Nemzeti Ujság, 1934. február (16. évfolyam, 25-47. szám)
1934-02-01 / 25. szám
Dolttuss a jövő héten két napra Budapestre fon Időjárás ■ ■ — — — — i ' Daladier Jl Meteorológiai W a ****** * °a * 7TgTW HTTWaT^ m 4T^ ipij jNUMZLHU^AIfei! Ilyen csapadék XVI. évfolyam 25. szám # CSÜTÖRTÖK 4 Budapest, 1934 február 1 jMjtip ____ ______________________ _____ Sekib Arszlan szíriai emir csütörtökön előadást tart a Nemzetközi Klubban Imre József professzor Semmelweiss tragikus sorsáról tartott előadást az Orvosszövetségiben Byrd admirális délsarki expedíciója súlyos veszélybe került Harrer Ferenc akarja elgáncsolni az Erzsébet-sugárutat Államvédelem lélek nélkül Halló, itt rádió Prága! Bradac hadügyminiszter beszél: — A világháborúban és főképpen a világháború után elért technikai eredmények következtében az állam védelmét nem lehet csak a hadseregre alapítani. Ez nem elég. Ma már nincsenek távolságok s az ellenség alig néhány óra alatt repülőgépeivel, gázzal, tűzzel s más gyilkoló fegyverekkel bejuthat az állam belsejébe. Csak az a biztosan megvédett állam, amelyben az egész nemzet, minden férfi és nő részt vesz a védelemben. A csehek nem akarnak imperializmust, csak a nép minden rétegének nemzetiségre, vallásra és foglalkozásra való tekintet nélkül az állam védelmére való nevelését. Halló, itt rádió, Magyarország! Nem Budapest, a hivatalos, nemzetközi egyezményekkel százszorosan ellenőrzött, tökéletesen felszerelt leadó-állomás. Magyarország, ahol egy előadó van: a nemzet. A mikrofon furcsa formájú, fenn a középen meghasad s alul csúcsban végződik, olyan mint a szív. Él, lüktet, vibrál ez a mikrofon és minden felszerelés, gépek, vezetékek, áramkörök segítsége nélkül szétdobogja a világba a magyarság válaszát a cseh hadügyminiszter előadására. A válasz nem olyan átgondolt, nem olyan gondosan megfogalmazott, mint a hadügyminiszter előadása, de lényegesen őszintébb: — Hadügyminiszter úr, mi nem tudjuk, hogy ön mennyi haderő fölött rendelkezik. Nincsenek pontos adataink, nincsenek kémeink, nincsenek ellenőrző barátaink, akik lépten-nyomon beleütik az orrukat az önök fegyverkezésébe. Mi csak azt tudjuk, hogy az elmúlt másfél évtizedben nálunk egyetlen puskát sem lehetett kézbe venni anélkül, hogy önök meg ne riadtak volna és ne szalasztották volna a nyakunkra a békeszerződés megtartására vigyázó minden tényezőt, önök pontosan tudják, hogy mi hány embert tarthatunk fegyverben, nyilván tudják azt is, hogy még a megengedett kereteket sem tudjuk kitölteni. Időközben ugyanis nagyon elszegényedtünk, mint erről is bizonyára méltóztatott értesülni. Ellenben bizonyosan tudjuk, hogy önök az elmúlt másfél évtizedben gondosan kihasználták azokat a lehetőségeket, amelyeket a fegyverkezés egyenjogúságának a hiánya a boldog győztesek számára biztosított. Láttuk a cseh hadügyi költségvetés hajmeresztő számait, hallunk és olvasunk adatokról, amelyek a mi viszonyaink mellett szinte elképzelhetetlenek. Szabad érdeklődnünk: mennyi repülőgépjük van? Mennyi tankjuk? Igaz-e, hogy fokozott erővel dolgozik a pilseni Skoda-gyár? Igaz-e, hogy a kiképzett, mozgósításra kész hadsereg létszáma töbszázezerre tehető? Felszerelésük valóban olyan jó, vagy csak puszta hír, üres hencegés, amit mondanak róla? Szövetségeseik, a többi kisantant-állam igazán olyan megbízható barát, mint ahogyan a különböző konferenciák után egybehangzóan megállapítják? Hadügyminiszter úr, ilyen roppant hadsereg, ilyen fáradságos diplomácia nem elegendő a nemzet védelmére? Önök félnek attól, hogy