Nemzeti Ujság, 1930. február (12. évfolyam, 26-49. szám)
1930-02-16 / 39. szám
Vasárnap, ISM február 16. NEMZETI ÚJSÁG A mesterséges napfényt találta volna fel dr. W. A. Coolidge, a General Elektric amerikai villamostársaság kísérleti laboratóriumának vezetője. Ha telefonálás közben írni akar, kérjen fejhallgatót. A SZOVJET BEISMERI A VALLÁSÜLDÖZÉST A Daily Herald és a Rudé Práva védelme 202 TEMPLOM BEZÁRÁSÁT KÖZLI A VILÁGGAL MOSZKVA A Daily Herald című angol lap ez ilő szerint az angol munkáspárt hivatalos lapja, de nem mindig volt az. 1922-ig nyíltan bevallott kommunista lap volt és súlyos veszszőfutást kellett kiállnia, amikor leleplezték, hogy óriási szubvenciókat kapott Moszkvából is papírszállítólányokat Svédországon át a bolsevistáktól. Azóta (lásd némely középeurópai szociáldemokrata lapok példáját) nem kommunista, hanem munkáspárti lap s mint ilyen védelmezi körömszakadtig — Moszkvát. A Daily Herald volt az, amely ádázul támadta a konzervatív kormányt, amikor a hírhedt Arcos névre hallgató londoni kommunista „kereskedelmi“ vállalat helyiségében a rendőrség rajtaütéssel házkutatást tartott és kiderült, hogy a szovjet nagykövetség „kereskedelmi kirendeltsége" helyiségeiben fegyverraktárakat tartott. Amikor kiutasították Angliából a szovjet diplomáciai képviseletet és az Arcost, a Daily Herald megszervezte a követség visszahívására irányuló propagandát és a munkáskormányt erre rá is kényszerítette. Ebből a szempontból kell nézni a nevezett lap közleményét, amelyben állást foglal az Angliában mindjobban erősödő mozgalom ellen, amely a szovjetoroszországi vallásellenes üldözések megbélyegzését tűzte ki céljául. A lap szerint ezt a mozgalmat vezető konzervatív politikusokból álló bizottság irányítja. A munkáspárt — írja a lap — határozottan távol tartja magát ettől a mozgalomtól, mert tárgyi tekintetben elfogadja egy liberális lapnak azt a megállapítását, hogy semmi sem mutat arra, hogy a szovjetkormány vallásellenes tevékenysége ma erősebb, mint bármely előző korszakban. A magyar olvasóközönség tájékoztatásául tartottuk szükségesnek leszállítani a moszkvai védelem értékét. A munkáspárt máris érzi, hogy a diplomáciai összeköttetés helyreállítása nem volt szerencsés ötlet, a hivatalos lap tehát inkább Moszkva, mint London véleményét fejezi ki. Arra nem is kívánunk szót vesztegetni, hogy a szociáldemokráciától és a rasszista szellemtől fertőzött Prágában a Rudé Právo cimil kormánytámogató bolsevista-szociáldemokrata lap kiront a Szentszék vallásvédelmi állásfoglalása ellen. Ez a csehek baja és szégyene. Foglalkozzanak ők vele. A szovjet hivatalos beismerése Moszkva, február 15. Hivatalos kimutatás szerint a múlt év október hava óta a mai napig a hatóságok rendeletére 202 templomot zártak be Szovjetoroszország területén. Tiltakozik a görög Szentszinódus Athén, február 15. (Havas.) A Szentszinódus tiltakozó levelet intézett a népszövetséghez, amelyben közbelépését kéri a szovjet keresztényüldözése ellen. VASÁRNAPI POSTA ........ ........................................ Galli Card és a dollárok Most nagyon jól ki lehetne bányászni ezt a témát mindenféle magyar keserűségek szerint és mondhatnánk azt, hogy háromszor négyezer dollár az tizenkétezer dollár, vagyis cirka hetvenezer pengő, de egymagában négyezer dollár is több, mint húszezer és Galli Curci mégis csak egy amerikai luxuscikk, ami nem a nyomorúságos magyaroknak való. Százharmincezer pengőt akar bekaszszálni a színház három estén a magyar közönségtől, hogy ezt a feltűnően vékony hangokat produkáló fenomént megfizethesse és tudnunk kell, hogy százharmincezer pengő húsz táblásház jövedelme akármelyik magyar színházban és tizenkétezer dollár, vagyis hetvenezer pengő tíz kitűnő magyar művésznek egész évi fizetése és ennyi pénzből száz magyar művésznek lehetne úgy kipótolni a jövedelmét, hogy boldog és csöndes lehetne az élete. Az a kérdés is fölmerülhet, hogy éppen Budapest székesfőváros hivatalos színházában kell-e a dicsőséges amerikai pacsirtát a magyarok pénzével megtömni és csakugyan arra valók-e a mi adópénzeink, hogy azokból egy színházat szubvencionáljon a főváros, amely ilyen elbírhatatlan konkurrenciát csinál a magyar művészetnek és az amúgy is közömbös és felelősségét nem érző sznob és balkánian külföldimádó magyar gazdag publikumot még jobban elidegenítse a magyar művészettől? Csakugyan az hát az érdeke Budapest-fürdővárosnak, hogy itt egy-két Galli Curci megegye az egész szezont, és az egész színházi és zenei kultúrát, amely az idegenforgalom legfőbb tényezője lehetne, a főváros által szubvencionált dáridón felszervírozzák egy idegen hangtulajdonosnak, hogy az három falasra, két más balkáni fogás között eltűntesse azt fuvolászengésű torkában? Ostobaság lenne erről keseregni, mert a jó Isten azzal is ver bennünket, hogy ezt a kesergést senki ebben a siket országban meg nem értené és azt, hogy a magyar művészetnek megtartani és megnövelni a magyar közönséget és a fővárosnak, a fürdővárosnak nemes szórakozások csarnokait épen tartani életkérdés, azt a mindenféle beszkárt dolgok zsivajában senki itt meg nem hallaná. Galli Curci jön és jönni fognak az autók és előbújnak a gazdagok, akik talán nem is tudják, — honnan is tudhatnák — hogy itt egy nagy magyar művészi kultúra haldoklik az ő érdeklődésük híján és szenzációs toalettek fognak megrepedni a gyönyörtől, midőn Galli Curci kigurgulázza azt a magas „é“-t, ami a világ piacán ma négyezer dollárt ér kereken. Alert csak erről van szó, egy felső kvintről, öt olyan magas hangról, ami vékonyabbra sodródik, mint más művésznők legmagasabb hangjai s ami ezen kívül van, az egész többi Galli Curci összesen nem több, mint egy igen jó énekesnő, olyan, amilyen van elég a világon és van nekünk is, hála Istennek, itthon, ebben a trianoni hazában is. Erről van szó. A művészet beteg és méltatlan félreértéséről. Igen, értem és helyeslem, hogy, aki olyat tud, amit más meg nem tanulhat, az többet ér, mint az a másik átlag és igenis többet ér a művész, akinek pótlására minden tíz évben, ha egy másik születik, mint teszem azt, egy könyvelő, akinek mesterségét akárki egy félév alatt megtanulja. Értem azt is, hogy egy énekesművész élete átlag tíztizenöt év és ebben az időben kell neki megszereznie mindent, amit egy hivatalnok egész hosszú életében és nyugdíjáé öregségében megszerzett, sőt elismerem azt is, hogy a művésznek összesen többre van jogos igénye, mint annak, aki nem a lelkét égeti fel mesterségében és nem idegeit tépi ronggyá hivatásáért, hanem közömbös munkáját elvégezvén, ettől a munkától szabadultan a maga életét élheti. Mindent értek és elhiszek egy bizonyos határig s koncedálom a maximumot a művésznek, de ennek a maximumnak a művészet legtöbbjével kell egybeesnie. A határ ott van, ahol a művészet elérte teljesítőképességének felső határát. És ezen a ponton meg kell kérdeznünk, hogy