Nemzeti Ujság, 1934. október (16. évfolyam, 222-246. szám)
1934-10-02 / 222. szám
Simon Elemér főispán a Vörös Kereszt Egylet országos kongresszusának elnöke Halla Aurél miniszteri tanácsos megkapta az osztrák nagy arany díszjelvényt Gerald Nye szenátor Roosevelt jobbkeze lesz az amerikai újjáépítés új vezére Lauber Dezső nyerte ismét a magyar golfbajnokságot 1 Ijj L, yTl T*’ «Hl ~i j Lemondott a spanyol és a román kormány Időjárás 1« i mi — ^^■—» Gömbös Jt Meteorológiai H... Gyula miniszter-Intézet Jelentése: M elnök egy órás u xtjl ‘v£-Müll IU 11 YTTCJllffi äs?«s tozó felhőzet, l'M fii fii SS Hl v H Hi 1 Hl V éves kormánys a iirjTiYMi/11 UJ zivatar.»Kőmér- Arín 1 - került a francia sektetfélig vár- XV évfolyam 222. szám + KEDD + Budapest, 1934 október 2T nagy vezérkar KÉT VELENCE Amióta D.Annunato megénekelte az Il Fuocoban a velencei őszt, azóta úgy tartják, ez a legszebb évszak a lagúnák városában. Még nincs itt az ősz és az Adria királynője mégis tündéri. Merész gondokat itt, ebben a környezetben, mely önkéntelenül összehasonlítást provokálva próbára teszi a képességeket, kiállítást rendezni. Mert vájjon ki tudna olyan egyszerűen, hittel mélyen telített vallásosságot kifejezni, mint a S. Marco egyik kupolájának bizánci mestere, aki üveg- és márványkockákból, arany alapon, csak úgy „primitíven“ a világ teremtését tárja elénk ! Mialatt vaporettóval az „Esposizione d‘Arte-hoz közeledünk, ahol kétévenként a világ nagy művészei találkozót adnak egymásnak, ott kísért lelkünkben Velence csodálatosan nagyszerű múltja. • Tündéri sziget a Giardino Publico egzotikus vegetációjával. A város csak messziről ködlik ide, úgy, amint Turner látta. Az angol és német baedeekeresek is jobbára elmaradtak, apúgy, mint Goldoni Velencében még ma is élő figurái. A gondolások kiáltozása nem hallatszik ide, valamint a Canal Grande másik oldalán fekvő szőke fövenyes Lidó mondáin publikumának lármája sem. A csendes szigetre csak az jön, aki igazán szereti a művészetet Az idei Biennale bevezető csemegéje a 19. század portrékiállítása. Azt gyűjtötték egybe, ami igazán értékes volt a naturalizmus idejében. Mint ahogy az irodalomban a „román psychologique“, úgy a képzőművészetben is szerephez jut akkor a lélekelemzés. A tizenegy teremre való psychológiát végignézni nem fárasztó és nem is unalmas. A nagyszerű nemzetközi felvonulásban tizenkét darab képpel mi magyarok nem ÍRTA: DR. JAJCZAY JÁNOS szégyeljük magunkat Brocky Kisfiúja csupa rózsaszín életöröm. Székely Bertalan önportréja, önmagának analízise. Munkácsy Haynalid kardinálisa, festői lángelméjét fejezi ki, Szinyei Nővére érzelmes, bensőséges líra, Ferenczy Károly önarcképe halkszavú művészetéről nyújt véleményt. Az egész művelt világ komolyan vette az idei kiállítást. Az egyes nemzetek pavilionjaiban négyezer képet és szobrot állítottak ki s ez a műtárgyözön valósággal áttekinthetetlen. Jellemző, hogy a nemzeti jelleg jobban domborodik ki most, mint valaha. Eljárt az idő, nem erény az internacionalizmus, s Picasso közelébe férkőzni, őt megérteni és utánozni már nem jelent okvetlen dicsőséget- A párisi reminiszcenciafestés szünőfélben van. Már nem jó az, amit a túlambiciózusak a párisi folyóiratokból festettek ki. A művészet ma függetlenebb, mint 15 évvel ezelőtt volt s így azzal, hogy Paris egyeduralma megtört, az alkotási szabadság is nagyobb. A közönség megváltozott; Othon Frieszen, vagy Prampolinin, még ha nem is érti, nem nevet. Meg van győződve arról, hogy minden irányzat jogos, minden forma jó, ha a művész vele a belső érzést ki tudja fejezni. Másrészről az ecsetartistáknak és mintázó zsonglőröknek az ideje lejárt. Izgalmas megfigyelni ezen a kiállításon az elsőségért való harcot — amely már-már nem is a kulisszák mögött folyik — Olaszország és Franciaország között. Vagy 25 évvel ezelőtt indult el Itáliában a futurizmus. Ma szinte meg sem értjük ezt a nagy kezdő erőt s már a legrémiesebbek sem gondolnak arra, hogy „fel kell égetni a múzeumokat.