néhány óra alatt repülőgéppel, gázzal, tűzzel és más gyilkoló fegyverrel be lehet hatolni az állam belsejébe, önök, akik, valljuk be őszintén — erre készültek tizenöt év óta? Nagy bukás és a gyengeségnek szinte megrendítő beismerése ez. Ha kissé vérmesebb hangot akarnánk használni és hajlamosak volnánk a túlzásokra, azt is mondhatnánk, hogy a cseh államvédelmi rendszer az ön rádióelőadása szerint összeomlott anélkül, hogy megtámadták volna. Megroskadt, céltalan lett, költségvetési tétellé, számadatok tömegévé vált és hivatására — a hadügyminiszter bevallása szerint — képtelen, mert a nemzet védelmét nem tudja biztosítani. Jól látja, a hadügyminiszter úr, az állam védelmes csak akkor biztosítható, ha az egész nemzet, minden férfi és nő nemzeti-sségre, vallásra és foglalkozásra való tekintet nélkül részt vesz a védelmében. Ez az, amit a cseh állam nem fog tudni elérni soha. Ez az állam mesterséges, erőszakos alakulat, amelynek csak jelenje van még ideig-óráig, de történelmi múltja s jövendő hivatása nincsen. Hogyan gondolják, hogy fegyvert fogjon a cseh állam biztonsága védelmében az a szudéta német, aki századok óta más állam eszmekörében és tradícióiban nevelkedett s aki az erőszakos cseh uralom alatt csak gyűlöletet táplált szivében az új állam iránti Vagy menjen a lövészárokba és ontsa vérét a tót, aki napról-napra jobban megbizonyosodik arról, hogy aranjuezi szép idő volt a „magyar elnyomás“ a cseh nemzetiségi politikához képest s érzi, hogy menthetetlenül elpusztul, ha sokáig a cseh demokrácia áldozata marad? Lehet kívánni a ruthénektől, hogy lelkesen, mámorosan rohanjanak annak az államnak a védelmére, amelynek mindig mostohagyermekei voltak s amely legegyszerűbb emberi jogaikat is lábbal tiporja? Vagy beszéljünk a magyarokról, arról a kisebbségről amely a pokol minden kínját átszenvedte, amelytől elvették földjét, a mását s most legutóbb a nyelvét is? Utolsónak hagyták magukat a cseheket. A cseh BAJTÁRSI VACSORA Mint minden hónap első szerdáján, úgy ezen a szerdán is együtt ült a Vén Csatár-társaság a Zöld Kakadu vendéglő különtermében és harctéri barátságuk gyökereit néhány pohár itallal megüntözgetve, frontharcos emlékeiket elevenítették fel. Ilyen módon került szóba Simó zászlós zseniális találmánya, a haskötélpálya is. Az ugyanis úgy volt, hogy a hete négyszázhetvenhárom és a szomszédos frontszakasz között hosszú ideig nem lehetett közlekedni, csak hasoncsúszva, mert volt egy körülbelül ötven lépés hosszúságú terület, amire az ellenséges tüzérség olyan kutyául rálátott, hogy már a négykézláb mászó „pofákat“ is észrevette és a legkülönbözőbb kaliberű „csomagokat“ zúdította a nyakuk közé. Simó zászlós egy ideig tűrte ezt a lehetetlen állapotot, amely a legkitűnőbben szabott harctéri egyenruháit is tönkre-has csiszolta, de végre is kieszelte a haskötélpályát, amely abból állott, hogy a jelzett területen közlekedni kívánóik nem csúsztak többé a hasukon, hanem ráfeküdtek három darab, e célból gyártott, rendkívül alacsony, négykerekű kocsim és az ezekre kötözött kötelek segélyével huzagáltatták magukat a két frontszakasz között ideoda. Erre a hasikötél pályára a jelenlevő Vén Csatárok kivétel nélkül jóleső nevetéssel emlékeztek vissza, sőt az is világosan állt előttük, hogy a pálya felavatásának estéjét nagy színielőadással ünnepelték meg. A János Vitézt játszották, szabad átdolgozásban. Gily főhadnagy volt, a francia király, míg a szende Puskát Brimsamer hadnagy alakította és igen szuggesztív hatást gyakorolt, már