Nemzeti Ujság, 1934. január (16. évfolyam, 3-24. szám)

1934-01-05 / 3. szám

Bethlen István nagy beszédet mondott a revieta problémáiról Időjárás' ■­ / — — — ■ ** — —■ ■ — ■■ ^ ^ Lényeáitolzás ,10X XVI- évfolyam 3. szám + PÉNTEK + Budapest, 1934 január 5 Va*0£$b­ontbol Starhem­berg herceg, akinek hollétéről elLenőrizhetetlen hírek terjedtek el Seiff Károly, az Állatkert aligazgatója, most ünnepelte működésének huszonöt­­éves jubileumát Herceg Rohán Antal Károly, a szellemi együttműködés szövetsége budapesti kongresszusának főtitkára I­r. H. Freyer lipcsei egyet, tanár, a kon­gresszus megnyitó ülésének előadója Staviskyben bíztak . . . Hum­bertné asszony dolgozószobájában egy hatalmas páncélszekrény állott, állí­tólag milliárdnyi kötvény volt benne, rengeteg hitelt vett fel rá, szenátorok és képviselők hajtották fel számára a pénzt és Humbertné úgy becsapta Francia­­országot, akárcsak a nasavasi játékos, amikor azt kérdi: itt a vörös, hol a vö­rös? Aztán jött Hanau asszony, aztán jött a világpiacon Ivar Kreuger, aztán jött az Austric-botrány és most eljutot­tunk Serge Alexandre Stavisky frakkos alakjához. Stavisky úr otthagyta a mar­­seillei börtönt, elegánsan megjelent Pa­risban s úgy pipézett ki ötszázmillió frankot francia bankok és tőzsdések zse­béből, akárcsak a türelmes horgász ki­fogja a csukát a csendes Szajnából szép nyári napokon. Monsieur Stavisky megtanult egy olyan dolgot,­ amihez általában kevesen érte­nek, megtanulta az optáns-ügy titokzatos formuláit, szabályait, és elgondolásait és sikerült neki úgy falhoz állítani a fran­ciákat, ahogy általában csak az ilyen merész fezőröknek és vakmerő kalando­roknak van sikerük. A diót nehéz fel­törni, de aki tudja a módját, az azon a ponton helyezi a dióhéjba bicskája he­gyét, ahol a félhéjak összeérnek. A dió bele ekkor magától kitárul, mint­ ahogy kinyílo­ttak a francia Wertheim­-kasszák is, amikor Stavisky bűvös besz.r..i-R In­gatták s amikor úgy adták oda számára a százmilliókat, mint ahogy reklámokat szokt­ak osztogatni az utcákon. Az­t mondják, bizalmi válság van. En­nek a bizalmi válságnak, annak a ször­nyű bizalmatlansági légkörnek, amely az egész világ gazdasági életére ráködlik, a nyomorúságát érezzük, de éppen így érzőik a franciák is, vagy érzik az ameri­kaiak is, akik Ivar Krengernak dőltek be. Bizalmi válság van és nemcsak a leg­rendesebb üzleti elképzelések számára nincsen hitel, de a legreálisabb vállalko­zások is csak hitelmegvon­ásokat és tőke­­ijedelmet tapasztalnak. Nagy vállalatok nem tudnak kötvényeket és részvény­eket elhelyezni a nemzetközi pénzpiacon és már a nagy világbankok előszobáiban sem ül senki, mert hiábavaló minden várakozás. Nincs pénz, nincs tőke, csak ez a válasz minden kérésre, a gazdasági élet minden kívánságára. Nemcsak a ma­gánvállalkozások tapasztalják ezt, nem­­csupán a termelésnek átka a visszauta­sításnak e­z a rideg szelleme, hanem álla­mok sem tudnak hitelműveleteket végre­hajtani, kötvényeket kibocsájtani, pénzt szerezni. Francia városok próbálkoztak meg azzal, hogy hitelt vegyenek fel: nem kaptak. Stavisky azonban kapott. Zseb­revágt­a a pén­zt és ahogy az ő nyelvén mondják: ellógott vele. Az öt­százmillió eloszlott mint a buborék, köd előtte, köd utána. Kérj hitelt, nem kapsz. Birtokod van, tehermentes, termelésre kellene pénz, ki­nevetnek. Záloglevelet akarsz elhelyezni, ugyan kérem, ki fekteti ma a tőkéjét záloglevélbe. Házad van, tehermentes, lógathatod a nyelvedet, akkor