művésznők legmagasabb hangjai s ami ezen kívül van, az egész többi Galli Curci összesen nem több, mint egy igen jó éne­kesnő, olyan, amilyen van elég a világon és van nekünk is, hála Istennek, itthon, ebben a trianoni hazában is. Erről van szó. A művészet beteg és méltatlan félreértéséről. Igen, értem és helyeslem, hogy, aki olyat tud, amit más meg nem tanulhat, az többet ér, mint az a másik átlag és igenis többet ér a mű­vész, akinek pótlására minden tíz évben, ha egy másik születik, mint teszem azt, egy könyvelő, akinek mesterségét akárki egy félév alatt megtanulja. Értem azt is, hogy egy énekesművész élete átlag tíz­­tizenöt év és ebben az időben kell neki megszereznie mindent, amit egy hivatal­nok egész hosszú életében és nyugdíjáé öregségében megszerzett, sőt elismerem azt is, hogy a művésznek összesen többre van jogos igénye, mint annak, aki nem a lelkét égeti fel mesterségében és nem idegeit tépi ronggyá hivatásáért, hanem közömbös munkáját elvégezvén, ettől a munkától szabadultan a maga életét él­heti. Mindent értek és elhiszek egy bizo­nyos határig s koncedálom a maximu­mot a művésznek, de ennek a maximum­nak a művészet legtöbbjével kell egybe­esnie. A határ ott van, ahol a művészet elérte teljesítőképességének felső hatá­rát. És ezen a ponton meg kell kérdeznünk, hogy vájjon művészet-e az, amiben egy pár szerencsés hang­­fenomén más maximális művészektől kü­lönbözik és művészetet fizetünk-e meg Galli Curcinak, midőn három estére any­nyit kap, amennyit két prominens ma­gyar művész nem kaphat egy egész esz­tendei munkájáért együttesen? Maradjunk most az énekművészetnél. Ennek maximumához a hangnak olyan potenciája kell, amely elég a zeneköltők gondolatainak maradéktalan kifejezésére és kell olyan művészi intuíció, mely a költők műveit át tudja élni és kell olyan kultúra, amely a művek bonyolult szer­kezetét elemezni képes és kell olyan al­kotó készség, amely ezeket a megértett összetevőket az előadás új és egyéni egy­ségében összefoglalja. Lehet aztán ez az énekes potencia olyan teljes, hogy az adott hanganyag és az ezzel operáló te­hetség egyensúlyban van, vagy lehetnek hiányok valamely ponton és a nagyszerű drezdai főzeneigazgató, Busch mester meghatározása szerint lehetnek száz, hat­van-, ötven-, húsz- és ötszázalékos éneke­sek, ahhoz képest, hogy melyik képessé­gük milyen mértékben fogyatékos. De százszázalékos művész az, aki minden vo­natkozásban leírja a költők műveit és ezen túl már csak biológiai érdekességek lehetnek: olyan képesség, a hangnak olyan természetellenes mélysége, vagy magassága, ami már közömbös a művek teljes kifejezésének szempontjából. Száz­­százalékos énekest ma nem ismerünk. Gigli középhangján fátyol van, ez olyan hiba, mely egy-két százalékot levon a ki­fejezés teljes értékéből és Lam­i Volpi hangjából olyan lágyságok hiányoznak, amelyek bizonyos költői gondolatok köz­léséhez föltétlenül kellenek. Talán Ca­ruso volt az utolsó százpercentes mester, s akik ma vannak, azok hanganyagában találhatunk hibákat és kultúrájuk és al­kotóképességük sem áll minden kritika fölött. De ami különbség egy Gigli, egy Lauri Volpi és egy Galli Curci művésze­tében van, az csak árnyalat és nem több árnyalatnál, mert csak biológiai adottsá­gok kis különbségeiben jelentkezik az a differencia, ami Schipát ezektől elvá­lasztja, hiszen művésznek ő is van ak­kora, csak a hangja kisebb. És ezennel kimondom, bár zúduljon fejemre minden sznobok felháborodása, hogy vannak ma­gyar művészek is, akik ezt a kilencven százalékot elérik és ha nem is nevezek meg itthon levő kitűnőségeink közöl sen­kit érthető okokból, kimondom azt, hogy Németh Alária percentekben kifejezve is van akkora művész, mint Galli Curci. Itt van hát a limit, amin túl a művészet anyagi értékelésében nem szabad men­nünk, mert például a Németh Mária pro­dukciója és a Galli Curci produkciója között nem lehet akkora művészi érték­­különbség, ami az ezer pengő és a négy­ezer dollár fellépti díjakban kifejeződik és nem lenne akkor sem, ha Galli Curci csakugyan maga a százszázalékos művész lenne. Mért tud az az olasz-amerikai művész­nő többet, mint a mi