Nemzeti Ujság, 1932. május (14. évfolyam, 96-118. szám)

1932-05-15 / 107. szám

22 a pacsirtáé és Newyork újra beleszeretett az énekesnő szőke ragyogásába. Marcel Journet hős volt! Rettenetes szenvedély gyűlt ki minden mozdulatá­ban. Megrázó volt, sötét, szinte kísérte­ties. Hangja búgott, mint az orgona, ke­­resztülivelt a zenekaron, belerengett a nézőtér messzeségek­, mint az égzengés a síkság fölött száguldó vihar­felhődből. Enrico Caruso énekelt! « Az emberi hang minden képzeletet meghaladó varázserejét ott ismertem meg, a sokemeletes színházban, amikor Caruso énekelte Mario Cavaradossi áriáit Elkapott és magával szédített ez a tenor. Láttam és éreztem ezt a férfihan­­got Beteltem vele és megértettem, hogy Caruso miért maradt annyira magára az énekművészek között és miért nem kísérelte meg soha senki utolérni őt a tenoristák Parnassusán. Caruso énekelt! Minden mozdulatot és arcjátékot, a dráma szövegének minden rejtett gon­dolatát —­ talán még a rendezői utasítá­sokat is — egyedül a hangjának hangsze­rén muzsikálta el a zömöktestű ember, aki megvetett lábbal állt helyt a színpa­don és percig sem vett tudomást arról, ami körülötte történik. Színpadi játékról szó sem lehetett az alakításában. A töb­biek kivétel nélkül végigharcolták a drá­ma cselekményét, szenvedtek és viaskod­tak, elhullottak és felmagasztosultak,­­ de Caruso énekelt és ez a túlvilági har­móniákba csendülő hang kifejezőbb volt a színpadi játék legtökéletesebb művé­szeténél. Volt valami lenyűgöző az énekében! Lobogó vágy az élet után. Vad elkesere­dés és gyötrelmes halálfélelem. Mindaz, amit Puccini megálmodott és amit a maga drámai egyszerűségében semmi rém fejezett ki úgy, mint a született cneke® hangja. Hangtalan némasággal fogadta Caru­­sot a roppant nézőtér. Úgy is búcsúzott tőle. A „levélária“ után egyetlen tenyér nem mozdult. Carusonak nem tapsolt senki sem, mert ez a művész akkor esze­veszett magasságban emelkedett felül minden emberi tetszésnyilvánításon. Nem tapsoltak még a karzaton tülekedő ola­szok sem, akiknek az élmény a torkukra forrasztotta a lelkesedést. Halotti csend­ben borult össze a függöny, mintha a színház monumentális arénájában még mindig a csodálatos tenor visszhangjára figyeltek volna az emberek. * A művészt később az egyik szállodato­rony fogadótermében láttam viszont. Hát­szótár elég volt arra, hogy kitárja a régi becsukott kaput. Árkay Gábor nem volt többet az, aki volt. Hiába hunyta be a szemét, amikor virágzó almafák alatt tért haza. Az orgonák, az ak­­afavirágok be­hajoltak a szívébe és észre sem vette, hogy fütyörészik odabent a hivatalában. A Fő­­nöke meg is jegyezte: Mi van veled, Gábor? Valami kislány? És önkéntelenül szaladt ki a száján: Igen! Tizenöt évvel ezelőtti szerelem pántlikázta fel a szívét. Másnap szabadságot kért. Leutazott Turjánba. Csak egyszer akarta még látni az iskolához futó akácos dűlőt, csak egy­szer akart még májusban a park virágzó fái alatt járni, Katókáék ablaka alatt el­sompolyogni, úgy mint régen. Talán . . . talán holnap is számtanóra lesz és valaki várja az agyonfaragott padon . . . Az állomáson első ember, akibe beleüt­között az öreg Mád volt Katóka papája. Megrokkant, hófehér. — Édes öcsém, de megférfiasodott, bi­zony alig lehet megismerni. Hogyan ke­rült ide? Mi a hivatala? Mi