Nemzeti Ujság, 1932. március (14. évfolyam, 49-72. szám)

1932-03-01 / 49. szám

Adósvédelem irtás Szontagh Jenő A boldog békeidőben, ha valakinek, aki nem volt üzletember — és ezek közé számítódott a gazda is — váltói forog­tak a pénzpiac­om, pláne, ha aztán egyik-másik ilyen váltóját meg is óva­tolták, az üzlet világában, a bankoknál és takarékpénztárakban, de még a köz­életben sem vették komoly és megbíz­ható ember számba, rányomták a köny­­nyelműség bélyegét, legyintettek egyet a kezükkel és kimondották rá a szenten­ciát, hogy előbb vagy utóbb úgyis tönk­remegy. És lényegben igazuk volt Mert amint a gyufa nem való a gyerek ke­zébe, nem való a váltó sem a gazdának, mindegy, hogy ötezer hold áll-e a háta mögött, vagy csak tizenöt. A váltó a pénzembernek, a gyárosnak, a nagyipa­rosnak nélkülözhetetlen fizetési eszköze, hitelforrása, azoknak, akiknél a pénz és áru gyorsan forog, akiknél a terme­lés és eladás között az időköz néhány hét vagy legfeljebb hónap és nem mint a gazdánál, év, vagy évek. Ez nem csak teória, de élet és tapasztalat, amit a tízezerholdas latifundium éppen úgy tudott és ameddig lehetett, be is tartott, mint a kisgazda Nagy János, vagy Kis Péter. Aki pedig nem tartotta be, aki, ha örökséget kellett kifizetni, vagy jövedelmező beruházást eszközölni, nem fundált jelzálogkölcsönt vett fel, hanem váltókkal manipulált, az igazán meg­érdemelte a könnyelmű jelzőt,akin nem­csak nem lehet, de nem is érdemes se­gíteni, ha elpusztul, csak érdemesebb és értékesebb lép a helyébe. Ez a színtiszta igazság megállott a régi világban, de amint a világ fordult — már pedig elég nagyot fordult — az igazság igazság maradt ugyan, de be­tartani, megmaradni mellette, még az sem tudott, aki lelke mélyéig meg volt győződve a helyességéről. Mert mit csi­náljon a gazda, ha rendbe kellett hozni a gazdaságát, pótolni a ráfizetést, amit eleinte talán csak az elemi csapás és rossz termés, később a termény- és állat­­árak soha nem álmodott zuhanása oko­zott, ha fizetni kellett a gazdaság ki­adásait, fizetni kellett a mindig maga­sabb és magasabb adókat, ott kellett a pénz után nyúlni, ahol adták és ha jel­zálogkölcsönt nem kapott — elmélet és igazság ide, vagy oda — bizony nem maradt más hátra, mint a váltó. Ha az államgazdaság válságában a világvál­ság a legnagyobb ok, még inkább az az , hogy egy rossz magyar kifejezéssel éljek — maradék nélkül az, a mező­­gazdaságnál. Mert az államnál bizony voltak könnyelmű, vagy legalább is olyan kiadások, amelyek nem voltak arányban egy megcsonkított és kifosz­tott szegény ország anyagi erejével, de aki állandóan itt él a falu népe között, bizony megmondhatja, hogy csak a pesti újságok fantáziája lát felesleges fényűzést, jómódot és dmom-dánomot a paraszt között, a valóságban az első gazda is foltoztt csizmában jár még a templomba is, csendesek a búcsúk, hiába olcsó a bor, fele sem fogy, mint máskor, éhen hal a cigány és rezes­banda és öt év óta gazdára, mindunta­lan beljebb veszi a nadrágszíjat. Az utolsó statisztikai kimutatás sze­rint a magyar földbirtokra bekebelezett adósság kétmilliárd pengő. Hogy meny­nyi ebből a záloglevél és más fundált kölcsön, nem mondja meg, de aligha több 5—600 milliónál. Ha a betáblázott adókat, illetékeket és a legkülönbözőbb egyéb követeléseket is beleszámítom, in­kább kevesebbet mondok, mint többet, ha a földbirtoknak váltón alapuló adós­ságát jóval egy milliárdon felül becsü­löm. De ez csak telkkönyvileg biztosí­tott rész. De hány olyan, egyébként te­hermentes gazdaság van, amelynek mégis van egyéb adóssága, amelyért váltót kell adnia? De hagyjuk az abszo­lút számokat, amelyek úgy is csak hoz­závetőlegesek és úgyszólván napról­­napra