Nemzeti Ujság, 1934. május (16. évfolyam, 97-121. szám)

1934-05-01 / 97. szám

A. E. Brinckmann berlini egyetemi pro­fesszor a XVIII. század német művésze­téről tartott előadást Budapesten Dr. Kiss Endre, Kecskemét város új polgármestere Van der Voort, a belgiumi magyar mun­­kások pártfogója, nagy beszédet mondott a Gyermekvédő Liga közgyűlésén Stajcsányi László (MAC) az idei magyar kardbajnok l7 ^ Megszületett a rendi Ausztria v Időjárás ■ ■ - ■ " ■■ ■ ■ ■ ■ —| I ■ ■ "ii — ■ Imrédy Jt Meteorológiai a költségvetés Intézette­lenté­sei általános vitája Étén ft ft el éti- lj||k III? gH MM ^ illF Mi w után Genfbe ut a­délkeleti lég­ g^I ilJ Ml M WLJ M M M I M m zik - Ausztria áramlás, né- |lg|J (((ni IWg Jgf a| 9 ül a Szentszékkel hány helyen | 111 Egg I f P Jgf S 1 11 Ül 1 I fi ' konkordátumot JL ^ Méták f MfflLrSLtd JL ÜL alá - M fran­vatara­m nomér­­cia politika el­ séklett alig vál-­­ évfolyam 97. szám + KEDD , Budapest, 1934 május 1 f°kömUvességtől ll­ genfi út előtt A pénzügyminiszter megint Genfbe megy. Genf . . . Ideges remegés fut át raj­tunk, ha ennek a tündérszép városnak a nevét halljuk. Sohasem gondoltuk régen, hogy valaha ilyen fontos szerepe legyen a magyar életben. Fogalommá lett. De milyen fogalom! Ha Genfről beszélünk, akkor csak igen kevés em­ber gondol a Lac Leman partján emel­kedő metropolisra és a magyar millliók képzeletében sohasem a körülötte emel­kedő havasok jelennek meg. Genf nem földrajzi tényező a magyar politiká­ban, hanem egyik kifejezője a mostani nyomorúságos állapotunknak, boldog és gondtalan rabtartónk, találkozóhelye azoknak, akik a kölcsönadott pénz ha­talmával őrködnek minden lélegzet­­vételünk fölött. A hitelezőjére senki­sem gondol szívesen és Genf nevének az említésére egész sereg hitelező alakja rémlik fel a képzeletben. Nem irigyeljük a pénzügyminisztert ezért a hivatalos kiküldetésért. A hite­lezőkkel való tárgyalás nem tartozik a leírnattabb élvezetek közé, különösen akkor, ha a hitelező olyan hajlíthatat­­lan, rideg és kegyetlen, amilyennek ed­dig velünk szemben a Genfben talál­kozó urak bizonyultak. Az az állam­férfi, aki Genfben a magyar álláspon­tot kénytelen képviselni, nehéz és há­látlan feladatra vállalkozik. Vaskala­­poknak kell magyaráznia, hideg, gon­dolkodni és érezni nem tudó számoszlo­pokkal kell megütköznie, nyugodtan és türelmesen kell beszélnie olyan fü­lekbe, amelyek csak az arany csengé­sét tudják meghallani. Hány magyar pénzügyminiszter indult már el az utolsó években az érvek, meggyőzés és jóindulat fegyverével a genfi szélmal­mok felé és milyen elszomorítóan ke­vés az az eredmény, amelyet hazahoz­hattak! A költségvetés egyik legszembeszö­­kőbb, legfájóbb tétele a külföldi adós­ságok fizetésére fordított összeg. Ez tabu a magyar költségvetésben, amely elbírta a tárgyi kiadások megszorítását és bámulatos hajlékonyságot mutatott a személyi kiadások leszűkítésénél, de ezen az egy ponton nem enged. Ezt a tételt akarjuk mindenekelőtt kisebbnek látni, tessék a genfi hatalmasságoknak tudomásul venni, hogy itt összeroppant a lakosság többségét jelentő agrártár­sadalom, hogy az ipart milyen rettene­tes áldozatok árán tudjuk fenntartani, tessék tudomásul venni Genfben azt is, hogy itt a magyar gazdaság a legkisebb polgári exisztenciákkal együtt élethalál harcot vív a puszíta megél­hetésért. Az adósságot elismerjük és nem vagyunk olyan naivak, hogy an­nak az eltörlését, vagy elengedését vár­juk. Senki sem tételezi fel a Genfben tárgyaló urakról, hogy egy szép napon majd összeülnek és leírják Magyar­­ország adósságait. Azt azonban joggal vártuk és reméltük, hogy elkövetkezik majd az idő, amikor a tényleges hely­zetet ennek az adósságnak törlesztésé­nél is érvényesítik