Nemzeti Ujság, 1931. április (13. évfolyam, 50-74. szám)

1931-03-03 / 50. szám

S..rk.r.tSAdff do Ari j . ^tv^Ho^tíd^tő. s§ribüt"«*»«<>*'*«4«op«*** Telefon, Aut 127—gWEB&, § UBa -63 BüfcfflHI jMHF WW .s HB 88B MM 8 fSgl ^ (MB _ _ fX »O MII*r. ogye. ' «. Am iso-06. n*k ■wsgigg s&asaaaB Brafljfggl Om MMBIbB K |H MHfa 8 Saas .<áo «,• ítm­ici.dzhtvnt.iok, . ■ mm M ^ SaB Wm «E 1 Wm ^HH§k s k<r. « OrnághAs-B, 18, Tol. ■ ^gS! 1 K WVSffi MW 111 1 &g§ Kg I Hv 3 Wk WL, ' JKI tallér - HI r d e-Aut 608-65. L, Horthy S fggg ■ W S&g Mg gg|3 KS Wf SggS f \ JgJj# fttekmllllmA­Mikiós-At is, il,ma*. H Iüse TM HB Mmi lall Jgg» MM WL M fim W ms ái.tK du.««b*. ria-tiri,Tei.,525-12. JHk. 1 MbvJL fPw 1 °t- Felelés szerkesztőt TÓTH LÁSZLÓ dr. \ ^ KERESZTÉNY POLITIKAI NAPILAP ♦ Főmunkat ‘M&L Xlih évfolyam SO, szám + Kedd 4 Budapest, 1931 március 3. ** —|---------------------------------------------r r imnm »m—ns „n , ...................i — -inirs r~i---------------------------------------------^ * Különvélemény irtás Horváth Kálmán Közöljük az alábbi cikket, mert ezt az általános érdekű kérdést új oldalról vilá­gítja meg, bár azzal minden vonatkozás­ban nem értünk teljesen egyet. Az álláshalmozókra hajtóvadászat in­dult az országban. Kérdés azonban, hogy megéri-e a puskaport a zsákmány? Tu­dom, hogy a felzaklatott közvélemény el­lenében nehéz ezt a kérdést akként tag­lalni, hogy az éremnek ne csak az egyik, hanem a másik oldalát is vizsgáljuk. Az igazság érdekében mégis megpróbálom. Sietek kijelenteni, hogy részemről is el­itélek minden olyan állás­, vagy jövede­lemhalmozót, aki anélkül, hogy rá volna szorulva, a mai példátlanul nehéz viszo­nyaink közt mások, különösen az állásta­lan családapák és elhelyezkedni nem tudó fiatalság szájától vonja el a kenye­ret. Ezért én is helyesnek tartom és kívá­nom az álláshalmozók felülvizsgálását, az arra okos szolgáltatók megrendszabá­­lyozását s általában, az e téren felburján­­zott anomáliák, sőt visszaélések meg­szüntetését. Az a kérdés azonban, hol kezdődik az álláshalmozás? A közvélemény általában csak azt perhorreszkálja, ha valaki köz­pénzekből húz többszörös jövedelmet, közpénznek tekintvén az államilag szub­vencionált vállalatoktól eredő jövedel­met is. Vannak azonban, akik tovább mennek és meg nem engedhetőnek tartják a magánpénzekből eredő jövedelemhal­mozást sem. Nem tudják ugyan, miként lehetne ezt megakadályozni, mert a ma­gánvállalatok elvégre annak adják a pén­züket, akinek akarják s legfeljebb valami egységes, nagyon erős erkölcsi nyomás. Az ismeretlen nép írta: Tolnay Ákos Paris, február végén. Fedor Mihálovics Dosztovjevszkij 1861- ben, a Vremia című irodalmi folyóirat­ban a következő sorokkal kezdte az orosz irodalomról szóló tanulmányainak beve­zetését: „Ha létezőik a távoli és elhatárolt országok számára egy teljesen idegen, fel nem fedezett és hozzá nem férhető or­szág, úgy az bizonyosan az az Oroszor­szág, ahogy az a nyugati szomszédai sze­mében feltűnik. Kína és Japán nem lehe­tett annyi misztériummal körülfátyo­lozva az európai kíváncsiság előtt, mint a régi, a mai és talán még a messze el­jövendő Oroszország. Ne túlozzunk. Elő­ször is Japán és Kína messze vannak Európától, megközelíteni azokat néha