se kapsz rá egyetlen fillért sem. Fillért sem? Cem­­lamei sem. Hiszen ez a hitelválság nem a mi ügyünk, nem a mi bajunk, hanem az egész világé. Mi csak a szelét érezzük, de az is vihar már nálunk. Francia­­országban a tőke épp úgy fogához veri a garast, mint mindenütt másutt, elzár­kózik, retteg, óvatos, mindennel számol és végül egyetlen váltót sem számítol le. Köthetsz üzletet, lehetnek a legjobb el­képzeléseid arról, hogy vállalkozásod számára milyen piacot tudsz szerezni. Mába szaladgálsz tőke után, azt mondják neked, hogy foga van a pénznek és néma marad minden alak, amely hitelt ígér­hetne. A­ Wertheim-kasszák nem nyílnak ki, a páncélszekrényeknek már nincsenek kulcsaik, a pénzt úgy őrzik, mint egy­koron Cerberus a Hades bejáratát, é­s ime mégis kiderül, hogy vannak, akik tudják a rejtelmes szót, a bűvös igét, amitől megnyílnak a kincseskamrák ajtajai. Mi a titka Staviskynak, mi lehetett az a rejtelmes varázsmondat, amellyel Ivar Kreuger elkábította azokat az üzletembe­reket, akikről azt lehet mondani, hogy minden hájjal meg vannak kenve, mit tudhatnak ezek az emberek? Hogyan kábítják el azokat az okosokat, akik min­denkinél okosabbak és bölcsebbek akar­nak lenni, amikor pénzről van szó? Be­szélj mindenkivel a maga nyelvén, —­ adta a tanácsot Hamlet, — de ezek a fezőrök valóban tudnak a pénz nyelvén­ beszélni. Tudnak beszélni a világbanká­rokkal és tudnak beszélni az új tőke új uraival, mert nem realitásokat mondanak számukra, amelyek a biztos üzlet állandó és jövedelmező, de szerényen megfelelő eredményeivel kecsegtetnek, hanem a gyors vagyonszerzés, a hrtelen meg­gazdagodás, a pénz megszázszorozásának lehetőségeit színezik ki káprázatos ké­pekben. Sok emberben Shylock lelke lako­zik, csak amíg lehet, palástolni igyekezik ezt. Balzac írta ezt egyszer és nagyon megharagudtak reá, azok a franciák, akik most Staviskyra haragszanak, mert Sta­visky csak a balzaei igazságot ismerte fel és követte is. Abban az elképzelésben, amellyel Stavisky úgy játszott az optáns­­kötvényekkel, mint ahogy bűvészek szok­tak játszani a cilinderbe tett galambocs­­kákkal, hogy egyet rejtenek el benne és száz repül ki belőlük, az a lehetőség nyí­lott meg, hogy itt százmilliókat lehet keresni, hogy itt milliárdokat lehet is Lapsasini mai száma 13 fillér­t. .­ AZ ÍTÉLET Kavargattam a feketémet a kávéház­ban s belenéztem elpi­henő mosollyal ügy­véd barátom szemébe, aki ilyenkor a nyugalom óráiban könnyed derűvel tud kiemelkedni gyötrelméé foglalkozása há­lóiból. — Néha kap az ember elégtételt, úgyis — kezdtem —, ha nem erőlködik érte. Ez­előtt pár évvel egy ember nagyon sok anyagi kárt és lelki gyötrelmet okozott nekem. Talán feljelenthettem és lecsu­­kathattam volna, de irtózom a perektől és a hatósági eljárásoktól. Tehát inkább csendesen visszavonultam, mint már többször életemben, benneszakadt tövis­sel a lelkemben. Már rég el is felejtettem az én emberemet, amikor tegnap olva­som, hogy valami nagyobbszabású csa­lásért letartóztatták és ülni is fog leg­alább egy esztendeig. Barátom kavargatta a kávéját s az a finom, ironikus mosoly játszadozott aj­kai körül, ami csak a ködbefoszlott ifjú­ság és sok fájó élettapasztalat után jele­nik meg az ember arcán. Megcsillant a szeme és felém fordult: — Elmondok én neked most egy esetet, ami fiatal ügyvédkoromban történt, ami­kor még kerestem az igazságot. Ma már persze tudom, hogy az igazság ritkán van ott, ahol keresik. Nagy és mély böl­csesség kell