és hozzájárulnak a külföldre szóló fizetések csökken­téséhez. Ehelyett az történt, hogy min­dig a legridegebb hitelezői álláspontba ütköztünk és ha néhanapján sikerült is a merev elzárkózottsággal részben kisebb engedményeket kicsikarni, an­nak gyakorlati hasznát vajmi keveset láttuk. Lényegben nem változott semmi. Itt ül ma is a külföldi hitelezők egyénileg igen tiszteletreméltó képviselője, Mr. Royal Tyler, aki negyedévenként jelen­téseket küld Genfbe és véleményt mond a magyar gazdasági élet alakulásáról. A vendégeink iránt mindig udvariasak voltunk és lehetőleg kerültük, hogy han­­got adjunk azoknak a véleményeknek, amelyek e jelentések nyomán a magyar közhangulatban keletkeztek. Nem be­­­széltünk arról, milyen vállveregető és kínos az a fölényes atyáskodás, amely­­lyel Mr. Tyler a száz tűzpróbál kiállott, komoly és érett nép erőfeszítéseit kezein Csak halkan és szerényen mondtuk meg, néha, hogy köszönjük szépen, bölcsnek­ látszó tanácsokkal az elkövetkező né­­­hány évszázadra el vagyunk látva, vi­­­szont a legkisebb gyakorlati segítség többet érne, mint egész bőséges tanács­készletünk. Mr. Royal Tyler a maga személyében rokonszenves­en s szívesen látjuk vendégként, de még szívesebben­ látnók, ha csak vendég lenne, mindert hivatalos megbízatás nélkül. Teljesen feleslegesnek láttuk ugyanis azokat a bölcseségeket, amelyeket a hitelezők­ megbízottja tanács formájában publi­kált. Hogy csak a legutóbbi jelentésnél maradjunk: nekünk nem kell magya­rázni az autarkia, káros és veszedelmes voltát. Mi­előbb rájöttünk erre és igye­keztünk megmagyarázni másoknak, de, sajnos, ebben az igyekezetünkben a hi­telezők megbízottjánál most sem talál­tunk segítségre. Egyik kitűnő közgaz­dászunk költségvetési beszédére hivat­kozunk: ne magyarázzák nekünk, hogy csökkentsük az iparunkat akkor, amikor egyetlen cselekedetet nem látunk abban az irányban, hogy az ipari államok erő­szakos agrárosítását iparkodnának meg­gátolni. Még csak elviselnénk valahogy ezeket­ a tanácsokat, meg is lehetne szokni ! PRIMAVERA GÁSPÁR JENŐ Nagyapó régi könyvei és írásai között kutatott Az öreg tulipános láda, amely ott állt a szoba sarkában, kinyílt és egy­más után tárta fel kincseit. Poros és sárga füzetek hevertek egymás he­gyén­­hátán, rajtuk régelmúlt tudósok nevei, évei, évek, amelyek az egyetem padjaira emlékeztették. Nagyapó kiiinyi­tott egy­­egy füzetet, lapozgatott bennük, aztán kinézett az ablakon a kertbe, amelyben harsogó zöld színnel, világosan álltak a fák. Mindenik füzettel életének egy-egy éve merült fel a múltból, a komolyodás, az elmélyülés évei, esztendők, amelyek közelebb hozták az élethez. Az élethez, amelyben annyi volt a szenvedés, a ke­­ményöklű munka, a csalódás, amíg el­érkezett a nyugodt, csendes öregséghez, a mához, amelyből már jól esik a visz­­szaemlékezés. Ebből a nyugodt és csen­des öregségből megszépültek az ifjúkor küzdelmei, s a poros, sárga füzetek és könyvek fölött gyakrabban mosolyodo­tt el nagyapó. Jó volt a harcot harcolni, s ha elölről kezdhetné, bizonyára minden úgy történne, ahogy történt. Egyre nagyobb vágyat érzett arra, hogy kiürítse az egész ládát Mélyebben nyúlt a sárga és poros füzetek alá s egyszerre kemény kötésű, el­rongyolódott könyv került a kezébe. Érdeklődve nyi­totta ki. Horatius. A kedvenc költője. Érdeklődve kezdte lapozgatni. Mindenik ódánál, epodusnál, szatíránál, mindenik epiistolánál régi és elmosódott arcok tűn­tek fel. Sorokat látott aláhúzva a ver­sekben, mint ahogy ez már diáki köny­vekben szokás, néhol kezdetleges rajzok vigyorogtak feléje az egyes lapokról, ábrák, amelyeknek semmi közük sem vol­t a latin költőhöz és nevek. Szeszélye­sen odafirkált nevek, mint ahogy az már diáki könyvekben