Nemzeti Ujság, 1930. április (12. évfolyam, 74-97. szám)
1930-04-01 / 74. szám
$.M $" //) Hajéit? Wa MacDonald^^^^P^g érte az alsó-Tárgyalásos^Indulnak a magyar, osztrák gazdasági kapcsolatok kiépítésére A londoni flottaértekezlet döntés előtt áll A szociáldemokraták újból megtámadták a Heimwehrt Sürgős munkával segítenek a kubikusokon A lengyel szocialisták tüntettek Slaves ezredes kormánya ellen Júniusban megnyílik az Iskolaszanatórium Egyesület szentgotthárdi szanatóriuma Kétszázezer pengővel akarják emelni a Városi Színház szubvencióját . A határidőüzlet reformja ügyében ls csütörtökön teljes ülést tart a tőzs- / tanács / v A Mérnöki Kamara megint Kossalka János dr. egyetemi tanárt / választotta elnökévé .J Kedden mutatkozik be az új német kormány A Rajnavidék megszállása júniusban véget ér Ausztria tiltakozott az oroszországi vallásüldözés ellen Félszázados jubileuma alkalmából Kohl Ferenc nyomdaigazgatót meleg ünneplésben részesítették Újra szabályozták a bankok a hitelfeltételeket és a betéti kamatlábat Gelli-Cure! nyilatkozott európai bukásáról A távolbalátó készülék magyar feltalálom április 3-án érkezik Bndanestro flasszkoberregyteret dolgozott ki a szovjet leküzdésére Az asztalosmesterek állást foglaltak a moleoras munkaidő bevezetése mellett A kiviteli prémium biztosíthatja a megfelelő gabonaárakat Ismét emelkedett a fizetésképtelenséfiek száma Vakmerő postarablás volt Somogymegyében Jéghegyek közé került egy Óceánjáró Tizenhat munkást eltemetett egy amerikai bányában a robbanás U.A tanú jelentkezett a Kutyepov. ügyben Nagy Ernő MAC nyerte a Terstyánszky-emlékplakettet C ,s30 APR t ‘q M I ■ jy MzlkK é üiHpf YTYC1ÉÍ2 —^ *. A.t no-04. M*k. H Ag&yj iiipw fflWmWm MB IH H IS H sü I Hi Ihm W ................ ..... . kiadóhlvatalaktL, ■ Xgfjfi jUSM 1 ff Wt Mi ff W8 T VM 881 SSH ■ v (Sil Mllér - H i r d - L ^B^L^sLmLRJKK (JJOtSM !h~ Felesül szerkeszti! TÓTH LÁSZLÓ dr. ♦ KERESZTÉNY POLITIKAI NAPILAP ♦ TÚRI BÉLA , ■ ...■■■■■■ ............................■■■■■....................................... ............ ................................ .............................. XII. évfolyam 74. szám ♦ Kedd ♦ Budapekfilmiegó április 1• Polgár és közteher Ott álltunk egykoron a vásárhelyi piactéren, amikor Szántó-Kovács János emberei megindultak a városháza ellen. Kétkezi munkások kértek s követeltek akkor kenyeret a hiába küldötte ellenük Nagy Sándor főkapitány embereit, hiába ugrattak közéjük a lovas csendőrök, a tömeg iszonyatos némasága felkavarta az ország indulatait. Vadnay Andor megírta híres könyvét A Tiszamellékről , ahogy most olvassuk ennek a nagy magyar szociálpolitikusnak remek okfejtését, megint csak az alföldi tájra mered figyelmünk, ahol Szentesen, Csongrádon, Vásárhelyen és Szegeden megint csuk ott állanak a piactéren „a köpködők“, a nincsetlenek, ahogy Tömörkény István elnevezte őket. Ki járt már nyáron a Fehér-tó végtelen szikesén! Csak ennek a tájnak kietlen csöndje hasonlatos ezeknek a kultikus tömegeknek halk és szótalan fájdalmához. Nagyon sok időbe telik, amig a magyar paraszt feljajdul és hogy most már munkát kértek és erdő szóra összesereglettek, az, az veszedelmes nyomorúságot jelent. Mayer János földmivelési miniszter kétségtelenül államférfiúhoz illő bölcsességgel járt el, amikor intézkedett, hogy legalább is a munkások egy része számára kenyeret biztosítson. Ha a földmivelésügyi miniszter okos és gyors elhatározása folytán hamarosan megkezdődnek a Kőrös mentén az ármentesítési munkálatok, talán egy-kétezer ember hozzájut a betevő falathoz. De mi ?'