Nemzeti Ujság, 1930. augusztus (12. évfolyam, 173-197. szám)

1930-08-01 / 173. szám

2 veiben mint a törvények teljessége van megírva. Sokan észrevehették rajtam kívül is, hogy a szovjet vezérek mentalitása mennyire azonos az izlám prófétáinak és az orthodox csudarabbiknak mentalitásával. Ami a könyvekben van, az a valóság, amit a mester leírt, az a tény s ami a könyvekben nincs, az tűzzel és vassal irtandó eretnekség. Ha az élet nem illik a könyv betűjéhez, az életet kell akkor idomítani. Faji, nacionális érzés, az egyéni boldogulás vágya, az emberiség egyéni különbözősége, az egyéniség magakiélésének ősi ösztöne, a fölény, a hatalom kívánása, az önzés, a tehetség, az a roppant kvalitáskülönbség, amely például egy Mussolini és egy utcaseprő, egy ausztráliai benszülött vagy egy szovjetvezér között mutatkozik, az a rengeteg jó és rossz képesség, ami az emberek között nagyobb távolságokat teremt, mint amilyenek egy kongomenti törpe és egy gorilla között mutatkoznak, ez a sok természettudományi adottság mind nincs megírva a marxista szent könyvekben és azok kommentárjaiban, ez tehát mind mellőzhető és valóban mellőződik is. Ezeket az adottságokat lehet talán fokozatosan fejlesztett erkölcsi belátásban, talán geológiai eonok alatt, esetleg módszeres tenyésztéssel nivellálni, de feltenni azt, hogy nincsenek és egy feltételezett homogén emberiségre rákényszeríteni a munka feltételezett örömét és feltételezni azt, hogy az egyéniség le akar önmagáról mondani és bele akar olvadni az öncélú közösségbe, ez olyan kapitális ostobaság, amiben csak az hihet, aki teljesen ostoba, vagy akinek az agya nem bírja megemészteni a tanultságot és értesüléseit dogmáikká merevíti, vagy aki egyéni életében akkor él legboldogabbul, ha ezeket a tanokat hitként hirdeti. És ez az utóbbi típus a szovjet hittérítőinek nagy többsége. Ezekkel a tanokkal el lehet szédíteni nyomorgó és reménytelen tömegeket. Ha a nemzetközi nagy tőkének nem jön meg az esze, ha Amerika tovább is ilyen ernyedetlenül bolsevizálja Európát, ha a mai haszonért elfelejtik a holnap veszedelmeit, akkor elképzelhető, hogy a német “aanrifanélküliség valami forrongásban, talán katasztrófában fajul el és ennek a forradalomnak az orthodox marxizmus adja a jelszavakat. De hogy ebből a forradalomból vagy akármilyen másból olyan uj társadalom és olyan uj álltal kerekedjék, amely minden izében más és a mai, tízezerévestől teljesen független, hogy egy társadalmi és gazdasági rétegből egy teljesen uj, a maihoz nem is összehasonlítani. Csak ez a későbbi korában kissé megbillent lelkiegyensúlyú zseni, Spanyolországnak talán legnagyobb művésze, festett, rajzolt ilyen szörnyű torzállakozott boszorkányos, lidérces vízióiban. L'Oncle Claes et la tante Johanna, ez a két rokkant emberi karikatúra, fintorgó arcú, vénség, elriasztó csúfság mintha a Prado múzeumának egyik Goya-termében függene, hol huhogó, foghíjjas, seprőnyeles boszorkányok guggolnak körben és vigyorognak ördögi röhögésben. La Sotte Marie-Josephe, ez a hülye nézésű vénaszszony olyan eldöbbentő rajz, aminél keveset lehet látni. Háttérben a különös, furcsa vilódzású felhőkkel úgy vigyorog összekulcsolt kezekkel, bambán, hülyén, zilált hajában pár kócos, érett búzabalásszal hunyorogva, mintha gyermekszobánk rémálmainak életrekelt emléke kísértene. Hops minden alakja — akárcsak Goyáé, aki Szent Józsefnek is torz, kaján fintort festett és akinek_ egyik Gyermek-Jézus®, bocsánat a kifejezésért, de röhög a pólyában — minden személye kar iktatóra, ijesztő rém. (L‘ Avocat — Le Médecin — Les Saltambiques.) De ezekben a fejekben, portrékban, zavaros nézésekben oly mellbevágóan monumentális, elijesztően viad