nagy művészeink? Három hanggal magasabban tud fel­mászni olyan kadenciákban, amiknek semmi közük a költő gondolataihoz, olyan három hanggal, ami már nem szükséges a költők, az igazi költők gon­dolatainak közléséhez és olyan kadenciák­ban, amiket jórészt maga a művésznő kanyarint a művek cifraságaihoz, vagy a költők nem belső szükségből, hanem egy ilyenre képes énekesnő szolgálatára cirkalmaznak ki puszta technikával. Egy este három, négy ilyen, művészileg fe­lesleges túl magas, monstruózus hang: ez a Galli Curci többlete. Egy szervezeti, vagy mondjuk, technikai érdekesség, a neon értékesebb, mint annak a szárny­kürtösnek képessége, aki öt percig tart ki egy magas hangot a katonabandában, vagy harminchatodik Rácz Lacié, aki egyszerre öt vonóval hegedül. Ha ez a három-négy magas hang elmarad, a mű­vészet semmit se veszített és ha az a kö­zönség, amelynek egy énekes hiába adja négy órán át maradéktalanul a költőt, ettől a felesleges akrobatikától extázisba jön, az még érthető valahogy, de merő­ben érthetetlen, hogy az úgynevezett hozzáértők is szó nélkül belenyugosznak abba az értékelésbe, hogy egy ilyen tüdő- és gégesajátosság további négyezer pengőt ér, holott addig az egész művé­szet caknmpakk legfeljebb ezeret. Egyáltalában szeretnék én egyszer egy pár ilyen ínyenc hozzáértőt beültetni egy sötét szobába és odatennék nekik, mond­juk, egy zenekart úgy, hogy ők azt ne lássák és huzatnám nekik a fülükbe öt­ször egymásután ugyanazt a művet öt különböző karmesterrel, mondjuk, vagy énekeltetném öt olyan énekessel, akinek a hangját nem ismerik. Akik a művészt is­mervén, elájulnak a dirigens finomságá­tól, vagy­ az énekes kultúrájától, úgy meglennének zavarodva, h­a ismeretlen eredetű h­angzatok között kellene kiiga­­zodniok, mint az a dohányos, akinek sö­tétben kellene öt finom cigaretta közül a maga világosságban oly ismerős kedven­cét felismerni. Nagyon sok irreális bele­­képzelés, sőt nagyon sok sznob tudatlan­ság van a hisztériás ínyencek gyönyör­­konvencióiban, pláne, ha meggondoljuk, hogy mi az, amit okvetlenül észrevesz a gourmet és hogy az nem más, mint a Galli Curci három felesleges magas hangja. A cigányklarinétos cifrája, ké­rem alázatossággal, ez az, amit minden finom lélek okvetlenül észrevesz, mert ha nem ez lenne, akkor nem fizetnének Galli Curcinak ötször annyit, mint Németh Aláriának, holott produkciójukban csak ez a cifraság tesz különbséget, vagy leg­alább lenne egy pár szó, amely a művé­szet nevében tiltakoznék az ilyen túlérté­kelés ellen és a művészet érdekében, mert az ilyenek teszik a sznob gazdagok tár­sadalmán kívül az egész társadalomban gyűlöletessé a művészetet. Márkus László CSU20S' köszvényes fájdalmaknál idegzsábáknál, merülésből' eredő ,szaggatásoknál, kimerültségnél, ne­héz betegségek utáni lábbadozásnál a fájó tagok bedörzsülése, kenege­­tése, makacsabb esetekben pedig h­osszantartó, erőteljes gyúrása (masszírozása) a valódi Diana sósborszasszel gyors enyhü­lést nyújt a szenvedőknek­; csilla­pítja, majd rövidesen megszünteti a fájdalmakat; felfrissíti a vér­keringést; a bőrt egészséges mű­ködésre serkenti s az egész köz­érzést előnyösen megváltoztatja Arak: 1 kis üveg _ ... p 1.io 1 közép Üveg _ P 3.20 1 nagy üveg .. ... .. . 6.40 9 ~ ' --Siján Tárgyilagosság 1. Beszélgettünk. Azaz nem beszélgettünk. Politizáltunk. Azaz nem is politizáltunk. Csak barátom politizált. Mégsem. Nem is politizált. Csak szidta azo­kat, akik nincsenek vele egy véleményen. És ő így szólott: — Hidd el, X. a világ legostobább embere. 2. Ekkor szóhoz jutottam én és igy szóltam: — Voltál kérlek te már Kínában? — Nem — mondá barátom. — Uníguayban voltál? — Sohasem. — Jártál te a Fidzsi-szigeteken? — Hová gondolsz? — Ismersz te mindenkit Romániában? — Senkit sem. — Délafrikában nem voltál? — Ott sem. 3. — Akkor nem mondhatsz ilyeneket. — Mit nem mondhatok? — Azt nem mondhatod, hogy X. a világ legostobább embere. Mit lehet tudni, hátha Kí­nában vagy Tasmaniában, Paraguayban vagy Csehországban van egy nála is ostobább. Le­gyünk tárgyilagosak. Mondjuk, hogy X. Ma­gyarország legostobább embere. 4. Ebben megegyeztünk.

Next