Nemzeti Ujság, 1930. július (12. évfolyam, 146-172. szám)

1930-07-01 / 146. szám

2 legnagyobb mértékben paralizálni képe­sek. Gaius Fabriciussi censor Publius Cor­nelius Rufinus consult kiutasította a sze­nátusból, mert házában ezüst evőkészle­tet használt. Egy más alkalommal a cen­zorok megbüntették azt, aki a saját föld­birtokának megművelésénél hanyagságot tanúsított. A római cenzorok e magatar­tása nyilván a feddhetetlen erkölcsi ala­pon álló római közvélemény kifejezője volt. És valóban a hatalmas római világ­birodalom is megindult a pusztulás lej­tőjén, mihelyt a konzulok nem többé a közérdek szolgálása kedvéért vállalták a legmagasabb állami tisztséget, hanem azért, hogy nyugalomba vonulásuk után mint prokonzulok provinciájukban kin­cseket harácsoljanak össze és azokkal megmételyezzék Róma levegőjét. Sajnos, a mi gazdasági életünkben is hasonló jelenségekkel találkozunk. A fokozatos elszegényedés, a kereseti al­kalmak folytonos csökkenése, a munka­­nélküliség növekedése mellett ott látjuk a római prokonzulok tobzódását, akiknek pazar költekezése rikító ellentétben áll a tömegek fokozódó nélkülözésével. A ja­vak aránytalan megoszlásának demorali­záló hatását fokozza még az a körülmény is, hogy a megoszlás nélkülözi az igaz­ságosság gondolatát. A túlj­avadalmazott egyének ugyanis rendszerint nem végez­nek a társadalom részére javadalmazá­sukkal arányos értékű tevékenységet, ha­nem privilegizált helyzetük túlnyomóan szerencsés körülmények ügyes taktikai kiaknázásán alapszik. Az u. n. mammut fizetések túlnyomólag mindennapi, sab­lonszerű és mennyiségileg is rendszerint minimális munkateljesítmény jutalmazá­sai. Az állás- és jövedelemhalmozóknak nevezni szokott kiváltságosak legnagyobb gondját alighanem jövedelmeik nyilván­tartása, beszedése és kezelése okozza. Pe­dig még magánjogunk is az oly szerző­déseket, amelyek alapján az egyik fél aránytalan előnyöket élvez, illetve ame­lyeknél a szolgáltatás és ellenszolgáltatás közt nincs meg megfelelő arány, a jó er­kölcsökbe ütközőknek tekinti és érvény­teleneknek nyilvánítja. A túl jövedelmeik és túlfizetések immo­­ralitása különösen szembeszökő ott, ahol azok közpénzek forrásából bugyognak ki. Itt u­g­yanis leginkább bántó egyr­észt az arányosság, másrészt az igazságosság hiánya. Olykor csupán egyéni ügyeske­dés vagy szerencsés összeköttetés révén iyemet illeti, kijelentem, hogy ennél meg­­tisztelőbb és örvendetesebb dolog engem nem érhetett. „Nihil honorabilius, nihil incundius mihi cont ingere poterat.“ Így fogadta a szicíliai őrgrófok sarjadéka azt a vétót, amely őt a legmagasabb földi méltóság­tól el­tűrnie és visszavonult az imádság és a lu­­n­ka csöndjébe, ahonnan csak azért mozdult még ki, hogy Szent Cecilia tem­plomát amelyben hamvai is nyugosz­­nak — raegszépittesse és hogy az einsie­­delni kegyhelyen az elmélkedés és az imádság szüneteiben a havasi gyopár, a cikkázó pillangók, a fenséges hegyek lát­ványában gyönyörködjék. Talán más lenne ma a világ arculata, ha az ő láng­elméje Kent Péter székéből szétáradha­tott volna rá... és talán az a hatalom sem omlott volna össze ilyen szomorúan, amely az ő sasszárnyait megnyirbálta. Ki tudja .’ Igaz, hogy ilyesmiket visszafelé kérdezni talán fölösleges is, jogosulatlan is, mert a történelem nem a föltevések, hanem a tények síkja és mert a Gondvise­lés nagy takácsmunkájának szövevényei nem ránk bízattak. A lelkigyakorlatos könyvben éppen ott találom a piros jelzőszalagot annál a ki­tételnél: „lírim est necesa­rium... Egy a szükséges és mihaszna nyeri meg az em­ber a világot, ha lelke üdvösségének kárát vallja?