Nemzeti Ujság, 1930. április (12. évfolyam, 74-97. szám)

1930-04-01 / 74. szám

$.M $" //) H­ajéit? W­­a MacDonald^^^^P^g érte az alsó-Tárgyalásos^Indulnak a magyar, osztrák gazdasági kapcsolatok ki­­építésére A londoni flottaértekezlet döntés előtt áll A szociáldemokraták újból megtá­madták a Heim­wehrt Sürgős munkával segítenek a kubi­­kusokon A lengyel szocialisták tüntettek Slaves ezredes kormánya ellen Júniusban megnyílik az Iskolasza­natórium Egyesület szentgott­hárdi szanatóriuma Kétszázezer pengővel akarják emel­­ni a Városi Színház szubvencióját .­ A határidőüzlet reformja ügyében l­s csütörtökön teljes ülést tart a tőzs- / tanács / v A Mérnöki Kamara megint Kos­­­­salka János dr. egyetemi tanárt / választotta elnökévé .­­J Kedden mutatkozik be az új német kormány A Rajnavidék megszállása június­­ban véget ér Ausztria tiltakozott az oroszországi vallásüldözés ellen Félszázados jubileuma alkalmából Kohl Ferenc nyomdaigazgatót meleg ünneplésben részesítették Újra szabályozták a bankok a hitel­­feltételeket és a betéti kamatlábat Gelli-Cure! nyilatkozott európai bu­­kásáról A távolbalátó készülék magyar fel­­találom április 3-án érkezik Bn­­danestro flasszk­o­berreg­y­­te­ret dolgozott ki a szovjet leküzdésére Az asztalosmesterek állást foglaltak a m­oleoras munkaidő bevezetése mellett A kiviteli prémium biztosíthatja a megfelelő gabonaárakat Ismét emelkedett a fizetésképtelen­­séfiek száma Vakmerő postarablás volt Somogy­­megyében Jéghegyek közé került egy Óceán­­járó Tizenhat munkást eltemetett egy amerikai bányában a robbanás U.A tanú jelentkezett a Kutyepov. ügyben Nagy Ernő MAC nyerte a Ters­­tyánszky-emlékplakettet C ,s30 APR t ‘q M I ■ jy MzlkK é üiHpf YTYC1ÉÍ2 —^ *. A.t no-04. M*k. H Ag&yj iiipw fflWmWm MB IH H IS H sü I Hi Ihm W ................ ..... . kiadóhlvatalaktL, ■ Xgfjfi jUSM 1 ff Wt Mi ff W8 T VM 881 SSH ■ v (Sil Mllér - H i r d - L ^B^L^sLmLRJKK (JJOtSM !h~ Felesül szerkeszti!­­ TÓTH LÁSZLÓ dr. ♦ KERESZTÉNY POLITIKAI NAPILAP ♦ TÚRI BÉLA ,­­ ■ ...■■■■■■ ............................■■■■■....................................... ............ ................................­­ .............................. XII. évfolyam 74. szám ♦ Kedd ♦ Budapekfilmiegó április 1• Polgár és közteher Ott álltunk egykoron a vásárhelyi piactéren, amikor Szántó-Kovács János emberei megindultak a városháza ellen. Kétkezi munkások kértek s követeltek akkor kenyeret a hiába küldötte ellenük Nagy Sándor főkapitány embereit, hiába ugrattak közéjük a lovas csendőrök, a tömeg iszonyatos némasága felkavarta az ország indulatait. Vadnay Andor meg­írta híres könyvét A Tiszamellékről , ahogy most olvassuk ennek a nagy ma­gyar szociálpolitikusnak remek okfejté­sét, megint csak az alföldi tájra mered figyelmünk, ahol Szentesen, Csongrádon, Vásárhelyen és Szegeden megint csuk ott állanak a piactéren „a köpködők“, a nincsetlenek, ahogy Tömörkény István elnevezte őket. Ki járt már nyáron a Fehér-tó végtelen szikesén! Csak ennek a tájnak kietlen csöndje hasonlatos ezek­nek a kultikus tömegeknek halk és szó­­talan fájdalmához. Nagyon sok időbe