Nemzeti Ujság, 1934. december (16. évfolyam, 271-293. szám)
1934-12-01 / 271. szám
/ Ribbentrop párisi tárgyalásaira UgybLa világ Időjárás Január» n Meteorológiai ^ hetedikén tesz a Intézet jelentése* ■■■ mmmHmm ____ _____ Népszövetség Kevés felhőzet, M 11? H M előtt a szerb-masir/fafíz^ ncifiir£/iséd fel, főleg ^ Zichy János megni,U9csö°6Í’en'SSé XVI. évfolyam 271. szám + SZOMBAT « Budapest, 1934 de Sísilter A. táplál — Hí Imrédy Béláné irányítja a magyar anyák segélyezését célzó Búzavirág-akciót A 83 éves Takahashi márki lett ismét a japán pénzügyminiszter Paul Claudelt jelölik a Barthou halálával megüresedett francia akadémiai tagságra Kovácsházy Vilmos tanácsnokot ünnepelték a Városházán harmincéves szolgálati jubileuma alkalmából Erdélyben ma senki sem alszik Ma éjjel senki sem alszik az erdélyi földön, virrasztanak a bánáti és bihari magyarok is, összeszorult szívvel és halálra szántan. A gyerekek fölsírnak a dajka ölében, az öregek sóhajtoznak a csúcsos tetejű székely házakban, eresz csikorgását, ablak rezzenését, messzi lábak közeledő-távolodó dobbanását lesik és fülelnek, mint az odúba szorult féreg. Ma éjszaka, míg üvöltöz a Nemere fönn a havason és orkán sivalkodik a rengetegben, gyantás szemű aggok reszketős suttogással mesélnek a dédapák véres éjszakájáról és az ablakokon túl, a szurokfekete éjből fölrémlik a nagyenyedi máglya kísérteties, rőt fénye... így várnak és virrasztanak a fegyvertelenek, az üzöttek, az őrzött lélekzetüek szerte az igába hajtott földön, remegve várják a virradatot e hazájukban hontalanok. Mert a virradat nekik nem a világosságot ígéri, hanem a sötétséget, az úgynevezett ,,revízió-ellenes“ tüntetést, amely bukaresti kormánykommandóra rohanja meg martalóc hadaival a magyarlakta ősi földet. Az aranyhimles diplomatafrakk szemérmetlen álöltözetébe bújó balkáni politikusok azt mondják, hogy ez csupán békés politikai tüntetés, semmi több: egy nép spontán megnyilatkozása a békebontó magyarok veszedelmes lázálmai ellen! De hogy milyen „spontán“ ez a megnyilatkozás, azt nagyon jól tudjuk mi és hogy milyen békés szokott lenni az ilyen tüntetés ott, ahol a román praktika és a román vadság, az európai civilizációnak e két gyógyíthatatlan ráksebe gennyed, azt bőrükön tapasztalták már szegény, kiszolgáltatott rabmagyarok. Óh, gyötrelmesen indokolt, százszor is indokolt az erdélyi, bihari és bánáti magyarság tehetetlen résenállása, amely nyitott szemmel várja a rázúduló taglót. Várja, éberen várja, de védekezni nem tud a hencegő gyávaság tombolásával szemben! A rendezés azonban — el kell ismerni! — elsőrangúan körült tekintő és főként kockázatmentes. Európa messze, nagyon messze van oda, sokkal messzebb, mint a térkép mutatja és a szegény magyarok nem tudnak visszaütni... Az iskolákban szünetet rendeltek e napra, a hivatalokban szintén, a közüzemekben mindenesetre, hogy a kaszárnyákról ne is beszéljünk. De a szünet csak látszólagos, mert szigorú parancs, hogy mindaz, ami szervezet, ami szervezettség és mindenki, aki a román államtól kapja a fizetést, vagy nem kapja, csak lopja, tartozik ott lenni a revízió-ellenes tüntetésen, szívének egész rangosztályba sorolt hevével, a sziguranca által ellenőrzött lelkesedésének minden tüzével, a „nyelvvizsga“ mindenkori lehetőségétől ébren tartott hevességével. E „spontán“ kitörése a népharagnak keveredik össze azután a szokásos ellenállhatatlan kitöréssel, amely velejárója minden ilyen tüntetésnek, ha azt a tüntetést az európai politika legfelelőtlenebb elemei. Bukarest államférfiai rendezik, így azután a tüntetésre megparancsolt kivonulással kezdődik, vezényszóra üvöltöző lelkesedéssel