Nemzeti Ujság, 1934. szeptember (16. évfolyam, 197-221. szám)

1934-09-01 / 197. szám

A kisgazdapárt választójogi tervezetének hiletes szövege ( Időidrás ■— - ■ — . — — i — - -V Tar colon / n Meteorológiai \f . borzalmas felhő­Intézet jelentése —^ h» 'yi -domaáL szabados és jég­wm NEMZETI ÚJSÁG «PP ‘V 1 ^1 mw~m^A A sk'SSSSK XIföldönje csek- XVI. évfolyam 197. szám + SZOMBAT + Budapest, 1934 szeptember l' fhexpresszt*'11* K ­ Sir Edgeworth David, Shakleton dél­­sarki expedíciójának egyik vezetője, a híres utazó meghalt Dr. Bozóky Géza professzor, a pécsi Erzsébet-tudományegyetem jogi és államtudományi fakultásának jövő évi dékánja Papenek Ernő, a fővárosi számszék igazgatója, az önbiztosítás bevezeté­sét ajánlja Dinnyés Lajost nem tekinti többé tag­jának a kisgazdapárt Lassú vajúdás irta: Túri Béla A külföldi lapok a németországi sza­vazásból szerették volna megállapítani, hogy „Hitler csillaga tűnőben van“ és hogy itt a vég kezdete. A németországi állapotok éppen az ellenkezőjét mutat­ják. Azt, hogy Hitler június 30-ika óta a forradalmi állapotból ki akarja emelni a nemzeti szocializmus uralmát, a Harmadik Birodalmat. Első pilla­nattól, amikor a második forradalom kitörését Hitler meghiúsította, világos volt, hogy Hitler a hadseregre akar támaszkodni. A barna csapatokat kellő megtisztítás után fenntartja továbbra is, mint politikai hatalmat, de a biro­dalom hadseregében látja az állam­­ biztonságát. Hitlernek nagy támasza volt a céljában Hindenburg bizalma és tekintélye. Hindenburg érintetlen tekintélye mindenesetre hiányozni fog, de Hindenburg végrendeletében is Hitler segítségére akart lenni. A Hitler mellett leadott szavazatok némi csökkenéséből mindössze az lát­szik, hogy a június 30-ika sok lélekben nyomot hagyott, aminthogy ez alig képzelhető másképpp, mert az erőszak mindig következményekkel jár, még akkor is, ha elkerülhetetlen. Hitler anélkül, hogy államtudományi teóriák­kal vesződnék, úgy látszik, mégis ma­gáévá tette Nietzsche és Soros tanát, hogy „van erőszak, amely felszabadít és van erőszak, mely gúzsbaköt.“ Van erkölcsös erőszak és van buta és er­kölcstelen. Az államférfiúnak — mondja Nietzsche — mindig a pillanat igényé­nek megfelelő erőszakot kell alkal­maznia. Amint általában sok van a mai német szellemben Nietzsche gondolkozásából és erőszak-etiká­jából, Hitler ezt, az államférfiakra sza­bott tételt tartotta szem előtt. A pilla­nat igényéhez mért erőszak után hozzá­fogott az átalakító munkához. És ez folyik most Németországban. A nép­szavazás után nagyobb erkölcsi jogo­sultsággal, mint ameddig a német nép nem nyilatkozott meg újból Hitler mellett. A német tenger kezd elsimulni, a tisztító vihar igen rövid ideig tartott. Hitler hamar vissza tudta parancsolni a hullámokat medrükbe. A szavazatok némi csökkenése mellett is a 90 száza­lékos többség erre vall. De ha a német tenger felszíne nyugodt is, ez még nem jelenti azt, hogy nincsenek benne veszé­lyes szirtek s hogy nem úszkálnak benne jéghegyek. A szavazás ezt is megmu­tatta — főleg, ha vizsgáltuk, hogy mi­lyen vidéken fogytak meg Hitler sza­vazatai. Az előrelátó és éber kormá­nyosok azonban ma már finom mérő műszerekkel tudnak védekezni a víz színe alatt úszkáló jéghegyek ellen. Hitler pedig ugyancsak ébernek bizo­nyult június 30-ikán. Hitler az intézkedéseivel és az eddig eszközölt változtatásokkal, úgy lát­szik, egyenesen azt célozza, hogy a má­sodik forradalom szellemét ne hagyja újra feltámadni. Az emigrált szo­cialisták külföldön megjelenő lapjaik­ban és a hozzájuk közelebb álló