Nemzeti Ujság, 1930. május (12. évfolyam, 98-122. szám)

1930-05-01 / 98. szám

^ 11 i L |L J ) . f^rfr- ‘ --^ -*1 1^,1 - , |.L,.L,l ^i> liilliii H .1 l p.—i I . ^^MM-[M-|1^M,-->,..... ^—|—m—-n-. •C 1930 MAd 1 °%^-y/\ i Vs \\ W IJ[/• _ « ____________Teljes heti rár­ió-műsormellékelet yA Felelős szerkeszt is: TÓTH LÁSZLÓ dr. ♦ KERESZTÉNY POLITIKAI NAPILAP ♦ *5 munk­a­társ: TÚRI BÉLA XII. évfoly cím 98. szám ....«■, ntmiB ^ ^ Budapest, 19­36 május 1. Tempora mutantur... irta: Barthos Tivadar Ott, ahol az erdőkoszorúzta hegyek öléin csobog, suttog a szeszélyes Ondava folyócska, ott, az északkeleti Kárpátok tövében töltöttem ifjúkorom boldog nya­rait. Mert nincs boldogabb kor a húsz év körülinél! A gondtalan ifjúkor mindent rózsás színben mutató szemüvegén át néztem a világot. Az egyetemi élet tan­­szabadsága levegőhöz juttatta a közép­iskola szigora alól kikerült ifjút, aki mohón sietett habzsolni a frissen meg­ismert élet nyújtotta örömöket. Hiszen az élet gondjai nem nyomták meg vállai­­mat. A vidéki élet szórakozásaival teltek napjaim. Természetesen a vadászatnak adtam valamennyi között előnyt. A vadá­szat foglalta el minden időmet, emiatt Sűrűn elkéstem a terített asztaltól, ven­déglátó bátyám nagy bosszúságára. Egy­szer, amikor megint elkéstem az ebéd­ről, a házirend bontása miatt tréfásan megkorholt. — Adta Nimródja! Bezzeg, ha hivatal­ból kellene vadásznod, biztosan nem kés­nél el az ebédtől! De nem is volt csoda, hogy a vadászat úgyszólván teljes énemet igénybe vette, m­ert­ Zemplén vármegyének ez a vég­vidéke a maga rendezett fenségében a Vadászat Dorádója volt A nagy ura­dalmi erdők, a ki nem irtott közbirtokos­­s­ági és községi erdők hatalmas, mond­hatni zárt egysége a vadászat minden nemének gyakorlására módot nyújtott Medve, hiúz, farkas, vaddisznó, szarvas, őz, róka, császármadár, szakmka vadá­ Szata csábította idény szerint a sporttal rokonszenvezőket. A vadászok csakhamar egymásra talál­nak. Bátyám nem volt vérbeli vadász, sőt a vadászokat bizonyos fokig le is saj­nálta, de ismervén az én orthatatlan­­ Vadá­sszenvedélyemet — mint jó testvér­e_ összehozott a vidék híresebb vadászai­­val, akik aztán hamar jó barátságba keveredtek velem, ezentúl elmaradhatat­lan vadászpajtásukkal. A kis városka vadászainak első tekintélye a járásbiró volt. Makacs agglegény, aki hivatalán kívül csak a vadászatnak élt. A vidéki élet cinikussá tette a sokat olvasott, mű­velt embert, került© az úri házak társasá­gát, ahol asszonyok is lehettek és legjob­ban érezte magát esténkint a Csillag kocsmában, ahol a Galíciából nemrég ideszakadt hosszú pájeszes gazda mély hajlongások közt tette a savanyu szagú különszoba valamikor jobb környezetet látott, kopott politúros cseresznyefa asz­talára az ólomcukorral közeli rokonság­ban álló vinkót. Ez a szoba volt a vadá­szat notabilitásainak esti gyülhelye. Itt beszélték meg a legközelebbi vadászat haditerveit, amelynek tervezője a járás útbiztosa, nemes Kormány László volt, aki hét vármegyében híres volt kopóiról. Pista, a járásbíró a „Ziesku“ becéző név­vel ruházta fel az öreg vadölőt, ami ruthén