telik, amig a magyar paraszt feljajdul és hogy most már munkát kértek és erdő szóra összesereglettek, az, az veszedelmes nyo­morúságot jelent. Mayer János földmi­­velési miniszter kétségtelenül államfér­­fiúhoz illő bölcsességgel járt el, amikor intézkedett, hogy legalább is a munkások egy része számára kenyeret biztosítson. Ha a földmivelésügyi miniszter okos és gyors elhatározása folytán hamarosan megkezdődnek a Kőrös mentén az ármen­­tesítési munkálatok, talán egy-kétezer ember hozzájut a betevő falathoz. De mi ?'?' r **Vfc‘rrH Mert nem egy kétezer emberről van szó, hanem nyilván tízezerről, vagy ötvenezerről, vagy talán még többről. Ám­­ugyanakkor, amikor az Alföldről Budapestre sikolt az éhezők ke­serves kiáltása, itt is minden héten csak növekedik a munkanélküliek tömege. Máskor ilyenkor tavaszon enyhülés állt be a gazdasági élet sivárságában, meg­kezdődött a nagyobb építőm­un­ka és ez lehetőséget nyújtott iparoskezek foglalkoz­tatására és munkások elhelyezésére. Egy­kor azt szerették mondani, akinek nem jut más munka: menjen kapálni. Az Al­földön százezrek állanak kapával a kezük­ben, de ők sem kapnak munkát és akik a maguk földjén gazdálkodnak, azok két­ségbeesve gondolnak a termés árára és mindarra a sok veszedelemre, ami a me­zőgazdaságot fenyegeti. Könnyű olyan jelszavakat is felvetni, hogy újabb föld­reformmal lehet segíteni a bajokon. Bo­tor beszéd, csalfa játék a szavakkal! Kér­dezzék meg azokat, akik a földreform so­rán földhöz jutottak, nem volt-e jobb, gondtalanabb az életük és reménytelje­­t­ebb a sorsuk, amikor biztos volt még a kenyerük! Mayer János megtette, amit tehetett és a földmivelési miniszter rendelkezésére álló összegből kölcsönt utalt ki az ármen­­tesítő társulatnak, hogy földmunkát kezd­jen. De várjon az államháztartás nyújt-e lehetőséget ahhoz, hogy munkaalkalmat­­biztosítson mindazoknak, akik munkára éhesek, mert egyáltalán éhesek, s vájjon meddig lehet még fokozni az állam ter­heit, illetőleg azokat a terheket, amelyeket az állam­nak a polgárság vállalta. A mai Magyarország költségvetése kétötöddel nagyobb, mint amekkora volt ugyanezen a területen a régi Magyarországé, holott akkor a gazdasági, a termelési és általá­ban a pénzügyi viszonyok sokkal jobbak voltak, mint manapság. Az állam terhei ilyenformán már úgy nehezednek az egész termelésre, az egész magángazda­ságra s általában minden ember életére, mint ahogy a malomkő súlyosodik a mán­gorlóra. Nincs senki, sem egyetlen társa­dalmi osztály, sem foglalkozási ág, sem egyén, nincs egyetlen tagja sem a dolgozó társadalomnak, aki ne érezné immár el­viselhetetlennek a terheket. Anoonyi diad­­át-N.­ Lux. rím .