Nemzeti Ujság, 1934. március (16. évfolyam, 48-72. szám)

1934-03-01 / 48. szám

Tovább tart a harc a szovjetegyezmény ellen Időjárás — - -- — — Csütörtök 71 Meteorológiai ~ ' 1 v délelőtt megko-Intézet jelentése —r —-—— ———■ — ——■ ,*into­ronázzák Pu­riz­s s2*xb£££ \Tdf^7l7T1 TTTC1/j NHM£Ü1I N­JuAu nyugati­ részén gyj, évfolyam 48. szám CSÜTÖRTÖK 4 Budapest, 1934 március 1 * visel&kanát Pu-Yi, március elsejétől Mandzsúria új császára A császár felesége Lahner Kornél lett a MÁV elnök­­­­helyettese Veress Gábor MÁV igazgatóvá lépett elő Kacsalábon forgó vár Van a magyar népmesének egy egé­szen megragadó naivságú elképzelése, amely a hőseik álmában feltünedező káp­rázatos ehimérát, a fantasztikus tündér­­kastélyt, kacsalábon forgó várnak nevezi. Ma azonban már ott tartunk, hogy a kacsalábon forgó vár nem is mese. Való­sággá vált ott, ahol éppen nem volna sza­bad üres c­imérákkal, agyrémekkel dol­gozni. Ilyen kacsalábon forgó vár a nagyhatalmak európai diplomáciája, élén elsősorban Franciaországgal. Ez első pil­lanatra merész állításnak hangzik. De hamarosan világos lesz, hogy a kacsaláb ezúttal nem is túlságosan mese. Újabban a külföldi, főleg a francia saj­tóban egyre sűrűbben vetik fel a monar­chia restaurálásának kérdését. Ez termé­szetes is, hiszen a Duna völgyének vál­sága, amely viszont Európa békéjének sarkpontja, a legszervesebb összefüggés­ben van ezzel a kérdéssel. Valamikor kényes nebánásvirága volt az egész francia sajtónak a Monarchia restaurálása. Tű­z és láng lobogott ki a betűkből, ha valaki csak távolról célozni mert rá. Ma hasábokon tárgyalják, már nem is mindig túlságos elfogultsággal ezt a kérdést, ami önmagában is nagy haladás. Sőt nemcsak tárgyalják, hanem a lehetőségével és szükségességével is számolnak. Legutóbb az egyik komoly francia lap már azt is megállapítja, hogy lényegében nincs semmiféle olyan nem­zetközi szerződés, amely útjába állana, akár az osztrák császárság, akár a ma­gyar királyság helyreállításának. A Habsburgok visszatéréseihez, illetve a Monarchia restaurálásához sem kell egyéb, a Lap szerint, csak a nagykövetek tanácsának kifejezett jóváhagyása. Igaz, hogy időközben ez a tanács is megszűnt. Körülbelül ugyanezt mondja a francia kormány külügyi félhivatalosa, a Temps is. Szerinte a Habsburg-monarchiát az összes érdekelt hatalmak beleegyezésével lehetne szőnyegre hozni. Úgy látszik, ezt a beleegyezést maga sem tartja lehetet­lennek, mert egyetlen akadályát látja csak, miikor azt írja, hogy Csehország kérlelhetetlenül ellenzi ezt a tervet, mert attól tart, hogy a Habsburg-trón restau­rálása megdönthetetlen logikával maga után vonja a békeszerződések területi rendezéseinek revízióját. Azt hisszük, hogy Csehország nagyon helyesen látja meg ezt a kérlelhetetlen logikát s az Új Nemzedék mai száma is igen helyesen mutat rá, hogy itthon is nem egy helyen észre kellene már venni ezt a logikát. Az tehát kétségtelen, hogy restauráció és revízió közt szoros össze­függés van. De az is kétségtelen, ezt ma már egész Európa érzi, hogy revízió nél­kül nincs nyugalom, nincs béke, enélkül nem oldható meg Európa válsága. Miért nem látja meg hát Franciaország is ezt a kérlelhetetlen logikát"? És ha már maga megállapítja, hogy a magában álló Cseh­ország makacs ellenzéke egy különben mindenkép üdvös, sokaktól kivánt res­taurációnak, miért nem megy el odáig kérlelhetetlen logikával, hogy kiküszö­bölje, félreállítsa e®t az egyetlen aka­dályt. Mert végeredményében