Nemzeti Ujság, 1931. április (13. évfolyam, 75-97. szám)

1931-04-02 / 75. szám

A \ / * , j [ - 1931 APR . p­­­r ^0^%. JHT , * • «••rkmtfllf 4a ___ _______ _____ -------- I« SSSS IffiWmSSS *• Au» ijo­or. Fiók- B^flk n m­arai Bffmtas&M msf HraRBg Kg» g§§§ mm H BS Mm £*33 - Irat 6 mier, vasárnap kiadóhivatalok. I.. B iSil % RMK Mm HWW ^ nli ill WM 8 Hi ifM« lllf 32 fillér. AusrtrUban I l1jfl Jr fi ^ fl ■ Hl iMi nt *:;­Felelős szerkesztő: TÓTH LÁSZLÓ dr. ♦ KERESZTÉNY POLITIKAI NAPILAP + Főmunkatárs: TÚRI BÉLA XIII. évfolyam 75. szám 4 CsutoPtofl , Budapest, 1931 április 2. ■ aWliIBBBiBaBaMBMMBBMBMBMMBBMiaiHBBfUH­­TB1 lilBg«g8raEi8MglfflQM 11iwafafodKa.u •&nstmeSm. Prohászka emlékezete Írta: Baranyay Lajos Nincsenek halhatatlan embereik, hanem halhatatlan szellemek vannak. Az ember elmúlik a világból. A nagy emberek sze­mélyes létének közvetlen varázsa szét­­foszlik az emberrel együtt, de a szellem, a lélek tovább hat, örökéletű varázsa meg­marad. Vigasztalásnak jó tudni, hogy akiben igazi érték volt, az nem vész el nyomtalanul, a sír nem nyeli el örökre és végkép a nagy emberek, a hősök, a géniuszok emlékezetét, amikor földbe teszik a halandó hamvakat. Vigasztalás­nak jó tudni, hogy az emberi nagyság örök érték, hogy a lélek, amely az élő emberrel szárnyalt, az elme, amely gigan­tikus gondolatok tüzétől izzott, a szív, amely az isteni szeretet hevével dobogott, alkotásokban, eszmékben, más lelkek, szí­vek és elmék munkájában tovább él. De valljuk be, mindez vigasztalás csupán, anélkül, hogy enyhítené azt a veszteséget, melyet a nagy ember létének, alkotó géniuszának megszűnése okozott. Négy esztendővel ezelőtt Prohászka Ottokár ravatalánál megírtuk és elmon­dottuk, hogy a lélek emberét csak testé­ben és nem szellemében s nem alkotásai­ban temetjük el. Négy esztendő múlt el azóta, rövidebb idő annál, semhogy fel lehetne mérni ennek az apostoli léleknek teljes jelentőségét s igazi nagyságát a századforduló és a XX. század első két évtizedének történetében, de elég idő megmérni, mennyit veszí tettünk, amióta létének közvetlen varázsa elmúlt és többé nem gyönyörködhetünk egy csodálatos géniusz gondolatainak közvetlen meg­születésében. Egyetlen hang, egyetlen betű sem nyugszik a halandó emberrel együtt a székesfehérvári kriptában. Mindaz, amit mondott, amit irt, változatlan vitalitással hat és formálja a lelkeket ma is. De azok a gondolatok, amelyek négy év óta már nem születtek meg, pótolhatatlan veszte­ségként teszik évr­ől-évre nagyobbá a ki nem töltött űrt. Mi,­­ az a generáció, amelyet már Prohászka Ottokár lelkének sasszárnya érintett, hogy életünk útját a „Magassá­gok felé“ tekintve járjuk meg, — az évek egymásra következő múlásával érezzük egyre szomjazóbb lélekkel, hogy milyen mérhetetlen érték az, amit a magyar katolicizmus, a nemzeti társadalom ennek a teremtő elmének eloidásával veszített. Négy évtized története volt elválasztha­tatlan Prohászka Ottokártól, az ő szemé­lyes létének közvetlensége mint egy uralkodó csillag fénylett e négy évtized alatt a magyar égen. Intézmények