*• Szobrot v­­nvt telei ma­gyar adófizetőnek! Nincs már névtelen adófizető! Nevek olvashatók immár az árverési lajstromokban, a kényszeregyez­­ségi hírekben, a csődjelentésekben. Vég­telen névsor ez, szinte nincs már határa. Az államháztartás számadatai megduz­zadtak. A pénzügyminiszter törekvése, hogy a költségvetést lecsökkentse, csak azzal az eredménnyel járt, hogy az idei kiadások 2,3 százalékkal lesznek kisebbek, mint amekkorák tavaly voltak. Ó, ha 2,3 százalék volna mindössze az a többlet­teher, amelyet a gazdasági élet visel, mily könnyű volna akkor a megoldás. Ám alig tették közzé a költségvetést és még csak a bizottságban tárgyalják, már mennyi újabb kívánság, milyen rengeteg sora a követeléseknek merült fel Csak olvasni kell a bizottságban elhangzott beszédeket, hogy megállapítsuk: ugyanazok, akik sokalják az államháztartás kiadásait, a maguk érdekeltségeik, a kerületeik, fog­lalkozásuk számára hogyan követelik a milliókat, meg az újabb tízmilliót. A szo­cialisták azzal vádolják meg a kormányt, hogy rengeteg a kiadás, de ugyanekkor most azt követelik, hogy ezt a hiányt is, meg azt a hiányt is az állami hozzájárulás emelésével pótolják. Igen helyesen azt mondja mindenki, hogy a külföldi köl­csönt csak lukratív beruházási célokra szabad felvenni, de szinte napról-napra merül fel a terv, hogy mi mindent kellene még építeni, mi mindent kell majd még megalkotni és ha csak ezeknek a­ különben jóakaratú reménységeknek tizedrészét valósítják meg, akkor csupán a kamat­szolgáltatás megint olyan terhet jelent a költségvetésben, amely lehetetlenné teszi a kiadások leszállítását. Nem egyszer mondottuk már, hogy ren­geteg az igény az állammal szemben, de ugyanekkor feledik, hogy az állam igé­nyei ilyen módon is növekednek meg a polgársággal szemben. Bevalljuk: az eta­­tizmus megnövekedését s az állam erős szerepét olyan területeken, amelyek a magángazdaság, vagy pedig a társada­lom feladatai volnának, nem tartjuk sze­rencsésnek olyankor, amikor végeredmé­nyében ezeket a terheket a gazdasági élet­nek és a társadalomnak kell fedeznie, ho­lott a gazdasági élet és a társadalom szá­mára teókiai obzettttál sokkal termé­kenyebb feladatok megvalósítása volna szükséges. Vegyük már egyszer tudomá­sul, hogy szegény ország vagyunk és hogy,, mert szegény ország vagyunk ehhez a szegénységhez kell hozzáalkal­mazni igényeinket és kívánságainkat, vágyainkat és alkotásainkat. Ha a gaz­dasági élet nem bírja el ezeket a terhe­ket, akkor hogyan akarjuk, hogy ez a gazdasági élet olyan termelőmunkát vé­gezzen, hogy munkát és kenyeret juttas­son mindenkinek. Pedig — állapítsuk meg ezt őszintén — egyedül a magángazdaság és egyedül a dolgozó társadalom alkal­mas arra hogy megerősítse az ország A­­viszontlátás írta: ifj. Hegedűs Sándor Festő barátommal arról beszélgettünk, hogy milyen félelmetes ereje van az idő­nek, hogy ki tudja cserélni az embereket és megváltoztatni a dolgokat, hogy mi régi alakjukat keresve, alig tudjuk azo­kat felismerni. Ebből kifolyólag mondta el barátom életének ezt a kis történetét: — Falun születtem és a szülői háznál nevelkedtem. Apám kocsmáros volt és én otthon laktam. Tanulmányaimat is úgy végeztem, hogy beírattak tanulónak a városba, megvették részemre a tanköny­veket és otthon magánszorgalomból ké­szültem a vizsgára és év végén meg is feleltem azokon jó eredménnyel. Az igazat megvallva, nem voltam jó tanuló, nem sokra tartottam az írott betűt, mert engem nem érdekelt más, mint a természet és mindig csak a tenné­ szet Lelkem vágya az volt, hogy festő leszek, de erről szüleim