újság oda­­fön­t. Pesten? Nehéz, nyomorult időket élünk, ömlött a kérdés az öregből, mint a Niagara­ Gábor csak egy kérdés tett a száz ellen. — ... és Katóka? — Katóka? Kacagott az öreg. — Kati­­nóni lett az már ha, ha, ha. Gimnazista fia van annak. Unokám. A segédjegyző vette el. De hát csak meglátogatja őket, ha már itt van. Itt laknak a sarkon, nem messze. — Természetesen. Az öreg Mád elsietett. Gábor pedig vé­gigjárta az akácos dűlőt, a májusi par­kot és minden illat­hullám ezt a monda­tot vágta a szívéhez: Kató férjhez ment. Később meglátogatta őket. Úgy lépte át a küszöböt, mintha teljesen idegenek­hez menne. A nagy kandallós­szobában csak a férj dolgozott az ebédlő asztalnál. Érthető meglepetéssel fogadta Gábort, akit csak hírből ismert. Az öreg Mád már beharangozta. A kisbajszú, kurta ember sajnálkozott, hogy felesége nincs itthon, de ő helyette is örül a szerencsének. Gá­bor most vette csak észre, hogy a sarok­ban egy kis asztalkánál szőkehajú kisfiú vesződik a Burián-szótárral. Egy ideig nézte szép angyal­ szemével (Kató régi szemével) Árkayt, aztán odament hozzá: —­ Bácsi kérem, nem tetszik tudni, mit jelent ez a szó, hogy „arnavi“? Gábor egy pillanatra lehunyta a sze­mét — Nem, nem tudom már, kis fiam , t­o­tál ült felém egy könnyű karosszék aranykeretében. Vele szemben a modern női szépség eszményképének megterem­tője, Charles Dana Gibson hajolt vázlat­könyve fölé. Csodálkozva inkább, mint megilletődve léptem közelebb. Caruso percekig mozdu­latlan maradt a modell öntudatos nyu­galmában. Azután felnézett rám és amint szemben állottam a felém villanó fekete szempárral, meghajtottam a fejem. — Napoleon — gondoltam n­apdöb­­benve. Az arany ka­ross­zék királyi vonalai kö­zött egy új Napoleon ült előttem. Fiatal Napoleon, az első konzul korából, a bár­sonysima arc nőiesen finom formáival. Hollófekete hajfürtök simultak a gondo­san kirajzolt halánték fölé, az erélyesen mintázott orr fölött mint bontottszárnyú sas állt ort a szemöldök f­elszapad­t 5 páros körtve. Beszélgettünk. Nem tudom, miről. Nem kerestem a szavakat. Beértem azzal, hogy látnom lehetett a művészt, kilépve a színpad messzeségéből és lélekzetfojtva hallgattam, amint Caruso gondolatokba merülve dúdolt magában valami kis ná­polyi dalt. Gibson végre eltette vázlatkönyvét és Caruso alakjába újra visszatért az élet. Mohó sietséggel ugrott ki most a karos­szék csapdájából. Csupa tűz volt, csupa elevenség. Sugárzott az örömtől, hogy túlesett a modell fáradalmain. A fest­ő hallgatagon csomagolta össze ecsetjeit, ezalatt Caruso pillanatok alatt betöltötte a termet. Gyors léptekkel sietett körül, ablakokat tárt ki, felmarkolta az asztalon heverő folyóiratokat, beléjük nézett és félredobta őket, dúdolt és fütyörészett. Azután hirtelen felnevetett, mint valaki, akinek nagyszerű tréfa jutott az eszébe. — Ki tart velem ma este, uraim? — szólt hahotázva. — Coney Islandra me­gyünk, — de álruhában! Bajuszt kell ra­gasztanom, nehogy felismerjenek. Már magával rántott a forgóajtó ör­vénye, amikor sikerült erőt vennem ma­gamon és az érettségiző diákok naivitá­sával kockáztattam meg a kérdést: — Ugyan kitől tanult énekelni, Maestro? Életemben so­ha nem viharzott felém zengőbb kacagás. A nevetésnek zúgó la­vinája áradt Carneobó­l, amint a sebretett kézzel odaállt