Nemzeti Ujság, 1933. október (15. évfolyam, 223-248. szám)

1933-10-22 / 241. szám

Gróf Karátsonyi Jenő v. k. t­t meghalt Sborah szenátor lesz Amerika első ’ • > -■ moszkvai nagykövete Toscanini, a világhírű olasz karmester október végén Budapestre jön Az ötvenéves dr. Csilléry Andrást ünnep­ük a társadalmi és politikai egyesületek / iV r\ O­­A / r \ M a ingyen Szalon­ és időjárás —i — ■■■ - ----------------- i - 1 r ~ Japán TI Meteorológiai miatt közeledik Intézet Jelentése __ i mii mm mm itaf "i egymáshoz nme­m m NEMZETI ITJSÁfi Pfié tává*tJín-mJjKjrwSk+y «s 'és eggéli"köd"* XV. évfolyam 241. szám ♦ VASÁRNAP ♦ Budapest, 1933 október 22 ,ne'n"'ch­t TÁRCAJEGYZETEK KIRAKATOK Akármilyen különös, öregségemre sze­retek múzeumba járni. Igaz, mindenki jár múzeumba. Az ember élete során végig­gyalogolja, vagy igazabban végigrohanja Európa rengeteg múzeumát. Egyszer lát­tam egy mulatságos amerikai filmet, ame­lyik kifigurázta, miként száguldanak vé­gig a tömegutazó amerikaiak az európai gyűjtemények fényesre kent, padozatain Az ötletes rendező görkorcsolyákon gurí­totta végig őket a termeken. Hátha nem egészen így is történik a múzeumjárás annyi bizonyos, hogy egy délelőt­tön nem lehet végignézni sem a vatikáni gyűjte­ményeket, sem a Louvret, sem a bécsi kincseket, de éppen így a pesti múzeumo­kat sem. Az ilyen nekilendüléseknek az az eredményük, hogy az ember azt hiszi, hogy mindent látott, de alapjában tudja, hogy semmit sem nézett meg. Pedig hát múzeumot úgy érdemes nézni, hogy az ember egy-egy délelőttöt eltölt valamelyik teremben, jól szemügyre veszi a dolgokat, mindent megnéz és megfigyel mert akkor lát csak csodálatos dolgokat, amikor ismerkedik meg sok mindennel, amit érdemes tudni is, látni is, figyelni is. Bevallom, a legnagyobb pihenés: a bá­mészkodóé. Nem véletlen, hogy a paraszt­embernek nagyszerűek a megfigyelései. Miért? Mert a természetben megszokja a szeme a figyelmes és alapos nézést, ami­kor nemcsak a tekintet, bámul el, hanem a tények minden aprósága feljegyződik az agyba. Van egy barátom, szenvedélyes horgász, aki megmagyarázta egyszer ne­kem a horgászat titkát: órákig lehet nézni a vizet, amely minden pillanatban más és más, állandóan friss újságokkal és jelen­ségekkel szolgál, végtelenül változatos. Ha az ember a Duna partján sétál és csak úgy elmegy a folyó mellett, úgy hiszi, hogy a vízben nem történik soha semmi s hogy csak egymásután rohannak a hullá­mok, pedig a természetben nincs semmi, ami nem jelentene örök mozgást, újabb és újabb változatokat. Szoktak olyan rejtvényeket feladni újságokban, hogy leközlik valamelyik kis szobor vagy érdekes épületkiképzés részletét és ki kell találni, hol és a város melyik pontján helyezték el az ilyen kis remekművet. Vannak emberek, akik esztendőről-esztendőre mindennap két­­szer-négyszer haladnak el ugyanazon az útvonalon és sohasem figyelik meg sem az épületeket, sem a házakat, sem a dísze­ket, sem a szobrokat, akik élnek egy városban és nem ismerik magát a várost, nem keresik és nem is találják meg apró szépségeit és örömeit. Az igazi budapesti embernek most tökéletes gyönyörűsége rellik azokban a kis kertekben, amelye­ket a város különböző pontjaira vará­zsolt a kertészet művészete. Mindegyik ilyen kertnek más a szépsége, más a ki­képzése, más a stílusa: órákig el lehet bámulni, de vájjon ki áll meg a kertek előtt, ki nézi meg a virágot, ki élvezi a természet csodás gyönyörűségét! Ilyen­kor ősziszapban a Margitsziget és a Városliget tökéletes szépségeket nyújt. Nincsen szebb, mint a pesti ősz a pihe­nésre vágyó fák között. Reggelenkint olyan dúsak s olyan elragadóak ezek