csak annál inkább is, mert üde vonásait abban az időben egy mintegy tíz centiméter hosszú, lengő, fekete szakáll övezte. És általában: nagy táncestély volt aznap este, amelyen a „hölgyeket“ fehér karszalag különböztette meg az uraktól és tótünő bólé is készült, de valahogy olyan pomádé-ize volt neki, aminek oka gyanánt végül is kiderült, hogy az italkeverő tisztiszolgák a bólé anyagát képező alkoholok közé privát szorgalomból egy üveg hajszeszt is odaelegyítettek. Ennek a hajszesz-emléknek felmerülését a Vén Csatárok harsogó derültsége követte, amely még szinte el se ült, máris újabb, rendkívül kacagtató emlék merült fel abból az időből, amidőn mindennap pontos tudósítást kellett küldeni a pillanatnyi helyzetről és ennek a napi jelentésnek mindig azzal kellett kezdődnie, hogy az idő száraz, vagy nedves, hideg, vagy meleg. E célból esőmérőt és higanyos hőmérőt alkalmaztak a megfigyelőbe, amely műszereket a napos altisztnek minden alkalommal le kellett olvasnia. Egy napon végül is feltűnt, a század, parancsnoknak, hogy a hőmérő már hosszabb ideje plusz három fokot mutat, annak ellenére, hogy néha olyan hideg volt az állásban, hogy az ember bajusza belefagyott a szakállába. — Hallja-e, Jóska bácsi — fordult a századparancsnok a napi jelentést átnyújtó népfölkelő-káplárhoz —, nincs annak a hőmérőnek valami baja? — Nincs annak semmi különös, főhadnagy úr — mondta Jóska bácsi—, csak az a kis fényes gombja törött le a múlt szerdán. A hőmérő-történet is átadódott a közderültségnek, majd, mint mondani szokás, rövid szünet után, újabb mosolyognivaló emlékek merültek fel a múltak ködéből. Előkerült az a história, amidőn a kukoricával erősen elegyes kenyér morzsává zúzódva került ki az állásba, úgy hogy a legénység kanállal ette, aztán amikor még ilyen morzsakenyér se volt, csak valami, a jó ég tudja honnan zsákmányolt mézeskalács és egy hétig azzal ették a kolbászt meg a szalonnát, amikor csak ivóvíz volt, de mosdani nem lehetett, kizárólag benzinnel, végül is a csereágyú története került napirendre. Ami úgy volt, hogy egy időben mindössze huszonöt lépésre volt az állás az olaszokétól és a fentebb már megemlített Simó zászlós, aki nagy mechanikai tehetség volt, római mintára kieszelt valami hajítószerkezetet, amivel a magyarok szalámit röpítettek át az olaszok állásaiba, azok meg nekünk vissza narancsot, datolyát, meg Chionti-bort és úgy éltünk abban az időben, mint Marci Hevesen, még lóversenyt is rendeztünk, egerekkel. Ezeken a versenyeken Timcsák hadnagy nyerte a legtöbbet, úgy értett az egerekhez az a csirkefogó, mint egy versenyistállótulajdonos a lovakhoz. Egyébként ez a Timcsák hadnagy volt az, aki megfogadta, hogy déli tizenkét órakor négykézláb mássza körül az Oktogonteret, ha ebből a mai támadásból élve kerül ki. Hogy melyik volt az a támadás? Ezzel a Vén Csatárok nem igen tudtak tisztába jönni. Arra úgy homályosan emlékeztek, hogy vagy ősszel volt, vagy tavasszal, de az is lehet, hogy talán nyáron, mert valami nagy eső esett akkor, habár egyesek azt állították, hogy rekikenő meleg volt, pokoli szárazsággal. És itt, általában, egy kissé összekeveredett a Csatárok memóriája. Ami kedves, mulatságos és szíes volt a harctéren, arra kifogástalan élességgel és egyöntetűleg emlékezett mindenki. De arra, hogy néha-néha előfordult odakinn valami apró kellemetlenség is, gránát, gáz, aknavető, éhség, nyomorúság, miegymás . . . Á, örül az ember, ha az ilyen bosszantó apróságokat elfelejtheti. IRTA: ZÁGON ISTVÁN Lapunk mai száma 16 fillér