és emberek igazították hajójuk és törékeny sajkájuk kormányát e csillag fénye után, voltak időik, amikor szinte semmi sem volt kétséges, mert ő volt a kétségek el­­oszlatója, a sötétben tapogatózó emberek útmutatója, a társadalom lelkének mé­lyén lappangó vágyak és gondolatok fel­­színre törésének megvilágítója. Prohászka Ottokár! Valaki, aki azért volt ve­zér, mert mindenki előtt gondolkodott, mindenki helyett látott és mindenkinél hamarább harcolt. A nemzet szellemi életének óriási orchesterében négy év óta hiányzik Pro­hászka Ottokár hangja, ez a legzengőbb és a legegyetemesebb hang. Vass József szép szavai szerint — az Isten keze játszik a nemzet lelkének orgonáján. Négy év előtt elnémult az orgona egyik hangja. Isten keze adhat új hangokat, teremthet új géniuszokat, de amit elmúlásra ítélt, azt nem adja vissza soha, nem pótolhatja semmi sem. Lehetetlen azon a napon, amikor Prohászka Ottokár elmúlásának tragikus eseményeire gondolunk, nem gondolni arra is, hogy színtelenebb lett a magyar élet egy csodálatos színnel, halkabb egy bámulatos hanggal és szegényebb egy kiváltságos korszaknak adott teremtő elmével. A magyar katolicizmus örök büszkeséggel és sok lelki megnyugvással tekint arra a 25 kötetre, amely magában egyesíti Prohászka Ottokár műveit. Ki­apadhatatlan forrás ez, amely körül egy­kor a megtermékenyített elmék gondola­tai, kommentárjai duzzadhatnak tengerré. Könyvtárak teremhetnek egykor e 25 kötet körül, de a szellem mégsem az írott könyveikben és nem a kommentárok­ban él majd tovább, hanem a katoli­cizmus hitéletében, a krisztusi igazságok érvényesülésének erejében, a társadalom­­formáló és nemzetnevelő eszmékben, amelyeket e kötetek Prohászka Ottokár élő szellemének halhatatlan erejével hir­detnek. Az élő ember színével és hangjá­val szegényebbek lettünk, a géniusz be­fejezte munkáját és nem teremt többé, de az élő, a halhatatlan szellem tovább dol­gozik, tovább harcol, mert értéke az örökkévalóságé. Szegényebbek lettünk, de mégis gazda­goknak kell éreznünk magunkat, mert Isten kegyelméből Prohászka Ottokár szellemének roppant hagyatéka élő gon­dolatokban ránk maradt. Földi szemeink már nem látják többé a konferenciákon, nagygyűlések szónoki pódiumán, szellemi csaták középpontjában, de ott látjuk őt a diadalmas világnézet hadseregeinek élén, szellemi fegyverzetének fényességé­ben és a teremtő elme gondolatainak ragyogó pompájában. Vigasztalás ez! Nem. Megbecsülhetetlen valóság, amely annál értékesebb, minél inkább érezzük az élő ember személyi Az olajfák hegyén irta: Kovács Dénesné A hegyek mögül éppen akkor jött fel a még nem egészen telehold, amikor Jé­zus tizenegy tanítványával átkelt a Ced­­ron patakon. Meghatottam szomorúan ment a Mester kisded nyájával, de azért beszélgetett velük. Meghatottak voltak a tanítványok is. Most jöttek az utolsó vacsoráról, lelkük­ben Krisztus búcsúszavai zengtek meg, szívüket egészen áttüzesítette a csodála­tos szeretet, mely az Istenember szívéből áradt. Nem egészen értették Mesterüket, mi készteti a kenyér és bor fölött elmon­dott