sajtó­ban nem is szűnnek meg támadni Hit­ler „konzervatív“ pálfordulását és fő­leg azt hánytorgatják, hogy Hitler el­árulta a munkásságot és a kapitaliz­mus szolgálatába szegődött. Ezen tá­madások és vádak is mindenesetre a munkások körében rontották a szava­zatok arányát. Hát ha nincs is konzer-­­vatív pálfordulás és politikai „kurzus­­változás“ Hitler politikájában, melyet június 30-ika óta folytat, az kétségte­len, hogy a mérsékelt felfogás erősön­dését célozzák intézkedései. Erre a­ számlára tartozik, hogy a német gaz­ *­dasági élet biztosát késéiért, von Goltz* a­z­zal cserélte ki és hogy a közgazdasági­­ élet minisztere, Schmitt, ki konzervát­tív ember és Schacht-tal, a német bankfi­lm elnökével a klasszikus gazdasági elvén­két vallja, szinte teljhatalmat kapott gazdasági téren. Különben sem szabad elfeledni, hogy Hitler maga politikai elveit és államtanát nem keverte ösz­­sze gazdasági tanokkal. Hitler a maga elgondolásában az eszme erejére min­dig több súlyt helyezett, mint a mate­riális szempontokra. Egész népi állam­­fogalma a történelmi materializmus tagadása kívánt lenni. Ezért szinte romantikusan, a kitűzött célok eléré­sében többet vár az akarattól, mint a gazdasági megalapozástól. Az áldozat­hozatalt a közért ezért helyezi elő­térbe, mint materiális erőt. A munkásfronton is történtek válto­zások. Ley, kinek most a megszökései­ről hoztak hírt, elvesztette hatalmát Ezért maradt meg Krupp a nagyipar birodalmi szövetségének az élén is, amely pozícióját júniusban már ké­szült elhagyni. Kétségtelen, hogy az ipari munka területén már a lestrin­­gáló intézkedések kezdetüket vették — így a textiliparban hetekkel ezelőtt . A SZAHARA RABSZOLGÁI A francia Szudán katonai térképein különös kis helység van feltüntetve, mint­egy 500 mérföldnyi távolságra Reggan­­tól, az El Djouf sivatag északkeleti ha­tárvonalán. Ezt a helyiséget, amelyet az „Agorgot-i sómezők“ elnevezéssel jelez­nek, a szudáni bennszülöttek a Sós po­kolnak nevezték el. A festői csengésű név valóban tökéletesen fedi a sóbányák sivár és vigasztalan vidékének fogalmát és Dante képzelete az Agorgot kísérte­ties barlangjaiban porladó csontvázak és tespedő nyomorultak között bizonyára az alvilág egy rémületes darabját fedezte volna fel. A Szahara csaknem megközelíthetetlen vidékén terülnek el Agorgot sóbányák Ősrégi arab alapítás­ai, amelyről a benn­szülöttek még ma is úgy tartják, hogy Agorgot sómezőinek rendkívüli a gyógy­­hatásra. Minden esztendőiben hatalmas karavánok indulnak Timbuktuból, hogy teveháton a kibányászott sókristály tö­megét szállítsák Afrika szívébe, mert ez­ a ritka ásvány valóságos csodaszernek számít az arabok szemében. Agorgot só­bányái — mint ahogyan az egész terü­let maga is — örökös tulajdona Taudeni főnökének s a kaid, aki kis csoport hul­ladékból égetett nyomorúságos kunyhó­ban élő bennszülött törzs vezére, mindad­dig jóformán tudomást sem vett a bir­tokában lévő sómezőkről, amíg egy szép napon reá nem ébredt arra, hogy a si­va­tagi só nemcsak gyógyító erejű, de ha­­lált hozó is lehet-A taudeui kard rabszolgái, akiket a Szahara beláthatatlan homo­ktengerének legkülönbözőbb pontjain fogdosnak ösz­­sze és irányítanak munkára a Sós Pokol felé, naphosszat, évszámra dolgoznak az agorgoti sóbányákban. Ezek a boldogta­lanok valóságos élőhalottak, akiket ben­­szülött törzsek egymás közötti küzdel­mei során ejtettek foglyul s akiket az­után kézen és lábon bilincsbe verve a szó szoros értelmében rabszijon hurcol­nak keresztül a sivatagon, — vagy jobb IRTA: O. E. MILLARD esetben