elém és tetőtől talpig ala­posan végigmért — Azért jött át Amerikába, fiatalember, hogy ezt megkérdezze tőlem? — robbant ki belőle a meglepetés. •— Akkor hát ve­gye tudomásul, hogy az éneket „megta­nulni“ nem lehet Én sem tanultam soha senkitől! Két esztendővel az elfelejthetetlen new­­yorki operaest után meghalt Enrico Ca­ruso. A nápolyi sírbolt üvegkoporsójá­ban azóta évenként új frakkba öltöztetik a kivétele® halottat, aki amíg élt, a földi énekművészet Napóleonja volt. Die­ti Fedor NEMZETI ÚJSÁG Vasárnap, 1932 május 15. tag MMmgsiiului Miiiv MaMaitamagaai Paul Claudel: Ballada Fordította: Horváth Béla Elmentünk s visszajöttünk csak megint, de most valóban vége már. Isten hozzátok kedvesek, kiket szerettünk, nyugtalan kocsink oly messze visz. Mondottunk búcsúszót, játszottunk búcsúzót, de most valóban vége már. Nem válhatok le a világról, mint levél, úgy vélitek, de majd megéritek, hogy elszakítom én a testet is. Isten veled, anya. Minek zokogni mint kinek szívében még a vágy nagyi Törvény szerint keringő dolgokat nekünk siratni kár. Hát nem tudod, hogy árny vagyok, ki elsuhan s te is csak tünemény­es árny Mi nem jövünk közétek vissza már. És minden asszonyt elhagyunk, hűséges hitvesünket és gyűrűzött kedvesünket. Egészen elszakítva, szabad utasok vagyunk, nem biztatnak se asszonyok, se gyermekek. E végső órán mégis nézz reám és bennem teltesülj meg. Arcod ragyog­jon rám, midőn itt meghalok és ismeretlen tájra ébredek. Egy tündér pillanat örökre elragad: ragyogj reám! még egyszer nézz reám e súlyos pillanatban. S szeresd a gyermeket, neveljed gyermekünket, sorsod bárhol is talál. Vezesd a véremből való fiút, ki atyjának nevét fiának adja majdan. Mi nem jövünk közétek vissza már. Barátok, Isten veletek! Bizalmatok beteljesült, vágyunk a végtelenbe tört előre. Csak még kevés idő és fájdalom. Az otthonos világ édes lesz néktek, s benne béke és Itthagyjuk a végső megismerést, vegyétek és buzduljatok belőle. Az ember hasztalan az emberért és meghal az, ki életet remél. Ti laktatok velünk, hiú tudás, falánk és hasztalan vagyon! „Művészet, tudomány, szabad világ...“ J ó, testvérek, mi tarthat minket még melyik szabály? S mért is marasztal oly nagyon? eresszetek a messze utakat magasztalom. Mi nem jövünk közétek vissza már. Ajánlás­­i parton ültök és mi elmegyünk, a deszkahidat visszavontuk, nincs közöttünk deszkaszál. Ne várjatok, nincs birtokunk, csak gyönge felhő, fönn az égen tiszta táj, S Isten szavára fölszakadt vizek fölött az olthatatlan nap, örök sugár. Mi nem jövünk közétek vissza már. A strand-pipa elődei Mióta dohányoznak a nők? Angliában a strandoló hölgyek divatba hozták a pipa használatát és ezentúl hosszú­­szárú pipákkal fognak megjelenni a strando­kon. Az első hallásra talán különlegesen hat ez a sajátságos ötlet, de ha meggondoljuk, hogy a nők pipázása korántsem újkeletű szo­kás, akkor a női pipák bodor füstfelhőjében csak az élet örök körforgását és egyre vissza­térő mozzanatait fedezhetjük föl. A nők csaknem attól az időtől fogva élve­zik szerte Európában a dohányt, amikor Ko­lumbus Kristóf egyik tengerésze, Rodrigo de Terez, a fölfedezőútról hazatérve, magával hozta Spanyolországba a mexikói és antil­la­­szigeti benszülöttek szájában látott füstölgő rudacskát. A dohányzás kultusza ezután né­hány évtized