Nemzeti Ujság, 1932. május (14. évfolyam, 96-118. szám)
1932-05-15 / 107. szám
22 a pacsirtáé és Newyork újra beleszeretett az énekesnő szőke ragyogásába. Marcel Journet hős volt! Rettenetes szenvedély gyűlt ki minden mozdulatában. Megrázó volt, sötét, szinte kísérteties. Hangja búgott, mint az orgona, keresztülivelt a zenekaron, belerengett a nézőtér messzeségek, mint az égzengés a síkság fölött száguldó viharfelhődből. Enrico Caruso énekelt! « Az emberi hang minden képzeletet meghaladó varázserejét ott ismertem meg, a sokemeletes színházban, amikor Caruso énekelte Mario Cavaradossi áriáit Elkapott és magával szédített ez a tenor. Láttam és éreztem ezt a férfihangot Beteltem vele és megértettem, hogy Caruso miért maradt annyira magára az énekművészek között és miért nem kísérelte meg soha senki utolérni őt a tenoristák Parnassusán. Caruso énekelt! Minden mozdulatot és arcjátékot, a dráma szövegének minden rejtett gondolatát — talán még a rendezői utasításokat is — egyedül a hangjának hangszerén muzsikálta el a zömöktestű ember, aki megvetett lábbal állt helyt a színpadon és percig sem vett tudomást arról, ami körülötte történik. Színpadi játékról szó sem lehetett az alakításában. A többiek kivétel nélkül végigharcolták a dráma cselekményét, szenvedtek és viaskodtak, elhullottak és felmagasztosultak, de Caruso énekelt és ez a túlvilági harmóniákba csendülő hang kifejezőbb volt a színpadi játék legtökéletesebb művészeténél. Volt valami lenyűgöző az énekében! Lobogó vágy az élet után. Vad elkeseredés és gyötrelmes halálfélelem. Mindaz, amit Puccini megálmodott és amit a maga drámai egyszerűségében semmi rém fejezett ki úgy, mint a született cneke® hangja. Hangtalan némasággal fogadta Carusot a roppant nézőtér. Úgy is búcsúzott tőle. A „levélária“ után egyetlen tenyér nem mozdult. Carusonak nem tapsolt senki sem, mert ez a művész akkor eszeveszett magasságban emelkedett felül minden emberi tetszésnyilvánításon. Nem tapsoltak még a karzaton tülekedő olaszok sem, akiknek az élmény a torkukra forrasztotta a lelkesedést. Halotti csendben borult össze a függöny, mintha a színház monumentális arénájában még mindig a csodálatos tenor visszhangjára figyeltek volna az emberek. * A művészt később az egyik szállodatorony fogadótermében láttam viszont. Hátszótár elég volt arra, hogy kitárja a régi becsukott kaput. Árkay Gábor nem volt többet az, aki volt. Hiába hunyta be a szemét, amikor virágzó almafák alatt tért haza. Az orgonák, az akafavirágok behajoltak a szívébe és észre sem vette, hogy fütyörészik odabent a hivatalában. A Főnöke meg is jegyezte: Mi van veled, Gábor? Valami kislány? És önkéntelenül szaladt ki a száján: Igen! Tizenöt évvel ezelőtti szerelem pántlikázta fel a szívét. Másnap szabadságot kért. Leutazott Turjánba. Csak egyszer akarta még látni az iskolához futó akácos dűlőt, csak egyszer akart még májusban a park virágzó fái alatt járni, Katókáék ablaka alatt elsompolyogni, úgy mint régen. Talán . . . talán holnap is számtanóra lesz és valaki várja az agyonfaragott padon . . . Az állomáson első ember, akibe beleütközött az öreg Mád volt Katóka papája. Megrokkant, hófehér. — Édes öcsém, de megférfiasodott, bizony alig lehet megismerni. Hogyan került ide? Mi a hivatala? Mi