végtelenül körülményes dolog; evvel szemben Oroszország teljesen nyitva áll Európa számára, az oroszoknak pedig meg­van az a tulajdonságuk, hogy az európaik előtt föltárják magukat és mégis, az orosz jellem reliefje sokkal ho­mályosabb az európai ember szemében, mint akár a kínai, vagy a japán“. Most, hogy egy új kiadásban franciául és Párisban olvastam újra ezeket a nem is pesszimista — végső konklúziójukban nem az! —, hanem valami különös ön­tu­dattól átitatott, félelmetes, hallucináció­­hoz hasonló sorokat, egészen másképpen, valahogy egyénibben, intimebben hatot­tak rám ezek a mondatok, mint mikor először olvastam azokat magyarul és Bu­dapesten. Régbben valahogy mindez csak kuriózumnak tűnt, a szív lélek egy érdekes, furcsa, kissé homályos csak ne­hezen megfogható megnyilatkozása. Ugyanez most, valóság, vérrel teli élet sőt még ennél is több, egy egészen belső titokzatos, de­ mindenen túl személyes probléma. A nyugati kultúra fellegvárában, itt, Párisban­ ellenállhatatlanul azt éreztem, hogy csak a dimenziókon kell változtatni, meg lehet tartani a hasonlatokat, Kínát és Japánt, a nyugati ember általánosí­­tott típusát és az oroszok helyett bátran le lehet írni azt, hogy magyarok, az igazság megmarad, az erejéből, feszültsé­géből nem veszít semmit, sőt talán még fokozódik is, mert ma nem 1861-et írunk hanem 1831-et. Az utolsó ötven esztendő­nál lehetne rájuk e téren némileg hatni. Én azonban nekik is igazat adok s ebből a szemszögből is vizsgálat alá veszem ezt a nehéz kérdést. De tisztázzuk tovább az álláshalmozás fogalmát. A közönség általában álláshal­mozónak tekint mindenkit, akinek több állása, jobban mondva munkahelye van, vagy nyugdíjas minőségben vállal fog­lalkozást. Mikor aztán kiderül, hogy pél­dául az álláshalmozó orvos egész napi verejtékes munkával hét-nyolc helyről tud összeszedni havi 4—500 pengőt, vagy­ hogy az íróasztalától elűzött, 150—200 pengős nyugdíjasnak még feltétlenül szüksége van havi 200 pengőre hat tagú családja eltartására, akkor azt halljuk, hogy nem is az ilyenek az álláshalmozók, hanem akik lényegesen többet, a szükség­letüket jóval meghaladóan keresnek. Hol van azonban a határ, ameddig a j­ö­v­ed­elem­ha­l­m­o­zás­ban el lehet menni s amelyen túllépni nem szabad! Ezt egy­ségesen megállapítani nemcsak nehéz, hanem egyenesen lehetetlen, mert a joggal támasztható igények kü­lönböző ■mértékben jelentkezhetnek és kívánhat­nak méltányos elbírálást társadalmi ál­lás, képzettség, egyéni kiválóság, elismert érdemeik és más szempontok szerint. A kisebb képzettségű, kezdettől fogva sze­rényebb igé­nyű s ez igényeknek megfe­lelő életmódot folytató kistisztviselő vagy nyugdíjáé, ugyebár, már jövedelemhal­­mozónak tekinthető, ha sikerül neki havi 4—500 pengőnél többet összeszedni. De ugyanez nem mondható el arról az aka­ratán kívül idő előtt nyugdíjba k­erült, de egyébként kiváló, érdemekben gazdag, kultúrélethez szokott helyettes államtit­kárról, aki az állam által is megcsonkí­tott, havi 3—400 pengős töredéknyugdí­ját 7—800 pengőre akarja kiegészíteni. alatt, ha a morális kultúra lejtőre is ke­rült, az anyagi civilizáció óriások lépé­seivel haladt előre, ami a tárgyunkra le­fordítva annyit jelent, hogy ha Magyar­­ország 