“ Szent Márk evangéliumának ennél a részénél, a világban való hivatás és méltóság kijelölésének a Gondviselésre való rábízását tárgyaló elmélkedésnél idő­zött R­ampolla nagy lelke, talán éppen az­után, hogy a pápai tiarát meg is nyerte, el is vesztette. És a francia szöveg­­ azt mondja. ..Lehet, hogy e gondolatok ténye, megerősödve azzal, amely az égből érke­zik, elég neked, hogy abba az életállapotba juss, amelybe a Gondviselést akarja, aki mindenkinek kiméri a magáét. Az utak különbözők, de a paradicsom találkozó­­helye ugyanaz mindenkinek.“ Valami michelangeloi tragikum boron­gott Rampolla fénylő homloka körül, mi­kor mint ember gondoltam az emberre ott a Giordano Bruno szobra árnyékában, a­melyet szintén azért állíttattak Róma sza­badkőművesei negyven esztendővel ez­előtt, hogy ezzel is megalázzák, sértsék Rampolla pápáját, XIII. Leót. A megalá­zott Vatikán azóta fölmagasztaltatott, Mariano Rampolla del Tindaro pedig bizonyára elnyerte odafönn az égben XIII. Leó és utódai, X. Pius és XV. Bene­dek pápa társaságában azt az egyet, ami­ről írva van, hogy minden trónoknál és méltóságoknál szükségesebb... De azon a szerdai délutánon énkorongva mentem haza Mgr. Saint-Clair pirostáb­­lás, a­ran­yszegélyes lelkigyakorlatos köny­vével a Campo de’ Fiori lármás zsibvásár­járól elért bizonyos pozíciók tuldo­tálása, hiva­talos állásoknak és megbízásoknak egyes kiválasztottak előnyére való mesterséges halmozása, magas nyugdíjjal bíró egyé­nek prokonzuli szerepeltetése szemben a nemcsak sokkal több, hanem rendszerint értékesebb munkát végző tisztviselők sze­rény javadalmazásával oly etnikai de­pressziót idéz elő a társadalmi élet széles rétegeiben, amely minden sikeres aktív tevékenységnek a csíráját, a munkakedvet, a lélek szabad­ szárnyalá­sának ezt az előfeltételét destruálja. A magángazdaság azonban szintén nem nélkülözheti az etnikai alapokat. Ezeket is a legjobban rendíti meg az aránytalan jövedelemmegoszlás igazságtalansága. Vállalataink vezetőinek teljesen indoko­latlan fejedelmi jövedelmei juttatták fő­leg gazdasági életünket abba a válságos helyzetbe, amelyben az jelenleg sínylő­dik. A vállalati részvények hihetetlen értékcsökkenése, amely a nemzeti va­gyon egy tekintélyes részének pusztulá­sával egyenlő, nagyrészben a vezetők mammutfizetéseire vezethető vissza. Hasz­talan terveznek ki inte­rvenciós bizottsá­gokat és egyéb technikai módszereket, a­melyek a részvények tőzsdei árfolyamá­nak folytonos csökkenését lennének hi­vatva feltartóztatni. A vállalatainkban való bizalom, az irántuk való érdeklődés, a részvényeik vásárlására irányuló haj­landóság s ezzel azok értékének emelke­dése csak akkor fog bekövetkezhetni, ha a köztudatban ismét kialakul az a meg­győződés, hogy a gazdasági vállalatok célja és feladata az ország gazdasági ér­dekeinek figyelembe vétele mellett a részvényesek, mint a vállalatok tulajdo­nosai érdekeinek a szolgálattá, befektetett tőkéik megfelelő gyümölcsöztetése és nem az, hogy a kis exisatenciák tömegei­ből álló részvényesek pénzét kisebb-na­gyobb pénzfejedelmek kreálására hasz­nálják fel. Igen sajnálatraméltó körül­mény, hogy az államhatalom e beteg álla­potok szanálására elegendő erővel vagy elegendő akarattal nem bár. Szó volt a „részvényjog“ reformjáról. Egy kiváló szaktudásunk értékes club­o­ró­t­u­ma évek óta várja, hogy az illetékes fórumok elé kerüljön. Szó volt a „kartellek“ szabá­lyozásáról, a kereskedelmi törvény re­formálásáról és sok egyéb tervről, amely gazdasági életünk rekonstrukcióját lett volna