Nemzeti Ujság, 1934. február (16. évfolyam, 25-47. szám)
1934-02-15 / 36. szám
/1 Németellenes fordulat a francia külpolitikában Időjárás ■— - - — - ■ ■— -m ■ Anglia 71 Meteorológiai ^ nem tesz. lépést Intézet jelen- __ ^ Budapesten a MÉszlájégd'nam- B7"TTW ¥ TWC^ M £nZ-* Mádéval-1 UJaMi n ui es, a nap nácsa - 111 Maly-PV aenyh^ban XVI. évfolyam 36. szám 4 CSÜTÖRTÖK 4 Budapest, 1934 február 15 ., pett*PaiaSittánV v 1334 f£t 15c ' y,/ I Aymt v ■ Leverték a vörös lázadást Dr. Richard Schmitz népjóléti miniszter került mint kormánybiztos a bécsi városháza élére Dr. Gerevich Tibor professzor rendezte a római egyházművészeti kiállítás magyar osztályát Molnár C. Pál festőművész képei nagy sikert arattak a római kiállításon Báró Vay Miklós lett a Gazdatisztek és Erdőtisztek Egyesületének elnöke A rontás politikája A gonosz játék lelepleződött. Az osztrák lázadóknál talált fegyverekről meg lehetett állapítani, honnét is kerültek a forradalmárok kezébe. Kik akarhatták várjon, hogy a szomszédos ország lángba boruljon, hogy a forradalom tüze lobbanjon fel? Csak azok, akik a magok nyughatatlanságában, lelkiismeretfurdulásaik s kétségeik között mindent elkövetnek, hogy másutt is tomboljon a romlás és pusztítsanak a széthúzó erők. Csehország, amelyik tudja, hogy napjai meg vannak számlálva, hogy a mesterségesen összetákolt államiságot szétfeszíti és összedönti a nyomor, a bizonytalanság és az egész építmény ingatagsága, adta a fegyvert az osztrák kommunisták és szocialisták kezébe, hogy felszítsa a belső háború zsarátnokát. Puskák ropogtak, gépfegyverek kattogtak, az osztrák kommunizmust és szociáldemokráciát így tette a maga zsoldosává az a cseh politika, amely a más kezébe adja a fegyvert, hiszen maga úgysem mer harcolni vele. A múlt nem tagadja meg magát; ez a szellem volt az, amely a világháborúban megadta magát és ez a szellem volt az, amely távol Szibériában a cseh légiókkal üldözte halálba, kínozta és gyötörte a szerencsétlen fogolytársakat. Mindig a más bőrén: ez a gondolat most sem tagadta meg magát. Csehország halálos agóniájában, amiközben ellentétek tépik s a nyers erő sem tudja már összetartani, most csak arra törekszik, hogy romlásba vigyen másokat is. A maga gyengeségében gyengíteni akarja a szomszéd országokat. Orvostudósok beszélnek leprásokról, akik boldogok volnának, ha szörnyű betegségüket mások testébe is átplántálhatnák. Akik örökké a belső összeomlástól félnek, akik mindig a forradalomtól reszketnek, akik sohasem tudják, hogy államuk épületéből mikor dől ki bármelyik feltartó oszlop, azok boldog örömmel kínálják a fegyvert máshova, hogy más országok gyöngeségéhez tudják mérni a maguk megingott erejének maradékait. Akik folyton a békéről szavalnak és szinte nyálasan hirdetik, hogy ők képviselik a béke gondolatát Középeurópában, akik mindig háborús készülődéssel rágalmaznak békés országokat, azok így segítik elő a belső háborút, mert úgy vélik, hogy maguk csak addig tudnak állni és fennmaradni, amíg minden recseg és ropog körülöttük. A beteg szervezet és a beteg lélek gyűlölködése ez: nem akar maga körül egészségeset látni. Pusztuljon mindenki, ha neki is pusztulnia kell, már pedig tudja, hogy fölötte az ítélet már régen, kimondatott. Rontani, rombolni . . . íme, a cseh kormány nagy garral világgá hirdette, hogy leszállította pénzének belső