1861-ben is nyitva volt a nyugati utazó számára, ma ezerszeresen áll nyitva, hiszen például Pak­sból Pestre élni valósággal semmiség, macskaugrás és nem emberfeletti erőfeszítés, mint ahogy az régen volt. Newyorkból is el lehet érni egy hét alatt Pestre, hogy az európai meteropolisokról szó ne is essék. Ami éjjel egy óráig Budapesten történik, azt hajnalban olvasni lehet a párisi bou­­levardon és telefon van, meg rádió, szó­val a fejlődés letagadhatatlan. És mégis... Itt van a magyar probléma lényege. Hogy Dosztojevszkij szavait alkalmazni lehet. Sőt tovább menni, újból idézni, amikor a következőiket mondja: .Egyelőre az egész talány marad, bár az európaiak meg vannak győződve arról, hogy már régen értenek bennünket“. A teljes ismeretlenség ellen még mun­kával, szorgalommal, kitartással lehetne harcolni, de beidegződött, meggyőződéssé vált fogalmakat megváltoztatni már sok­kal nehezebb, majdnem megoldhatatlan feladat. Már­pedig itt tartunk. Egy-egy személyes tapasztalat után ál­talán ősi tani igen veszélyes dolog, de vannak olyan jellemző személyes tapasz­talatok, amiket közzé tenni kötelesség, hogy azokból hasznosan következtetni tudjunk. Amikor itt Párisban arról van szó, hogy magyar vagyok, különös módon csillanak föl a francia szemek. Általá­ban elismerőleg bólogatnak az emberek és soha nem mulasztják el megjegyezni, hogy igen, áh, lovagias nép, csupa erő, tűz, éget, mint a papri­ka, Így leírva ez lehet mulatságos és kedves, de ugyaneze­ket a szavakat százszor és ezerszer hal­lani, ugyanolyan hanglejtéssel, ugyan­olyan gesztusok kíséretében és ugyan­olyan fölényes, a tisztelettel elfátyolozott gúnyos pillantások tüzében végül is bősz­­szántó dolog és ami aztán már egyene­sen kínos, az a tehetetlenség, amit az em­ber ilyenkor érez Mert mit lehet felelni a paprikára, a gulyásra, a lovagiasságra meg azokra a vál­lveregetésekre, hogy csak ne bussuljunk, majd rendbe jön min­den, igaz, hogy egyenlőre jobb nem be­szélni róla, legalább is nem nyilvánosság előtt, de négyszemközt azért garantál­hatja nekem, hogy ő mindig a mi pár­tunkon volt, mert ő tudja, hogy egy ilyen Ugyancsak nem tekinthető álláshalmozó­­nak az a vitéz tábornok sem, aki a világ­háborút végigküzdötte s akinek a nyug­díjasok kategorizálása következtében az egyébként jogosan kijáró nyugdijából havonta 200 pengőt meghaladó összeget mégis elvonnak s ezért méltányosságból, mert családi körülményeinél fogva is rá­szorult, egy szerény, havi 200—250 pengős bijnoki állást juttattak neki. Pedig en­nek a megcsonkított nyugdíja is havi 540 pengő körül van. Azt sem érdektelen vizsgálni, miként fejlődött ki nálunk az álláshalmozás? Előre kell bocsátanom, hogy bizonyos fokig békében is megvolt ez, de akkor nem törődtek vele, mert mindenki úgy kereshette a boldogulását, ahogy tudta és akarta. A kezdő fizetésű korán nősült tisztviselő akkor is egész nap loholt, két­­három helyen dolgozott, sokszor az éj­szakáit is feláldozta, hogy valamiképp boldogulhasson s a jobb jövőt kivár­hassa. Akkor­­ azt mondták rá: derék, szorgalmas, igyekvő ember. Ma azt mon­danák: gaz álláshalmozó. Az álláshalmozást nem az álláshalmo­zók, hanem a szerencsétlen gazdasági vi­szonyaink fejlesztették ki. Mert senki se