nyelven azt jelenti, hogy disz­nócska, kanocska. Tudniillik Kormány László a vidék leghíresebb disznóvadásza volt, aki — nem merem leírni, hogy hányadik — száz disznónál tartott meg­ismerkedésünk idejében. Bennem legott felismerte a szenvedélyes, igazi vadászt és csakhamar már csak ketten jártunk Zicskuval a hajnali eredményes kopásza­­tokra. Felejthetetlen idők ezek! Volt olyan reggel, hogy öt disznót tépáztak, rángattak a reggeli szalonnacsordítás helyén dühösen a kopók, amit Ziesky a vadászat után mindég mosolygós ábrá­­zattal engedett meg a jó munkát végzett ebeknek. Ilyenkor megelégedetten szívta a Rákóczi korából való kurta pipáját, amelyet később nekem ajándékozott. Ma is ott díszeleg fegyverszekrényem polcán, emlékül a felejthetetlen szép időknek. Ez az öreg vadölő lett a nyári vakációk alatt az én elvárhatatlan hű vadászpajtá­som, aki, merem mondani, hogy érettem kész lett volna akár a tű­zbe is menni. Egyik este a Csillag kocsmában nagy­­ megbeszélésre gyűlt össze a vidék fegy­verfogható úri népe. A szomszéd Sáros vármegyéből igen invitáltak minket disznóvadászatra, mert állítólag a feke­ték igen nagy kárt okoztak a becsületes szolyákok bogárháta, itt-ott alig két röfnyi széles zab földjeiben. Untam a ter­jengős megbeszélést, amit különben sem értettem, mert a tót nyelvtudományom gyenge volt, már pedig a Sárosból átjött kerülővel Pista tótul tárgyalt, a kerülő nagy örömére. Kimentem a szabadba a csillagos eget vizsgálni. Gyönyörű nyári est volt, az égbolt bakacsinja ezüst sze­gek miriádjaival volt kiverve, a fenséges csendet itt-ott a falusi kuvaszok ugatása, meg a nem messze folyó Ondava titok­zatos suttogása zavarta meg csupán, de ez is csak fokozta az esti andalító han­gulatot. Némán szemléltem a varázslatos szép csillagos eget; az esti csillag mintha méltányolta volna természetimádásomat, ragyogó szemével reám hunyorgatott, mintha azt mondta volna: „Ne félj pajti­kám, gondom lesz rá, hogy holnap szép időtök legyen a vadászatra.“ Mintha Ziesky megértette volna a csil­lag üzenetét, miután pipáját kiverte és amint illik, ki is fújta, megszólalt: — No, hál' Istennek, holnap szép időnk lesz. Feléje fordultam és valami olyasfélét mondtam, hogy én is úgy látom, de men­jünk már be, mert Pista, a járásbíró meg talál neheztelni, hogy a haditerv meg­állapításánál nem voltunk jelen, már pedig ez Ziesky megkérdezése nélkül nem volt megállapítható. Bementünk a szűk, sikátorszerü folyo­són. Amint a nagyivó előtt elmentünk, az ajtón egy szőke kisleány perdült ki, egyenesen a karjaimba. A rohamozó kis­leány szemébe néztem, a­dm­ent macska­szemei voltak! A kis­leány is a szemembe nézett s aztán hamiskásan mosolyogva kicsúszott a kis boszorka a karjaimból, de nem mulasztotta el, hogy egy nagyot ne csípjen a karomon. Aztán eltűnt az ivó ajtajával szemközt álló konyha ajta­ján, de még onnan is vetett felém egy csufondáros, mosolygó pillantást — Te Ziesku, ki ez a kis boszorkány? — kérdem az öregcsontot. — Ez a kocsmáros leánya, az Aicike. Hunent kis leány — tette hozzá hamis hunyorga­tással, mert látta, hogy a kis­leány után, talán