újság odafönt. Pesten? Nehéz, nyomorult időket élünk, ömlött a kérdés az öregből, mint a Niagara Gábor csak egy kérdés tett a száz ellen. — ... és Katóka? — Katóka? Kacagott az öreg. — Katinóni lett az már ha, ha, ha. Gimnazista fia van annak. Unokám. A segédjegyző vette el. De hát csak meglátogatja őket, ha már itt van. Itt laknak a sarkon, nem messze. — Természetesen. Az öreg Mád elsietett. Gábor pedig végigjárta az akácos dűlőt, a májusi parkot és minden illathullám ezt a mondatot vágta a szívéhez: Kató férjhez ment. Később meglátogatta őket. Úgy lépte át a küszöböt, mintha teljesen idegenekhez menne. A nagy kandallósszobában csak a férj dolgozott az ebédlő asztalnál. Érthető meglepetéssel fogadta Gábort, akit csak hírből ismert. Az öreg Mád már beharangozta. A kisbajszú, kurta ember sajnálkozott, hogy felesége nincs itthon, de ő helyette is örül a szerencsének. Gábor most vette csak észre, hogy a sarokban egy kis asztalkánál szőkehajú kisfiú vesződik a Burián-szótárral. Egy ideig nézte szép angyal szemével (Kató régi szemével) Árkayt, aztán odament hozzá: — Bácsi kérem, nem tetszik tudni, mit jelent ez a szó, hogy „arnavi“? Gábor egy pillanatra lehunyta a szemét — Nem, nem tudom már, kis fiam , totál ült felém egy könnyű karosszék aranykeretében. Vele szemben a modern női szépség eszményképének megteremtője, Charles Dana Gibson hajolt vázlatkönyve fölé. Csodálkozva inkább, mint megilletődve léptem közelebb. Caruso percekig mozdulatlan maradt a modell öntudatos nyugalmában. Azután felnézett rám és amint szemben állottam a felém villanó fekete szempárral, meghajtottam a fejem. — Napoleon — gondoltam napdöbbenve. Az arany karosszék királyi vonalai között egy új Napoleon ült előttem. Fiatal Napoleon, az első konzul korából, a bársonysima arc nőiesen finom formáival. Hollófekete hajfürtök simultak a gondosan kirajzolt halánték fölé, az erélyesen mintázott orr fölött mint bontottszárnyú sas állt ort a szemöldök felszapadt 5 páros körtve. Beszélgettünk. Nem tudom, miről. Nem kerestem a szavakat. Beértem azzal, hogy látnom lehetett a művészt, kilépve a színpad messzeségéből és lélekzetfojtva hallgattam, amint Caruso gondolatokba merülve dúdolt magában valami kis nápolyi dalt. Gibson végre eltette vázlatkönyvét és Caruso alakjába újra visszatért az élet. Mohó sietséggel ugrott ki most a karosszék csapdájából. Csupa tűz volt, csupa elevenség. Sugárzott az örömtől, hogy túlesett a modell fáradalmain. A festő hallgatagon csomagolta össze ecsetjeit, ezalatt Caruso pillanatok alatt betöltötte a termet. Gyors léptekkel sietett körül, ablakokat tárt ki, felmarkolta az asztalon heverő folyóiratokat, beléjük nézett és félredobta őket, dúdolt és fütyörészett. Azután hirtelen felnevetett, mint valaki, akinek nagyszerű tréfa jutott az eszébe. — Ki tart velem ma este, uraim? — szólt hahotázva. — Coney Islandra megyünk, — de álruhában! Bajuszt kell ragasztanom, nehogy felismerjenek. Már magával rántott a forgóajtó örvénye, amikor sikerült erőt vennem magamon és az érettségiző diákok naivitásával kockáztattam meg a kérdést: — Ugyan kitől tanult énekelni, Maestro? Életemben soha nem viharzott felém zengőbb kacagás. A nevetésnek zúgó lavinája áradt Carneoból, amint a sebretett kézzel odaállt elém