?' r **Vfc‘rrH Mert nem egy kétezer emberről van szó, hanem nyilván tízezerről, vagy ötvenezerről, vagy talán még többről. Ámugyanakkor, amikor az Alföldről Budapestre sikolt az éhezők keserves kiáltása, itt is minden héten csak növekedik a munkanélküliek tömege. Máskor ilyenkor tavaszon enyhülés állt be a gazdasági élet sivárságában, megkezdődött a nagyobb építőmunka és ez lehetőséget nyújtott iparoskezek foglalkoztatására és munkások elhelyezésére. Egykor azt szerették mondani, akinek nem jut más munka: menjen kapálni. Az Alföldön százezrek állanak kapával a kezükben, de ők sem kapnak munkát és akik a maguk földjén gazdálkodnak, azok kétségbeesve gondolnak a termés árára és mindarra a sok veszedelemre, ami a mezőgazdaságot fenyegeti. Könnyű olyan jelszavakat is felvetni, hogy újabb földreformmal lehet segíteni a bajokon. Botor beszéd, csalfa játék a szavakkal! Kérdezzék meg azokat, akik a földreform során földhöz jutottak, nem volt-e jobb, gondtalanabb az életük és reményteljetebb a sorsuk, amikor biztos volt még a kenyerük! Mayer János megtette, amit tehetett és a földmivelési miniszter rendelkezésére álló összegből kölcsönt utalt ki az ármentesítő társulatnak, hogy földmunkát kezdjen. De várjon az államháztartás nyújt-e lehetőséget ahhoz, hogy munkaalkalmatbiztosítson mindazoknak, akik munkára éhesek, mert egyáltalán éhesek, s vájjon meddig lehet még fokozni az állam terheit, illetőleg azokat a terheket, amelyeket az államnak a polgárság vállalta. A mai Magyarország költségvetése kétötöddel nagyobb, mint amekkora volt ugyanezen a területen a régi Magyarországé, holott akkor a gazdasági, a termelési és általában a pénzügyi viszonyok sokkal jobbak voltak, mint manapság. Az állam terhei ilyenformán már úgy nehezednek az egész termelésre, az egész magángazdaságra s általában minden ember életére, mint ahogy a malomkő súlyosodik a mángorlóra. Nincs senki, sem egyetlen társadalmi osztály, sem foglalkozási ág, sem egyén, nincs egyetlen tagja sem a dolgozó társadalomnak, aki ne érezné immár elviselhetetlennek a terheket. Anoonyi diadát-N. Lux. rím .*• Szobrot vnvt telei magyar adófizetőnek! Nincs már névtelen adófizető! Nevek olvashatók immár az árverési lajstromokban, a kényszeregyezségi hírekben, a csődjelentésekben. Végtelen névsor ez, szinte nincs már határa. Az államháztartás számadatai megduzzadtak. A pénzügyminiszter törekvése, hogy a költségvetést lecsökkentse, csak azzal az eredménnyel járt, hogy az idei kiadások 2,3 százalékkal lesznek kisebbek, mint amekkorák tavaly voltak. Ó, ha 2,3 százalék volna mindössze az a többletteher, amelyet a gazdasági élet visel, mily könnyű volna akkor a megoldás. Ám alig tették közzé a költségvetést és még csak a bizottságban tárgyalják, már mennyi újabb kívánság, milyen rengeteg sora a követeléseknek merült fel Csak olvasni kell a bizottságban elhangzott beszédeket, hogy megállapítsuk: ugyanazok, akik sokalják az államháztartás kiadásait, a maguk érdekeltségeik, a kerületeik, foglalkozásuk számára hogyan követelik a milliókat, meg az újabb tízmilliót. A szocialisták azzal vádolják meg a kormányt, hogy rengeteg a kiadás, de ugyanekkor most azt követelik, hogy ezt a hiányt is, meg azt a hiányt is az állami hozzájárulás emelésével pótolják. Igen helyesen azt mondja mindenki, hogy a külföldi kölcsönt csak lukratív beruházási célokra szabad felvenni, de szinte napról-napra merül fel a terv, hogy mi mindent kellene még építeni, mi mindent kell majd még megalkotni és ha csak ezeknek a különben jóakaratú reménységeknek tizedrészét valósítják meg, akkor csupán a kamatszolgáltatás megint olyan terhet jelent a költségvetésben, amely lehetetlenné teszi a kiadások leszállítását. Nem egyszer mondottuk már, hogy rengeteg az igény az állammal szemben, de ugyanekkor feledik, hogy az állam igényei ilyen módon is növekednek meg a polgársággal szemben. Bevalljuk: az etatizmus megnövekedését s az állam erős szerepét olyan területeken, amelyek a magángazdaság, vagy pedig a társadalom feladatai volnának, nem tartjuk szerencsésnek olyankor, amikor végeredményében ezeket a