kissé hosszasabban is, néztem. Bementünk a dohos szagú cifra szo­bába, aminek levegőjét most már a pipa­­füst meg a borszag is nehezebbé tette. Az asztalon kiürülőfélben volt a borosüveg, a kés fokával megcsendítettem tehát a poharat, hogy bort hozassak. A zörejre a rókakapü kocsmáros lépett be s alázato­san, süln­ hajlongás közben vette át a megrendelést. Pista épen rekapitulálta a távollétünk alatti megállapodásokat, én is odafigyeltem tehát Pista előadása köz­ben kinyilt az ajtó, egyszerre csak azt érzem, hogy egy női kar surlódik hoz­­zám. Felpillantok. A kis boszorka volt, aki a behozott literest az én székem mel­lett tette az asztalra s ezután még egy­két pillanatot arra is szánt, hogy a kétes tisztaságú abroszt mellettem kisimítsa. Ezt elvégezvén, megfordult és a sze­membe kacsintott. Az öreg vadölő észrevett© a játékot, vastag bajusza elé tartván csonka hü­velyke­­jú balkezét, oda dörmögte: — No! Nézd csak, neked hát meg lesz a vadászszerencséd! Még az este kimentem egy párszor az idővizsgálás örve alatt, de nem sikerült Ridkét meglátnom, hihe­tőleg az anyja aludni küldte. Nemsokára mi is haza mentünk, tekin­tettel a másnapi vadászatra. Nem is let­tem volna azonban húsz éves, ha az éjjel nem Ridkéval foglalkoztam volna ál­momban. Másnap már kora reggel átmentünk az Ondaván Sáros megyébe, ahol igen ked­ves vadásznapunk volt. A kutyák reme­kül dolgoztak, három hatalmas disznó volt a zsákmány, amiből egyet a hajtás­ban résztvett hajlóknak adtunk. No, lett is erre nagy vigság, hát még amikor az elmaradhatatlan pálinkánvalóval is megtoldottuk a ha­jtópénzt. Mi meg a va­dászat befejeztével — persze már va­csora után — a Csillagkorcsma cifra szo­bájában gyűltünk össze, ahol a járásbíró agglegény­ szerény vacsoráját elköltötte. A csillagvizsgálás ezúttal eredménye­sebb volt, Ricke az elhanyagolt, gizgazos kertben várt engem, a csillagvizsgálót. Hogy aztán a csillagot a kis vadóc sze- Lapunk mai száma 16 fillér — A másik oldal (is) Mindjobban kibogozódik annak a hitelcsalási ügynek csomója, amely saj­nálatosan katonai átvételi igazolványok­kal történt. A honvédelmi miniszter — ezt el kell ismernie az ellenfélnek is — olyan eréllyel képviseli a közérdeket és a köz­morált, hogy nyilvánvalóan mindenki, aki bűnös, el fogja venni megérdemelt büntetését. Mindenkor hangoztattuk és azt mondjuk most is: be kell vinni a köz­tudatba azt az érzést, hogy nincsenek és nem lehetnek elleplezhető és eltussolható visszaélések, mert az ország legnagyobb érdeke, hogy minden vonatkozásban s mindenkivel szemben érvényesüljön a köztisztesség védelmének leküzdhetetlen elve. Az impendimentum publicae hones­­tatis elvének diadalmaskodni kell akkor is, ha zavaros és kavargó idők hangula­tai egyeseket meg is­mételyeznek. Sajnos, ezek az idők alkalmasak voltak arra, hogy elveszítsék tisztánlátásukat és hogy némelyek összeütközésbe kerüljenek nem­csak a maguk alvó lelkiismeretével, ha­nem azzal a kötelező megbízhatósággal is, amely nélkül senki semmiféle hiva­tást, vagy kötelességet nem teljesültet. A honvédelmi miniszter nagyon helyesen helyezkedett