szokás. Egyszerre kez­dett emlékezni még­­az­­egyes órákra is. Március volt, mikor a kövér Kovács Berci megnevettette az egész osztályt, mert túl költőd akart lenni s nimphus­­káknak fordította az egyik tavaszról szóló ódában a nimphákat. Egy kövér és groteszk disznó arm­a dacira emlékez­ette, amelyet a szeplős Bársony Pista kapott Ulrich tanár úrtól, mert nem tudta, hogy a Sorache hegy-e, vagy folyó. Mosolyogva lapozgatott tovább. Aztán hirtelen rámeredit az egyik oldalra. Nem volt telefirkálva, sem agyon huzigálva. A verssorok még annyi esztendő után is tisztán és érintetlenül feketéitek feléje: Liber Garminum III. Carmen XXX. Exegi monumentum aere perennius . . . És a hires óda felett ott vakított, ott ragyogott egy név: Bella. Nagyapó el­mosolyodott és úgy elpirult, mint akkor, nyolcadikos korában, mikor Ulrich ta­nár úr megállt a pad mellett és belené­zett a könyvébe, ő lesütötte a szemét, de még úgy is látta, hogy a tanár elmoso­lyodik, ahogy elolvasta a női nevet. T­gy érezte, hogy halálos megsemmisülés kö­zeledik feléje, mikor megszólalt felette, mintha messziről, nagyon messziről szó­lott volna a hang: Bárczy Géza feleljen. És emlékszik, hogy­­ felállt, sápadtan és égő szemekkel, ránézett a tanár arcára, s szinte könyörögve nyögte ki a latin választ, úgy ahogy akkoriban még szo­kásos volt a szerzetesi iskolákban: Non sum paratus. És várta, hogy lecsap a menykő. De nem történt semmi baj, el­lenben Ulrich tanár ur kezét érezte a fején s egy latinos-olaszos szót hallott a füle mellett elmuzsikálni: Primavera. Bárczy Géza nyugalmazott államtitkár ur nagyon forrónak érezte egyszerre a homlokát. Az a régi tavasz minden szép­ségével és melegségével rohanta meg és kezében a kopott, megtépett Horatius­­könyvvel az ablakhoz lépett. Most már világosan emlékezett mindenre. Halálo­san szerelmes volt Eördögh Bellába és­­ még Horatius sem ízlett neki. A leány­­ nevét érezte a levegőben, a virágok illan­tában, és abban a szépséges tavaszban, amelynél szebbet nem is ismert még soha. Ez volt az oka, hogy a latin költő híres ódáját akkor neon tanulta meg. És ez volt az oka, hogy a nehezebb szavak és alakzatok nem voltak aláhúzva az ódában, s talán illetlenség és lovagiatlan­­ság is lett volna, ha azon az oldalon más bejegyzés is lett volna, mint a Bella neve. És Bárczy Géza nyugalmazott államtit­kár úr, vagy ahogy történetünk elején neveztük, nagyapó, elmerengett a kopott könyv fölött. És egyszerre valami meg­magyarázhatatlan kényszert érzett, hogy, pótolja azt, amit akkor elmulasztott és olvasni kezdte lassan, szótagolva a latin verset: Exegi monumentum aere peren­nius . . . Lent, a bokrok között suttogó leány­hang hallatszott: — Géza, viselkedjék rendesen. Egész délután nem tanultunk . . . — De mikor olyan unalmas... — És az érettségi? — hangzott most már erélyesebben a leány hangja. — Minek az? — makacskodott a fiú. — úgy? — sziszegett kissé a leány­hang. — Az urfinak nem fontos az érett­ségi. — Nekem csak maga fontos, Bella — hangzott a lovagi hódolat. — Igen, én csak tanuljak, nekem érett­ségiznem kell, de az urfinak nem fontos. Nem gondolja, milyen nevetséges háza­sok leszünk, ha nekem lesz érettségim és magának nem? Nagyapó kezéből az ablak fájára esett a könyv. Hát így vagyunk? Az unokája és a szomszéd diáklány . . . Érettségi előtt, tanulás helyett bujdokolás a bok­rok között . . . Még szerencse, hogy olyan erélyes az a Dárday-lány. Hogy is hív­ják? Bella. Aztán hirtelen arra gondolt, hogy ez is Bella. Mint az a régi, kedves Bella, Eördögh Bella. Az ő első szerelme, akit elvett és akivel oly szép és harmo­nikus életet élt. No, de az még­sem járja, hogy ezek a fiatalok odalent a bokrok Lapunk mai száma 16 fillér

Next