terheket a gazdasági életnek és a társadalomnak kell fedeznie, holott a gazdasági élet és a társadalom számára teókiai obzettttál sokkal termékenyebb feladatok megvalósítása volna szükséges. Vegyük már egyszer tudomásul, hogy szegény ország vagyunk és hogy,, mert szegény ország vagyunk ehhez a szegénységhez kell hozzáalkalmazni igényeinket és kívánságainkat, vágyainkat és alkotásainkat. Ha a gazdasági élet nem bírja el ezeket a terheket, akkor hogyan akarjuk, hogy ez a gazdasági élet olyan termelőmunkát végezzen, hogy munkát és kenyeret juttasson mindenkinek. Pedig — állapítsuk meg ezt őszintén — egyedül a magángazdaság és egyedül a dolgozó társadalom alkalmas arra hogy megerősítse az ország Aviszontlátás írta: ifj. Hegedűs Sándor Festő barátommal arról beszélgettünk, hogy milyen félelmetes ereje van az időnek, hogy ki tudja cserélni az embereket és megváltoztatni a dolgokat, hogy mi régi alakjukat keresve, alig tudjuk azokat felismerni. Ebből kifolyólag mondta el barátom életének ezt a kis történetét: — Falun születtem és a szülői háznál nevelkedtem. Apám kocsmáros volt és én otthon laktam. Tanulmányaimat is úgy végeztem, hogy beírattak tanulónak a városba, megvették részemre a tankönyveket és otthon magánszorgalomból készültem a vizsgára és év végén meg is feleltem azokon jó eredménnyel. Az igazat megvallva, nem voltam jó tanuló, nem sokra tartottam az írott betűt, mert engem nem érdekelt más, mint a természet és mindig csak a tenné szet Lelkem vágya az volt, hogy festő leszek, de erről szüleim hallani se akartak, mert szerintük az nem volt kenyérkereső pálya, a piktor pedig az ő szemükben valami csavargófélét jelentett, aki hét galléros köpönyegben jár ki a mezőre, ott lopja a napot, mialatt fütyörészik, aztán kenegeti a vásznat festékekkel dudorászva, míg ezt a furcsa naplopást meg nem unja. Falunkban az intelligenciát négy ember képviselte, a többi egyszerű polgárember volt, jó derék parasztok, akiket csak gazdaságuk és a természet érdekelt, semmi más Velük töltöttem időm legnagyobb részét és ezekre a napokra emlékszem vissza a legnagyobb örömmel. Az ő tiszta lelkük mindig az igazságot hirdette nekem, ugyanazt az igazságot, mely a természetben lakik. Már ekkor rajzolgattam és egész lelkemben csak az a vágy égett, hogy külföldre mehessek és festőnek kiképezhessem magamat. Sokáig kértem szüleimet, hogy engedjék meg nekem ezt, hadd váltsam valóra álmaimat. Ezek mindig nagy összecsapásokkal végződtek, amelyeken részt vettek falubeli barátaink is, Tobi úr, aki kisbirtokos volt és ott élte le életét a faluban, aztán Laczházy plébános, Nádler tanító úr és Kovács penziónál, hivatalnok. Legnagyobb tekintélye Tobi úrnak volt, akinek véleménye előtt még a plébános úr is mindig meghajolt. Egyszer, mikor épen szüleimmel küzködtem tervem miatt, betoppant hozzánk Tobi úr a plébános kíséretében. Apám épen azt mondta nekem, hogy az egész csak elégületlenség, semmi más. Mire Tobi úr, akinek szintén ostobaságnak tetszett a tervem, az elégületlenség szót megragadva, rettentően lehordott, aminek természetes következménye az lett, hogy a plébános úr is rámtámadt és a bibliából idézte rám az elégületlennekre vonatkozó kárhoztató részt. Elkeseredve ültem félre a szoba sarkába, elővettem könyveimet és azokat olvasgattam. Ők meg az asztal köré ültek. Mikor föltekintettem könyveimből, észrevettem, hogy a sarokból nézve, az asztalt körülülő alakok nagyon jó festői csoportot képeznek. Elővettem a papírt és gondosam lerajzoltam őket. Épen a simitgatásokat végeztem a rajzon, amikor a plébános úr mellém lépett, vállamra tette kezét és jóindulattal mondta: — Tanulj fiam, végezd el kötelességedet, a többit bízd Istenre, az bölcsen elintéz mindent! Megsimogatta fejemet és fölém hajolt, ekkor megpillantotta a rajzot. Elnézte jó darabig, nem szólt semmit. De mikor