különös szavakra, csak az ifjú János sejtett valamit borzongva. Halványan rémlett neki, hogy imádott Mestere előtt porba hullott e vacsorán a Tér és Idő, mert e szentségben minden időkben élő minden népeknek adta magát a nekik nyújtott kenyérrel és borral. Amikor a Getsemane-kerthez értek, a nyolc tanítvány leült egy lugasban. Pé­ter, Jakab és János pedig tovább kisérte az Urat. János, akinek szerető szíve megérezte Mesterének egyre növekvő szomorúsá­gát, így szólt szorongva: — Ó, Uram! Eleddig mindig te vi­gasztaltál minket, hogyan lehetséges, hogy most ennyire levertnek látszol? Krisztus mondhatatlan bánattal tekin­tett rá és igy felelt: — Szomorú az én lelkem mindhalálig! Megkérte három kedves tanítványát, hogy maradjanak kissé hátrább, mert ő imádkozni akar. A három tanítvány egy barlangban húzta meg magát, melynek a bejárata előtt annyi bokor és kúszónö­vény csüngött le, hogy egészen eltakarta őket. Krisztus lejebb ment a lejtőn és egy kiálló szikla alatt borult térdre. De alig tárta ki két karját, alig emelte szemét az égre, megelevenedni látszottak körü­lötte az éjszakai árnyak, egyre nőttek, sokasodtak s mint sötét viharfelhő köze­ledtek feléje. Szörnyű rémal­akok vigyo­rogtak rá és vontak mind szorosabb gyű­rűt körülötte. Majd rátelepedtek mellére, vállára. A világ bűnei voltak. Ólomsuly­­lyal nehezedtek a teher alatt roskadozó Emberfiára, aki meggörnyedt a rettentő súly alatt. Mennyei Atyját hívta segít­ségül. De a rémület! A szörnyű árnyak mögött most mindegyiknél borzalmasabb új alak jelent meg, minden emberi Gonoszságok és Bűnöknek Atyja, a Sátán. Kaján mo­sollyal nézte a vergődő Emberfiát és az őt szorongató megtestesült Bűnöket, majd így szólalt meg: — Mindezeket magadra vállaltad Emberfia! Szép! Hallom, hogy meg akarsz halni a mások bűneiért! De vájjon tiszta vagy-e legalább magad? Krisztus, a földre szállott Égi Tiszta­ság riadtan pillantott fel rá: — Hiszen vér tapad hozzád, Emberfia! Te voltál az oka annak, hogy Heródes legyilkoltatta az áldatlan kisdedeket! _ Krisztus eltakarta az arcát két kezével és úgy sóhajtotta: — Nem! — Miattad szenvedtek nélkülözést a szüleid Egyiptomban! — Nem! Nem! — Miattad halt meg Keresztelő János, veszett tengerbe a gergeteoisok disznó­­csordája! Haj! Micsoda kára volt a sze­gény embereknek! Idegen pénzeket­­köl­töttél olyan szegényekre, akik nem érde­melték meg! Elhanyagoltad családodat! — Nem! Nem! A Kísértő minden szavára kárörve­n­­dően sziszegtek a körülálló Bűnök, Szen­vedélyek és Borzalmak. Még jobban szo­rongatták a szegény roskadozó Ember­fiát, aki megingott, verítékezni kezdett. A kezét tördelte és újra az Atyát hívta segítségül. De a Bűnök terhe alatt ros­kadozó Fiú imája nem talált utat Mennyei Atyja szivéhez. Majd felállt s remegve, ingadozó léptekkel vánszorgott tanítványaihoz. Ám azokat alva találta. — Még egy órát sem tudtatok virrasz­­tani velem? — kérdezte gyötrődve. János ijedten ugrott talpra. — Mi baj. Uram? Meneküljünk, vagy hívjam a többi nyolcat? Jézus szeretettel pillantott rá. — Ha még harminchárom évig élnék