a szépségek, hogy szinte sajnálom azt a sokszázezer embert, aki mindezt nem­ látja. Azért mondom, hogy sokszázezret, mert a munkába vagy a hivatalba, ro­hanó embereken kívül senki e világon nem sétál, de nem is megy­ végig a Városligeten ezeken a szépséges regge­leken. Most, amikor kibontakoztak a bel­­városi plébániatemplom régi építészeti szépségei, sokszor megállók az Eskü­­úton, várjon a haladó és sétáló emberek közül ki áll meg és ki nézi a középkori gótika remek emlékeit! Néha csakugyan jön egy-egy társaság: külföldiek, akiket az autóbuszokról szállítanak le és muto­gatják nekik örömükre a templom épí­tészeti finomságait. Mi is megnéznék valószínűleg, ha előbb autóbuszra ülhet­nénk és elvinnének bennünket valahova a külföldre. A Nemzeti Múzeumban most látható az a gyűjtemény, amely a Bécsből haza­hozott kincseket állítja ki. Végre láthat­juk Mátyás és Beatrix reliefjét, láthat­juk Anonymus híres krónikáját a maga épségében és valóságában, láthatjuk azt a páncélöltözetet, amelyiket szegény ifjú Lajos király hordott volna a mohácsi csatában. Nem mondom, elég sokan láto­gatják a múzeumot, de nem tolonganak az emberek, holott az egyetlen terem annyi érdekességet nyújt, hogy délelőttö­sön lehet figyelni és bámulni a kiállított kincsek változatos pompáját. A múltkor a Nemzeti Múzeum ásvány­­gyűjteményében jártam, két-három úr és néhány diákgyerek, meg egy család volt a látogatóközönség rajtunk kívül. Hát még a Kisföldtani Múzeum kincseit milyen kevesen nézik! Pedig hát, ha asz­­szony volnék, akkor el neem mulaszta­nám, hogy ezeket a gyűjteményeket szemügyre vegyem. Hogyan tudnak az asszonyok elbámészkodni egy-egy éksze­­rész-kiralkat előtt, nézni a drágaköveket, az ötvösművészet alkotásait! Ezek a budapesti ásványgyűjtemények a drága­kövek olyan vátozatait mutatják be,­­amelyek bámulatraméltóak. A nemes kö­vek olyan gazdag változata és csodála­tos bősége tárul fel előttünk, hogy nézni és csodálni ezeket szemnek ingere. Az asszonyok pedig igazán tudnak nézni és igazán tudnak megfigyelni. Sok­kal inkább, mint a férfiak. Azt szokták mondani, hogy az asszonyi szokás, a ki­­rakatnézés, a vásárlási vágy kifejezése. Igaz és mégsem igaz. Mert a legtöbb PAL Lapunk mai száma 32 fillér ll Senk­i sem érti ... Ebéd után hozzák a pesti újságot. A gazda háromszor ie kinéz a veranda­­ajtón, eb­be megy a rikkancsnak , át­veszi a lapot. Addig nem alszik el, amíg elejétől végig gondosan át nem olvassa. Minden érdekli. Pontosan tudja, ki a francia miniszterelnök és milyen párt kapott többséget az utolsó spanyol vá­lasztáson. Számon tartja, mikor utazik MacDonald Genfbe és mit válaszol a szovjet kormány Am­erika felhívására. Újságolvasás után szundit egy órács­kát, aztán jönnek a tarokk­ partnerek. A nyugalmazott főjegyző, akinek az egész környéken a legjobb rádiója van és min­den új hírre, amit a gazda az újságban olvasott, fölényes kézlegyintéssel vála­szol: — Már délelőtt bemondta a rádió. Az egykori földesúr, akinek a birtoká­ból már csak egy agyonterhelt házacska maradt, nyugodtan meghallgat mindent, de látszik rajta, hogy nem figyel oda. Ő még nem tart itt, majd csak két hónap múlva érkezik el ezekhez az események­hez. Ennyi késése van az újságolvasás­ban. Már rossz a szeme, olvasás közben könnyen elbóbiskol, viszont minden új­ságot töviről-hegyire elolvas. Az újat addig kézbe sem veszi. A fiatal ügyvéd nem ér rá újságot ol­vasni és rádiót hallgatni, de tele van ér­dekes hírrel, magyarázattal, amit a klub­ban­, a törvényszéken és legutóbb Pesten hallott. Mindenhez ért, mindenről többet tud, mint az újság s alapjában lenézi a hiszékeny öregeket. A