Nemzeti Ujság, 1933. augusztus (15. évfolyam, 172-197. szám)

1933-08-01 / 172. szám

■, ( wai) ' ér/?, s Stochinger osztrák kereskedelmi miniszter Budapesten tárgyal Idöjárás ■' ' ■­­ — ■ ■■■■■ — '■ — ■ ■■ ' "" ■ ■ —n bPünni a Meteorológiai a- ^ szörnyű szálló-Intézet jelentése a Él robbanás hát— szerint várható VK ¥ W ¥ W# lm Mr TM teres szerelmi időjárás a követ- Pflk 1 WL& MW t$L*d Hl ül ffj 9 §1 III Sf _ dráma — Baden keze 24 órávas 9Iwl Jffl­ §1 |§§ 1 I 1 pl Uff!«* Powell világ fö-Változóan fel- | V 1 If I M 9 1 * * * „ H V 9 1 BV lliMllll K cserkész megér­hes, melegedő A IsA. ül. kezeit Gödöllőre idő, esetleg ke­ze-­­— JVem mozgásit­ten még kisebb „w , . . . _ . . . _t ,a Kisantant Pa­zdporok XV. évfolyam 172. szám 4 KEDD 4 Budapest, 1933 augusztust Schluss esetén ______ • i iO 1 A .•. *- i y - \ 5 • , ^ Lord Baden Powell, a világ főcserkésze Budapestre érkezett Frederik dán trónörökös és 1 Vilmos herceg, a svéd trónörökös fia a gödöllői jamboree fejedelmi vendégei Colonna herceg budapesti követ vezette az olasz balillákat a Hősök emlékműve elé tisztelgésre Kié a gyümölcs gyümölcse? körül egész sereg olyan nehézség merül fel, amelynek megoldása elsőrendű nem­zeti feladat. Nem annyira ^g^u­aölcs termeléséről van szó, bár ezen^iP^nSben is igen sokat kellene még tennünk, hanem az értékesí­tés visszásságairól. A magyar gyümölcs­­termelést sújtó adók és nehéz közterhek nem a legjelentékenyebbek azok közül a tényezők közül, amelyek hátrányos hely-­­ s­zetbe hozzák a termelőt. De a mosolygó­­ barack akkor kezd igazán szomorkodni,­­ amikor nevelő gazdájától az első, máso-­­­dik, harmadik és negyedik kereskedő kezébe kerül. Akkor kezd szomorkodni, amikor rájön arra, hogy nem a vézna és gyenge városi gyermek szervezetébe viszi el a napsugaras mezők életét és egészségét, hanem a fölösleges és kárté­kony közvetítőket táplálja. Amíg a barack eljut a fogyasztóig, addig való­ságos közgazdasági rémregényt jár. A termelő megkapja a maga kis pénzét munkájának, befektetett tőkéjének és vállalkozói­­ kockázatának csekély ellen­értékét, az igazi hasznot azonban nem ő keresi meg, hanem azok a kezek, ame­lyek adják-veszik, hozzák-viszik, mérik­­méricskélik a magyar gyümölcsöt. Azok akarnak meghízni a gyümölcsön, akik nem tudják megkülönböztetni a barack­fát a körtefától és akiknek fogalmuk sincs arról a tenger­gondról és vesződ­­ségről, amelyet a gyümölcstermelés jelent. Súlyos nehézségek vannak a magyar gyümölcsértékesítés körül. De még szo­morúbb az, hogy a gyümölcspiacon meg­jelennek a spekuláció hernyói és felfalják azt a hasznot, ami jogosan a termelőt és a becsületes exportőrt illetné meg. A spe­kuláció az, amely lehetetlenné teszi a gazda számára a reális termelést, mert rakottan várták az ember kezét. A ma­fektetett munkát és pénzt s értékesítése úgy játszik a gyümölccsel, mint a tőzsde­Szóló szőlőnek, csengő körtének, mo­solygó baracknak becézi a magyar nyelv költészete a gyümölcsöt, amelyből az egészség mosolygását és az élet édes izé­nek megszólamlását, látta meg a magyar nép szemlélete. A múltban, sajnos, in­kább csak a népköltészet fordult szeretet­tel és megértéssel a gyümölcs felé, mert a legnagyobb vidékek gazdái alig akar­tak megbarátkozni a gyümölcsfával, amelyben nem láttak komoly gazdasági értéket, mert, az ő szemükben csak a rengő búzatáblák arányló fénye jelentette az ipari értéket és az életet. Csak lassan indult meg a magyar gyü­mölcstermelés. A kezdet kezdetén még nem fejleszthette ki a magyar mezőgaz­daság a hazai talajnak megfelelő gyü­­mölcstípusokat s csak lassan haladtunk előre a gyümölcsnemesítés nehéz, de szép mesterségében. Azóta azonban már sike­rült kitermelnünk a legpompásabb kaj­szin és rózsabarackot, a szőlőknek szám­talan pompás csemegefajtáját, a körté­nek és az őszibaracknak olyan zamatos