ez az akadály nem is komoly. Nem komoly már csak azért sem, mert egymagában áll az európai nagyhatalmakkal szemben. De nem komoly főképpen azért, mert elszige­teltségében egyetlen támasztékát, egyetlen tartalékát az az európai sajtókampány jelenti, amelynek színes, de könnyen szét­pukkanó szappanbuborékait Benes úr Prágából eregeti fel. Benes úr ül Prágában, töri a fejét és időről-időre világgá röpít néhány hang-­­zatos és fantasztikus hirlapi kacsát, ame­lyekkel a kis- és a nagyantantot pró­bálja rémületbe ejteni. És itt már el is érkeztünk a magyar meséhez. Ezek a hir­lapi mesék, ezek a prágai sajtó­műhelyek­ben kiagyalt kacsák azok, amelyeken Benes az európai közvéleményt és első­sorban a francia nemzetközi raisont for­gatni próbálja.­­ De hát lehet-e ez a híres, sokszor ki­próbált józan ítéletéről, bölcs előrelátásá­ról, kérlelhetetlen logikájáról világszerte ismert francia raison újság — kac­sa­­lábon forgó vár. Tűrheti-e egy nagy és dicsőséges nemzet önérzete, hogy egy kis ország politikai és diplomáciai bűvésze ne is az ujjai, de hirlapi kacsalábai kö­rül forgassa. ./] Lehetetlenség, hogy a nagyhatalmait át ne lássák ezt a játékot. Lehetetlenség, hogy Franciaország sokáig tűrje­­el aza­ szerepet, mely őt a kacsalábon forgó­ vár furcsa és csöppet sem hízelgő helyzetébe hozza. Lehetetlenség, hogy egy nagyha­talom, deferáljon esetleges jobb meggyő­ződése ellenére egy kis ország békebontó makacsságának, akkor amikor ez egy lassan, de mind határozottabban kiala­kuló közhangulattal szemben teljesen ma­gára marad. Mert Csehország már csakugyan egye­dül áll. Ma már nem respektálják tulaj­don elvbarátai és osztályos társai, ami­kor nélküle tömörülnek új szövetségbe. Mert tagadhatatlan, hogy a Balkán-blok­kot az ő kihagyásával, érdekeinek és ál­láspontjának figyelembevétele nélkül kö­tötték meg. De a szomszéd államok sin­csenek tekintettel rá semmiféle nemzet­közi vonatkozású mozgásukban, ami ter­mészetes is, hiszen Csehország részéről sem tapasztalt még senki előzékenységet, hálát vagy figyelmet, még maga Fran­ciaország sem, amely pedig tulajdonké­pen életre hívta, amelynek létét köszön­heti, s amely a mai Európában egyetlen OTTHON Nemrég lenn jártam a szép, nagy du­nántúli városban, hová ifjúságom emlé­kei kötnek. Csodálva néztem a régi utcák új színét, új formáját, pompázó épülete­ket az avultan roskadozók helyén, tágas tereket, egész friss lélekzetvételét az ódon megyei székhelynek. Sok kedves jóbará­tot, hajdani ismerőst üdvözöltem a házak csipkés kőpárkányában, karcsú tornyok­ban, begyepesedett tetőikben, a hegynek futó utcák vízmosott köveiben. A sétatéren semmi sem változott. Ugyanazok a hosszan nyúló, árnyas faso­rok,­­ mintha a hársak és platánok cen­timéternyit se nőttek volna! — ugyanazok a kényelmesen sorakozó padok, a tisztá­son a vidám szökőrkúttal és odább, a ha­talmas, komor templomtéren a szentéletü püspök hires szobrával. Fenn, a magas­ban, a lejtősödő tér fölött, az ég kék selyemikárpitjába írva, a zárda keresztje. Zene szól, —­ mint régen. Katonabanda indulói harsognak, a tömeg színesen hul­lámzik fel-allá. Fiatal leányok, kardecör­­tető hadnagyok siklanak tovább; gyer­­meki kacagás, zaj, lárma víg phaosza ... Nini ... Mintha ott, a b­ujabokor mö­götti padon Malvin néni ülne kövéren, párosképűen, mosolygósan és a sovány, ráncos Tini tant ... Szapuljáik a sétáló­kat, az egész világot. Hiába, röpülnek az évek, évtizedek, csodák születnek s hal­nak el, de