háziasszony már készíti az asztalt — a cselédnek vasárnap délután kimenője van —, törölgeti a poharakat, de a kártya csak nem akar megindulni, a férfiak na­gyon belemelegedtek a politikába. Az egyik esküszik arra, hogy tavaszra kitör a háború, a másik békepárti, de biztosan tudja, hogy Oroszországban még e téren forradalom lesz. A harmadik titkos ba­rátainkról tud bizonyosat, a negyedik pe­dig bizonyítja, hogy ezek már régen nevű barátaink, egészen új szövetségeseket sze­reztünk azóta. Négy egyforma gondolkodású, évtizedek óta összeszokott, hasonló műveltségű em­ber. Minden iránt érdeklődnek és ha be­szélgetésre kerül a sor, kiderül, hogy nem tudnak semmit. Nem tudják, mi van ve­lük, mi történik körülöttük, hova tartoz­nak, ki áll mellettük és ki tör ellenük eb­ben a titokzatos nagy világban. Egymás meggyőzése nélkül, révetegen, ijedten nyúlnak a kártyához. A kiosztott lapok­ban, a szerencse forgandóságában több a bizonyosság. Aki a kártyában tous les trois-t mond, annál biztosan ott az ütő­kártya. A nemzetközi politikában nem mindig... • XVI. Lajos lefejezésének a híre tizen­két nap alatt ért Bécsbe. A postakocsi korszakában hónapok elmúltak, amíg messze vidékeken hírét hallották a világ­eseményeknek. A telefon és táviró felta­lálása előtt, napok kellettek, amíg a köz­vélemény értesülést kapott a szomszéd országban történtekről. Ma az értesülés gyorsaságának szinte nincsen határa. A legeldugottabb faluban, ahol egy üveg petróleum félnapi járó­földre van, már tudják, hogy délelőtt le­szavazták a litván kormányt, hogy Brazí­lia milyen indítványt tett délben a Nép­­szövetségben, hogy az angol trónörökös megérkezett Bombaybe és a legújabb sztra­toszféra-repülő most érte el a tizenkét­ezer méter magasságot. A hírszolgálat majdnem tökéletes. Minden előttünk tör­ténik, a fülünk hallatára és talán percek kérdése, hogy a sízenárijn­k láttára is, de ha a vasárnap délutáni tarokkozó társa­ságra nézünk, ha magunkat vizsgáljuk s ha őszinte pillanataiban találjuk az or­szágok sorsát intéző, titokzatos messzesé­gekben élő hatalmasokat, akkor nyíltan meg kell vallanunk, hogy jóformán nem tudunk semmit. Hova visz az út, az egyén, a nemzet, az emberiség útja, mi­lyen erők dolgoznak körülöttünk, hogyan változnak barátságok és szövetségek, kibe bízzunk, kit szeressünk és kit kell gyűlöl­nünk — kérdések, amelyekre az egyszerű ember nem tud választ találni a hírek és jelentések rázúduló tömegében. Az isme­retünk mérhetetlenül gyarapszik s a tu­dásunk ijesztően megfogyott. * Az újságok szű­kek az események befo­gadására. Olyan nyüzsgés van, a törté­néseknek olyan torlódása, hogy rövid szavakkal kell elintézni, amire régen ol­dalakat fordítottak. Szinte fárad a szem, ha az államférfiak utazását követi. Soha ennyit nem utaztak, nem tárgyaltak, nem nyilatkoztak, soha ilyen kereslet nem volt szalonkocsik és különvonatok után. Minden utazás valamely politikai elgondolásba kapcsolódik, de mennyi és milyen politikai elgondolásnak kell len­nie, hogy azzal ezt a rengeteg utazást meg lehessen magyarázni! Szövetsége­ket hallunk és mikor már elkönyveltük, hogy ez a barátja annak, akkor tudomá­sul kell vennünk, hogy a barátságnak vége és új orientáció készül. Világrészek, amelyekről pillanatok alatt itt van a hir, ismeretlenebbek, mint felfedezésük előtt és már nem is meglepetés, ha Ame­rika, amelyről azt hittük, hogy háborúra készül a szovjet ellen, barátságos szer­ződésre csábít. A fegyverkezésnek olyan mértékét látjuk világszerte, hogy végig­fut a hátunkon a hideg, ha arra gondo­lunk, hogy ez a rengeteg gyilkolóezerszám egyszer működésbe léphet. Gránátok sü-

Next