változnak — sajnos, csak rosz­­szabbra — és mondjunk csak annyit, hogy ma az ország önálló mezőgazdái közül csak egy töredék az, melynek semminemű váltókötelezettsége nincs, az ilyen gazdaváltók végösszege pedig — akár tovább forgatják őket, akár csak letétben vannak — ebben a Cson­kaországban, sokszorosan nagyobb ösz­­szegűek, mint a Nagymagyarországon valaha is voltak. Az idők tehát az utolsó tizennyolc év alatt is óriásit változtak. Ma már nem néhány ezer könnyelmű adósról van szó, akiknek váltótartozásuk van, de száz­ezrekről, komoly, értékes, nemzetfenn­tartó emberekről, az ország gerincéről és javáról, akiknek pusztulása az or­szág pusztulása. Az idők fordultával változni kellett volna annak a felfogás­nak is, hogy amelyik gazda váltóval manipulál, könnyelmű, akin segíteni nem érdemes, ha elpusztul, csak értéke­sebb és érdemesebb lép a helyébe. Hol van és ki az, aki a helyébe léphet? Se­hol, senki! Lehetetlen, hogy azok, akikre az or­szág sorsa bízva van, ne tudnák, hogy az ország mezőgazdasága, állandóan veszteséges üzem mellett sem a kimuta­tott két milliárd — a valóságban azon­os­al­. Az utolsó pohár irta: Mados György Egy kivörösödött arcú fiatalember nagy sebbel-lobbal széttárta a Korona-vendéglő ablakát s kikiáltott a havas esti szürkü­letbe: — Pali te! Gyere vissza, osztón idd ki fenékig azt a poharat, mert baj lesz! Bodroghy Pál nagy szuszogva fel­kapaszkodott a reá várakozó szánra, derékig becsavarta magát a pokrócba, aztán pity­ókása­n mosolyogva nézett Vissza a cimborájára: — Hát mán­osztán mért lesz baji — Azért, mert, de ezt jól jegyezd meg, azért, mert aki a legénybucsuján fenékig ki nem issza az utolsó poharat, annak vagy fuccsba megy a lakodalma, vagy már az első héten összerúgja az asszony­nyal a patkót Hát jó lesz pajtás vissza­jönni! Értetted? Pál jobbra-balra dülöngélt a szörnyű nevetéstől: — Nagy kópé vagy békás! — kiáltotta az ablak felé —, engem ugyan­ilyen trük­kel most már nem csalsz vissza, a babo­nába meg nem hiszek. Hát csak idd meg helyettem a mar­adékot te! . . . Gyi no — mondta aztán hirtelen az öreg kocsisnak. A lovak nekirugaszkodtak , a szán ide­­oda farolva siklott végig a város főutcá­ján. — Te is jól beszeszeltél, te vén róka — mondta Pál a kocsisnak —, a lovak se igen érzik a kezed járását Az öreg jégcsapos bajusszal kacagott hátra: — Hát ha egyre kűdözte kifelé a tekén­­tetes fiatalúr az italt Kivettem én is a részemet a leginybucsuztatóbul. Mikor a város végéhez érkeztek, Pál­nak egy jó ötlete támadt s mindjárt oda is szólt az öregnek: — Hal­lód-e? Nem megyünk mink most haza. Hanem tudod mit? Kiruccanunk Újfaluba, osztán meglátogatom hirtelené­­ben az én drága kis meny­asszonykámat, azután majd hazavágtatunk._ A kocsis megcsóválta a fejét: — Nem jó lesz az­tán még se úgy . . . — Ne járjon a szád, mán mert ne lenne jó. Tán te is babonás vagy? — förmedt rá Pál. — Nem vónék én babonás, dehát na­gyon esteledik, osztán hangoskodik ben­nünk az ital is, mégse jó lesz, ha így lát­nak ott bennünket. Pál kihűtötte a mellét: — Gyáva vagy, vén csacsi, félsz a sötéttől. Aztán azt hiszed, hogy én meg a drágalátos leendő anyósomtól már jó­­előre félek, vagy tán az öreg Kárász Péter előtt nem merem ilyen italos han­gulatban megmutatni magamat? Mi? Lehet az öreg Kárász Péter százszor olyan józan természetű, meg ezerszer olyan gőgös, indulatos, nagyképű ember, akkor se gyulladok én be előtte. A lánya úgyis csak engem szeret, hónapután meg mán az enyém is lesz. — Jól van no — adta meg magát az öreg s az ostorral közésuhintott a lovak­nak. A szán vastalpa zengve csúszott a jéggé fagyott havon s köröskörül a fehér prómtafeare bevilágította a csillagosodó