hivatva elősegíteni. Az érdekelt kö­rök azonban minden ilyen terv megvaló­sítását már eleve időszerűtlennek jelentet­ték ki és keresztül vitték annak a napi­rendről való levételét. Igazuk volt. Az ily reformtörekvések megvalósítása az érdekeltek szempontjából soha sem lehet időszerű éppúgy, mint a trianoni diktá­tum megváltoztatását sem fogják soha időszerűnek elismerni azok, akik arra alapítják előnyös helyzetüket. A szociális gondoskodásnak egyik leg­sikerültebb megvalósítása a progresszív adóztatás és az u. n. létminimum adómen­tessége. Ezzel szemben a legújabb időben gazdasági életünk a szociális gondosko­dásnak egy egészen különös módját való­sította meg. A túlfizetett krőzusok adó­mentességét. Értem ez alatt azt, hogy a mammut jövedelmű igazgatók és egyéb vezető funkcionáriusok összes adóikat vállalataikkal, tehát végeredményben ezek kis részvényeseivel fizettetik ki, amivel azután, mondhatnék, a „létmaxi­mum“ adómentességét valósítják meg. Igen nagy betegsége állami, gazdasági és társadalmi életünknek az n. n. „túlmé­retezés“ is. És pedig ismét felül és nem alul. Apró exisztenciák szükségen felüli számban való alkalmazása a mai munka­­nélküli időben talán menthető, sőt szo­ciális szempontból még kívánatosnak is tekinthető, de nagy javadalmazású, autó­val felszerelt túl sok vezető állás rendsze­resítése megbocsáthatóan pazarlás akkor, amidőn az állam u. n. becsületbeli tarto­zásainak (hadikölcsönök valorizálása, régi nyugdíjasok sérelmeinek orvoslása stb.) kiegyenlítésére sem tekinti magát vagyonilag eléggé erősnek. E beteg gazdasági és társadalmi viszo­nyok között oly atmoszféra van keletke­zőben, amely kiválóan alkalmas arra, hogy egyrészt elsorvasszon minden rend­szeres munkával és erőfeszítéssel járó konstruktív törekvést, másrészt mind szélesebb körben felkeltse a munkanélküli érvényesülés, protekciós elhelyezkedés és illegitim vagyonszerzés vágyát. Innen a sok visszaélés és eltévelyedés, amelynek oka túlnyomó részben a könnyű, munka­­nélküli érvényesülés közismert példáiban keresendő. Szomorú vigasztalásul szüksé­gesnek tartom megjegyezni, hogy a gaz­dasági élet etnikája nemcsak minálunk hagy fenn kívánni valót. A francia ka­mara annak idejében egy parlamenti bi­zottságot küldött ki a háborús szállítások ellenőrzé­sére. Ezt az időközben megszűnt ellenőrzőbizottságot a kamara 1­­4 április hó 11-én szükségesnek tartotta újból meg­alakítani, dacára annak, hogy Tardieu miniszterelnök egy ily bizottság kiküldé­sét a felelős parlamenti kormányzat el­vével megegyezőnek nem tartotta. A fenntiekben megkíséreltem nagy vo­násokban ecsetelni jelenlegi gazdasági életünk humusát és jelenlegi társadalmi életünk atmoszféráját. Hangsúlyozom a „jelenlegi“ kifejezést. Mert szilárd a meg­­győződésem, hogy most, amidőn külpoli­tikai viszonylatunkban bizonyos nyugvó­pontra jutottunk, kormányunk mindkét felszabadult kezével kemény energiával fog belenyúlni belső gazdasági életünk darázsfészkeibe és azok kérlelhetlen el­­pu­sztításával meg fogja tisztítani társa­dalmi életünk atmoszféráját is. A gazda­sági élet megjavított humuszában s a tár­sadalmi élet megtisztított légkörében fog csak kifejlődhetni a neonacionalizmus termékeny magja hatalmas élőfává, a­melynek terebélyes lombjai alatt fognak életre kelhetni a nemzetünk őserejében felhalmozódott, jelenleg szunnyadó fizi­kai, szellemi és erkölcsi energiák. NEMZETI ÚJSÁG Kedd, 1931 frtilm 1 Hatvannyolc angol képviselő memoranduma követeli a kisebbségek védelmét A Népszövetség tavaly 42 kisebbségi ügyből csak 2 ügyet tárgyalt Az angol