típusait, amelyek párjukat ritkítják az egész világon. Rájöttünk arra, hogy a magyarországi időjárás szeszélyessége a gyümölcstermelés szempontjából különle­ges értéket jelent, mert hiszen éppen a folyton váltakozó hőmérsékleti és csapa­dékviszonyoknak köszönheti a magyar gyrilft­ölés azt, hogy zamatosabb olasz­­országi és kaliforniai versenytársainál. Az idén a­ természet kivételesen megál­dotta a magyar földet. A zónákon kemény szemekkel telt, lehajtott fejű kalászok öntötték a gazdag termést, a gyümölcs­fák pedig pirosló-aranyló terméssel meg­gyar gyümölcs fővárosában a barackfák ezrei mosolyogva kínálták a termést és a gazda hálatelt szívvel boldogan szüretelt. Szép termésünk volt és szerencsére az értékesítési viszonyok is sokkal kedve­zőbbek voltak, mint a tavalyi eszten­dőben. Emlékezhetünk rá, hogy milyen országos riadalmat okozott az elmúlt esz­tendőben a kecskeméti barack szomorú sorsa, milyen megdöbbenést keltett az egész országban az, hogy épp az érés idején egy kellemetlen félreértés követ­keztében lezárultak az osztrák határok a magyar gyümölcs előtt és a kecskeméti piacon és az exportőrök udvarán hiába álltak a hajnali óráktól kezdve a zöldség­gel és gyümölccsel megrakott kocsik, nem volt, aki az árut korán künt megvásárol­hatta volna. A Nemzeti Újság akkor or­szágos mozgalmat indított a magyar gyü­mölcs érdekében és fsivó szavunkra nem csupán a konzervgyárak, hanem a nagy­­közönség legszélesebb rétegei is a szokott­nál jóval nagyobb mennyiségben főzték be a barackot, hogy a magyar fák kincsét megmentsék a pusztulástól Szerencsére az idén nincs ilyen baj. Valóságos gyümölcsvonatok futnak ki az országból nyugat felé, hogy onnan szét­ágazva, vasúti sínpárokon eljuthasson a magyar gyümölcs az idegen országokba. A magyar gyümölcsöt ma nem kell fél­teni attól, hogy itthon rothad el a fák alatt. A mosolygó barack és a szőló szőlő problémája azonban, sajnos, még ma sincs megoldva, mert még ma is annyi akadállyal, annyi nehézséggel küzd a ma­gyar gyümölcstermelés, hogy a gyümölcs most nem adja vissza teljesen a belé A NÉPKÖLTŐ Némileg Arany Jánossal szólva, körül­belül húsz évvel ezelőttről rémlik fel ne­kem Bögözi Bálint képe. A neve valóság­ban is ilyen aliteráció­val hangzott, mintha szülei már jóelőre gondoltak volna az ő jövő pályafutására. Mert Bö­gözi bátya, kereken kimondva, népköltő volt, kis városunknak — ahol kicsiben minden megvolt, ami az országiban —■ Hazafi Veras Jánosa. S erre a címre tö­kéletesen rá is szolgált. Mindezt még akkor, kezdet-kezdetén nem tudtam róla ilyen tökéletes bizo­nyossággal és mint tíz év körüli cérna­­káplár elemista, kiváncsisággal­ vegyes fé­lelemmel nézegettem az utcán groteszk alakját, cigányosan barna képét. Szó ami szó, furcsa szerzet volt Bögözi Bálint. Tulajdonképen nem is a városban la­kott, hanem a közeli faluból sétált be komótosan mindennap a piacra, a hátán görcsös botra akasztott tele átalvetővel. Nem úgy járt, mint a többi falusiak, hanem ószerre kimustrált, városi öltözet­ben, vedlett nadrágját azonban majd tér­dig felgyűrte és úgy cuppogott porban­­sárban mezítláb. Legfeljebb csak csikorgó télen tett kivételt, amikor is maga készí­tette fapapucsban csattogtatta a város­ban a flasztert, őszinte megrökönyödé­sére a fényesre zsírozott csizmában nyi­­szorgó atyafiaknak. Reám ennél is na­gyobb hatást tett koromszínű, kacskarin­­gós bajusza és főként hosszú-hosszú fe­kete haja, ami vastag fürtökben göndörö­dött hátra és köröskörül izmos vállát csapkodta. Hasonló hajzatot csak a histó­ria nagyjainak képein láttam, ha dugva, előszedtem otthon a tízkötetes történelmi mű valamelyikét, így hát érthető volt jámbor elképedésem, mikor belebotlottam ilyen eleven csudába, mint Bögözi bán. Otthon ,akaratlanul is gondoskodtak róla, hogy valamiképen mindig eszembe juttassák. Éjfélbe