tehát ebben a kérdésben az egyedül lehetséges, a természetes és a minden elismerést megérdemlő állás­pontra. Mégis... amikor elgondolkozunk ezen a kérdésen és amikor úgy érezzük, hogy azoknak, akik megfeledkeztek a tiszti kardbojt tisztaságáról és hűtlenek let­tek a becsületérzés és a tisztesség nemes és nagyszerű hagyományaihoz, amely a magyar tisztikar minden tagját jellemzi, nem lehet és nem is szabad pardont adni, akkor nem gondolhatunk másra, csak a legnagyobb elismerésnek és a legtelje­sebb megbecsülésnek érzésével annak a tisztikarnak tagjaira, amely legsúlyo­sabban és szinte a legnagyobb önmegta­gadással érzi a mostani idők válságát. Ha arra gondolunk, hogy ezredparancs­noknak, akinek állása köztudat szerint fényes és előkelő és akinek munkája a napnak minden óráját igénybe veszi, ha­­vonkénti fizetése 650, azaz hatszázötven pengő, arra gondolunk, hogy a tisztikar tagjainak fizetése lefelé ehhez aránylik, akkor nemcsak Csiky Gergely híres mon­dása jut eszünkbe a cifra nyomorúság­ról, hanem szinte hódolattal kell megbe­csülnünk azt a tisztikart, amely a leg­nagyobb nemzeti feladatok és kötelessé­gek egyikének várakozásában s teljesíté­sében a maga nehéz munkáját és fárad­ságos kötelességét végzi, miközben a maga sorsa és családjáért küzdelmes és mindennapi gondokkal teli. Az éremnek erre az oldalára is kell gondolnunk és ha nem is akarjuk ezzel azt mondani, hogy bármilyen mentséget tudjunk találni an­nak számára, aki nagy felelősségével visszaélt, de sajnálni tudjuk az olyan fér­fiút, aki, mint kiderült, nyolc vagy tíz­ezer pengő kedvéért, amivel csak apró­lékos és nyomasztó gondjait tudta csök­kenteni, feledkezett meg mindarról, ami­ről megfeledkezni férfiúnak és katona­tisztnek nem szabad. Az érem másik oldaláról meg kell azon­ban látnunk a másik nagy kérdést is: a hitel kérdését. Ha ennek az egész burkolt szállítási, illetőleg hitelcsalási ügynek kialakulását vizsgáljuk, akkor meg kell állapítanunk, hogy ennek az egfész kom­plikált manővernek még csak a gondolata sem merülhetett volna fel, ha a kereske­delmi életben normális és a gazdasági érdekeit valóban kielégítő hitelviszonyok volnának és ez a lavina nem nőtt volna meg párezer pengőről több mint nyolc­­százezer pengőre, ha ezek a hitelszerzési akciók nem kerültek volna irtózatos köz­vetítési jutalékokba és olyan kamatokba, amelyeknek még a legjövedelmezőbb és a legreálisabb üzletet is veszteségessé kell tenniök. Miről is volt itt szó? Bankok­nak szállítási igazolványokat adtak át leszámítolás céljából. Ezek az elismervé­nyek a magyar kincstárra szólottak, te­hát a legjobb fizetőnek. A bankok nem kételkedtek ezeknek az igazolványoknak valódiságában, leszámítolták és kifizet­ték azokat Az üzletet tehát tisztességes­nek tartották. Természetes is ez, hiszen az rsamaavaigaataM.»»». ««wngmMn­a. üzleti életben mindennapos, hogy keres­kedők követeléseiket, számláikat és kü­lönböző kinnlevőségeiket leszámítoltat­­ják. Ha lehet jól fedezett követelés, ak­kor nyilván a kincstári követelés az. Hogyan lehetséges tehát hogy ezek után a követelések után számolták a