aranyértékét. Miért tette ezt várjon? Csak azért, hogy megtámadja és gyengítse a' a szomszédos országok gazdasági eR- t jét. Hiszen pénzügyi okok ezt a lépést semmivel sem igazolják. Csehország- Qrának nincsenek olyan aranykészletei, mint amilyenek Angliának voltak, amikor letette a font árfolyamát, vagy amilyent az Egyesült Államok halmozott fel, amikor megkezdte a dollár átértékelését. A csehek a papirosaranyból akarnak a maguk eszközeivel mérget keverni Középeurópa gazdasági életébe. Azt mondják, hogy erre a lépésre azért szánták el magukat, mert így akarják kivitelüket fokozni. Csak hogy Csehország soha nem dolgozott azokkal az eszközökkel, módszerekkel és becsületes gazdasági formákkal, amelyek alkalmasak arra, hogy vele rendes külkereskedelmi forgalmat lehessen lebonyolítani. Ők voltak azok, akik itt, Középeurópában, megkezdték az autarchia túlzásait, elsősorban akkor, amikor felmondották a magyar—cseh kereskedelmi szerződést. Miért csinálták ezt várjon? Azt hitték, össze tudják roppantani gazdasági életünket, tönkre tudnak bennünket tenni, mert mező- GRASKOW OLGA CSÓKJA Harminc esztendeig nem láttam Ilkovicsot... Gyerekkorunkban nagyon jóban voltunk, iskola helyett elmentünk a falunk szélén elterülő gyepre, belehuzódtunk a bogáncs közé s Ilkovics szlávos hevülettel mesélt nekem izgalmas történeteket nagyapja életéből, aki alföldi pandúrparancsnok volt. Tizenegy órakor kocorászott át a gyepen, egylovas bordélyával a tanyai postás, erről tudtuk meg, hogy vége az iskolának s mentünk haza ebédelni. A betyárhistóriák nagyon összeforrasztottak vele, titokban mindig csodáltam és irigyeltem, hogy az ő nagyapja pandúr volt s valódi, eleven betyárokkal hadakozott Ilkovicsék nagyon gazdagok voltak s az a körülmény, hogy ennek a nagy vagyonnak az eredetéről is sokat suttogtak a pandúrvilággal kapcsolatban az öregebb falubeliek, csak varázslatosabbá tette a misztikumot és felsőbbrendiséget, amit ha vele voltam, mindig éreztem. Egyébként is volt a lényében valami arisztokrata gőg, mindig nagyon finom ruhákban járt s mély fekete szemeivel szinte hipnotizált. ő azután muzsikus lett, én író, tehát úgynevezett nem rendes emberek. Én könnyen tehettem, semmi vesztenivalóm nem volt, ellenben Ilkovics mögött ott állott a misztikus pandurvagyon, csekkek párisi fedezettel s ő nem is fukarkodott karrierje megalapozásánál. Bejárta Európa minden valamirevaló városát, ahol csak tanulni lehetett s egyszer elment Szentpétervárra is, a cár városába. Karmester lett valami kisebb operettszinházban s ezután egy évre hazajött az apja temetésére. Itt nekem is, nagyon szeretne látni s ekkor találkoztunk utoljára. Kisétáltunk most is a falu mögötti gyepre s Ilkovics éppen olyan lázzal mesélt most is, mint valamikor régen, gyerekkorunkban. Huszonhat évesek voltunk ekkor s már nem a pandúrvilágról mesélt, hanem Graskow Olgáról, aki Szentpéterváron lakik. Párisban valami jeles mestertől vett órákat a leány is, ott találkoztak s ott kezdődik ez a történet egy zeneteremben. Három hétig volt akkor otthon Ilkovics s a dolog vége az lett, hogy elvitt magával engem is Szentpétervárra. Eladta a pandurvagyont, a pénzt zsebrevágta s mentünk Graskow Olgához. Én mint leánynéző, hogy bebizonyítsa nekem, aki, sajnos, ekkor már nem hittem el minden mesét, hogy a világon eddig mindössze egy szép