nyúló estéken, ernyős petróleumlámpa zöldes fénye mellett (künn az utcán már villany égett, de a IRTA: MIHÁLY LÁSZLÓ házakban benn kissé késlekedett még a világítási reform) a lecketanulás után olyan jól esett a családi díványon össze­kuporodva szomjas szemmel és még szomjasa­bb lélekkel falni a könyveket, gyermekésszel találgatni, nyitogatni a szavak rejtélyes zára mögé bújt értel­met, a­­ titkot. Mindegy volt: Shakes­peare vagy meséskönyv, Donászy-regény, rablóhistória, vagy Petőfi — csak könyv legyen, betű legyen! S minél érthetetle­nebb, titokzatosabb volt a számomra, an­nál inkább borzongatott, vonzott. Zsongó, estek­ csendben való felejthetetlen szép órák! A tiltott élvezet csak addig tartott, míg valamelyik nőném meg nem sokkalta. Bejött, gyengéden rámpaskolt egyet-ket­tőt és kikergetett: — Mars aludni! Nézze meg az ember, mit rontod itt a szemedet! Éppen neked való ez a sok minden! Várj a sorodra... Olyan akarsz lenni, mint Bögöző Bálinti! Az, hogy személyemmel hozták­­többszö­rösen vonatkozásba ezt a Tolsztoj külsejű figurát, csak még jobban felszították iránta érdeklődésemet. Édesapámtól kí­váncsiskodtam, de a válasza újabb talány volt nekem: — Félkótya fráter. Népköltő. Afféle Ha­zafi Verai János... Hazafi Verai János... Hát ez meg ki? Egyelőre annyi világosodott meg a fe­jemben, hogy Bögözi Bálint — „költő“. A költőkről pedig akkor már kapiskáltam egyet-mást. Az a naiv hitem volt pél­dául, hogy születésük után nyomban a remekírók képes kiadásába kerülnek. (Az­óta természetesen kiábrándultam már eb­ből a holdvilágos tévhitből.) Az eredménytelen kérdezősködések után még többet bámészkodtam el Bögözi Bá­linton, ahol csak elembe került. Diabarna nagy szemét sokszor mintha félelmetesen forgatta volna felém: „Mindjárt megesz­lek, te szájtáti kölyök“. Ez a félelem azonban tisztán csak az én könyveken felhizlalt képzelődésem volt, mert Bögözi bá­légynek sem ártott soha, sőt amikor nagyobbacska lettem, mert édesapámat ismerte, engem is hangosan köszöntött: — Adjon Isten, nagyságos urfi... Addig azonban sok viz folyt le a Kü­küllőn... Tisztes távolban nézegettem, ahogy Bögözi bátya egyforma hidegvér­rel szedte elő mindig, a tarisznyájából a zöld lapiba göngyölgetett friss vajat, vagy­­ a saját verseit tartalmazó, kü­lönböző színű, vékony füzeteket. A vajat a portáján köpülte, a zöngeményeit vi­szont a helybeli nyomdában nyomatta ki. S ki amit akart, azzal szolgált neki a piacon. Csodálatosan egyeztette össze a kettőt: az ihletett hangulatú versírást és a bukolikus költészet gyakorlatban való­­„művelését“. Ez utóbbi mesterség elég szépen hozott neki a konyhára, míg a másikra majdnem hogy ráfizetett. A há­ziasszonyok könnyen rámondták, hogy „bolond“, vasat ellenben szívesen vettek tőle. S igazuk is volt, mert ha Bögözi mester verseinek témáin, rímelésén meg is érzett az avas sz­a vaja soha sem volt avas. A gyerekek gyakran kiabáltak utána, hogy: „Hány fertállyal telik, Bögözi bál“­­ Nekem azonban határozottan imponált és nem fújtam egy követ a csúfolódók­­kal. Később, mikor egyszer csendes családi körben szóba került a pályaválasztás és nagyreményű személyemben kamaszos lelkesedéssel, mindamellett szemérmesen elpirult arccal, azt a vakmerő megjegy­zést kockáztattam meg, hogy fütyülök minden tisztes polgári foglalkozásra és uk-fuk-muk egyszerűen a­­ „Költői pá­lyára“ lépek, kitört a vihar. — Elment az eszed — csapták össze ke­züket szüleim. — Meg ne halljunk többet ilyesmit! Olyan akarsz lenni, mint Bö­gözi ... Az is, látod, elvégezte a jogot... Lehorgasztott fejjel vonultam félre, tö­kéletesen belátva a szülői felháborodás jogosságát. Mikor a költői naplopást nem lehet fizetési osztályok fokozatai közé és semmiféle ranglétrára beilleszteni... Ab­ban is igaza volt szüleimnek, hogy még Lapunk mai száma 16 fH­ér

Next