őserő, biztosság és művészet lappang, mely egyszeriben félő tisztelettel tölt el. (La femme au chapeau a cabriolet.) Már témiamegválasztásában is keresi a rendkívülit, a szörnyűt, beteget, démonit, visszataszítót (Médisance, L‘Attrapade, Femme au Faune) és mégis, mégis lángész, művész, egészen különös, egyedülálló, aki rémlátományokban őrli fel éveit, árasztja művészetét, míg mások a harmonikus, kiegyensúlyozott szép útján járják az életet. Őszintén bevallom, Fóliáién Rops volt, aki bennem a legmaradandóbb emléket hagyta és ha esetleg szánva gondolok is rá, mily szomorú lehet szörnyűségekben, rútságban látni a világot, ahol pedig mindig megtalálható a szép és megérezhető, az elígért békesség, azért alázatosan mély tisztelettel és elnémulván állottam meg vad, zilált, hatalmas teremtő ereje előtt. Az újabb művészeti irányok közül rendkívül érdekes képviselőket találtak a pointillisták. Van Rysselberghe (1862— 1926) főleg emberi alakokat fest. Elsősorban is a kéktónusú képeket szereti. La petite Denise, a kékruhás kislány bravúrosan megfestett vászon. Csupa kék az hasonlító, egyedeiben egészen egyforma emberfajta, egy diadalmas, uralkodó proletáremberiség fejlődjék, az merőben képtelenség. Lehet, hogy minden elpusztul, de ha újjászerveződik, megint csak a mai adottságok szerint szerveződhetik újjá. Ezeken nem változtathat semmi teória és semmi nevelés, ami van, az van és aki a létezővel nem számol, az vagy buta, vagy gazember, vagy mind a kettő együtt: bolsevista. Egy felekezet, amely a történelmi materializmust vallja vallásul és eretnekként öli azt, aki ennek betűiben nem hisz föltétlenül, de egyúttal minden valóságos matériától elvont, tárgytalan, testetlen, egyre halvaszülető homunculusokat gyárt lombikjaiban desztillált holdsugárból és kaballisztikus ráolvasással, az a felekezet elrombolhatja a selejtes emberek hitét és erkölcsét a materializmusban, de helyette csak torz mithológiát tud adni szobatudós ábrándozásaiban. Az orosz nép lehet ennek az ábrándozásnak kísérleti állata, de egy műveit és aktív fajta legfeljebb megpróbálhatja önmagán és az első keserves csalódás után elsöpri az egész kísérletet. Mindenféle lehet a nyomorúságból és a tömegek keserű éhségéből, lehetne a civilizáció teljes pusztulása, ha a vallás, az élő lélek nem sterilizálná a butaság fertőzetét. Minden lehetne, csak bolsevista új világ nem lehet soha, mert akármilyen semmibe omlik ez a mai világ, újra megint emberek építik, s az embereket nem lehet valami kohóban összeolvasztani, hogy a kollektivizált anyagból újfajta, egy mintára szabott embereiket öntsenek. Megint csak a vallás és az erkölcs lesz az, ami az ősi ösztönöktől hajtott fejlődést szabályozni és civilizálni tudja, mert a természettudományos adottságokkal ez számol. A materializmus dogmásított tételeiből elvont marxista metafizika csak rombolni tudhat, mert merőben ellenkezik az élet természettudományos valóságával és annak a valóságnak elitére csak magtalan logikai játékokat és a tömeglélekben steril babonát, fétisimádatot, terrorral korbácsolt fanatizmust termelhet. A moszkvai vörös téren Lenin sírboltja kezd az orosz nép kegyhelyévé lenni, betegeket visznek oda gyógyulni és csodákat várnak az új vallás szentjétől. Ez az egyik elfajulása a szóböngészésben egyre elvontabbá oszló dogmatikus könyvmagyarázatnak: egy vallási karrikatúra, melyolyan, mint a melanéziai kannibáloké, akik a félelemtől félig őrülten és emberiességre képtelenül bolyongják végig az életet a démonok és érthetetlen erőszakok terrorjában. A másik félen a fanatikus papok, akik maguk sem értik már az elsikkadt lényeget, csak a betűt rágják és mint a pók a hálóját, úgy eresztik