hallani se akar­tak, mert szerintük az nem volt kenyér­kereső pálya, a piktor pedig az ő szemük­ben valami csavargófélét jelentett, aki hét galléros köpönyegben jár ki a me­zőre, ott lopja a napot, mialatt fütyöré­­szik, aztán kenegeti a vásznat festékek­kel dudorászva, míg ezt a furcsa nap­lopást meg nem unja. Falunkban az intelligenciát négy ember képviselte, a többi egyszerű polgárember volt, jó derék parasztok, akiket csak gaz­­daságuk és a természet érdekelt, semmi más Velük töltöttem időm legnagyobb részét és ezekre a napokra emlékszem vissza a legnagyobb örömmel. Az ő tiszta lelkük mindig az igazságot hirdette ne­kem, ugyanazt az igazságot, mely a ter­mészetben lakik. Már ekkor rajzolgattam és egész lelkemben csak az a vágy égett, hogy külföldre mehessek és festőnek ki­képezhessem magamat. Sokáig kértem szüleimet, hogy engedjék meg nekem ezt, hadd váltsam valóra álmaimat. Ezek mindig nagy összecsapásokkal végződtek, amelyeken részt vettek falu­beli barátaink is, Tobi úr, aki kisbirtokos volt és ott élte le életét a faluban, aztán Laczházy plébános, Nádler tanító úr és Kovács penziónál­, hivatalnok. Leg­nagyobb tekintélye Tobi úrnak volt, aki­nek véleménye előtt még a plébános úr is mindig meghajolt. Egyszer, mikor épen szüleimmel küz­­ködtem tervem miatt, betoppant hozzánk Tobi úr a plébános kíséretében. Apám épen azt mondta nekem, hogy az egész csak elégületlenség, semmi más. Mire Tobi úr, akinek szintén ostobaságnak tet­szett a tervem, az elégületlenség szót meg­ragadva, rettentően lehordott, aminek természetes következménye az lett, hogy a plébános úr is rámtámadt és a bibliából idézte rám az elégületlennekre vonatkozó kárhoztató részt. Elkeseredve ültem félre a szoba sar­kába, elővettem könyveimet és azokat olvasgattam. Ők meg az asztal köré ültek. Mikor föl­tekintettem könyveimből, észrevettem, hogy a sarokból nézve, az asztalt körülülő alakok nagyon jó festői csoportot képeznek. Elővettem a papírt és gondosam lerajzoltam őket. Épen a simit­­gatásokat végeztem a rajzon, am­ikor a plébános úr mellém lépett, vállamra tette kezét és jóindulattal mondta: —­ Tanulj fiam, végezd el kötelességedet, a többit bízd Istenre, az bölcsen elintéz mindent! Megsimogatta fejemet és fölém hajolt, ekkor megpillantotta a rajzot. Elnézte jó darabig, nem szólt semmit. De mikor tovább ment, hallottam, amint dörmögte: „Nem rossz“. Visszatért az asztalhoz, ott is megdicsérte rajzomat, úgy hogy Tobi úr is odajött hozzám. — No, hadd lássam hát ezt a rajzot! Odaadtam neki, mert roppant féltem­ a­­kritikájától. Ő volt a faluban a legvagyo­nosabb ember, esze is volt és így igen nagy tekintéllyel bírt. Istenem, hogy meg­dobbant a szivem, mikor az öreg, állát dörzsölve, dörmögni kezdett. — Ebben van valami. A plébános tar­kója kiváló, az én­­fejtartásom sz­ól. A képet el is kérte tőlem. Micsoda büszkeség töltött el. Tobi úr meg volt elégedve! Ez hallatlan dolog volt, még­hozzá szüleimnek is megdi­csérte munkámat. Másnap már mindenki tudta, hogy Tobi úrnak nagy véleménye van rólam. Meg volt nyerve a csata, ősz­­szel már Münchenbe kerültem, a festé­szeti