és tanítanék és gyógyítanék, akkor sem érne fel azzal, amit holnap kell megtennem! — mondta halkan. — De vigyázzatok és imádkozzatok, hogy kísértésbe ne essetek! A lélek ugyan kész, de a test erőtlen! Ezeket mondván, visszatért előbbi he­lyére, a kiálló szikla alatti barlangba. Tanítványai szorongó aggodalommal néz­tek utána. — Mi történhetett vele? Mért bánkódik? — kérdezte izgatottan Péter. János nem szólt, csak addig nézett drága Mestere után, amíg csak láthatta. Benne volt a tekintetében egész lelke s minden könnyes aggódása. Most leborultak mindnyájan és imád­kozni kezdtek. De lassanként újra elál­­mosod­tak s mert az este is éjszakába haj­lott már, elaludtak megint. A barlangba visszatérő Jézus is lebo­­rult, hogy tovább imádkozzék. De újra elfogta a gyötrődés. Másnapi szörnyű szenvedéseire gondolt. Látott mindent a legapróbb részletekig. Judás csókját, An­nus és Kaifás előtti meggyailáztatását, Pilátus Ítéletét, Heródes maró gúnyját, az ostorozást, tövissel való koronázást, keresztje alatt való összerockadásait s a keresztfán való gyötrelmek halálát. Jézus remegve, borzadozva, de mégis kitárta a ráváró szenvedések felé áldott két karját. — Legyen! Vállalom! Ekkor újra megjelent előtte a Hazug­ság Atyja s csak ennyit súgott a füllébe: — Érdemes? Képekben sorakoztatta fel előtte a vi­lág minden hálátlanságát. — Látod-e, mennyi gőg, hiúság, csalás és egyéb gazság lakott már emberi szi­vekben a világ kezdete óta, Emberfia? — Látom. — így lesz ezután is. Ifjú szép életedet akarod odadobni ezért a hitvány népért? Nem tudod-e, hogy­ e világ fejedelme én vagyok s mag az én csillogó ajándékai­mért kézzel kapkod minden nemzedék, észre se veszi a fejük fölött magasan épült, utánuk epedő Isten városát. Nem kell ezeknek megváltás! Nézd és lásd őket! — Látom. — Nézd eltévedt juhaádiat! Látod-e, hogy hiába múlnak el fölöttük századok és évezredek? Nem lesznek okosabbak. Hányan igyekeznek az aktodba, Jó Pász­tor? Törődnek is ezek azzal, hogy az éle­tedet adták értük! Régen volt! Talán igaz se volt! Látod-e, hányan igyekeznek a te szoros kapud felé? Látod-e, hogy még az előtte állók sem akarják lehaj­tani büszke fejüket, hogy bejuthassanak rajta? Szegény, drága Jézus elszoruló szívvel nézte a Sátán képeskönyvét, amelyben élő alakok, az ő szive vérével megváltott, testének áldozatával táplált emberek mo­zogtak. Ellenségének kedve telt abban, hogy előtte ragadja el és fojtsa meg őket. — Emberfia! Emberfia! Ezekért akarsz meghalni? — kacagta fülébe gúnyosan. A szorongó, szenvedő Ur Jézus úgy érezte, nem bírja tovább. Olyan erős volt szivének gyötrelme, hogy félig önkívület­ben borult arcra összekulcsolt kezekkel Csapzott haja alól véres veríték gyön­gyözött, mely végigfolyt homlokán és az arcán. Felkiáltott: — Atyám! Ha lehetséges, múljék el tő­lem e pohár! De ne az én akaratom, ha­nem a Tied legyen meg! Ez a kiáltás már felhallatszott az égbe. Riadtszemű, félénk csillagszemek néztek le a gyötrődő Jézusra, angyalok nyújtot­ták imára kulcsolt kezüket esd­ekel­ve a Magasságbeli trónja felé, az