a mindent összebogozó elméletfonalakat az összerúgott betűkből. Soha a legmeddőbb skolasztika nem volt ilyen meddő és a legagyafúrtabb talmudizmus ilyen céltalan, mint ez az ad abszurdum vezetett természettudományos világképből szertefoszlott bolsevista szövegmagyarázat. A terror sámánjai és orvosságos emberei új világ helyett a rémület szektáját alapították meg. Az oroszokkal még csak mulathatnak egy ideig, de Európa és Amerika népeivel mit akarnak? Ha sikerülne az a bizonyos világforradalom, az őket söpörné el először nyomtalanul. A felszabadított ösztön egyszerre a legelvontabb és legtermészetellenesebb kollektivizmus rendjébe fegyelmezné magát? A bolsevisták ezt hiszik. Jó, ők őröltek, félművestek, dilettánsok, gazemberek, állatlan tudatlanok, elkeseredett éhesek. De miért hiszik ezt azok a fiatalok, akik miatt most megint rendőrök és katonák szállják meg a városokat Lenin napján? Nem is gondolkodni kell, csak nézni, hogy a szörnyű céltalanságot megismerjük. Le akarják rombolni a mai világot, hogy száz, hogy ezer év alatt megint csak ugyanez épüljön fel? Senki ezt meg nem értheti, mert épeszű ember nem érti a téboly kényszerű képzeteit és épeszű ember soha meg nem érti, hogy mit akarnak és miért akarják azt az ifjú kommunisták. De nem értik az őrültek sem, ők maguk sem. Talán csak azért teszik, mert a haszonba beleőrült tőke nem tud nekik világos célt jelölni a boldogító munkában. Úgy érzem, hogy Moszkva már régen elrothadt volna, ha nem segíti az amerikanizmus, a vak, az őrült, az öngyilkos üzlet. ii iillii i.(I iuimm ii. i ■BBBBBSaai NEMZETI ÚJSÁG Fintek, IS311 augusztus 1 egész, az apró pettyek nagyszerű harmóniában olvadnak össze, akárcsak egészen szürke tónusban tartott, szinte egy színben megfestett két interieurjében. Van azonban két másik egészen kiváló alkotása, melyek az egész kiállítás anyagában is a legelsők között állanak. Egy díványon fekvő női akt (Nice), melyet valahonnan felülről levetődő, parázslóan rőtszínű sugár fest izzóra. Mindenesetre van benne sok meleg, felhevített érzékiség, amit maga a buja színezés csak fokoz. De van benne igen nagy művészet és óriási technikai fölény is. Egészen ellentéte ennek egy női alak, egész nagyságban, nagy állótükör előtt. (Portrait de Mme P. Dubois.) Kissé hűvösen ható, érdekes színösszetételű zöldből tevődik össze a kép. A karcsú, magas szőke nőt félig elmosódva vetíti vissza a tükör. Az arc rendkívül tartózkodó, báj és kedvesség sugárzik róla, nagyon választékos, finom és arisztokratikus benyomást kelt ez a hosszúkesztyűs és hosszúruhás fiatal hölgy, ki szinte uralja a termet. Amásik kiváló pointillista Emile Claus (1849—1924), kitől főleg tájképek maradtak ránk. Nagyszerű, teljesen impresszionista stílusban látja meg a ködös, párás levegő rezgését (Matin d'Octobre), az alkonyati fények váltakozó vibrálását (Soir de Juin), vagy a teli, tűző napsugár virágos pompáját (Les arbres de mon jardin). Az impresszionista pointillista, festészet egyik európai nívójú kiválósága Claus, akinek alkotásai méltán állják meg helyüket az előbb említett Van Rysselberghe mellett. Még egy igen tehetséges impresszionista Jean Stobbaertz (1838—1914), kinek legsikerültebbek pára- és gőzteli istállóképei. Főleg teheneket, tehénistállót szeret ábrázolni (Étable, Écurie, La fieste), azután ködös, nyirkos, nehéz légkört, melynek minden rezdülését képes lerögzíteni. (Temps de pluie, Temps orageux). Franz Hens (1856—1928) pasztelszerű képeiben pedig az ábrándos, álmatag hangulatokat, a csöndes, békés estéket keresi és festi nagy odaadással és lélekkel. (Crépuscule, L'Église du village, Lever de lune.) Egészen külön akarok két művészről megemlékezni. Az