Nemzeti Ujság, 1933. szeptember (15. évfolyam, 198-222. szám)

1933-09-01 / 198. szám

_ _ . ........1___.____-U­ll Li.l .Ilii Ilii....it »I., jiii ni !iij Uniniiii piyi,ij 11 ( P/y. y, AA. / v tf v f ra ^ ? Ma: Osztálysorsjáték teljes gyorslistája és rádió-menékzet Időjárás —■ Ausztria a Meteorológiai » intézet jelentése »rem. wezr jamarammi ■ij«» vtwvRaer v ctwpf Olaszon“ szerint várható jBk Y flf ^ Jf RlT^Tij ^ H SB' ss NEMZETI ÚJSÁG zó felhőzet,egy­es A il fflii/f ® HA JmUL J1L Tjj|i^niii(F sing tanár gyií■ helyeken esők. j kosai illel­­ezár-Mnem változik ‘ XV. évfolyam 198. szám + PÉNTEK ♦ Budapest, 1933 szeptember 1 tájl ___ ____ / ___ ___ iTIWii III ■MM IW iiiM Steidle, Tirol tartom­án­y f­őn­öke, az osztrák horogkeresztesek támadásainak célpontja Normann Dawis, az USA fődelegátusa, útnak indult a leszerelési konferenciára Feysal, Iraki király, a lemondás gondo­latával foglalkozik Amanullah, Afganisztán elűzött királya pedig vissza akar térni hazájába — mint köztársasági elnök a imm... Egy amerikai asszony panasszal for­dult a rendőrséghez, hogy egy nem is éppen ügyetlen „trükkel“ az immár be­zárt játékkaszinó tulajdonosa ködöt fej­lesztett tizenkétezer pengős óvadékja kö­rül s kérdéses, hogy a ködben meg tudja-e találni újra az óvadékot. A rendőrség nyomoz s az amerikai asszonyról — akit csodálattal és tisztelettel néztek a Bala­ton partján, amint egyre-másra vesztette hideg közönnyel a százpengős zsetonokat — most kiderült, hogy nemcsak ,,trükk“ áldozata, hanem maga is „trükk“ volt, „trükkje“ a játékkaszinó­­tulajdonosának, aki azt terjesztette róla a fürdőhelyen, hogy dúsgazdag olajmágnás felesége és dollárhegyek tornyosulnak mögötte. Egy ilyen milliomos asszony maga is látvá­nyosság, a milliomos asszony játékát nézni meg külön izgalom ebben a szegény világban, természetes tehát, hogy a publi­kum bedőlt s estéről-estére összegyűlt a játékasztalnál, hogy nézze a szenzáció. Hogy aztán közben maga a publikum is észrevétlenül, nem is tudom hogyan, de egyszerre csak poentírozni kezdett, ha nem is akkora összegekben, mint az olaj­­mágnás hitvese, az már a „trükk“-nek köszönhető. Mert az egész olajmágnás-hí­­resztelés „csalétek“ volt, ami most derül ki abból, hogy olajmágnások óvadékot követelnek vissza a kaszinótulajdonostól, vagyis alkalmazottak voltak, úgynevezett „fal-játékosok“, akik se nem veszthettek, se nem nyerhettek, csak mint bedűlők tologatták a zöldasztalon beváltásra soha nem kerülő kölcs­ön-zsetonjaikat. A tudat­lan és hiszékeny publikum azonban minde Lerről semmit sem tudva, áhítattal és cso­dálattal néste hazardériájukat s az ő kedvcsináló, üres tétjeik nyomán meg­kockáztatta a saját komoly pengőit, ame­lyek éppúgy elvesztek, mint a végén a „faljátékos“ óvadékja. Íme a bizonyság: magyar játékkaszinókban csak veszteni lehet. De hát van tulajdonképpen magyar játékkaszinó? Úgy tudjuk, nincs, legalább is minduntalan halljuk, hogy az illetékes fórumok szigorú következetességgel el­utasítanak minden ilyen játékbank-kon­­cesszió megkaparintására irányuló pró­bálkozást. Hogy lehet hát mégis, hogy az egész nyári szezonon keresztül a Bala­ton pa­rt legelőkelőbb fürdőhelyén garáz­dálkodott egy játékbank, alaposan meg­­kopesztva a fürdőhely egész publikumát s hogy lehet az, hogy a fővárosban a legszigorúbb hatósági ellenőrzés ellenére is kártyások, pinkabérlők, krupiék és slepperek zsivaja veri fel a szegénység csöndjét? Minden a „trükk“-nek köszönhető, „trükk“-el történik a klubalapítás, „trükk“ burkolja el az igazi célt, „trükk“ tobo­rozza a játékosokat s a játék fele is „trükk“, csak a másik fele véres és verej­­tékes valóság. Ha veszedelmes felhők kezdenek gyűlni a bankhorizonton, me­gint