higgye, hogy olyan kellemes álláshalmo­zónak lenni, egyik munkahelyről a má­sikra szaladgálni, néha nevetséges kis honoráriumokért az idegeket tönkretenni ahelyett, hogy egyetlen jól dotált állást töltene be az illető. Különösen két saj­nálatos ténnyel kell számolni az állás­halmozások kialakulása körül. Egyik az ismételt létszámcsökkentés, a másik a magánvállalatok anyagi leromlása. A létszámcsökkentések derékba törtek sok karriert és lehetővé tették azt is, hogy éppen a legkiválóbb, másutt is feltétle­nül érvényesülni tudó munkaerők kívül­lovagias nép jobb sorsot érdemel . . . Erre nem lehet felelni semmit. Néha megpróbáltam. Úszni kell az ár ellen is, kettőzött erővel, meggyőzni mindenkit, aki az utunkba kerül és így megpróbál­tam például megmagyarázni, hogy Ma­gyarországon egy olyan háromszáz esz­tendős líra van, mint sehol nyugaton. Igen, sehol, sem Franciaországban, sem Németországban, sem Olaszországban, szóval kereken kimondva, mint sehol. Amint ezt megpendítettem, valami fá­tyolos unalom lepte el az arcokat, nem akartak a szemembe nevetni, mert egy lovagot megsérteni mégsem szabad, de minden porcikámban éreztem, hogy hiába való, fölösleges ilyeneket mondani, mert ha azt mondom például, hogy Arany János, akkor megkérdezik tőlem, hogy ki az? Hol vegyek szavakat, hogy ezt meg tudjam valakinek magyarázni? Egy franciának azt, hogy ki volt az a bizonyos kimondhatatlan nevű Arany János? Ja igen hogy mit irt? Hát a Tol­dit, a Buda Halálát, meg az őszikéket. Hogy nem hallott róla. Várjon csak, néha olyan, mint a skót ballada__ de nem ezt nem lehet így folytatni. Végtelenül sajnálom, de sajnos, fordítás az nincs. Nem is lehet. Ki van zárva. Nem, senki­­sem tudná lefordítani. De mégis szeretne hallani belőle valamit . . . Értem. És megpróbálom lefordítani, hogy . . . Ég a nap melegtől a kopár szik Sarja. Tik­­kadt a szöcske­nyájak legelésznek rajta...“ Elszégyelem magam. Mert látom, hogy most már ő sem bir magával. Nevetni kezd. Ugyanakkor a társaságban valaki egy viccet mondott. Most nev tesz, most ha a viccen nevetett volna. Pedig én tu­dom, ho­gy nem, hanem a franciára le­fordított szöcskenyáron. És ugyanilyen süket fülekre találnak az olyan nevek is mint a Csökönévé, a Vörösmartyé, a Kisfaludyé, de álljunk meg ennyinél, hogy el ne soroljam a kö­tetnyi­­neveket mind Természetesen egy társasági beszélgetést vázoltam az imént egy­ egészen tipikusat és nem alacsony nívójút. De ha egy lenessel tovább me­gyünk, most már az Írók felé, akik már a becsütt mesterség érdekében is kutat­nak és érdeklődnek, csak ugyanezt tapasz­talhatjuk. Van ebben valami természetes és tragi­kus. Talán épen azért tragikus, mert oly természetes magától értetődő, hogy az embernek meglepődnie sem szabad. El kell fogadnunk hogy például a franciák ne tanuljanak meg magyarul és kettő­zötten tudnunk kell, hogy minél maga­sabb egy ország kultúrája, annál foko­zottabb az önzése és az önteltsége is. Egy francia el sem tudja képzelni azt, hogy egy magyar író renovátor is lehet. Sze­rinte egy magyar írónak, költőnek a helye az utánzók között van, valahol a tizedik sorban, vagy még annál is hát­rább. Hiszen ne felejtsük el azt, hogy itt még Dosztojevszkijről is azt állítják, hogy formát