egyik a nagy belga: Constantin Meunier (1831—1905), akit nálunk is mindenki ismer, de csak mint szobrászt. Hogy egyben festő, még pedig legelsőbbrendű festő is volt, azt kevesebben tudják, ilyen alkotásait pedig még kevesebben láthatták, lévén ezek szinte kivétel nélkül magántulajdon. Jelen kiállításra ezekből is összegyűjtöttek tizenkilenc darabot, melyek világosan jellemzik Meuniert, a festőt. Ugyanazok a sajátságok, ugyanaz a felfogás, témakör foglalkoztatja itt is, mint mellyel szobrászatéban feltűnt. A szociális témák, súlyos, nehéz, robusztus munkások, kohók előtt görnyedő félmeztelen, tűzverte, lángpörkölte testek, vagy pedig a borongós, méla, ólmos tájak kavargó felhőkkel. Fölösleges volna kép-címeket idéznünk: elég, ha megemlítjük, hogy Meunier, a festő, ugyanaz, mint Meunier, a szobrász, egyazon egyéniség, kinek kedvence a csákányra támaszkodó, roppant, elmerengő bányász, stílusa a komor, eltévülő, súlyos méltóság és diadalmas erő. Alig ismert azonban mifelénk Fernand, Khnopff (1858—1921), sőt itt sem igen hallottam különösebben sokat felőle, de azon hat képe után, melyet e kiállításon láttam, nem hallhatom meg, hogy ne beszéljek róla bővebben. Mert Khnopff a csodálatos finomságú, tartózkodó, klasszikusan nemes művész típusa. Mindig kiegyensúlyozott, mindig harmonikus, mindig halkszavú; megfigyeltem, a látogatók legtöbbje futó pillantással halad el mellette, annyira diszkréten mondja azt, amit mond. Sőt tulajdonképen nem is mond semmit. Csak lefest például egy fiatal leányt (Portrait de jeune file), nyugodtan, fehéren, mozdulatlanul, egyszínű, nagyvonalú háttér előtt, egyszerű, sima ruhában, derűs, nyugodt tekintettel és ebben a képben mégis benne van a művészettől megkövetelt legközvetlenebb életábrázolás, annak ellenére, hogy ez már az igazi 1‘art pour Tart. Minden alakja egytől-egyig ilyen halkszavú, csöndes és kifejező. Nem hálás dolog az általánosítás, hát így csak egyénileg említem meg, hogy számomra az egész kiállításon talán ez a végtelenül nyugodt, finom művész nyújtott legtöbb és legigazibb élvezetet. Ismételten kell, hogy hangsúlyozzuk: az eddigi ismertetés korántsem szándékozott részletes vagy szakszerű méltatása lenni ezen páratlan kiállításnak. Csak röviden, sokszor pusztán szubjektív szempontból pár jellemző és bevető szóban kellett rámutatnunk arra a nagy kulturszolgálatra és műélvezőre, melyet a jubiláló Belgium e száz esztendő alkotásainak kiállítása folytán a világ számára nyújt. Az angol parlamenti botrány Sandham képviselő megismételte vádjait, de nem bizonyított . A Ház elnöki megdorgálásra ítélte London, július 31. (A Nemzeti Újság tudósítójától.) A mentelmi bizottság múlt éjjel tartott ülésén Sandham képviselő írásbeli nyilatkozatot olvasott fel, amely szerint inkriminált beszédével a munkáspárt erkölcsi színvonalát akarta megvédeni. Miután az ügy ennyire kiéleződött, a következő vádakat emeli: 1. Bizonyos képviselőket ittas állapotban láttak a Házban; 2. bizonyos képviselők pénzt kaptak a pénzkölcsönzők szövetségétől az őket érdeklő törvényjavaslatra való szavazás ellenértékéül; 3. a Daily Mail négyizben nyíltan vádolt bizonyos képviselőket, hogy a Ház hivatalos papirosán üzleti reklámokat írnak fizetség ellenében. Az első vád bizonyítására hat tanút jelent be. A másodikra nézve utalt arra, hogy maga a munkáspárt is tiltakozott s hivatkozik azokra a képviselőkre, akik akkor felszólaltak. Kéri az érdekelt cégek könyveinek ésiratainak megvizsgálását s tanuk megidézését, továbbá a mentelmi bizottság egyik tagjának kihallgatását, aki személyesen érintkezett a vád által érintett szocialista képviselőkkel. Ha a mentelmi bizottság az igazságot