Nemzeti Ujság, 1934. október (16. évfolyam, 222-246. szám)

1934-10-04 / 224. szám

Gróf Somssich László elnökölt az országos gazdagy­űlésen Paets észt államfő feloszlatta a parla­mentet Zaimisz görög köztársasági elnök nyílt diktatúrára törekszik Papp József elnöknek bizalmat szavazott az Ipartestületek Szövetségének köz­­gyűlése Nem lesz Pesten­­matyóvásár! (P. L.) Sokakban talán részvétet fog kelteni, hogy végre a hatóságok is meg­­sokallották azt a levantei zsibvásárt, amit Budapest utcáin újabban a min­dent lehengerlő üzleti élelmesség kite­regetett. Hisz még mindig akadnak újságok, akik Budapest virágoskertjé­­nek, ragyogó keleti álomvilágnak, a napkeletről elszakadt magyarság ősi pompaszeretetének harsonázzák azt az ízlésben szegény zsibvásárt, amit ki­zsarolt matyóasszonyok a Nemzeti Szín­ház előtt kuporogva szétteregetnek. Rózsák ezek, de neon az élet, nem a napkeleti fantázia álomvirágai, hanem egy kizsarolt, éhbéren dolgoztatott és művészetében megrontott nép lázrózsái, egy rikoltó segélykiáltás, amiben mintha egy jobb sorsú hivatott nép kiáltana segítségért és követelne orvos­lást bajaira. Akik tehát azt hiszik, hogy a matyó nép ellen akarnak hatóságaink me­rényletet elkövetni, mikor a budapesti utcai árusítást betiltják, azok még min­dig abban az illúzióban élnek, hogy ezek az esdeklőszemű matyóasszonyok a saját munkáikat árusítják és hogy azok a szegényes garasok, amiket ezekért a munkákért ma még a közön­ségből ki lehet csikarni, tényleg a sok­­gyermekes matyó családok szájába ad­nak kenyeret. Valószínűleg nem jártak még Mezőkövesden azok, akik ilyen illúziókban ringatják magukat. Mert ebből a matyó kézimunkákkal űzött kufárkodásból maguknak a matyóknak van a legkevesebb hasznuk. Mert ők itt már rég nem a maguk kézimunkáit árusítják, nem a maguk ősi művészeté­nek álmait öltögetik bele az egyszerű házivászonba, hanem néhány lelkiisme­­reretlen közvetítő robotosai csupán. Ma már ezek a robotba dolgoztató mun­kaadók majdnem tökéletesen hatal­mukba ejtették a sokgyermekes, ke­nyérre éhes matyó népet. Nem saját tőkéjükkel dolgoznak, hanem a vállal­kozó adja nekik a fénylő, olcsó klottot, az ízléstelen, foszlós, anilinfestékkel színezett gyári selymet, a gyári mintát és csak egy kívánsága van: hogy az áru minél tarkább és minél olcsóbb legyen. Ugyan az olcsóságot nem is kell kü­lön kívánnia, hisz éhbérért dolgoztatja őket és Mezőkövesd, amióta ez a soha véget nem érő kiárusítás megkezdődött, napról-napra csak szegényebb és sze­gényebb lesz. A lelkiismeretlen rabló­­gazdálkodás eredménye az, hogy az árak egyre lejjebb esnek és azért a munkáért, amit ezek a közvetítők szállí­tanak, maholnap, már nem is lehet elég keveset kérni. Ennek a rablógazdálko­dásnak eredményeképpen Mezőkövesd ma, jóllehet egészségügyi mintajárássá fejlesztették, vezet a tüdővészben és a népbetegségekben. Ez a molodhkarmok­­kal dolgozó üzleti szellem már tizenkét éves korában a hímzőpadhoz kénysze­ríti a matyó kislányt, ahol napkeltétől napszálltáig kell öltögetnie, hogy né­hány fillérrel hozzájárulhasson a csa­lád eltartásához. Óriási értékrombolás történt itt és történik még ma is, mert ennek a népnek volt egy kincse, ami­ből, amíg kufár kézzel nem nyúltak hozzája, amíg munkáját nem züllesz­­tették le a stelázsipapírok és a vásári papírvirágok nívójára, meg is tudott élni. Mert minden­ egyes darabnak ön­álló művészi értéke volt, amiért a mű­­értők nem sajnálták a pénzt s amit a minket mindinkább felfedező külföld ma is jó áron megfizetne. Mert jó árut készíteni sohasem rossz üzlet. Ehelyett azonban ez a levantei üzleti szellem olyan áruk produkálására szorította ezt a gazdaságilag gyakorlatlan népet, amit ma már csak az ízlésben elmara­dott, filléres publikum fogad el és így, természetszerűleg a matyómunka bére is a tollfosztással és diótöréssel szállott egy színvonalra. Hogy hova züllesztették le ennek a­­ népművészeti ritkaságnak az értékét, s­­ arra elegendő lehet egyetlen példa is.