folytatódik, ablakbeveréssel, boltok kirablásával, öregek, gyermekek, asszonyok elpáholásával, magyar ifjak meggyilkolásával és székely házak fölgyújtásával végződik. Valamikor az európai civilizáció közvéleménye felhördült az örmények üldöztetése miatt,sós könnyeket sirt az indiai páriák sorsán és még napjainkban is föltűnő buzgalommal, az emberiesség szent nevében háborognak, mert jobb sorshoz nem is szokott boldogtalan négereket adnak-vesznek az afrikai tájakon. De azzal a minden rabszolgatartóst megcsúfoló vad kegyetlenséggel, amely a magyar föld ezer esztendős urainak jut osztályrészéül, e martiriummal, e kínnal, e megaláztatással, ez in-segiged senkisem-'Torodik! A hipokrita europeerkedés,a szemforgató wilsonizmus, amely ostoba elméletek, ideggyönge képzelődések, paralitikus ellágyulások kedvéért és perverz nerei dühének egy rohamában széjjel szabdalta a világot, nyomorult birkacsordaként hajtva évezredes kultúrnépeket akolból más akolba, ugyanez a képmutató, álszent „európai szellem“ évről-évre tűri, hétről-hétre, napról-napra váll vonogatva nézi mindazt az afrikai kannibalizmust, mindazt az abesszinai rabszolgakereskedelmet elhomályosító rabságot, amelynek szenvedő alanya az elszakított történelmi földek magyarsága. Ugyanannak a civilizációnak, ugyanannak az állítólagos népközösségnek, amely módot ad a királygyilkosok bafőlyb tenyésztőjének, a politikai gyilkosság legnagyobb bacillushordozójának, a szerb politikának arra, hogy kioktassa a világot a „politikai terror elleni védekezésre“, a politikai tömegterrornak olyan tombolását tűri, amelyre példa az emberiség legsötétebb évszázadaiban sem volt. A történelmi gondolkozásnak ezekután súlyosan revideálnia kell a maga megállapításait ezekről az állítólagos „sötét évszázadokról“, mert e sötéteknek elhíresztelt korszakok erkölcsi és szellemi világossága vakító a mi korunknak álruhás álcivilizációjához képest. Legsötétebb korszaki Ennél sötétebb korszaka nem volt és reméljük, már nem is lesz az emberiségnek! Az őskeresztények földalatti üregekben, katakombákban bujdokoltak, virrasztottak és várták a halált, várták a tigrist, amely keblüket kitépi a cirkusz porondján, várták a kereszt kinszenv hését és várták a megdicsőülést. Az elrabolt magyar földek lakosságának az őskeresztények mártiriuma jutott Az elrabolt ősi föld magyarsága a katakombák bujdosását a katakombák reszketését, a katakombák minden percben halálra szántságát gyötrődi végig. De hisszük, hogy e tengerszenvedés árán megy KÜLFÖLDI NAPLÓ Bécs, november 30. A szovjet most finom intést adott a kommunista párt irodalmi szekciójának, ne ünnepelgessék túlságosan az öngyilkos Majakovszki emlékét. Az 1917-es fordulat előtt Majakovszki beteg futurista költő volt, egyike azoknak a neuraszténiás, önimádó lényeknek, akik kávéházak sarkaiból kuvikolnak vészt és gyalázatot a világ négy tája felé. Ezek a Miajakovszkik széthulló létük minden hisztériáját s minden mérgét, az idegükben felgyűlt nagy bázisnélküliséget és irigységet egy a „világ sorsáért“ való hatalmas átkozódásban élték ki. Saját, személyes csődjükkel sivákolva tapadtak az általános bajokhoz. Mint azok a légyfajtáik, amelyek marhavész idején furcsa zizegéssel, csapatostul tűnnek fel, hogy a kihűlő test remegését izgalommal szívhassák magukba, mindig az erőnek, a kihűlő nagyobb és jelentősebb élettestnek pusztulását várva a „nagy változást“. Mikor a petrográdi középületeket a bolseviki párt élcsapata — a kronstadti matrózszázadok — szirénabugás s teherautók dübörgése közben megrohamozták, akkor Majakovszki az ő verseiben váratlanul és egyszerre átalakult a „nép lelkévé“. Ebből a par excellence irodalmi