kormány tegyen javaslatot a Népszövetség működésének megvizsgálására London, június 30. (A Nemzeti Újság tudósítójától.) Az angol alsóház hatvannyolc képviselője emlékiratban hívta fel a kormány figyel­mét a nemzeti kisebbségek szenvedéseire. Az emlékirat kiemeli, hogy a Népszövet­ség ma az egyetlen szerv a kisebbségi sé­relmek orvoslására, de egyáltalán nem felel meg ezirányú kötelességeinek. A ki­sebbségi garanciaszerződések — foly­tatja tovább az emlékirat — a gyakor­latban nem válnak be, a legtöbb kisebb­séget megakadályozzák panaszuk elő­terjesztésében és a legújabb eljárási re­formok sem javították meg a 35 millió kisebbség sorsát. Tavaly negyvenkét ki­sebbségi ügyet terjesztettek a Népszö­vetség elé, a Népszövetség azonban csak kettőt vett tárgyalás alá. A memorandum aztán hivatkozik arra, hogy MacDonald még kormányrajutása előtt cikket írt, amelyben a kisebbségi panaszok technikai akadályainak meg­szüntetését és egy teljes nyilvánossággal dolgozó állandó kisebbségi bizottság fel­állítását sürgette a mandátumos bizott­ság mintájára. A bizottság felállítása nélkül — mondja az emlékirat — szó sem lehet a kisebbségi problémák megoldá­sáról. Addig is azonban, amíg ez megva­lósítható lesz, követelik a memorandum aláírói, hogy a kormány a szeptemberi népszövetségi ülésen bizottság küldését javasolja a kisebbségi garanciaszerződé­sek végrehajtásának és a kisebbségek védelmére hivatott Népszövetség és nép­­szövetségen kívüli intézmények működé­sének megvizsgálására s reformjavasla­tok kidolgozására. Ez a bizottság be­utazná az összes érdekelt országokat, a helyszínen tanulmányozná a kérdést és a népszövetségi tanácsnak legkésőbb 1931 májusáig jelentést tenne. A memoran­dum aláírói liberális és szocialista kép­viselők, köztük Wedgwood ezredes és a független munkáspárt több tagja. Poincaré a békeszerződések változhatl­anságáról Paris, június 30. (Havas.) Az Excelsior a buenosairesi Nacionnal egyidőben, cikket közöl Poin­­caré tollából Biztosítsa utipodgyászát! Az Europad Ara­­éa Podgyásabistoeite Rt­­késs kötvényei az össaee áll­or­másokon és utalási irodákban kaphatók. A cikkben Poincaré hangoztatja, hogy, Franciaország a békeszerződések alap­ján nem tett szert semmiféle előnyökre, csupán azokat a területeket nyerte vissza, amelyek azelőtt hozzá tartoztak. Az ország a jelenlegi területek mai ál­lapotukban való fentartását kívánja. Más államok ezzel ellentétben változá­­sokról álmodoznak; egyesek a tőlük el­vett területek visszaszerzésére, mások pedig területük növelésére gondolnak. Másfelől a gazdasági nehézségek, ame­lyek minden népnél érezhetők, politikai nehézségek felidézésével fenyegetnek. Ügyeljünk a békére! — írja befejezésül Poincaré — a fennálló szerződések bár­minő megváltoztatása — hacsak nem alapul előzetes és barátságos megegye­zésen — gyászos, sőt halálos lehet, mert végzetszerűen más változások egész so­rozatának nyitna utat. • Ponhcarénak néhány sorban ismertetett cik­kéből nehéz ugyan következtetéseket vonni, mégis figyelemreméltó, hogy ő, aki eddig minden változtatás intranzigens elutasítását hirdette, most már előzetes és barátságos megegyezés alapján a szerződések megváltoz­tatását lehetségesnek tartja. Budapest, június 30. A felsőház pénzügyi bizottsága Popovics Sándor elnöklésével ma délután letárgyalta az állami kölcsön felvételéről szóló törvény­­javaslatot. Egry Aurél előadó indítványozta, hogy a bizottság javasolja a felsőháznak a törvényjavaslat elfogadását, rámutatott azon­ban az alkotmányjogi és állampénzügyi vo­natkozású eltérésekre, amelyek a