“ Az olasz élettempó a „novecento italiano“ előkitűzéseit is megváltoztatta. Az olasz művészet biztos fedezékbe „a múltra támaszkodni“ jelszóval, vonult vissza — leszámítva egy-kettőt, Chiricot és társait — anélkül, hogy ez valami érzelmi romantika lenne. Pompásan hasznosítják a múltat, a ma annyira keresett konkrétumot és az absztraktét művészetükben nemes ötvözetté olvasztják. A kozmopolita vonás eltűnt, példa erre Zanoni. Képei „a régiből a jót“ alapján átmentik a hagyományt Carpaccio, Mantegna s ha úgy tetszik, egy kis biedermeieri iz is érződik alkotásain és mégis korszerű. Csodálatos konstruktív feszültség járja át műveit A ragyogó fantáziájú Carlo Carrá ábrándozó komolyságában lehiggadt. Természethez való simulásában, témáinak megválogatásában, épúgy, mint előadásmódjában benne van a szíve dobbanása. Dekoratív törekvéseiben, stílusában a tradíciót Felipe Casorati is énjévé tudta tenni. Soffici bájos, barátságos alkotásain visszanyúlását a múlt századra nem veszi szó szerint és nem alacsonyodik utánzóvá. Primo Conti, az autodidakta sem tagadja meg a múltat, azonban nem szolgája, hanem jogos örököse a dolgoknak. Milyen emberi és öntudatos Campigli etruszkosan naiv munkáiban. Savinio csendéletszerűsége, Borra egyöntetűsége, Tozzi neoklasszicizmusa, Carena exaktsága régen túllépték a lokális jelentőséget és úgy, mint szobrászaik közül, a közelmúltban meghalt Andreotti. Nem mernénk azt állítani, hogy az olasz művészet felülkerekedett, de az az egységes szellem, amelynek útján halad, több mint biztató. Hogy pedig a versenyt a franciák is komolynak tartják, arra jellegzetes az a garnitúra, amellyel Velencében felvonultak. Az overtűr Manetnek egy sorozat képe, ahely éppen elég ahhoz, hogy pulzusát lemérjük. Manet művészetet teremt. A Biennalen szereplő képei is azt igazolják, hogy ez a zseni, amikor önmag Lapunk mai száma 16 fillér ___ Tizenöt év talapzatán Budapest felett, mint az árvíz után az iszap, feküdtek a román megszállás fizikai és lelki szennyei, az emberekben rémület és a bizonytalanság, egy egész világ dőlt szét köröttünk és feküdt ködben köröskörül a közelgő ősz hideg füstölgése alatt. Magyarország sorsa a zajlásban darabokra tört jégtáblaként rohant az ismeretlen jövő felé a komor és zavaros középeurópai kavargásban és senki sem tudta, mekkora darab töredezik le arról a középponti jégtábláról, ami még megmaradt. Egy egész nemzedék élménye volt: látni szétomlását az államhatalom egész szerkezetének, a nemzeti társadalom megszervezettségének gépezetéből kipattantnak látni az organizáció működésének hatalmi eszközeit és rugóit... ez volt Budapest és Magyarország azon a napon, amikor a nemzeti hadsereg fővezére bevonult Budapestre csapataival. Van valami szimbolikus abban a geográfiai útban, amelyet ezek a csapatok megtettek Budapest határáig. Az Alföld közepén szervezkedtek, ott, ahol a magyarság tengeráljában a magyar nemzeti ellenállás történelmi mozgalmai keltek az új magyar századokban, de ütjük: Dunántúlon át vezetett, a magyar politikai rezónnak és deákferenci bölcsességnek egyensúlyozó földjén át, ott kaptak seregeik végleges