Atya Isten irgalmas szeretettel intett. És ime csodálatos dolog történt. A szenvedő Üdvözítő mellett mélység nyílt meg, amelyben fényességes lépcsők vezettek a pokol tornáca felé. Az eddig élt s már halott sok-sok Istenszerető lé­lek Krisztus felé tárt karr­al sóvárogva sóhajtotta: — Ó, Uram! Mind téged várunk! Az élő Szeretet és Irgalom csókot do­bott a rá várakozó, benne reménykedő lel­kek felé: — Jövök! Most fölfelé nézett és az eljövendő Iga­zak és Szentek hosszú sorát pillantotta meg Mennyi szépség és mennyi harmó­nia! Krisztus látta, hogy mind-mind az ő szenvedéséből fakad és abból táplálko­zik. Mögöttük ott ragyogott a kereszt diadaljelvénnyé váltan. S ez áldozatos lelkek, akik segítségére kívántak lenni Jézusnak a Megváltás csodálatos munká­jában, most vágyódva hívták őt: — Jöjj, Uram! Epedünk utánad! Krisztus kitárta feléjük a karját. — Jövök! Jövök! Most még egy elragadóan szép, diadal­mas koszorúra lett figyelmes Jézus a Jövendő Szentjei között. Szerető lelkek fonódtak koszorúvá egymást átölelve, akik mind Krisztus töviskoszorús szívét ölelték, csókolták. Abból merítettek vi­gaszt, arra hajtották fáradt és csüggedt fejüket, ha boldogságra szomjaztak, attól vártak segítséget bajaikban. A szenvedő, vérrel verítékező Jézus fel­állt most. Megtörülte homlokát, kiegye­nesedett. Alig lehetett ráismerni. Fény­lett az arca, mint a nap, két csodálatos szeme boldogan csillogott. Isten fia volt. Túláradó szeretetében szívére ölelte e percben az egész világot. Jókat és rossza­kat, szenteket és bűnösöket. Elindult, hogy legyőzze a szörnyű, szörnyű emberi gyarlóságot... Miközben tanítványai felé tartott, lete­kintett a völgybe. Villódzó fényű fáklyás csapat közele­dett az Olajfák hegye felé. Judás vezette. Az Úr kedvelt tanítványa... Lapunk mai száma IS fillér l­b Mi történt? Leszavazták a román kormányt egy erdélyi magyar gyár ügyében A hindu nacionalisták húsz pont­ban foglalták össze követeléseiket A francia parlament végleg elfo­gadta a költségvetést Amerikában helyeselték a német­osztrák vámuniót A búzafogyasztás fokozásának lehe­tőségét tárgyalta a római gabona­­konferencia Új sajtótörvénytervezetet terjesz­tett a román kormány a képvise­lőház elé Új nyomot talált a rendőrség a ceg­lédi kalapácsos gyilkosság ügyé­ben A pápa sajátkezű leiratban üdvö­zölte Fetser Antal püspököt Kétezerötszáz áldozata van a nica­­raguai földrengésnek Csontos Imre meghalt A románok ismét elkoboztak egy székely népvagyont Pest vármegye csapata nyerte az I. testnevelési kerület bajnoki bir­kózóversenyét Csehországban nem nagy örömmel fogadták a jugoszláv szerződés aláírását Buenos Airesben kirabolták a wa­lesi herceg öccsét Boroszlóban kommunista robbanó­anyagraktárt fedeztek fel Díszelnökévé választotta a Színész­­egyesület a kultuszminisztert A Rerum Novarum magyar felira­tát az Országos Katolikus Szövet­ség megküldötte Rómába Megoperálták Tormay Bélát, a Postatakarékpénztár vezérigaz­gatóját Felmentettek egy arzéngyilkosság­gal vádolt asszonyt Balsikerrel járt a görög kölcsön londoni kibocsátása

Next