javaslat és a régebbi beruházási felhatalmazási törvények között mutatkoznak. A pénzügyi bizottság kérte fel a pénzügyminisztert annak kijelen­tésére, hogy a kölcsön felhasználásáról kilát­­ásba helyezett törvény­javaslatában és a kölcsön budget jogi kezelésében eleget tesz a bizottság kívánságainak. Indítványozta, fe­jezze ki a bizottság azt a reményét, hogy a jövőben sikerül visszatérni a külön fedezet nélküli állami kölcsönök rendszerére. Simonz­sits Elemér és Fellner Henrik csatlakozott az előadó indítványaihoz, Hadik János gróf pe­dig felvilágosítást kért az altruista pénzinté­zeteknek a kölcsönből való támogatásáról Scitovszky Tibor a bizottság jelentésében ki­fejezésre kívánta juttatni azt, hogy a kor­mány a parlament szünete alatt is, bárha a parlament utólagos jóváhagyásával, de a tör­vényjavaslatban kifejezett célokra fordíthatja a kölcsön összegét. Kolossváry Mihály azt kérte, hogy a kölcsönből megfelelő részt jut­tassanak az állami kezelés alatt nem álló vi­zek kártételei ellen, mert ez is a termelés fo­kozását célozza, az államvasutak beruházásá­nál pedig vegyék végre figyelembe azokat a városokat, így Vác városát, amelyek eddig mostoha sorsban részesültek. Bernát István a javaslat hiányának tartja, hogy nem álla­pítja meg azt az időt, mikor a kölcsön felvé­telére gondol a kormány. Wekerle Sándor pénzügyminiszter az előadó indítványaihoz hozzájárult, majd részletesen válaszolt a fel­szólalásokra. Hangsúlyozta, hogy annak ide­jén szó volt arról, hogy a német kölcsön előtt vegyük fel az államkölcsönt, ez azonban nem volt lehetséges, mert a hágai és párisi egyez­mény ratifikálása még nem történt meg. Most az osztrák kölcsön is esetleg elénk kerül. Le­het, hogy ez előnyünkre is szolgál, mert e kölcsönök tapasztalatait javunkra értékesít­hetjük. Hangsúlyozta, hogy a javaslat csak felhatalmazást tartalmaz az általános célok megjelölésével a kölcsön tényleges felhaszná­lásáról felhatalmazást kell majd kérni a tör­vényhozástól. A miniszter felszólalása után a bizottság a törvényjavaslatot úgy általános­ságban, mint részleteiben változatlanul elfo­gadta s annak tárgyalására a sürgősség ki­mondását kéri. A Magyarország és Ausztria között a vas­úti forgalom szabályozása ügyében folytatott tárgyalásokat június 30-án Budapesten á­s alábbi okmányok aláírásával befejezték. A két állam meghatalmazott képviselője: Tormay Géza dr. államtitkár és Pöschmann Antal dr. osztályfőnök, Kállay Miklós államtitkár és Calice Ferenc osztrák követ jelenlétében két megállapodást írt alá, még­pedig a kölcsönös vasúti forgalomban az átmeneti és csatlakozási viszonyok szabályozása tárgyában a magyar királyság és az osztrák köztársaság között kötött államszerződést, valamint a Sopron vá­roson és vidékén át irányuló vasúti forgalom szabályozásáról szóló jegyzőkönyvi megállapo­dást. Ezenkívül az állami tárgyalások keretén belül külön egyezményt írtak alá a magyar királyi államvasutak, az osztrák szövetségi vasutak, a Duna—Száva—Adria Vasúttársaság magyar hálózatának igazgatása és a Győr— Sopron—Ebenfurt-i Vasút vasúti kiküldöttei, melyben a magyar királyság és az osztrák köztársaság között közvetlen árudíjszabást ál­lapítanak meg. A létrejött egyezkedések tartal­mából kivehető, a két államnak sikerült — szükségleteiket kölcsönös és megértő méltatá­sával — enyhíteni azokat a nehézségeket, ame­lyek egyfelől a határvonal húzásából, másfelől a­ fogyasztó­ terület helyzetéből adódtak. Re­mélhető, hogy a kölcsönös forgalom, a lezárt megállapodások által előmozdítva, kedvező irányban fog fejlődni.

Next