vájjon művészet-e az, amiben egy pár szerencsés hangfenomén más maximális művészektől különbözik és művészetet fizetünk-e meg Galli Curcinak, midőn három estére anynyit kap, amennyit két prominens magyar művész nem kaphat egy egész esztendei munkájáért együttesen? Maradjunk most az énekművészetnél. Ennek maximumához a hangnak olyan potenciája kell, amely elég a zeneköltők gondolatainak maradéktalan kifejezésére és kell olyan művészi intuíció, mely a költők műveit át tudja élni és kell olyan kultúra, amely a művek bonyolult szerkezetét elemezni képes és kell olyan alkotó készség, amely ezeket a megértett összetevőket az előadás új és egyéni egységében összefoglalja. Lehet aztán ez az énekes potencia olyan teljes, hogy az adott hanganyag és az ezzel operáló tehetség egyensúlyban van, vagy lehetnek hiányok valamely ponton és a nagyszerű drezdai főzeneigazgató, Busch mester meghatározása szerint lehetnek száz, hatvan-, ötven-, húsz- és ötszázalékos énekesek, ahhoz képest, hogy melyik képességük milyen mértékben fogyatékos. De százszázalékos művész az, aki minden vonatkozásban leírja a költők műveit és ezen túl már csak biológiai érdekességek lehetnek: olyan képesség, a hangnak olyan természetellenes mélysége, vagy magassága, ami már közömbös a művek teljes kifejezésének szempontjából. Százszázalékos énekest ma nem ismerünk. Gigli középhangján fátyol van, ez olyan hiba, mely egy-két százalékot levon a kifejezés teljes értékéből és Lami Volpi hangjából olyan lágyságok hiányoznak, amelyek bizonyos költői gondolatok közléséhez föltétlenül kellenek. Talán Caruso volt az utolsó százpercentes mester, s akik ma vannak, azok hanganyagában találhatunk hibákat és kultúrájuk és alkotóképességük sem áll minden kritika fölött. De ami különbség egy Gigli, egy Lauri Volpi és egy Galli Curci művészetében van, az csak árnyalat és nem több árnyalatnál, mert csak biológiai adottságok kis különbségeiben jelentkezik az a differencia, ami Schipát ezektől elválasztja, hiszen művésznek ő is van akkora, csak a hangja kisebb. És ezennel kimondom, bár zúduljon fejemre minden sznobok felháborodása, hogy vannak magyar művészek is, akik ezt a kilencven százalékot elérik és ha nem is nevezek meg itthon levő kitűnőségeink közöl senkit érthető okokból, kimondom azt, hogy Németh Alária percentekben kifejezve is van akkora művész, mint Galli Curci. Itt van hát a limit, amin túl a művészet anyagi értékelésében nem szabad mennünk, mert például a Németh Mária produkciója és a Galli Curci produkciója között nem lehet akkora művészi értékkülönbség, ami az ezer pengő és a négyezer dollár fellépti díjakban kifejeződik és nem lenne akkor sem, ha Galli Curci csakugyan maga a százszázalékos művész lenne. Mért tud az az olasz-amerikai művésznő többet, mint a mi nagy művészeink? Három hanggal magasabban tud felmászni olyan kadenciákban, amiknek semmi közük a költő gondolataihoz, olyan három hanggal, ami már nem szükséges a költők, az igazi költők gondolatainak közléséhez és olyan kadenciákban, amiket jórészt maga a művésznő kanyarint a művek cifraságaihoz, vagy a költők nem belső szükségből, hanem egy ilyenre képes énekesnő szolgálatára cirkalmaznak ki puszta technikával. Egy este három, négy ilyen, művészileg felesleges túl magas, monstruózus hang: ez a Galli Curci többlete. Egy szervezeti, vagy mondjuk, technikai érdekesség, a neon értékesebb, mint annak a szárnykürtösnek képessége, aki