horribilis kamatokat, hogy ezekért kér­tek óriási províziókat és hogy, mondjuk, életbizto­sítást, betáblázást és egyéb garanciákat is kértek és miután mindezt megkapták, még olyan kamatokat számítottak, ame­lyek legtöbbször elérték a 18—20 százalé­kot? Számtalanszor hangoztattuk, hogy az a hitelpolitika, amelyet nálunk a bankok jórésze követ, veszedelmes a gazdasági élet szempontjából, mert valósággal le­hetetlenné teszi a reális életet, olyan mértékben drágítja meg a kalkulációt, tehát végeredményben a fogyasztást, hogy vagy a kereskedőnek kell tönkre­mennie, vagy pedig az áru drágul, de olyan mértékben, hogy ez végül csak­ugyan fogyasztási válságot is előidéz. Amikor a bankkamatlábat leszállították és amikor a külföldről olcsó pénzajánla­tok, ötszázalékosak tömegesen érkeznek az országba, mi magyarázza meg, hogy el­­ső rangú ingatlanra még mindig csak tízszázalékos kamattal lehet pénzt fel­venni? Mi okozza ezt a drágítást? A ban­kok egyrészt azt mondja, hogy azért van sok fölös pénze, mert nem talál jó kezeket a kihelyezésre. Vájjon nem az tette-e a legtöbb kezet rosszá, hogy ren­geteg vállalkozás és üzlet omlott össze éppe­n a rettentő hullamtterhek, a drága jutalékok és az egyéb megterhelések miatt? Nem akarunk általánosítani és nem mondjuk, hogy mindenki ezt csi­nálja, de amint ebből a mostani esetből kiderült, a legtöbben ezt csinálják, még­pedig akkor is, amikor fedezetül szerin­tük legjobb kincstári elismervényeket kapnak. Leh­et-e bízni és lehet-e itt re­ménykedni a gazdasági élet megerősödé­sében, avagy fellendülésében, ha a hitel­­politikának ilyen nehézségei, hogy azt a súlyos kifejezést ne használjuk­ vissza. / 0 ........V4­...... Mi történ­t? __ f Bethlen miniszterelnök szer­dai ülésén nyilatkozott a kouwStSyx gazdasági politikájáról A svéd diákok magyar hi^fffls zal köszöntötték Klebelsberg Kunó minisztert A kormány generális intézkedése­ket tervez a mamutjövedelmek ellen Ernszt Sándort ünnepelte a ke­­reszténypárt Gellért­ szállóbeli va­csoráján Felemelik a vidéken lakó köztiszt­viselők lakbérét A főváros közgyűlése elbúcsúzott Csupor és Solty tanácsnokoktól Részleteiben is letárgyalták a fel­sőház bizottságai a fővárosi ja­­vaslatot A budapesti rendőrség felkészülten várja május elsejét A takarmánypanama ügyében Ko­máromban letartóztattak két ka­tonatisztet A jövőben még emelkedni fog a fővárosi kórházak négymilliós deficitje Csekonics Iván gróf Pécsett elő­adást tartott A rendőrség veréssel csikarta ki a horvát per vádlottjainak beis­merő vallomását Serédi hercegprímás és Breyer se­gédpüspök bérmálnak Budapesten A hindu nacionalisták merényletet követtek el egy tüzérségi raktár ellen A mezőgazdasági népruházati akció kiterjesztését kívánják a gazdák Építészeket hallgattak ki a csend­őrségi számlajavítási ügyben A földmivelésü­gyi miniszter újabb közmunkákat ígért Elsikkasztották az V. kerületi rend­őrkapitányság tisztviselőinek fize­tését A lengyel munkanélkülieket kom­­munista képviselők izgatják Köztulajdonba veszik London köz­lekedési eszközeit Arábiai sáskafelhők lepték el Dob­rudzsát és Csik megyét

Next