hármasával, sőt gyakran négye­sével összekötözve és zsákba varrva dob­nak tevehátra. A szörnyű munka, a min­den fogalmat meghaladó nélkülözés, a­mely azután az agorgoti pokolban vár a szerencsétlenekre, tömegesen pusztítja el az életnek ezeket az elesettjeit. Ezért tör­ténik, hogy Agorgotban csaknem mindig általános a munkaerőhiány s ilyen eset­ben a sivatagi barlangokban, meghúzódó szerecseneket fogják össze, hogy újabb emberanyagot szállítsanak a tárnákba. A tárnákat senki nem őrzi s a rabszol­gákra sem ügyel fel teremtett lélek, hi­szen innen menekülni lehetetlen! Minden fegyház, vagy börtön falainál sziklaszi­­lárdabb a rettenetes távolságnak az a borzalmas bástyája, amely száz és száz mérföldnyi kiterjedésben fogja körül az agorgoti sóbányákat. A földi pokol és a civilizáció között maga a sivatag áll őrt s Agorgot neve ezért olyan rettenetes csengésű egész Afrikában. Lassú és bor­zalmas halált jelent ez a szörnyű név — olyan halált, amely elől nincs menekvés. Taudeni kardja természetesen mit sem törődik rabszolgáival. Élelmezésükről nem ő gondoskodik s a huszadik század­nak ezek a boldogtalan belátái „munka­bér“ címén csupán azt a sómennyiséget tarthatják meg, amelyet minden negye­dik napon sikerül kibányászniuk. Év vége felé azután, amikor a karaván is­mét útra kel Taudeni felé, a hajcsárok kicserélik az egyes rabszolgák sókristá­­lyait, élelmiszerekre. A sóbányászás rendkívül nehéz mester­ség. Nincs földi halandó, legyen bár izom­óriás, aki huszonnégy óra alatt két és fél bál sónál nagyobb mennyiséget ki­bányászni képes. Az esztendő végén így tehát egyetlen rabszolga birtokában, sincs több, mint 200 bál só, amely évi el­látására mint csereeszköz jöhet számí­tásba. Timbuktu vásárosai azután szé­gyenletes módon kiuzsorázzák a szeren­csétleneket. Egy bál só csereértéke mind­össze két font köles. Egy font tea ára­ viszont — 25 bál só. Tea és köleskása, ez az agorgoti rabszolgák mindennapos ele­dele. Életük egyébként vigasztalanul egy­hangú. A gödrökben tespednek, amelyek a sókitermelés által alakulnak ki. Só­kristály az ágyuk és asztaluk, amelyre halálos kimerültséggel roskadnak le vagy ahol megfőzik a köleskását. A gödrök és üregek egyúttal egyetlen menedékhelyük is az elviselhetetlenül égő nap, vagy a Szahara fagyos hidege ellen. A sós víz azonnal megtámadja szervezetüket, meg­­őrli a belső részeiket, a só maró hatása ki­rágja testüket és csak rosszabbítja az örökös tea és köleskása következtében ki­ütköző skorbutot, amely hamarosan végez velük. Alig néhány hét alatt csontig le­soványodva, nyíri sebekkel borított test­tel, elevenen halálraitélve tengetik nap­jaikat a boldogtalan rabszolgák, akik­ nemcsak testi, de lelki halált is halnak a földi pokolban. Sokan nem bírják el­viselni az irtózatos szenvedést és öngyil­kosságot követnek el. Ám akiadnak közöt­tük olyanok is, akik­­, kétségbeesetten ragaszkodnak az élethez?*Ezek útrakelnek, hogy végigjárják a végtelen utat, amely a szabadulás felé vezet, őket rendszerint feleúton éri utól a halál a­ sivatag vihará­ban. Azok, akik ideig-óráig életben ma­radnak, csupán egyetlen olthatatlan vá­gyat éreznek: enni akarnak mindenáron. Az éhség szinte az őrjöngésbe kergeti őket s állandóan él bennük a rettegés, mi lesz, ha erejük elfogy s már képtelenek további sómennyiség kibányászására. Ak­kor nem marad más számukra, mint várni a halait. A halált, amely szerencsére könyörületes és nem sokáig várat magára. A francia expedíció tagjai elképpedve beszélték, hogy nap mint nap láttak rab- Lapunk mai száma 16 fillér

Next