és kompozíciót Sue-től ta­nult, Balsac hatott rá, sőt igen komoly kritikus írta le azt is, hogy francia re­­gényfigurák elindultak egy kalandos orosz utazásra, ahonnan néhány évtized múlva elváltozva kifáradva, betegen és megalázo­tt­an tértek vissza. A célzás félreérthetetlen. Ita pedig ez így van, úgy Párisban Petőfi csak egy Beranger­­utánzó lehet, ha más talajból is nőtt ki és _ ha Csokonait ismernék, úgy Boileau után is kiáltanának többek közt. ■ Azt', lehetne mondani, hogy mindez csak irodalom, amitől ugyan még ismerhetné­­n©k bennünket. _A háromnapos utazók TMTban láthatnának néhány dolgot leg­alább jelenségeket, nevót, amiből sok mindenre lehet következtetni, de rendsze­rint ézen ezek a következtetések marad­nak el. Elvégre ehhez rengeteg jóakarat, szeretet, majdnem azt mondhatnám, hogy rajongás kellene, ami nincs meg. Különösen nincs meg a franciában, aki úgy utazik, hogy a franciaságát cipeli magával mindenhová. Az utóbbi időben divatos utazási regényeket, modern leírá­sokat kell csak átfutnunk, hogy erről meggyőződjünk. Montherland Spanyol­­országa nem egyéb, mint a franciák spa­nyol lehetős­égeinek sorozata, Paul Mo­­rand Newyorkja is egy francia ember ízlésére hangolt Newyork és nem az igazi, Duhamel Egyesült­ Államok ja pedig egye­nesen a francia kispolgár ideáljainak, a takarékosságnak, a csendes kis vidéki háznak, a normandiai teheneknek és az individuumnak a dicsőítése. Amikor egy francia idegenbe megy — ritkán teszi meg —, már az elutazás pillanatában tisz­tában van­ avval, hogy mit fog látni, sőt azt is tudja, hogy mi lesz a véleménye, amit­ könyörtelenül meg fog inni, amint hazaérkezik. Ez kilencvenkilencszer így van a száz közük !A háború utáni perió­dus egyetlen szón kivitele Jules Romains, aki a társaságok és fogadtatások helyett a magányt választotta, az ü­nnepeltetést átengedte az ugyancsak Pesten tartóz­kodó Jacques Dévainak , mi lett azóta. Lapunk mai száma 16 fillér Mi történt? Az angol pártokban a belső bomlási folyamat tovább tart A csehek megfosztották állampol­gárságától a csehszlovák állam egyik megalapítóját A felesleges közüzemek haladékta­lan leépítését sürgette a keresz­tény iparosok: nagygyűlése Peluatlan botrány pattant ki Benes pozsonyi lapja a „Reggel“-ről Megkezdődött Moszkvában a men­­seviki­ per Serédi bíboros-hercegprímás már­­cius 18-ra összehívta a tavaszi püspöki konferenciát A Marcal folyó két helyen áttörte a gátat Helyreállt az egység a keresztény­­szocialista munkásmozgalomban Barcelonában vasárnap éjjel ko­moly zavargások voltak A perui forradalom megbuktatta a diktatúrát Orkánszerű hóvihar vonult el Paris fölött 38 fok Celsius meleg volt Argem­tinában Győr megyében nagy károkat oko­zott az áradás Hindy Zoltán nyilatkozott az egye­temi keresztkitűzés harmincéves fordulójáról Véres tüntetés volt Párisban a Dreyfus-dráma miatt Nagyarányú bankóhamisítást lep­lezett le a drezdai rendőrség Romlott tej okozta a Corvin-áru­­házban a tömeges mérgezést Elfogták a kőrösladányi vasútállo­más betörőit Eszméletlenül találtak egy angol vezérigazgatót az athéni gyorsvo­nat hálókocsijában Elhatározták, hogy az idei Nemzet­közi vásár tartama alatt megren­dezik az első országos weekend­­kongresszust 13

Next