csak „trükk“ a klub bezárása, költöz­ködése, új cégér alatt újra való megnyi­tása és a „trükk“-kök ezer és ezer fajtá­jával férköznek a gyanútlan közönség soraiba a játékra csábítók, az úgyneve­zett slep­perek, akiknek százalék jár a klubba szállított áldozatok után. A fővá­ros kártyás­ világában, mint a legszenzá­ciósabb „trükk“-öt emlegették a nyáron, hogy a fürdőszezonra való tekintettel úszó­ slepperek környékezték meg a stran­dokon és uszodákban lubickoló publiku­mot, l­assú tempóval úsztak el a kiszemelt áldozat mellett, csöndesen beszélgetve úszás közben arról, hogy előző nap hol, melyik klubban mennyit nyertek a poin­­tőrök? A kiszemelt áldozat rendesen fel­figyelt a „trükk“-re s az eredmény nem maradt el, kiugrott a vízből és szaladt a slepper karján a kártyaasztalhoz, ahol aztán rövidesen nyakig alámerült, sok­szor olyan mélyre, hogy többé nem is tudott a posvány felszínére kikecmeregni többé. Bedőlt a „tik­­kk“-nek, amellyel lel­kiismeretlen gazemberek horgásznak az­­ // agyongyötört magyarok utolsó filléreire, / / meglobogtatva előttük a hirtelen ősköny­t / _ nyü meggazdagodás lehetőségének csa- ' lóka szivárványát. Ki ne futna e gyö­nyörű délibáb után akkor, mikor köztu­domású, hogy mindig a legszegényebb korban voltak a legkétségbeesettebben hazárdok az emberek s a nehéz munka leépített olcsósága idején voltak képesek a legdrágább áldozatokra azért, hogy egyszer már könnyen érjék el a mesebeli aranyat merész és megbabonázott kézzel. Nincs nap, hogy ne lenne a népbolondító „t­rükk“-öknek újabb és újabb áldozata s hogy nem tudunk többről, mint ameny­­nyiről tudunk, az csak annak köszönhető, hogy a legtöbb áldozat eltűnik, mielőtt a mentők megérkeznének. Szégyelik a „trükk“­ütötte sebeket és eltitkolják, vagy elmenekülnek, nehogy vallaniuk kelljen és szégyenkezniük ostobaságukért és könnyelműségükért. Így aztán nem­csak az áldozatok, de a lelketlen fölhaj­tók is rejtve maradnak, de ha néha az utóbbiak közül hurokra is kerül egy, kettő támad helyettük és folytatódik az embervadászat a „trükk“-ök legkíméletle­nebb és legravaszabb fegyvereivel. Nem lehet tovább tétlenül nézni ezt a MIHÁLY ÉLETVERGŐDÉSE Mihály a katonáskodása alatt belekós­tolt a városi életbe. Csak más íze van annak, mint a falunak. Mihály hát, hogy a mundérból kibújt, nem következett haza a falujába. Igaz, hogy nem is volt ott semmi „húzója“. Se háza, se földje, de még csak kiválasz­tottja se. A Virág Bozált ugyan annak­idején kötötték volna rá a szomszédasz­­szonyok, de már amikor sem vállalta a vé­kony, csipejei miatt- Ott maradt hát a vá­rosba, merthogy került alkalmatossága is. A nagymalomba. Zsákhordás. Hát az is valami, hogy az a nagyma­lom furton-furt járt. Éjjel, nappal. Ugyan miből eszik áb­ál halták a tengelyét? Mihály reggeltől estig cipelte a zsáko­kat. Néha megfordítva. Ahogy a beosz­tás kívánta. Estétől-reggelig. Az idő sebesen forgó rokkáján peregtek a hetek, hónapok. Mihály elérte a har­minc esztendőt, árián a negyvenet. Ami­kor a harmincat megtaposta, úgy találta, hogy keresni ugyan keresett takaros kis pénzeket, de azok között egy pengőbe se szorult semmi állhatatosság. Valósággal, mint a lyukas csöbörből a váz ... No, nem baj! Majd fordul. Hát fordult is. De nem hajszra, hanem osára. Valami az. A kereset mint a napra tett vágott alma zsugorodott. Ellenben a ruha ára? ... akárcsak a kis pacsirta a nyári nagy me­legben a tarló fölött ... Hm. De amellett az élelem is! Egyre szorítósabb lett­ az élet. Itt is csipegetni kellett, ott is. Hol az élelem, hol meg a testi gúnya szenvedett szigo­rúságokat. Már­pedig az ilyen rövidségek termelik az olyan sötét gondolatokat, hogy nem érdemes élni. Mihály, ha szabad napja volt, elténfer­­gett a város utcáin. Nézlelődött. Meg­­megállt egy-egy fényes kirakat előtt s végigmustrálgatta a kitett drágaságokat. Rá-rábiccentette a fejét egy-egy kívána­tos, szép aneagra, cipőre, drágaságra. De még el is gondolta: „Ha az enyém sgót IRTA: -»JE# PÉCZELY JÓZSEF volna!?