és tetőtől talpig alaposan végigmért — Azért jött át Amerikába, fiatalember, hogy ezt megkérdezze tőlem? — robbant ki belőle a meglepetés. •— Akkor hát vegye tudomásul, hogy az éneket „megtanulni“ nem lehet Én sem tanultam soha senkitől! Két esztendővel az elfelejthetetlen newyorki operaest után meghalt Enrico Caruso. A nápolyi sírbolt üvegkoporsójában azóta évenként új frakkba öltöztetik a kivétele® halottat, aki amíg élt, a földi énekművészet Napóleonja volt. Dieti Fedor NEMZETI ÚJSÁG Vasárnap, 1932 május 15. tag MMmgsiiului Miiiv MaMaitamagaai Paul Claudel: Ballada Fordította: Horváth Béla Elmentünk s visszajöttünk csak megint, de most valóban vége már. Isten hozzátok kedvesek, kiket szerettünk, nyugtalan kocsink oly messze visz. Mondottunk búcsúszót, játszottunk búcsúzót, de most valóban vége már. Nem válhatok le a világról, mint levél, úgy vélitek, de majd megéritek, hogy elszakítom én a testet is. Isten veled, anya. Minek zokogni mint kinek szívében még a vágy nagyi Törvény szerint keringő dolgokat nekünk siratni kár. Hát nem tudod, hogy árny vagyok, ki elsuhan s te is csak tüneményes árny Mi nem jövünk közétek vissza már. És minden asszonyt elhagyunk, hűséges hitvesünket és gyűrűzött kedvesünket. Egészen elszakítva, szabad utasok vagyunk, nem biztatnak se asszonyok, se gyermekek. E végső órán mégis nézz reám és bennem teltesülj meg. Arcod ragyogjon rám, midőn itt meghalok és ismeretlen tájra ébredek. Egy tündér pillanat örökre elragad: ragyogj reám! még egyszer nézz reám e súlyos pillanatban. S szeresd a gyermeket, neveljed gyermekünket, sorsod bárhol is talál. Vezesd a véremből való fiút, ki atyjának nevét fiának adja majdan. Mi nem jövünk közétek vissza már. Barátok, Isten veletek! Bizalmatok beteljesült, vágyunk a végtelenbe tört előre. Csak még kevés idő és fájdalom. Az otthonos világ édes lesz néktek, s benne béke és Itthagyjuk a végső megismerést, vegyétek és buzduljatok belőle. Az ember hasztalan az emberért és meghal az, ki életet remél. Ti laktatok velünk, hiú tudás, falánk és hasztalan vagyon! „Művészet, tudomány, szabad világ...“ J ó, testvérek, mi tarthat minket még melyik szabály? S mért is marasztal oly nagyon? eresszetek a messze utakat magasztalom. Mi nem jövünk közétek vissza már. Ajánlási parton ültök és mi elmegyünk, a deszkahidat visszavontuk, nincs közöttünk deszkaszál. Ne várjatok, nincs birtokunk, csak gyönge felhő, fönn az égen tiszta táj, S Isten szavára fölszakadt vizek fölött az olthatatlan nap, örök sugár. Mi nem jövünk közétek vissza már. A strand-pipa elődei Mióta dohányoznak a nők? Angliában a strandoló hölgyek divatba hozták a pipa használatát és ezentúl hosszúszárú pipákkal fognak megjelenni a strandokon. Az első hallásra talán különlegesen hat ez a sajátságos ötlet, de ha meggondoljuk, hogy a nők pipázása korántsem újkeletű szokás, akkor a női pipák bodor füstfelhőjében csak az élet örök körforgását és egyre visszatérő mozzanatait fedezhetjük föl. A nők csaknem attól az időtől fogva élvezik szerte Európában a dohányt, amikor Kolumbus Kristóf egyik tengerésze, Rodrigo de Terez, a fölfedezőútról hazatérve, magával hozta Spanyolországba a mexikói és antillaszigeti benszülöttek szájában látott füstölgő rudacskát. A dohányzás kultusza ezután