Nemzeti Ujság, 1933. szeptember (15. évfolyam, 198-222. szám)
1933-09-01 / 198. szám
_ _ . ........1___.____-Ull Li.l .Ilii Ilii....it »I., jiii ni !iij Uniniiii piyi,ij 11 ( P/y. y, AA. / v tf v f ra ^ ? Ma: Osztálysorsjáték teljes gyorslistája és rádió-menékzet Időjárás —■ Ausztria a Meteorológiai » intézet jelentése »rem. wezr jamarammi ■ij«» vtwvRaer v ctwpf Olaszon“ szerint várható jBk Y flf ^ Jf RlT^Tij ^ H SB' ss NEMZETI ÚJSÁG zó felhőzet,egyes A il fflii/f ® HA JmUL J1L Tjj|i^niii(F sing tanár gyií■ helyeken esők. j kosai illelezár-Mnem változik ‘ XV. évfolyam 198. szám + PÉNTEK ♦ Budapest, 1933 szeptember 1 tájl ___ ____ / ___ ___ iTIWii III ■MM IW iiiM Steidle, Tirol tartomány főnöke, az osztrák horogkeresztesek támadásainak célpontja Normann Dawis, az USA fődelegátusa, útnak indult a leszerelési konferenciára Feysal, Iraki király, a lemondás gondolatával foglalkozik Amanullah, Afganisztán elűzött királya pedig vissza akar térni hazájába — mint köztársasági elnök a imm... Egy amerikai asszony panasszal fordult a rendőrséghez, hogy egy nem is éppen ügyetlen „trükkel“ az immár bezárt játékkaszinó tulajdonosa ködöt fejlesztett tizenkétezer pengős óvadékja körül s kérdéses, hogy a ködben meg tudja-e találni újra az óvadékot. A rendőrség nyomoz s az amerikai asszonyról — akit csodálattal és tisztelettel néztek a Balaton partján, amint egyre-másra vesztette hideg közönnyel a százpengős zsetonokat — most kiderült, hogy nemcsak ,,trükk“ áldozata, hanem maga is „trükk“ volt, „trükkje“ a játékkaszinótulajdonosának, aki azt terjesztette róla a fürdőhelyen, hogy dúsgazdag olajmágnás felesége és dollárhegyek tornyosulnak mögötte. Egy ilyen milliomos asszony maga is látványosság, a milliomos asszony játékát nézni meg külön izgalom ebben a szegény világban, természetes tehát, hogy a publikum bedőlt s estéről-estére összegyűlt a játékasztalnál, hogy nézze a szenzáció. Hogy aztán közben maga a publikum is észrevétlenül, nem is tudom hogyan, de egyszerre csak poentírozni kezdett, ha nem is akkora összegekben, mint az olajmágnás hitvese, az már a „trükk“-nek köszönhető. Mert az egész olajmágnás-híresztelés „csalétek“ volt, ami most derül ki abból, hogy olajmágnások óvadékot követelnek vissza a kaszinótulajdonostól, vagyis alkalmazottak voltak, úgynevezett „fal-játékosok“, akik se nem veszthettek, se nem nyerhettek, csak mint bedűlők tologatták a zöldasztalon beváltásra soha nem kerülő kölcsön-zsetonjaikat. A tudatlan és hiszékeny publikum azonban minde Lerről semmit sem tudva, áhítattal és csodálattal néste hazardériájukat s az ő kedvcsináló, üres tétjeik nyomán megkockáztatta a saját komoly pengőit, amelyek éppúgy elvesztek, mint a végén a „faljátékos“ óvadékja. Íme a bizonyság: magyar játékkaszinókban csak veszteni lehet. De hát van tulajdonképpen magyar játékkaszinó? Úgy tudjuk, nincs, legalább is minduntalan halljuk, hogy az illetékes fórumok szigorú következetességgel elutasítanak minden ilyen játékbank-koncesszió megkaparintására irányuló próbálkozást. Hogy lehet hát mégis, hogy az egész nyári szezonon keresztül a Balaton part legelőkelőbb fürdőhelyén garázdálkodott egy játékbank, alaposan megkopesztva a fürdőhely egész publikumát s hogy lehet az, hogy a fővárosban a legszigorúbb hatósági ellenőrzés ellenére is kártyások, pinkabérlők, krupiék és slepperek zsivaja veri fel a szegénység csöndjét? Minden a „trükk“-nek köszönhető, „trükk“-el történik a klubalapítás, „trükk“ burkolja el az igazi célt, „trükk“ toborozza a játékosokat s a játék fele is „trükk“, csak a másik fele véres és verejtékes valóság. Ha veszedelmes felhők kezdenek gyűlni a bankhorizonton, megint csak „trükk“ a klub bezárása, költözködése, új cégér alatt újra való megnyitása és a „trükk“-kök ezer és ezer fajtájával férköznek a gyanútlan közönség soraiba a játékra csábítók, az úgynevezett slepperek, akiknek százalék jár a klubba szállított áldozatok után. A főváros kártyás világában, mint a legszenzációsabb „trükk“-öt emlegették a nyáron, hogy a fürdőszezonra való tekintettel úszó slepperek környékezték meg a strandokon és uszodákban lubickoló publikumot, lassú tempóval úsztak el a kiszemelt áldozat mellett, csöndesen beszélgetve úszás közben arról, hogy előző nap hol, melyik klubban mennyit nyertek a pointőrök? A kiszemelt áldozat rendesen felfigyelt a „trükk“-re s az eredmény nem maradt el, kiugrott a vízből és szaladt a slepper karján a kártyaasztalhoz, ahol aztán rövidesen nyakig alámerült, sokszor olyan mélyre, hogy többé nem is tudott a posvány felszínére kikecmeregni többé. Bedőlt a „tikkk“-nek, amellyel lelkiismeretlen gazemberek horgásznak az // agyongyötört magyarok utolsó filléreire, / / meglobogtatva előttük a hirtelen őskönyt / _ nyü meggazdagodás lehetőségének csa- ' lóka szivárványát. Ki ne futna e gyönyörű délibáb után akkor, mikor köztudomású, hogy mindig a legszegényebb korban voltak a legkétségbeesettebben hazárdok az emberek s a nehéz munka leépített olcsósága idején voltak képesek a legdrágább áldozatokra azért, hogy egyszer már könnyen érjék el a mesebeli aranyat merész és megbabonázott kézzel. Nincs nap, hogy ne lenne a népbolondító „trükk“-öknek újabb és újabb áldozata s hogy nem tudunk többről, mint amenynyiről tudunk, az csak annak köszönhető, hogy a legtöbb áldozat eltűnik, mielőtt a mentők megérkeznének. Szégyelik a „trükk“ütötte sebeket és eltitkolják, vagy elmenekülnek, nehogy vallaniuk kelljen és szégyenkezniük ostobaságukért és könnyelműségükért. Így aztán nemcsak az áldozatok, de a lelketlen fölhajtók is rejtve maradnak, de ha néha az utóbbiak közül hurokra is kerül egy, kettő támad helyettük és folytatódik az embervadászat a „trükk“-ök legkíméletlenebb és legravaszabb fegyvereivel. Nem lehet tovább tétlenül nézni ezt a MIHÁLY ÉLETVERGŐDÉSE Mihály a katonáskodása alatt belekóstolt a városi életbe. Csak más íze van annak, mint a falunak. Mihály hát, hogy a mundérból kibújt, nem következett haza a falujába. Igaz, hogy nem is volt ott semmi „húzója“. Se háza, se földje, de még csak kiválasztottja se. A Virág Bozált ugyan annakidején kötötték volna rá a szomszédaszszonyok, de már amikor sem vállalta a vékony, csipejei miatt- Ott maradt hát a városba, merthogy került alkalmatossága is. A nagymalomba. Zsákhordás. Hát az is valami, hogy az a nagymalom furton-furt járt. Éjjel, nappal. Ugyan miből eszik ábál halták a tengelyét? Mihály reggeltől estig cipelte a zsákokat. Néha megfordítva. Ahogy a beosztás kívánta. Estétől-reggelig. Az idő sebesen forgó rokkáján peregtek a hetek, hónapok. Mihály elérte a harminc esztendőt, árián a negyvenet. Amikor a harmincat megtaposta, úgy találta, hogy keresni ugyan keresett takaros kis pénzeket, de azok között egy pengőbe se szorult semmi állhatatosság. Valósággal, mint a lyukas csöbörből a váz ... No, nem baj! Majd fordul. Hát fordult is. De nem hajszra, hanem osára. Valami az. A kereset mint a napra tett vágott alma zsugorodott. Ellenben a ruha ára? ... akárcsak a kis pacsirta a nyári nagy melegben a tarló fölött ... Hm. De amellett az élelem is! Egyre szorítósabb lett az élet. Itt is csipegetni kellett, ott is. Hol az élelem, hol meg a testi gúnya szenvedett szigorúságokat. Márpedig az ilyen rövidségek termelik az olyan sötét gondolatokat, hogy nem érdemes élni. Mihály, ha szabad napja volt, elténfergett a város utcáin. Nézlelődött. Megmegállt egy-egy fényes kirakat előtt s végigmustrálgatta a kitett drágaságokat. Rá-rábiccentette a fejét egy-egy kívánatos, szép aneagra, cipőre, drágaságra. De még el is gondolta: „Ha az enyém sgót IRTA: -»JE# PÉCZELY JÓZSEF volna!?