tovább ment, hallottam, amint dörmögte: „Nem rossz“. Visszatért az asztalhoz, ott is megdicsérte rajzomat, úgy hogy Tobi úr is odajött hozzám. — No, hadd lássam hát ezt a rajzot! Odaadtam neki, mert roppant féltem akritikájától. Ő volt a faluban a legvagyonosabb ember, esze is volt és így igen nagy tekintéllyel bírt. Istenem, hogy megdobbant a szivem, mikor az öreg, állát dörzsölve, dörmögni kezdett. — Ebben van valami. A plébános tarkója kiváló, az énfejtartásom szól. A képet el is kérte tőlem. Micsoda büszkeség töltött el. Tobi úr meg volt elégedve! Ez hallatlan dolog volt, méghozzá szüleimnek is megdicsérte munkámat. Másnap már mindenki tudta, hogy Tobi úrnak nagy véleménye van rólam. Meg volt nyerve a csata, őszszel már Münchenbe kerültem, a festészeti akadémiára. Három évig voltam távol hazámtól, sokat tanultam, dolgoztam ezalatt. Egy-két képemet, kiállították, a képeslapok hozták illusztrációimat, sőt az egyik lap — véletlenül az —, melyet Tobi úr járatott, az arcképemet is közölte. Három évi külföldi élet után hazajöttem, de nem mehettem falumba és így szüleim jöttek fel meglátogatni a városba. Megnézték képeimet, nagy boldogan hallották, hogy dijat nyertem, hogy sok a megrendelésem. Boldogok voltak, apám is megölelt és elmondta, hogy büszkék rám, de nemcsak ők, de az egész faun, még Tobi úr is — és várnak, nagyon várnak haza. De bizony én csak tíz év múlva kerültem vissza a faluba, mert közben újra külföldre kerültem. Végre úgy fordult a dolog, hogy hazamehettem. Gyermekes örömmel ültem fel a vonatra és az után magam elé képzeltem, hogy fog fogadni a számadó béres és a többi polgár. Aztán milyen nagyszerű lesz, mikor eljön hozzánk megint a régi társaság, a plébános úr. Kovács, Nédler és a nagytekintélyű öreg — Tobi úr! Végre hazaértem. Apám, anyám nyakamba borult, hogy annyi év után újra a szülői házban vagyok. Én is boldog voltam, de valami olyan furcsa volt nekem. A szülei ház úgy összezsugorodott, az ablakai olyan közel voltak a földhöz, a szobák alacsonyak, csúnyák, művészietlenek voltak, a bútorok elnyűttek, unalmasak. És egy csomó olyan hiba tűnt még a szemembe, amelyeket soha sem vettem észre azelőtt! ... Kisvártatva anyám jelezte, jön Nédler és Kovács. Erre bejött két megkopott külsejű, buta nézésű ember, akik ugyanazokat a gondolatokat ismételgették, amikről tíz évvel ezelőtt beszélgettünk. Szomorúan néztem rájuk, bensőmet valami szánalomforma érzés fogta el, de azzal vigasztaltam magam, hogy majd eljön Tobi úr, a falu legműveltebb és legeszesebb embere, aztán az egyensúly helyreáll. El is jött. Elsőnek engedte a plébánost, aki amint meglátott, hozzám sietett és megölelt. És egyre azt hajtogatta: „Ugye mondtam, — az Istenre kell bízni a dolgot!“ Ekkor tűnt fel Tobi úr alakja az ajtóban, akit mindenki nagy tisztelettel vett körül és a következő pillanatban előttem állt gyermekkorom legnagyobb tekintélye, Tobi úr! Istenem, de ez a találkozás minő fájdalmas érzést váltott ki belőlem! Hogy hullott le alakjáról egy csapással mindaz az illúzió és tisztelet, amiket ifjú koromban ráaggattam. A nagy Tobi úr helyett, egy összetöpörődött, csámpás kis alak állott előttem, aki a világtól elmamaradt dolgokról beszélt nagy komolysággal. Úgy fájt a szívem, hogy alig tudtam válaszolni együgyű kérdéseire és bensőmben magamat szidtam, hogy minek is jöttem haza. Ha távol maradok, akkor megőrzöm a régmúlt emlékeit, olyanoknak, amilyenek ezek a múltban voltak. Most pedig, hogy szemtől szembe látom őket, lehántottam róluk minden emléket, illúziót. De azért kedves voltam hozzájuk és naiv beszédjüket szív szerint méltányoltam. Később meg is szoktam őket és végül nem haragudtam magamra se, hogy hazajöttem, csak az időre, a kegyetlen időre, amely addig pörgeti gyorsan futó kerekét, mig mindent, de mindent összetör. Lapunk mai száma 16 fillér