alatt általánosan elterjedt s a füstölők táborában a papok, nemesek, főurak és királyok mellett számos királynő és híres asszony akadt. Amikor a tizenhatodik században Spanyol­­országból az ottani francia követ, Nicot Jean révén Franciaországba került a dohány, itt azt eleinte orvosságnak tekintették. Igazi mivol­tát nem is ismerték föl, csak diadalmas útjá­nak következő állomásán, Angliában. Az an­golok voltak azok, akik fölfedezték, hogy a dohányzás élvezeti cikk s akik nyomban meg­teremtették a dohányzás divatját. A jó példá­val maga Angliai Erzsébet, Vill. Henrik és Boleyn Anna leánya járt elől. Amint a To­­werből Katolikus Mária szabadon bocsátotta s annak halála után, 1558-ban trónra lépett, az udvart belepte­­a dohányfüst fátyla. Mivel pe­dig a királynő füstölt, valamennyi udvari embere és udvarhöl­gye füstölni kezdett. Abban az időben — a nők mostani hosszu­­száru pipájával ellentétben — rövidszáru an­golpipákból szívták a dohányt, tehát min­denki pipázott. A pipábavaló azonban szer­fölött drága volt: egyfontnyi súlyú dohányért Ugyanannyi súlyú ezüstöt kellett adni. Ezek­­után természetes, hogy a dohányzás akkor csak a gazdagok élvezete lehetett. A dohányzásnak három évszázadon keresz­tül rengeteg ellensége volt. Sem szere, sem száma a tiltó rendeleteknek, királyi­parancs­nak, pápai bullának, cári és szultáni tilalom­nak. Mindez azonban mit sem használt: a füs­tölgő méreg annál jobban meghonosodott. Rá­kóczi hűséges bujdosótársa, zágoni Mikes Ke­lemen írja Rodostóból 1720 március 4-én, hogy Törökországban mindegyik úriasszony do­hányzik. Vagyis ott, abban az időben bár né­melyik szultán még halálbüntetéssel is súj­totta azokat, akik a Korán tanításaival ellen­kező élvezethez folyamodtak, már nemcsak az előkelő urak, hanem az előkelő dámák is szív­ták a dohánylevelet. Angliából Németországon, Svájcom és Ausz­trián át jutott el hozzánk e kapós növény.. Nálunk az első időkben főként a cigányasszo­nyok sajátították ki a dohány élvezetét s még az apró leánypurdék száján is tódult kifelé a dohányfüst. Amint Mikes irja, a­ magyar úrnők a­kkor még szégyenlettek füs­tölni. Bezzeg, nemsokára alaposan megválto­zott a helyzet! Markovics Anna Mária grófnő, aki szive­i­nek minden szerelmével vonzódott Kármán Józsefhez, a ..Fanni hagyományai“ klasszikus szerzőjéhez, 1789 április 14-én már igy in Bécsújhelyből: „Félek, hogy Ámor vak ég nem látja igaz valómat, mióta a szemét pipa­­füsttel telefuttam. Teljes életemben nem do­hányoztam most egyszerre, min­t egy török, úgy füstölök. Ezentúl sok bús órát fogok pipafüsttel elűzni. Az igaz, nem igen illik, hogy egy nő dohányozzék, és jut talán, hogy felemlítsem, de azért tesztan, hogyha szépsé­gemet már nem, legalább ötleteimet csőd áld és ezentúl csókomtól rettegi.“ Ez a levél elmondja, hogy a grófnőnek a foga fájt és fájdalomcsillapításul hozatott éjjel a cukrásztól egy pipa dohányt. A höl­gyek akkor még különféle ürügyeket keres­tek, amíg sikerült dohányzásukkal megbarát­­kozta­tni a férfiakat. A pipa mellett azután a nők sokáig ki is tartottak. Nemsokára azonban a dohányér­vezetnek új módja jött szokásba: a tubákolás. Ez különö­sen az angoloknál és a franciáknál dívott, akik csakis a szipogatást kezelték előkelőnek tartani. Lassan-lassan a dámák is rákaptak a divatossá