néhány évtized alatt általánosan elterjedt s a füstölők táborában a papok, nemesek, főurak és királyok mellett számos királynő és híres asszony akadt. Amikor a tizenhatodik században Spanyolországból az ottani francia követ, Nicot Jean révén Franciaországba került a dohány, itt azt eleinte orvosságnak tekintették. Igazi mivoltát nem is ismerték föl, csak diadalmas útjának következő állomásán, Angliában. Az angolok voltak azok, akik fölfedezték, hogy a dohányzás élvezeti cikk s akik nyomban megteremtették a dohányzás divatját. A jó példával maga Angliai Erzsébet, Vill. Henrik és Boleyn Anna leánya járt elől. Amint a Towerből Katolikus Mária szabadon bocsátotta s annak halála után, 1558-ban trónra lépett, az udvart beleptea dohányfüst fátyla. Mivel pedig a királynő füstölt, valamennyi udvari embere és udvarhölgye füstölni kezdett. Abban az időben — a nők mostani hosszuszáru pipájával ellentétben — rövidszáru angolpipákból szívták a dohányt, tehát mindenki pipázott. A pipábavaló azonban szerfölött drága volt: egyfontnyi súlyú dohányért Ugyanannyi súlyú ezüstöt kellett adni. Ezekután természetes, hogy a dohányzás akkor csak a gazdagok élvezete lehetett. A dohányzásnak három évszázadon keresztül rengeteg ellensége volt. Sem szere, sem száma a tiltó rendeleteknek, királyiparancsnak, pápai bullának, cári és szultáni tilalomnak. Mindez azonban mit sem használt: a füstölgő méreg annál jobban meghonosodott. Rákóczi hűséges bujdosótársa, zágoni Mikes Kelemen írja Rodostóból 1720 március 4-én, hogy Törökországban mindegyik úriasszony dohányzik. Vagyis ott, abban az időben bár némelyik szultán még halálbüntetéssel is sújtotta azokat, akik a Korán tanításaival ellenkező élvezethez folyamodtak, már nemcsak az előkelő urak, hanem az előkelő dámák is szívták a dohánylevelet. Angliából Németországon, Svájcom és Ausztrián át jutott el hozzánk e kapós növény.. Nálunk az első időkben főként a cigányasszonyok sajátították ki a dohány élvezetét s még az apró leánypurdék száján is tódult kifelé a dohányfüst. Amint Mikes irja, a magyar úrnők akkor még szégyenlettek füstölni. Bezzeg, nemsokára alaposan megváltozott a helyzet! Markovics Anna Mária grófnő, aki sziveinek minden szerelmével vonzódott Kármán Józsefhez, a ..Fanni hagyományai“ klasszikus szerzőjéhez, 1789 április 14-én már igy in Bécsújhelyből: „Félek, hogy Ámor vak ég nem látja igaz valómat, mióta a szemét pipafüsttel telefuttam. Teljes életemben nem dohányoztam most egyszerre, mint egy török, úgy füstölök. Ezentúl sok bús órát fogok pipafüsttel elűzni. Az igaz, nem igen illik, hogy egy nő dohányozzék, és jut talán, hogy felemlítsem, de azért tesztan, hogyha szépségemet már nem, legalább ötleteimet csőd áld és ezentúl csókomtól rettegi.“ Ez a levél elmondja, hogy a grófnőnek a foga fájt és fájdalomcsillapításul hozatott éjjel a cukrásztól egy pipa dohányt. A hölgyek akkor még különféle ürügyeket kerestek, amíg sikerült dohányzásukkal megbarátkoztatni a férfiakat. A pipa mellett azután a nők sokáig ki is tartottak. Nemsokára azonban a dohányérvezetnek új módja jött szokásba: a tubákolás. Ez különösen az angoloknál és a franciáknál dívott, akik csakis a szipogatást kezelték előkelőnek tartani. Lassan-lassan a dámák is rákaptak a divatossá