öt percig tart ki egy magas hangot a katonabandában, vagy harminchatodik Rácz Lacié, aki egyszerre öt vonóval hegedül. Ha ez a három-négy magas hang elmarad, a művészet semmit se veszített és ha az a közönség, amelynek egy énekes hiába adja négy órán át maradéktalanul a költőt, ettől a felesleges akrobatikától extázisba jön, az még érthető valahogy, de merőben érthetetlen, hogy az úgynevezett hozzáértők is szó nélkül belenyugosznak abba az értékelésbe, hogy egy ilyen tüdő- és gégesajátosság további négyezer pengőt ér, holott addig az egész művészet caknmpakk legfeljebb ezeret. Egyáltalában szeretnék én egyszer egy pár ilyen ínyenc hozzáértőt beültetni egy sötét szobába és odatennék nekik, mondjuk, egy zenekart úgy, hogy ők azt ne lássák és huzatnám nekik a fülükbe ötször egymásután ugyanazt a művet öt különböző karmesterrel, mondjuk, vagy énekeltetném öt olyan énekessel, akinek a hangját nem ismerik. Akik a művészt ismervén, elájulnak a dirigens finomságától, vagy az énekes kultúrájától, úgy meglennének zavarodva, ha ismeretlen eredetű hangzatok között kellene kiigazodniok, mint az a dohányos, akinek sötétben kellene öt finom cigaretta közül a maga világosságban oly ismerős kedvencét felismerni. Nagyon sok irreális beleképzelés, sőt nagyon sok sznob tudatlanság van a hisztériás ínyencek gyönyörkonvencióiban, pláne, ha meggondoljuk, hogy mi az, amit okvetlenül észrevesz a gourmet és hogy az nem más, mint a Galli Curci három felesleges magas hangja. A cigányklarinétos cifrája, kérem alázatossággal, ez az, amit minden finom lélek okvetlenül észrevesz, mert ha nem ez lenne, akkor nem fizetnének Galli Curcinak ötször annyit, mint Németh Aláriának, holott produkciójukban csak ez a cifraság tesz különbséget, vagy legalább lenne egy pár szó, amely a művészet nevében tiltakoznék az ilyen túlértékelés ellen és a művészet érdekében, mert az ilyenek teszik a sznob gazdagok társadalmán kívül az egész társadalomban gyűlöletessé a művészetet. Márkus László CSU20S' köszvényes fájdalmaknál idegzsábáknál, merülésből' eredő ,szaggatásoknál, kimerültségnél, nehéz betegségek utáni lábbadozásnál a fájó tagok bedörzsülése, kenegetése, makacsabb esetekben pedig hosszantartó, erőteljes gyúrása (masszírozása) a valódi Diana sósborszasszel gyors enyhülést nyújt a szenvedőknek; csillapítja, majd rövidesen megszünteti a fájdalmakat; felfrissíti a vérkeringést; a bőrt egészséges működésre serkenti s az egész közérzést előnyösen megváltoztatja Arak: 1 kis üveg _ ... p 1.io 1 közép Üveg _ P 3.20 1 nagy üveg .. ... .. . 6.40 9 ~ ' --Siján Tárgyilagosság 1. Beszélgettünk. Azaz nem beszélgettünk. Politizáltunk. Azaz nem is politizáltunk. Csak barátom politizált. Mégsem. Nem is politizált. Csak szidta azokat, akik nincsenek vele egy véleményen. És ő így szólott: — Hidd el, X. a világ legostobább embere. 2. Ekkor szóhoz jutottam én és igy szóltam: — Voltál kérlek te már Kínában? — Nem — mondá barátom. — Uníguayban voltál? — Sohasem. — Jártál te a Fidzsi-szigeteken? — Hová gondolsz? — Ismersz te mindenkit Romániában? — Senkit sem. — Délafrikában nem voltál? — Ott sem. 3. — Akkor nem mondhatsz ilyeneket. — Mit nem mondhatok? — Azt nem mondhatod, hogy X. a világ legostobább embere. Mit lehet tudni, hátha Kínában vagy Tasmaniában, Paraguayban vagy Csehországban van egy nála is ostobább. Legyünk tárgyilagosak. Mondjuk, hogy X. Magyarország legostobább embere. 4. Ebben megegyeztünk.