akadémiára. Három évig voltam tá­vol hazámtól, sokat tanultam, dolgoztam ezalatt. Egy-két képemet, kiállították, a képeslapok hozták illusztrációimat, sőt az egyik lap — véletlenül az —, melyet Tobi úr járatott, az arcképemet is közölte. Három évi külföldi élet után hazajöt­­­­tem­, de nem mehettem falumba és így­­ szüleim jöttek fel meglátogatni a vá­­­­rosba. Megnézték képeimet, nagy boldo­gan hallották, hogy dijat nyertem, hogy sok a megrendelésem. Boldogok voltak, apám is megölelt és elmondta, hogy büsz­kék rám, de nemcsak ők, de az egész faun, még Tobi úr is — és várnak, na­gyon várnak haza. De bizony én csak tíz év múlva kerül­tem vissza a faluba, mert közben újra külföldre kerültem. Végre úgy fordult a dolog, hogy hazamehettem. Gyermekes örömmel ültem fel a vonatra és az után magam elé képzeltem, hogy fog fogadni a számadó béres és a többi polgár. Aztán milyen nagyszerű lesz, mikor el­jön hozzánk megint a régi társaság, a plébános úr. Kovács, Nédler és a nagyte­kintélyű öreg — Tobi úr! Végre haza­értem. Apám, anyám nya­kamba borult, hogy annyi év után újra a szülői házban vagyok. Én is boldog voltam, de valami olyan furcsa volt ne­kem. A szülei ház úgy összezsugorodott, az ablakai olyan közel voltak a földhöz, a szobák alacsonyak, csúnyák, művésziet­­lenek voltak, a bútorok elnyűttek, unal­masak. És egy csomó olyan hiba tűnt még a szemembe, amelyeket soha sem vettem észre azelőtt! ... Kisvártatva anyám jelezte, jön Nédler és Kovács. Erre bejött két megkopott külsejű, buta nézésű ember, akik ugyanazokat a gon­dolatokat ismételgették, amikről tíz év­vel ezelőtt beszélgettünk. Szomorúan néz­tem rájuk, bensőmet valami szánalom­forma érzés fogta el, de azzal vigasztal­tam magam, hogy majd eljön Tobi úr, a falu legműveltebb és legeszesebb em­bere, aztán az egyensúly helyreáll. El is jött. Elsőnek engedte a plébánost, aki amint meglátott, hozzám sietett és megölelt. És egyre azt hajtogatta: „Ugy­e mondtam, — az Istenre kell bízni a dol­got!“ Ekkor tűnt fel Tobi úr alakja az ajtó­ban, akit mindenki nagy tisztelettel vett körül és a következő pillanatban előttem állt gyermekkorom legnagyobb tekinté­lye, Tobi úr! Istenem, de ez a találkozás minő fájdalmas érzést váltott ki belőlem! Hogy hullott le alakjáról egy csapással mindaz az illúzió és tisztelet, amiket ifjú koromban ráaggattam. A nagy Tobi úr helyett, egy összetöpörődött, csámpás kis alak állott előttem, aki a világtól elma­­maradt dolgokról beszélt nagy komoly­sággal. Úgy fájt a szívem, hogy alig tud­tam válaszolni együgyű kérdéseire és bensőmben magamat szidtam, hogy mi­nek is jöttem haza. Ha távol mar­adok, akkor megőrzöm a rég­múlt emlékeit, olyanoknak, amilyenek ezek a múltban voltak. Most pedig, hogy szemtől szembe látom őket, lehántottam róluk minden emléket, illúziót. De azért kedves voltam hozzájuk és naiv beszédjüket szív szerint méltányol­tam. Később meg is szoktam őket és vé­gül nem haragudtam magamra se, hogy hazajöttem,­­ csak az időre, a kegyetlen időre, amely addig pörgeti gyorsan futó kerekét, mig mindent, de mindent össze­tör. Lapunk mai száma 16 fillér

Next