hiisztérikából s kávéházi kísértetből a „kozmosz gyújtózsinórja“ lett, mint ahogyan kollektív extázásában önmagát elnevezte. Benyargal a széles tömegek gyűlölethullámain a kremli főhadiszállásra, egy a hullám hátán sistergő, habzó és őrjöngő tajtékhoz hasonlóan — a saját életdühét a közhangulat gyulladt idegeibe csorgatva s háláit követelve minden „egyéni“ ellen, minden zseni ellen. Belerúg Dosztojevszkybe, aki a „kereszténység bohóca“ volt s Tolsztojt „vén, tenniszező hullának“ jelentik ki. Demjan Bednnij és Marienhof társaságában beletúrja magát az új rendszer testébe, mint a „nép zakatoló és t örök költészet dinamójának“ főcsavarja ahogyan magát nevezi, azzal a mazochista elégtétellel, hogy ő most ime, csupán egy csavar (habár főcsavar), hiszen soha életében nem volt rá reménye, hogy valami egész legyen; kiadható tehát a jelszó: halál minden szerkezetre, mely több volt s többnek érzi magát egy csavarnál. (Ami a bolsevizmus rendszerének egyébként kitűnő pszichológiai kulcsa). A ki nem elégített hiúság, egy szinte félelmetes „Dominations-Tried“ űzte Majakovszkit, midőn az TJ. R. S. S. hivatalos költőjeként, mint a megszállott fenevad üvöltött, a horda közérzetét védve, a tömegember eszményét hirdetve, Majakovszki volt egyik legnevezetesebb üvöltő az orosz éjszakában. Mindenen túl, leginkább a keresztény szellemiség izgatta Verseiben gúnyolta és átkozta Istent s a halhatatlanságot. Támadta az egyéni géniuszt és bájt, a fausztikus ember kikerülhetetlen s örök problémáit, amelyeknek kifejezője ő sohasem tudott lenni. Amelyeknek izgató magnsrendűségét gyorsan bele akarta fojtani az állatemberek kollektív semmijébe. De aztán ... Majakovszki, ha lehet mondani,váratlanul bámulatos inkonzekvenciáról tanúskodott. Ez az agitátor, aki költeményeiben feloldódott a boldog, hús- és betonszagú, problémát,tan és vegetatívközösségbe, aki ecetes fránnyal marta az „egyéni érzelmeket“, aki elegendőnek találta az egyéni létkérdés megoldásához azt a gyönyört, amit az „egyritmusú kollektív munkaországban masírozó, megelégedett robotosok“ éreznek, — ez a Majakovsaki egy szép napon főbelövi magát, a létkérdésnek ugyanazt a meglepő megoldását választva, mint akár Heinrich von Kleist, a szélsőségesen magában való lélek, romantikus és individualistaöngyilkos lett, mint egy exaltuált polgár. „Érzelmektől hajtva, elmúlt polgári századok betegségét utánozva , abszolút csődjét hirdetve a közösségben széttmállás boldogság-elméletének. Hatásában, példájában e cáfolat zord, egyszerűen lesújtó, de ugyanakkor nagyon logikus. Majakovszki mint a materializmuson felépülő Oroszorságnak prófétája — a saját öngyilkosága előtt két évvel — még nagyokat csípett Jeszszeninen, sáppadt, számom költőtársam, aki akkor lett öngyilkos. Hidegen bélyegezte meg Jesszenin „szentimitalizmusát“, mondván: szégyen, ha valaki a halálnak ilyen múltszázadbeli formájával mocskolja be egy észszerű közösségben élő, boldog kommunistív népnek az ideológiáját. .Tesszén int, kiis az állandó éhség és a GPU üldözése elől az akasztófa,kötélhez ,menekült, e ,szegény, szentimentális .Tesszén int általános meglepetésre épeit Majakovszki követte, a ..főcsavar“. független költői kudarc, megbukott kollektív“ színdarabja felborította benne a "boldoggá" lett ember észszerű világrendjét- Újra előbajtik az egyén, a szerencsétlen, meztelen, kidsérületlen és hiú ember -, az álarcok leválnak, a nemez is teljes. Amikor főbelőtte magát, vájjon mire gondolhatott? Miért élt, de méginkább: miért van az, hogy most mégis a halált keresik? Ki adott feleletet azoknak, akik megtanulták szavazni az ő verseit? írja BALLÁ BOIÍÍSZ SZOVJETKÖLTŐ Lapunk mai száma 16