vált tubákolásra és a burnótot remekművű szelencékből szippantgatták föl. A hölgyek állandóan magukkal hordták a tubákos szelencét s némelyiküknek valóságos gyűjteménye volt az ékkövekkel kivert, sz­ebbnél-szebb dobozkákból. A szipogatás „elő­kelő divatja végül mégis letűnt, de csak azért, hogy helyet adjon a még újabb szokás­nak, a­­ szivarozásnak. A szivar, ez a korszakalkotó újdonság a tizennyolcadik század vége felé váratlanul ér­kezett meg Amerikából. A dohányosokat imi­tt-amott megint üldözték, de az újdonság varázsára még nagyobb erővel lángolt föl a szenvedély. A tubák után széltében-hosszában a szivart kapták föl. Az addig használt „cigarros“ és „szipa“ szókat Vörösmarty Mihály 1837-ben helyettesítette a „szivar“ el­nevezéssel s a nőemancipáció ugyanakkor ró­kásal­épésekkel haladt előre mert külföldön­­belföldön egyaránt rengeteg hölgy vásárolta a már lényegesen olcsóbb szivart. Újsághírek szólnak arról, hogy 1845-ben Németországban milyen sok tiz­enkilenc-húsz­­éves leány füstölt. A hír külön fölemlíti, hogy egy divatos dáma a nyílt utca során kért tüzet egy úrtól. Egy másik hír pedig arról számol be, hogy Németországban a rendőrség bezáratott egy vendéglőst, pusztán azért, mert helyiségében néhány leány gondtalanul ere­gette a kéklő füstkarikát. Az egyik német nyelvű budai folyóirat 1842-ben karikatúrában mutatta be Georg Sandot, az ismert francia regényírót, amint ajkai között ott füstölög a szivar. Georg Sand, a viharos szerelmi életéről különösen nevezetes dáma, Musset és Chopin barátnője hires dohányos volt. önagysága fölöttébb ked­velte a jófajta szivart és naponta többre is­ rágyújtott. De az első volt ő ama nők között is, akik kecses ujjaik közé cigarettát fogtak. Mert amint az említett budai lap, a „Der Spiegel für Kunst, Eleganz und Model 1838- ban bizonyítja, akkoriban már megérkezett Brazíliából a cigaretta is. Ausztriában ugyan csak 1865-ben gyártották az első cigarettáit, de amíg ott ez az újfajta dohányélvezeti cikk elterjedt, az osztrákok nagy előszeretettel a virginiaszivart­ szívták. A Virginia volt Ferenc József császárnak és királynak is kedvenc szivarja és itt meg kell még emlékeznünk Erzsébet királynéról is. A fiatal kir­ályasszony, Magyarországnak ez az önzetlen és nemeslelkű pártfogója szin­tén szivarozott, ami különben nem volt ellen­tétben az akkori idők divatjával. Alighogy tizennyolc éves korában nőül ment fenséges férjéhez, rászokott a füstölésre és asszonysá­gának első korszakában gyakran nyúlt a szi­vardobozhoz. Mivel pedig Ferenc József, amíg csak le nem hunyta a szemét, Virginiát szív­­ott: odaadó hitvese szintén a virgina bodor füstjét és nyers zamatát élvezte. Mindezekből nyilvánvaló, hogy amíg az or­vosságnak tartott dohányból a pipán, burnó­­ton és szivaron keresztül cigaretta lett, a hölgyek körében minden időben sok-sok híve volt. A dohányzó nők tehát, akik a füstkari­kák eregetése miatt még ma is megszólástól tartanak, megállapíthatják, hogy ezt a szo­kást már a tizenhatodik században is kulti­­válták az elődeik. E cikk semmiképpen sem óhajt a nők dohányzása mellett lándzsát törni. Csak annyit akarunk végezetül leszö­gezni, hogy ha a hölgyek mindenáron dohá­nyozni akarnak, maradjanak meg akkor is a cigarettánál, amely még leginkább illák hol­dsik. . Huray István

Next