vált tubákolásra és a burnótot remekművű szelencékből szippantgatták föl. A hölgyek állandóan magukkal hordták a tubákos szelencét s némelyiküknek valóságos gyűjteménye volt az ékkövekkel kivert, szebbnél-szebb dobozkákból. A szipogatás „előkelő divatja végül mégis letűnt, de csak azért, hogy helyet adjon a még újabb szokásnak, a szivarozásnak. A szivar, ez a korszakalkotó újdonság a tizennyolcadik század vége felé váratlanul érkezett meg Amerikából. A dohányosokat imitt-amott megint üldözték, de az újdonság varázsára még nagyobb erővel lángolt föl a szenvedély. A tubák után széltében-hosszában a szivart kapták föl. Az addig használt „cigarros“ és „szipa“ szókat Vörösmarty Mihály 1837-ben helyettesítette a „szivar“ elnevezéssel s a nőemancipáció ugyanakkor rókásalépésekkel haladt előre mert külföldönbelföldön egyaránt rengeteg hölgy vásárolta a már lényegesen olcsóbb szivart. Újsághírek szólnak arról, hogy 1845-ben Németországban milyen sok tizenkilenc-húszéves leány füstölt. A hír külön fölemlíti, hogy egy divatos dáma a nyílt utca során kért tüzet egy úrtól. Egy másik hír pedig arról számol be, hogy Németországban a rendőrség bezáratott egy vendéglőst, pusztán azért, mert helyiségében néhány leány gondtalanul eregette a kéklő füstkarikát. Az egyik német nyelvű budai folyóirat 1842-ben karikatúrában mutatta be Georg Sandot, az ismert francia regényírót, amint ajkai között ott füstölög a szivar. Georg Sand, a viharos szerelmi életéről különösen nevezetes dáma, Musset és Chopin barátnője hires dohányos volt. önagysága fölöttébb kedvelte a jófajta szivart és naponta többre is rágyújtott. De az első volt ő ama nők között is, akik kecses ujjaik közé cigarettát fogtak. Mert amint az említett budai lap, a „Der Spiegel für Kunst, Eleganz und Model 1838- ban bizonyítja, akkoriban már megérkezett Brazíliából a cigaretta is. Ausztriában ugyan csak 1865-ben gyártották az első cigarettáit, de amíg ott ez az újfajta dohányélvezeti cikk elterjedt, az osztrákok nagy előszeretettel a virginiaszivart szívták. A Virginia volt Ferenc József császárnak és királynak is kedvenc szivarja és itt meg kell még emlékeznünk Erzsébet királynéról is. A fiatal királyasszony, Magyarországnak ez az önzetlen és nemeslelkű pártfogója szintén szivarozott, ami különben nem volt ellentétben az akkori idők divatjával. Alighogy tizennyolc éves korában nőül ment fenséges férjéhez, rászokott a füstölésre és asszonyságának első korszakában gyakran nyúlt a szivardobozhoz. Mivel pedig Ferenc József, amíg csak le nem hunyta a szemét, Virginiát szívott: odaadó hitvese szintén a virgina bodor füstjét és nyers zamatát élvezte. Mindezekből nyilvánvaló, hogy amíg az orvosságnak tartott dohányból a pipán, burnóton és szivaron keresztül cigaretta lett, a hölgyek körében minden időben sok-sok híve volt. A dohányzó nők tehát, akik a füstkarikák eregetése miatt még ma is megszólástól tartanak, megállapíthatják, hogy ezt a szokást már a tizenhatodik században is kultiválták az elődeik. E cikk semmiképpen sem óhajt a nők dohányzása mellett lándzsát törni. Csak annyit akarunk végezetül leszögezni, hogy ha a hölgyek mindenáron dohányozni akarnak, maradjanak meg akkor is a cigarettánál, amely még leginkább illák holdsik. . Huray István