leány volt s ez ő, Olga, Szentpéterváron. Mondanom sem kell, hogy ennek a leánynézőnek minden költségét ő fedezte, ami lényegében igen rossz befektetés volt, mert egy év alatt, ameddig ott tartózkodtam, mindössze egyszer láttam Graskow Olgát s akkor is talán félpercre. Az Omszkova-téren, a Katedrális előtt állottunk, mikor Graskow Olga jött. A hintája elé két fekete ló volt fogva s mellette ült az édesapja, Graskow tábornok, a cár hadsegéde. A környezet, csupa gárdatiszt, hercegek és hercegnők aranyban és hermelinben s az ünnepség, amelyre felvonultak, a cárnak szólott Graskow Olga ragyogott ebben a káprázatos fényben, de nekem egyáltalán nem tetszett. A félpercnyi idő alatt, amíg kiszállt a hintóból és eltűnt a templom homályos halljában, Ilkovics arca legalább tízféle színt játszott, a repcesárgától a liláig s úgy szorította a kezem, ahogy mellette álltam, mint valami fuldokló. — Az az ott — mutatta Graskow Olgát s láttam, úgy remeg, mint a miskolci kocsonya. Miskolci kocsonyát ugyan még nem láttam, de Ilkovics különb kocsonya lehetett. A leány egy hirtelenszőke, nyúlánk teremtés volt, karcsú, mint valami görög váza, amit kézművesek borostyánból faragnak s az arca valami ideges, hangoskacaju babáé, orosz kivitelben. Nyakán és csuklóin mogyorónagyságú kövek csillogtak, törékeny, nagyon fehérarcu leány, kis Graskow hercegnő, de nem szép. Kedves, túlápolt gyerek, a kacagás fehér szobra egy hercegi szalonból, de nekem nem tetszett Igaz, nem is volt időm megnézni, eltüm anélkül, hogy bennünket csak egy pillantásra is méltatott volna. Pedig le volt véve a kalapunk s nem voltak tőlünk messzebb harminc lépésnél. Ilkovic ugyan azt állította, hogy egyszer arra nézett, de én nem láttam. Később azután bizonyos civilruhás rendőri közegek, diszkréten eltávolítottak bennünket a templom környékéről, úgy hogy Graskow Olgát már nem láthattuk még egyszer pedig Ilkovics, szegény, még mindig nagyon hasonlított a sárga repcéhez és a miskolci kocsonyához. Nem láttam az után sem, hosszú, regényes sétáink alkalmával, amiket a nehéz orosz éjszakák holdja mellett tettünk a Graskow-palota körül, árnyakat kergetve. Árnyakat melyek a magas csipkefüggönyök mögött suhantak el a benn úszó fényben s amelyek lehettek szobalányoké is, ez egyáltalán nem kétséges. Ilkovics véleménye más volt, odaszorította fejét a kert vasrácsához s vert a szive, mint a harangütő. Mikor megkérdeztem tőle, tulajdonkép mit akar ezzel a leánnyal, bambán rám bámult, meg volt sértődve. — Szeretem — mondta. — Jó-jó — mondtam —, ezt magam is látom, aminthogy láttam is, — de ez nem elég az üdvösséghez, úgy tudom. Mert ahhoz, hogy valami értelme legyen egy szerelemnek . . . magyarán: a vásár kettőn áll és te azt hiszed, Graskow Olga szeret téged? — Hiszem, mert mondta. Egy hétig együtt jártunk órára s mikor egy alkalommal a zeneteremben váratoztunk s én egy orosz románcot játszottam neki, hosszan megcsókolt, azt mondta, szeret és menjek én is Szentpétervárra. Ezt a medaillont a fényképével sajátkezüleg akasztotta a nyakamba, hogy viseljem örökké. Hát mi az, ha nem szerelem? — Lehet szeszély is — mondtam s Ilkovics, a pandurparancsnok unokája majd lenyelt ámulatában. Nem is bolygattam többé ezt a kérdést, láttam, hogy fáj neki halálosan s szemet hunytam, mikor az IRTA : NAGY DÁNIEL Lapunk mai száma 16 fillér