“ A járókelőket is formázgatta. Egyik selyembe, bársonyba lépegetett el mellette, a lába szinte alig-alig érintette a földet ... A másik nyüttes, piszkos ruhában, kiéhezve vánszorgott a falak mellett, miközben révedező szemeivel az utca köveire ejtett ételhulladék után kuta­tott ... A hintók, az autók nyomán frö­­csögött a sár. Mily jó azoknak, akik benne ülnek! Azok az életútnak mindig csak a verőfényes oldalán járnak. Azok nem tudják, mikor fu, mikor esik. Nekik mindig süt a nap... Ha valamikor, ha csak egy kis időre is, egyszer úgy adódna, hogy ő is... Mellette nem vánszorogna ad az elesett ember, a kiéhezett, rongyos gyerek ... Kinek egy pengőt, kinek kettőt nyújtana. Ő nem sajnálna tőlük egy-egy napsugarat. Még tíz pengőt is adna az arra érdemesnek... Ha volna miből! De így? Csak a lelke fáj, a szíve vérzik. Mi­nek is él az olyan Isten teremtése, akinek egyik nap úgy, mint a másik, csak küz­­ködés, vívódás. Igaz, hogy sokan nem is bírják. No, ő se viszi sokáig. Nem. A cél­talan életnek nem érdemes a kazánját pelyvával fűteni. De azért Mihály csak tologatta az egyik napot a másik után. Reménykedett. Hátha fordul? Csak egy cseppet. Akkor egy kis szobát bérel, asszonyt sikerít. Egy élettársat, aki megosztja vele az élet apró örömeit, nagy gondjait, aki elhessegeti feje körül a vastagon gomolygó nehéz gondolatokat. Mihály lassanként elérte a negyven esztendőt. Mindig nehezebb és nehezebb sorban. Ekkor már annyira rányomako­­dott a nyomorúság terhe, hogy megadta magát. Elég volt! Esztendők óta hordott magával egy ujjnyi vastag kötelet. Az utcán találta. Eltette. Jó lesz az majd! Az ablak keresztvasát már régen ki­szemelte. Ha eljön az ideje . . . Eljött. * Mihály mindössze egy kis zsibbadást érzett a testében, aztán meg szédületesen nagy iramot s ott állt a mennyország kapujában. Előtte Szent Péter éppen olyan formázatban, mint ahogy azt a tiszteletes úr lefestette előttük az iskolá­ban . . . — Hát te, Mihály, — keménykedett rá Szent Péter, — hogy mertél hívás nélkül jönni? Mihály félve nyöszörögte: — A nyomorúság . . . — Úgy, a nyomorúság? Hát aztán? — Már nem bírtam. — Nem bírtad? — Nem. — Az ember sokat kibír! Én is sokat... Szent Péter megcsóválta a fejét s aztán lemutatott a földre: — Nézz oda! Mihály letekintett. Nagy sokaság között egy körszakállas, sápadtarcu, sovány ember görnyedve vánszorog. Hátán hatalmas fakereszt. Fején töviskoszoru. Mögötte poroszlók fölemelt korbácsokkal... A töviskoszo­­ruzott ember a teher alatt leroskad... A korbácsok csattognak... a vér kiserked... a nép röhög... szitkot szór... leköpi, rugdalja... Most föl­érnek a golgothára« A keresztet leerősitik a földbe s ráfeszi­­tik a keresztvivőt. Hosszú szegekkel át­ütik a kezét, lábát... Szent Péter megérintette Mihály vállát s úgy a szeme rebbenésével kérdezte: — Na? ’ Mihály lehorgasztotta a fejét. — Fiam, — mondta Szent Péter — te voltaképen nem is tudod, hogy mi a nyo­morúság, a szenvedés, a­ kínok kínja. Néha fáztál, néha éheztél. Rongyos volt a ruhád, nem volt kenyered. De hisz a megpróbáltatások b untatják az embert! Te azonban csak­ gyerek vagy! Láttam, mint érlelődik meg benned az a gondo­lat, hogy erőszakosan félbeszakítod azt az utat, amelyik részedre ki volt jelölve. Pedig már ott álltál a fordulat előtt . . . Nézz csak"Te! ...A malom ajtaja nyílik... Embereit özönlöttek kifelé... Zsákolok, Mihály is Lapunk mai száma 16 fillér

Next