kialakulást és formákat és (s ebben még több a megrendítően szimbolikus mélység!) Ottokár püspök székvárosán át jöttek, ahol valamikor királyokat koronáztak és ahol a század új célkitűzésű magyarságának koronás sasa, Prohászka géniusza székelt, a hungarizmus látnoka és apostola, azé a hungarizmusé, amelynek pozitív céljai és eszméi egyedül adhatták a zűrzavarból való kibontakozás sarkcsillagrendszerét. Mintha az Alföld, Déldunántúl és a prohászkai székváros nemzetpolitikai misztikájának minden eleméből olvadt volna valami e menetelő hadsereghez és fővezéréhez, aki nemsokára egyedül mutatkozott szilárd pontnak, hogy kiemelje az ingó és rohanó jégtáblán is élni akaró nemzet szervezkedési törekvéseit a kalandok, kísérletek és fantazmagóriák nyersanyagából s a nemzeti önállóság, politikai mérséklet és hagyományok s a keresztény hungarizmus csillagai alatt egy közjogi provizórium elvi ideiglenességében is állandóságot és tekintélyt képviseljen. Milyen zűzavarosan feküdt akkor körülöttünk Középeurópa és egész Európa! Körülöttünk — akkor még születőben lévő s még vitatott centrális erőik közül — a születőben lévő új államok. Ausztria a mérsékeltebb marxizmus középeurópai fellegvárává átváltozóban, Németországban a Spartacus-lázadás szörnyű intermezzoja után a születésben lévő hitlerizmus első barrikádharca felett még csak a kibontakozás legelső és legfájdalmasabb vajúdásaiban a weimari Németország ideiglenes és zavaros egyensúlya, Olaszország a bolsevizmus felé hullóban... Mennyi válság és mennyi változás gigantikus rombolóerői közt a kicsiny magyar csonk, szörnyű vérveszteségben, iránytalanságban és ájultságban! Már akkor is történelminek hatott az a gesztus, amellyel valaki elvállalni merte ennek az országcsonknak legfőbb fórumon való irányítását s még inkább történelminek hat ma, amikor tizenöt év talapzatán, az azóta újra összekavart Európa távlatából nézzük azt, ami egy ember nyugalma és biztossága körül történt. Nem nagyon kell pozitív példákat idézni ahhoz, hogy mi volt a sémája a mienkhez hasonló vajúdásban levő európai országoknak: a katonai diktatúra. Ez nálunk is megvalósulhatott volna, azzal a veszéllyel, amivel minden katonai diktatúrának számolnia kell, hogy a végrehajtó és militáris hatalomnak a közigazgatással és sui generis politikai erőkkel való súrlódása lassan felőrli a diktatúra erőit. S ebből a szemszögből nézve kevés olyan bámulatraméltó eseménye van az egész európai politika életének és eseményeinek, mint az, hogy a magyar kormányzó, higgadt kézzel engedte , szabadjára a politikai erőket, még az f / országvesztés vérvádjával terhelt irá- tnyokéit és pártokéit is és a politikai fb.— erők szabályozott egyensúlyára bízta az ország sorsának a részletekben való vezetését. Mennyi minden változott meg e történelmi gesztus körül egész Európában és az egész világon! Azóta pártdiktatúrák vannak és totális államok, Amerikában Roosevelt gigantikus kísérlete, még Japánban is fascizmus, egyedül — szinte egyedül! — nálunk van a nyugalomnak bizonyos imponáló állandósága. Ennek az állandóságnak lehetnek ellenfelei, akik elmaradástól féltik a nemzetet, — de alig van valaki, aki kényszerülten ne ismerné el, hogy részint a továbbfejlődés, a bármifelé való továbfejlődés csirái annak ebben az állandóságban, részint egy egész nemz erők gyrítése, egy minden belső erőt lefoglaló átváltozás végrehajtása helyett: permanens készenlét. S aki járt a közeli Európában, az tudja, milyen külső jelentőséget és presztízst biztosít Magyarországnak ebből a szempontból az, hogy kormány-