­­­­Lipcsében, amelynek ipari vásáraira a fél világ kereskedői szoktak összesereg­­leni, éppen a német iparművészet nívó­jának emelése érdekében nemrégiben egy ízléstelenségi múzeumot alapítot­tak. És ebben a múzeumban, amit elrettentő példaképen állítottak a né­met kultúrtényezők iparosaik, gyá­rosaik és kereskedőik elé, az olcsó bazáráruk, a csontból, kagylóból, fenyő-, tobozból és színes látképekből összetá­kolt fürdőemlékek, kaucsukfejű pamut­­babák és a zseniliából készült művirá­gok közé a főhelyre egy tulipiros, lila­sárga tarkaságu álmatyóteritőt állítot­tak ki elrettentő mintaképen. Ide ju­tott tehát az a népművészet, amelynek eredeti darabjaiért ma is műgyűjtők és múzeumok versenyeznek s amiknek ára ma már jóformán megfizethetetlen. A háború előtt ismert vendége volt Magyarországnak a behugyogója bos­­nyá­k, aki otrombán faragott bicskákkal és tarka dobozokkal házalta végig vá­rosainkat. Csak sajnálkozással tud­ LITVINOV MÚLTJÁBÓL Maxiim Maximovics Litvinovot, az orosz szovjet külügyi népbiztosát évek óta sünnen emlegetik a világsajtóban. De különösen sok szó esik erről a beret­­váltképű, pufókarcú, pápaszemes, kövér diplomáciai ágensről mostanában, mióta a Szovjet a hivatalos Franciaország jó­voltából megérte, hogy bevonulhatott, a „kapitalista“ államoknak abba­ a gyüle­kezetébe, amelyet Nemzetek Szövetségé­nek neveznek. Minden­kép időszerű tehát kissé közelebbről is megtekinteni ennek a népbiztosnak a lelki portréját, — nem szólva arról, hogy ebből a portrévizsgá­latból valószínűleg adódnak majd üdvös tanulságok a Szovjet egész lelki szerke­zetéről és várható további viselkedé­séről. Mindenekelőtt meg kell jegyeznünk, hogy ha valaki netán azt gondolná, hogy a Maxim Maximovics Litvinov név nem családi neve a külügyi népbiz­tosnak, akkor egyáltalán nem tévedne. Amiképpen Trockij családi neve Bron­­stein, Zinovjevé Apfelbaum, azonképpen Litvinovot — aki 1876-ban született Bialystokban —, eredetileg Meder He­­noch Wallachna­k hívták, de szerepelt ő időnkint mint Meier Henoch Finkel­stein is. Talán nem kell külön monda­nunk, hogy ifjúkorát és férfikorát a világháború előtt az orosz szociáldemo­krata párt harcosainak sorában töltötte el a soknevű „elvtárs“, aki maga is egyik klasszikus élő bizonysága annak, hogy a marxi szociáldemokrácia és a marxi kommunizmus között nincs alapvető kü­lönbség, sőt ez utóbbi amannak kitelje­sedése. Litvinov régebbi viselt dolgait egyébként elfogulatlan, mert szovjet­ for­rásból ismertethetjük: egy Poznek nevű szovjet férfiú most adta ki a bolsevikiek első harci szervezetéről írott emlékezé­seit, amelyeket a francia napilap, a Temps bőségesen ismertet. Mi is ennek a könyvnek az adataihoz tartjuk ma­gunkat. Az orosz forradalmi szervezetek 1905-től 1907-ig mindent elkövettek, hogy az orosz munkástömegeket föllázítsák és a cáriz­must megdöntsék. Leninen kívül — aki tudvalévően Budapesten rejtőzködött 1905-ben, a Gapon-féle megmozdulás el­fojtása után — három harcos akadt, aki a bolsevizmus győzelme után a diplomá­ciai pályán érvényesült: Kraszin, Szto­moniakov és Litvinov. Azokban az idők­ben jobbára csak titkos működést fejtet­tek ki, még­pedig álnéven. Kraszint csak Nikitiesnek emlegették maguk között a forradalmárok — ez a mérnökember robbantószerek beszerzésében és bombák gyártásában vált ki különösen. Litvinov- Wallach-Finkelstein bizalmas álneve hol Félix, hol Papasa volt, ő már azokban az időkben is mint fontos külföldi küldeté­sek végrehajtója jeleskedett. Nagyon jellemző és tanulságos Litvinov genfi szereplésének láttára elolvasni, amit a külügyi népbiztos maga mond el egyik ilyen ifjúkori megbizatásáról. 