“ A járókelőket is formázgatta. Egyik selyembe, bársonyba lépegetett el mellette, a lába szinte alig-alig érintette a földet ... A másik nyüttes, piszkos ruhában, kiéhezve vánszorgott a falak mellett, miközben révedező szemeivel az utca köveire ejtett ételhulladék után kutatott ... A hintók, az autók nyomán fröcsögött a sár. Mily jó azoknak, akik benne ülnek! Azok az életútnak mindig csak a verőfényes oldalán járnak. Azok nem tudják, mikor fu, mikor esik. Nekik mindig süt a nap... Ha valamikor, ha csak egy kis időre is, egyszer úgy adódna, hogy ő is... Mellette nem vánszorogna ad az elesett ember, a kiéhezett, rongyos gyerek ... Kinek egy pengőt, kinek kettőt nyújtana. Ő nem sajnálna tőlük egy-egy napsugarat. Még tíz pengőt is adna az arra érdemesnek... Ha volna miből! De így? Csak a lelke fáj, a szíve vérzik. Minek is él az olyan Isten teremtése, akinek egyik nap úgy, mint a másik, csak küzködés, vívódás. Igaz, hogy sokan nem is bírják. No, ő se viszi sokáig. Nem. A céltalan életnek nem érdemes a kazánját pelyvával fűteni. De azért Mihály csak tologatta az egyik napot a másik után. Reménykedett. Hátha fordul? Csak egy cseppet. Akkor egy kis szobát bérel, asszonyt sikerít. Egy élettársat, aki megosztja vele az élet apró örömeit, nagy gondjait, aki elhessegeti feje körül a vastagon gomolygó nehéz gondolatokat. Mihály lassanként elérte a negyven esztendőt. Mindig nehezebb és nehezebb sorban. Ekkor már annyira rányomakodott a nyomorúság terhe, hogy megadta magát. Elég volt! Esztendők óta hordott magával egy ujjnyi vastag kötelet. Az utcán találta. Eltette. Jó lesz az majd! Az ablak keresztvasát már régen kiszemelte. Ha eljön az ideje . . . Eljött. * Mihály mindössze egy kis zsibbadást érzett a testében, aztán meg szédületesen nagy iramot s ott állt a mennyország kapujában. Előtte Szent Péter éppen olyan formázatban, mint ahogy azt a tiszteletes úr lefestette előttük az iskolában . . . — Hát te, Mihály, — keménykedett rá Szent Péter, — hogy mertél hívás nélkül jönni? Mihály félve nyöszörögte: — A nyomorúság . . . — Úgy, a nyomorúság? Hát aztán? — Már nem bírtam. — Nem bírtad? — Nem. — Az ember sokat kibír! Én is sokat... Szent Péter megcsóválta a fejét s aztán lemutatott a földre: — Nézz oda! Mihály letekintett. Nagy sokaság között egy körszakállas, sápadtarcu, sovány ember görnyedve vánszorog. Hátán hatalmas fakereszt. Fején töviskoszoru. Mögötte poroszlók fölemelt korbácsokkal... A töviskoszoruzott ember a teher alatt leroskad... A korbácsok csattognak... a vér kiserked... a nép röhög... szitkot szór... leköpi, rugdalja... Most fölérnek a golgothára« A keresztet leerősitik a földbe s ráfeszitik a keresztvivőt. Hosszú szegekkel átütik a kezét, lábát... Szent Péter megérintette Mihály vállát s úgy a szeme rebbenésével kérdezte: — Na? ’ Mihály lehorgasztotta a fejét. — Fiam, — mondta Szent Péter — te voltaképen nem is tudod, hogy mi a nyomorúság, a szenvedés, a kínok kínja. Néha fáztál, néha éheztél. Rongyos volt a ruhád, nem volt kenyered. De hisz a megpróbáltatások b untatják az embert! Te azonban csak gyerek vagy! Láttam, mint érlelődik meg benned az a gondolat, hogy erőszakosan félbeszakítod azt az utat, amelyik részedre ki volt jelölve. Pedig már ott álltál a fordulat előtt . . . Nézz csak"Te! ...A malom ajtaja nyílik... Embereit özönlöttek kifelé... Zsákolok, Mihály is Lapunk mai száma 16 fillér