ég alatt a határt Pál dudorászva bóbiskolt a hátsó ülé­sen s olykor, ha túl nagyot zökkent a szán, felriadva nézett szét, rákiabált az öregre, aztán bóbiskolt tovább. Az ital nagyon húzta lefelé a fejét, mert mégis csak sok volt tegnap este óta, belőle s azért nem ízlett már az az utolsó pohár sem. A patak hídjára lassan kapaszkodtak fel a lovak s a nagy csendben egyszerre csak tisztán lehetett hallani, hogy Pál is, az öreg kocsis is édesen hortyogva alusz­nak. A lovak az utat figyelve, mélán ügettek előre, szabadon, az ösztönük sze­rint, mert lassanként a gyeplőszár is lent lógott már a rúd tövében. Szemben, de még elég messze, az új­­falui tornyon megvillant a holdsugár s valahogy elhalón ideért az esti harang­­szó. Köröskörül a homályos téli cserjé­sekben titokzatosan bujkált a csend s olykor nehéz szárnycsapások verték le a fák ágáról a havat. Siklott, csúszott suhogva előre a szán. Az út kanyarodójánál azonban meg­torpantak a lovak. Fülüket hegyezték, nyihogtak, az egyik hirtelen felágasko­dott s a szánt oldalt rántotta. Az Öreg kocsis nagyot horkantva riadt fel: — Mi a‘ Ráró, ne bolondulj, hé! — kiáltotta a lovak felé, de a következő pillanatban, amint a gyeplőszár után akart kapaszkodni, kipenderült az ülés­ről az út szélére. , — Hinnye ne — kapott fájdalmas nyö­géssel a derekához , amint most átpillan­tott az út túlsó oldalára, két pár sötéten villogó állatszemet látott a cserjésből kialattomoskodni. A lovak is arra figyeltek s ijedten, egy eszeveszett ugrással nekiiramodva, lobogó sörénnyel, vadul ragadták most már magukkal a szánt, amely féltalppal egy kőrakásnak rohant és felborult. Pál nagy riadalommal az árokból tápászkodott fel. Szétpillantott s azt sem tudta, hogy hol van és hogy került ide. Ő is a derekát tapogatta. — Mi a­ hé, merre vagy? — kiáltotta be az éjszakába rekedt, italos hangon. Az öreg kocsis már egy fa törzsén kúszott, kapaszkodott felfelé s onnan ordította , lángoló rémülettel: — Farkasok, meneküljünk tekéntetes ul, itt vannak a beste ürgéi, menekül­jünk! A Pál arcára is kiugrott a rémület s amint a sötéten át rásejtett hirtelen a cserjésben villogó szemekre, nem gondol­kodott sokat, hanem ő is kúszni, kapasz­kodni kezdett felfelé a­­ másik­­fára. Pihegve, lihegve ölelte át az első ke­resztbe nyúló vastagabb ágat s úgy meg­húzódott odafent, mintha boltra dermedt volna. A lovak a felfordult szánnal más mesz­­sze száguldoztak s a pokróc, a ruganyos ülés, az ostor s egy-két nyalábnyi széna ott maradt utánuk az út közésén, a havon. Alig pár perc múlva a patak hídja felől csilingelve közeledett egy szán. A hátsó ülésen egy hatalmas termetű férfi ült és egy bundába nyakig beburkolt leány. A férfi csodálkozva vette észre az út közepén szétszóródottan heverő kocsi­­ülést, pokrócot, ostort. — Hát itt mi történhetett? — hajolt ki a szánból s mindjárt megállította a lova­kat s pillanatnyi gondolkozás után le­ugrott a szánról. Az út szele felől nyöszörgést hallott: — Tekéntetes uram, én vagyok itt, én— A férfi arra figyelt, de nem látott a ködösödő éjszakában senkit. — Ki vagy no, merre vagy!? — kérdezte tájékozatlanul kémlelőd­ve. — Én vagyok ... itt vagyok a fán, én vagyok, a Bodroghy tekintetes úr kocsisa. A férfi értetlenül s egyben mosolygó csodálkozással látott rá a fán gubbasz­kodó öreg kocsisra: — Hát te hogy a fészkes nyavalyába kerültél oda , egyáltalában hogy kerültél te ide? Mi történt veled, nyögd ki ne... nahát, ez cifra dolog lehet. Az öreg hangjában kicsit még ott resz­ketett a rémület: — Megtámadtak bennünket a farka­sok . . . ránktámadt­ak, ahun­ni, még tán most is ott leselkednek a beste firgei... jó lenne, ha puskát kapna a tekintetes úr. A férfi