1906-ban, az első forradalmi kísérlet meghiúsulása után Kraszin azzal bízta meg Litvinovot, hogy Nyugateurópában szerezzen be fegyvereket a forradalmi mozgalom szá­mára. Az „öldöklő fegyverek“, a „háborús vágóhíd“ ellen, az örökbéke mellett szó­noklé és író elvtársak akkoriban épp olyan természetesnek találták, hogy bom­bával, puskával, gépfegyverrel öldököl­jék — ha hozzájutnak — ellenfeleiket, mint ahogy az orosz szovjet egyik legfőbb szívügye a Vörös Hadsereg. A vállalkozó szellemű Litvinov Párisban ütötte fel tanyáját, kiadta magát Ecuador köztársa­ság tisztjének, fölvette egy lett elvtársá­nak, Luthernek a családi nevét és tár­gyalni kezdett egy dán hadiszergyáros­sal, aki akkoriban a legjobb gépfegyvere­ket gyártotta. Puskák és töltények dolgá­ban a liégei Schroeder-céghez fordult és alkudozásait nagyban megkönnyítette az Internacionale akkori titkárja, a belga szociáldemokrata vezér, Huysmans — aki azóta Litvinov szerint „az orosz ellen­forradalmárok barátja lett“ — és Brouckére, aki ma ott ül Genfben, a Nép­­szövetségben. A Schroeder-cég német­­országi ügyfelei előtt Litvinov belgának adta ki magát, a cég képviselőjének, Karlsrruheban, ahol a töltényeket gyár­tották, a „belga“ Litvinovnak alkalma volt megismerkednie egy fegyvervásárló orosz cári bizottsággal, amelynek tagjai gyanútlanul barátkoztak a „belga“ meg­bízottal és kitűnő felvilágosításokkal szolgáltak neki bizonyos hadiszerek minő­sége dolgában A fegyvervásárlás aránylag könnyen ment, de hátra volt a dolgok neheze: az egyes gyárakból összeszedni a külön­böző hadi­szereket és jól megválasztani a kikötőt, ahonnan azokat útnak indítsák Oroszország felé. A szovjet leendő di­plomatája ezt is megoldotta: kinézte ma­gának mint legalkalmasabb országot, Bulgáriát és érintkezésbe lépett a mace­dón forradalmárokkal, akik közt hama­rosan rábukkant egy nekivaló emberre, Naum Tufekosievre, aki különösen a ma­cedón­­ terroristák hírhedt bombáinak gyártásában specializálta magát. Litvi­nov azzal az ürüggyel, hogy a fegyvere­ket az­ örményeknek szállítja, akik a macedón forradalmárokkal együtt felke­lést terveznek a közös ellenség, Török­ország ellen, megnyerte a macedón for­radalmárokkal összejátszó bolgár kor­mány beleegyezését A lealmozott hadi­­szerküldemények minden nehézség nél­kül eljutottak a várnai kikötőbe. A bol­gár vámőrök meg sem vizsgálták a vag­­yonoka, persze ezért megkapták a ma­guk baksiját. Most már az volt hátra, hogy a fegyvereket, eljuttassák a Fekete­tenger kaukázusi partjára. Litvinov el­utazott Fiuméba, ott mint Naum Tufek­­esiev fivére, harmincezer frankért meg­vásárolt egy jachtot. Őszig Várnában vesztegelt, mert közben Oroszországból gyéren érkeztek a pénzek, aztán végre elindult a jacht. De persze Litvinov nem­­ ült rajta,­­ a fegyvercsempészés kockázatait rábízta a kapitányra és a matróz-proletárokra. Nem is számított ÍRTA . LENDVAI ISTVÁN m­­egjj­ó ^ 7 7 jtvt fr ^ Izgalmas rendkiv&ti közgyűlést tartott a lötfaros Időfdrás "— — - — — —' — — Papén Ji Meteorológiai ^ átvette a bécsi Intézet jelentése: ----------------- ^ német követség Élénk déldél- vezetését — Bar­nyugati légáram- N§k 1 11LJ OK «Lsi H H H I H ‘ Wk B ___2 tkou az olasz­lás, nyugatról | W ^ fofl B 1^1 ■ ■ ■ I V angol-francia felkösödés, eset- i ll B Ifi B 1 ■ ■ HI IV I antant, vissza­t0élet cselekben*' XVI. évfolyam 224. szám + CSÜTÖRTÖK ♦ Budapest, 1934 október 4 ba"flmpolitika * Lapunk mai száma l® fillér

Next