mi, emberek nem változunk. Málvin néni . . . Ott lakott az Anna­ utcában. Kopott, el­nyűtt, vén háza kikönyökölt a Flórián­­térre. Recés csipkefüggönyeit a zárt ab­lakon zászlóként szokta lobogtatni a szél. Józsi bácsi nem győzte szidni a csipke­­függönyt. Neki a régies, nehéz damiaszt jobban imponált. — Hja — vágott rá Malvin néni —, vi­­ a IRTA. TÖRÖKNÉ KOVÁCS HERME­NN gyártál volna a súlyos selyemdrapériára, most nem kellene beérni könnyű csipké­vel! Józsi bácsi egyébként nem sok vizet zavart. Hosszúszárú pipájával társalgott egész nap. Kibeszélhette magát az el­úszott nagy vagyonban, annyi naplopó­­nak parancsolgatva... — Hja, kedves Tini lelkem, ha te azt láttad volna! Mit? Rá nem ismernél! Hetyke legény volt, maga ura gyerek­kortól! Ha én mellette­ lettem volna akko­riban! Tini tánt csak bólogatott. Furcsa, rán­cos, hosszú nyalka volt, ami egyre ingott, hol erre, hol arra. És savanyú, fanyar képe... Mintha szivén ütötték volna!... Henriette!... Villanásszerűen jött elém. Ahogyan ak­kor láttam. Karcsún, magasan, fekete csipkeruhában, fehér kalapján sok sárga­­csillagos margaret. Lágy, selymes, gön­dör fekete haja fehér homloka körül és hátul hosszú, vastag fonatban, végig a hátán ... Érzem sötét, mély, titokzatos szemének különös tekintetét... Keze a kezemre sulyosodik... Jácint? — só­hajtja inkább, mint mondja — és én bó­lintok. Előveszem a levelet intézeti blú­zom fehér ujjából. — Itt van — suttogom —, de meg ne lássa Malvin néni! Félek tőle, mint a tűztől. Ha rám me­reszti csillogó szemét, kiváltom minden bűnömet, a cseresznyelopástól kezdve... Henriett megérti. Talán ő is éppen úgy fél tőle. Amikor Jácint otthon kivallat, megnyugtathatom. Semmi baj! Malvin néni nem sejti, hogy... Istenem, de furcsa... Hirtelen elém szökik minden régi szó, tekintet, mosoly és sírás... Jácint csörtetve robog be a kapun. Hevült arca fölött a hátratolt, hetyke tiszti sapka. Nyugtalan szeme en­gem keres. Odanyomja titkon kezembe az újabb levelet és megvesztegetésül tíz krajcárt, krumplicukorra. Sok krumplicukrot ettem akkoriban! Különösképpen, Józsi bácsi a bizalo­mára méltatott. Kivezetett a szőlőluga-­ sós, barackfás kis kertbe, mely merede­ken kapaszkodott felfelé és ahol macska­­fejes kövek kíváncsiskodtak a veteményes­­ágyakban. Támlanélküli pad húzódott a kerítés mellett, oda ültünk. Kanyargós füstöt zihált a hosszuszárú baranyai pipa. Józsi bácsi szigorúan vonta össze bo­zontos szemöldeit. — Semmije se volt, én vettem abroszt az asztalára, huzatot a párnájára... Megette addig kenyere javát... Frájtája volt Kovácsházyéknál... Buta eszemmel azt hittem, jól járok, de legyűrt... Sen­­kise vagyok ... kölönc ... nyűg... Szögestalpú, nehéz cipőjével odarugott az árváskodó verbénabokorba. — Majd megmutatom! Majd kiugratom a nyeregből! ... Majd ... Sohase tudtam meg, mit akar még cselekedni, mert oda­lenn Malvin néni szava csattant. — Már megint itt, lopod a napot, bél! A gyerek pedig menjen haza! Elnáspán­gol apád, ha kimaradsz, hallod-e?! Nem mentek volna feléjük, ha Jácint nem könyörög. — Rejtegetik előlem — suttogta forró­ izgalommal — pedig secret ... Őrülten szeretjük egymást ... Te tartod bennem az életet . . . Ha nem kifüldhetnék üzene­tet, belehalnék! . . . Láttam, hogy őszintén beszél. Messze álmok köde csapott felém . . . Nyugtala­nító sejtelmek . . . Ismeretlen érzés, mely halkan kopogtat a szíven ... A két em­ber, kik sóváran néztek egymás felé. Lapunk mai száma 16 fillér

Next