elnézett a cserjés felé, s nyom­ban rá harsány nevetésbe tört ki. Alig tudta összecs­ücsöriteni a száját, hogy füttyentsen a vizsláinak. — Ezek azok a farkasok? — mutatott rá a cserjésből elő rohanó kutyákra. Az öreg nagy szemeket meresztve, nagyokat nyelve cihelődött le a fáról. Szégyenkezve s a kutyákat szidva elada­­gott a másik fa felé. Percek múlva tudott csak szóhoz jutni: — Hát bizony mink annak néztük oket. Ó, hogy a fekete nyavalya essen bele a ronda dögeibe. Nohát ezek eljáratták velünk a bolondját . . . ennye no, ennye no, de restellem ezt a fránya dögot. A szánban ülő leány csak most vette észre Bodroghy Palit, a vőlegényét. Kiáltani akart neki, de amint jobban sze­mügyre vette a fa ágát komikus gém­­beredettséggel megkapaszkodó férfit , meghallotta az apja nevetését, őt is úgy elfogta a kacagás, hogy meg sem tudott szólalni. Nevetett, kacagott egyfolytában s lassanként a lenézés és gúny érzett ki a kacajából. Bodroghy - Pali a szörnyű szégyentől csaknem szédülten zuhant le a fáról. A gyávaság elviselhetetlen szégyenét érezte. Nem is mert a menyasszonya felé még csak c­sandítani sem. Csetlett-botlott egyet­­kettőt, majd befordult a havas mezőre és ahogy csak a lába bírta, loholni kezdett hazafelé. Harmadnap lesütött szemmel állított be a cimborájához: — Igazad volt, pajtás — mondta szomo­­r­úan —, babona ide, babona oda, de fenékig ki kel­lett volna innom azt az utolsó poharat. Mert hát, úgy látszik, ezen múlt. A házasságom csakugyan fuccsba ment. I­X ■ p­iftXnA ^ 11 ^ ' * Szerk*«stra«f­i■ WM BV mmWV *I « fi ■ , t • I af • kiadóhivatal i Bad*­ W TOft MgM B*ti5nff 1H WM ' Egy hóra 4 pang», paat,V.,Hon vid­a. 10, tg H A MSI fiUg MMf §Hm A ^ WM f§§fl S@R | fg|L A wS|| jS? \ negyedévre 10 peng# Telefon. Ant 117-47 —HL gt SBBLaH Hgja&gH «W SSUSl^B Mm WM WM § |gg BgCfc. H­mm ■ 80 fillér, egyes szám­­: nu Si' Emi HP» IHH Mm «HMM — H B9 3 m IWk 16 fillér, vasárnap. UK M­EiuUlll uJoAua Felelős szerkesztő: TÓTH LÁSZLÓ úr. ♦ KERESZTÉNY POLITIKAI NAPILAP ♦ Főmunkatárs: TÚRI BÉLA " ...........................................................................................................................................................................................................................■iBIIIIIIIIIMlIj'IWIJIl! XIV. évfolyam 49. szám ♦ H.CUIV. # Budapest, 1932 március 1. lapunk nuki száma 16 fillér Mi történt? '-* ------- k A miniszterelnök hétfőn elfoglalta .. .v hivatalát Harminchárom halottja van három nap alatt az influenzának Apponyi nem jelölteti magát a Nép­szövetség elnöki választásán A Szentatya az erkölcsi és anyagi ínségről mondott beszédet Hitler levelet intézett Hindenburg­­hoz Az újabb béketárgyalás sem veze­tett eredményre Sanghaiban Ambrus Zoltán meghalt Eperjessy tanácsjegyzőt sógora agyonlőtte Fizetési kedvezményt kaptak az /] illetékhátralékosok 1 A Az összeférhetetlenségi javaslat pén- / w­­teken kerül a Ház elé [ Az angol vámvédelmi javaslatot­­ szentesítette a király A hitelsértési törvényt kedden tár­gyalják Megjelent a mezőgazdasági haszon­­bérletekről szóló új kormányren­delet Meglepetés nélkül végződött a ta­vaszi futballszezon első bajnoki fordulója Müller Antal képviselő interpellá­ciót jegyzett be az adótartozások ügyében Megtiltották a faiskolai termékek piaci, házaló és szekerező árusí­tását Februárban közel 35 százalékkal csökkent a fizetésképtelenségek száma A Cseh Nemzeti Bank leszállította az osztalékot Elkészült a tőzsde véleménye a rész­vényjogi reformról Ghica román külügyminiszter ott­hagyta Genfet Gandhi felesége kitöltötte börtön­­büntetését Finn Jappo-mozgalom a szociálde­mokrácia ellen Megkezdik az osztrák szervezetek lefegyverzését

Next