ahhoz, hogy valaki megköze­lítse. Egy felvidéki korcsmároshoz — akit meglehetős kétes alaknak tartottak a környéken — egy éjjel bezörgetett két fiatal legény és szállást kértek. Elmond­ták, hogy őik a határ felé törekszenek s hajnalban indulni akarnak az erdőn ke­resztül. A koresmáros felajánlotta, hogy mivel amúgy is megy a kocsijával meg­ ÍRTA: PÁSZTOR JÓZSEF gél fáért, a határ felé, egy kis pénzért el­viszi őket. A két fiatalember örömmel fogadta az ajánlatot. A koresmáros elvitte őket ad­dig a helyig, ahonnét a fát akarta hozni, azután elváltak. A korcsmáros haza­ment s rég elfelejtette az esetet, amikor egy hónap múlva a szolgabiró maga elé idézte. — Maga április huszonharmadikán két legényt csempészett át a határon, akik kivándorlás miatt szöktek ki az ország­ból. Tudja, hogy ezért lecsukatom? A korcsmáros kézzel-lábbal tiltakozott s erősitgette, hogy semmi tudomása sem volt a két legény szándékáról. A szolgabiró ingerülten mérte végig. — Maga különben is gyanús alak. Ké­tes alakok szállnak meg a korcsmájá­ban. Hire jár, hogy a bort hamisítja és hogy uzsoráskodik. Aztán még egyebet is rebesgetnek... A fényes, feketeszakállu koresmáros szeme sötéten meglobbant. — Mende-monda. Bizonyítsák be! — Három évvel ezelőtt az a lengyel kupéé különös módon tűnt el egy havas éjszakán... A koresmáros hevesen megmozdult. A szolgabiró fáradtan legyintett felé: — Tudom. Sikerült alibit bizonyitania. Aztán a nagy hó befödte a láb- és kocsi­nyomot- De maga sem tagadja, hogy most a két legényt a határig szállította. Addig az ösvényig, ahol a kivándorlók szoktak átszökni. Vegye tudomásul te­hát, hogy elitélem magát három hónapi fogházra és kétszáz korona pénzbírságra. A korcsmáros könyörgött, de a szolga­biró elkészítette a jegyzőkönyvet s most­: már csak fellebbezni lehetett, felsőbb'*­ fórumhoz került az ügye s ott leszállítot­ták a fogházbüntetését egy hónapra, de a pénzbírságot meghagyták. Ezután került az ügy, újra fellebbezés útján a belügyminiszterhez, mert a ki­vándorlással kapcsolatos vétségekben rendőrhatóság intézkedett. A korcsmáros ügyvédet keresett a fő­városban, aki az ügynek utána jár s egy felvidéki ügyvéd barátom engem aján­lott. Sohasem felejtem el azt a kellemetlen benyomást, amit a korcsmáros bennem ébresztett, amikor felkeresett. Nagy, lomha, sötét, villogó tekintetű ember volt. Az arca csontos, beesett és sápadt. A fekete, göndör hajából kiütköz­tek nagy, hegyes fülei. A fényes, fekete szakálla fölött a lefittyedt alsó ajkait éles, hegyes fogsor szegte végig. Valami rideg, könyörtelen harcrakészség áradt ebből az emberből s ruháiból a pincék dohos, kesernyés bűze szállongott, mely hamarosan betöltötte a szobámat. Hamar meg akartam tőle szabadulni. Elolvastam az ügyre vonatkozó iratokat, kihallgattam az embert s bármennyire nyomasztó volt is a vele való érintkezés, igyekeztem az ügyet benyomásaimtól el­választani s ez sikerült is. Mikor elment, gyors mozdulatokkal tár­tam­ föl az ablakokat, mélyen szívtam be a levegőt és napsugarat."Leülteti az író­asztalomhoz és néhány percnyi gondol­kodás után azzal a meggyőződéssel áll­tam fel, hogy­ az embert felmentetem. Másnap elmentem a belügyminiszté­riumba, „ahol az egyik államtitkár elé tartozott az­ ügy. Hamarosan bejutottam hozzá. Hatalmas, ötven év körüli férfi volt az államtitkár, akit nem tudtak letörni és elfásítani az ország minden részéből ide­futó nyomasztó ügyek. Típusa volt a ke­mény, acélos, régivágású magyar ember-

Next