keresi, akkor offiédot keell nyújtania bizonyítékai előterjesztésére. A bizottság több tagja követelte Sandhamtól, hogy nevezze meg a korrupcióval gyanúsított képviselőket, Sandham azonban ragaszkodott ahhoz, hogy csak a bíróság előtt fog vallani. A bizottság javaslata szerint Sandham súlyos széksértést követett el, továbbá a Házat egészében súlyosan megrágalmazta s ezért megrovást érdemel. Az alsóház mai ülésén a főállamügyész ismertette az eljárást, kiemelve, hogy Sandsham nem nevezte meg a gyanúsítottakat és a határozatlan vádak alapján nem lehet bíróságot kiküldeni. Ajánlja a bizottság indítványának elfogadását. Az elnök a javaslatot szavazásra bocsátotta. A baloldali szocialisták pillanatnyilag haboztak, hogy felálljanak-e, mire az elnök a javaslatot elfogadottnak jelentette ki. Ezután Snowden indítványozta, hogy az elnök Sandhamet széksértés miatt dorgálja meg. A megindult heves vita folyammán Maxton (szélső baloldal) az eljárást hajszának minősítette. Panaszkodott, hogy Sandhamnek alig három órát adtak védelme előkészítésére és a tanuknak nem ígértek immunitást. „ Brown (szélsőbaloldali) előadta, hogy ő maga egy MacDonaldhoz írt levelében adatokat ajánlott fel a korrupciók bizonyítására, mire a miniszterelnök azt felezi, hogy ezzel csak a Ház utasítására foglalkozhatnék-Sandham kijelentette, hogy nem árulhatja el informátorait, de nem fél a következményektől. Ha megrója a Ház, akkor annak később következményei lesznek. Snowden óriási fágalom közepette szólította fel Sandhamet vádjainak előterjesztésére, majd pár pillanatig feszült várakozás közben csendben nézett farkasszemet Sandhammal, aki Maxtonnal suttogni kezdett. Végül Maxton kijelentette, hogy Snowden indítványának elfogadása megbocsáthatatlan hiba volna. A javaslatot 304 szavazattal 13 ellenében elfogadták. A szavazás eredményének kihirdetése után az elnök fejére téve háromszögletes fekete kalapját, rövid, komoly hangú vntabeszédet intézett Sandham képviselőhöz. Annak előrebocsátásával, hogy nagyon fájdalmas kötelességet teljesít, em- lékeztette a vétkest, hogy alkalma volt vádjait konkretizálni vagy visszavonni és bocsánatot kérni. Minden képviselőnek kötelessége a Ház jogait és tekintélyét és tagjainak becsületét megvédeni, ellenben tudatosan és nyilvánosan lealacsonyította a Házat polgártársai előtt. Ezért a határozat értelmében megrótta őt. Sandham a beszédet helyén ülve összefont karokkal némán hallgatta végig, s csak égő arca és remegő ajka árult el belső felindultságot. A megrovást Snowden javaslatára bevezették a Ház naplójába. Budapest, július 31. Az egyik fővárosi napilap július 22-iki számában „Négyszáz wekerletelepi családot ki-, lakottat az államf” cím alatt közlemény jelent meg, amelynek állításaira vonatkozóan illetékes helyről a következő felvilágosítást adták: A Wekerle-telepen a gondnokság háromnegyedévnél és félévnél nagyobb bérhátralékban lévő lakóknál — aszerint, hogy a munkások-e vagy tisztviselők — a kincstári jogügyek igazgatósága útján a lakást a következő negyedévre fölmondja. Ilyen felmondás 1930 május elsején hatvankettő történt (egyötöd százaléka a lakosságnak). Aki bármilyen kis részletfizetéssel a fizetni akarásnak felét adja, az lakásában továbbra is megmaradhat. A figyelmeztetetteknek túlnyomó része fizet is, úgyhogy 1930 év folyamán eddig egyetlen kilakolt alás sem történt. Nem felel meg tehát a valóságnak az a beállítás, mintha egyetlenegy lakót is kitelepítettek volna s mintha a lakótelep felügyeleti hatósága nem engedné a házbértartozásoknak részletekben való törlesztését. Pénteken a Rádióban Lampérth Géza: „VEÉR JUDITH RÓZSA J A“ című vígjátékénak előadása. Rendező: Kiss Ferenc.