Nemzeti Ujság, 1935. május (17. évfolyam, 98-123. szám)

1935-05-01 / 98. szám

V : A !''w* Ui ■' e Ragyogó pompa az uj országgyűlés megnyitásán Időjárás — — ■ — — - - — — — - _ tavai Északnyugati- ' ■ ftUlu­gymini sz­északi szél, _ ^ térus javaslatot változó felhő- Imk V Iff lm tett a szovjet­zet, fielyenkim Ai ilL^ JjSjlJO tiffi jffiLfl H lp f§f § H SB . '?’■ nek — Ui beosz■ s­si« nMIlLll 5J 15Au hőmérséklet ^ A Matuska nem kissé még^csök- XVII. évfolyam 98. szám + SZERDA + Budapest 1935 május 1 *@nusztr&VTM* ­Vitéz Petneházy Antal, az új kereske­delmi államtitkár Bálintffy István, a nyírbátori állami iskola igazgatója, Molnár János békéscsabai igazgató­­tanító és Szalay Lajos fertőszentmiklósi r. kát. tanító az Akadémia Wodianer-díjának kitüntetettjei A kormányzói beszéd jóleső érzéssel, megkönnyebbülten sóhajtunk fel: végre! Elhangzott a kormányzó beszéde, amely őszinte meg­nyugvást kelt az egész országban és véget vet annak a bizonytalanságnak, amely az utolsó időben az egész ma­gyar életre ránehezedett. Mert bizonytalanság és aggodalom ér­zése rakott fészket a lelkekben, ame­lyek hiába kerestek eligazodást. Min­denki tudta és ha nem akarta, akkor is tudomásul kellett vennie, hogy új fordulatot vett a magyar sors, új, ki nem próbált energiák vették kezükbe az irányítását, de senki sem tudta ha­tározottan, hogy a változás milyen értékeket formál át, vagy sodor vesze­delembe. Hallottunk általános kijelen­téseket felelős állásban lévő vezetők részéről, de ezek a nyilatkozatok igen sok kérdést válasz nélkül hagytak. Szabadon burjánzott a találgatás és nem lehetett ellenőrizni, hogy honnan származnak olyan hírek, amelyek az aggodalmat sokszor ijedtséggé szélesí­tették. Mint minden na­gyobb kialaku­lásnál, itt sem volt meg a teljes össz­hang a vezetők és a közlegények kö­zött, súrlódások, ellentmondások kö­vetkeztek s ezeknek mindig az érzé­keny és minden rezdülésre reagáló közvélemény adta meg az árát. Átes­tünk egy gyors, de heves és éles vá­lasztási kampányon, ahol a jelöltek nem mindig mérlegelték gondosan a nyilatkozataikat és a harc hevében könnyen elvetették a sulykot. A kel­lően meg nem fontolt, nagyhangú sza­vak széles hullámokat vertek és csak fokozták a bizonytalanságot, amellyel a magyarság nagy része a jövő elé te­kintett. Ennek a szorongató érzésnek vetett véget a kormányzó beszéde, amellyel az új országgyűlést megnyitotta. Úgy hullik ennek a beszédnek minden szava a lelkekre, mint a szikkadt, széltől szántott mezőre a friss májusi eső. Felüdülten és a megvilágosítás örö­mével hallotta az ország a kormányzó beszédét, amelynek minden szavában mélységes felelősségérzet, az ősi érté­kek védelme és a fejlődni, haladni akarás kemény elhatározása csendül. Ez a beszéd nem pontokba foglalt pro­gram, amelynek részleteiről lehetne vitatkozni, hanem irányszabása min­den politikai program számára és meg­jelölése olyan feladatoknak, amelye­ket egyetlen párt sem sajátíthat ki magának, mert közös vágyát és kíván­ságát foglalják magukban az ország egész lakosságának. Azok a szavak, amelyeket a kor­mányzó a békeszerződések által te­remtett nemzetközi helyzetről mon­dott, hűvösségükben, megfontoltságuk­ban és tárgyilagosságukban méltó ki­fejezői nemcsak a magyar nemzet vé­leményének, hanem azoknak a világo­san gondolkodó nemzetközi tényezők felfogásának is, amelyek valóban és őszintén kívánják a népek boldogulá­sát. A belső megújhodásról elhangzott kormányzói kijelentések valóban az erők gyarapítását szolgálják. Az olyan megújhodáshoz, amely a reális élet szükségleteinek a mértékét tartja szem előtt, amely nem a mindenáron való újítás hibájába esik és főképpen az ezeréves magyar alkotmányosság szellemében látni a fokozatos fejlődést, készséggel áll rendelkezésre minden magyar erő és iparkodik megvalósí­tani azt a célt, amelyet a kormányzó beszédében megjelölt: a megélhetést és méltányos boldogulást minden dol­gozó magyar számára. Éppen így megnyugtató és sok aggo­dalmat oszlat el a kormányzónak a gazdasági és pénzügyi természetű teendőkről tett határozott nyilatko­zata. A vezérlő elv: a nemzeti jövede­lem növelése, a pengő vásárlóerejének a fentartása, a reális költségvetési po­litika folytatása és a takarékosság ép­pen olyan általános kívánsága a min­denkori kormány politikájával szem­ben, mint ahogyan joggal követeli a közvélemény a munkaalkalmak terem­tését, a tőkeképződés előmozdítását, a hitelélet élénkítését és a hitelügyi szer­vezet egyszerűsítését Nemzeti fel­adattá tette a kormányzó azokat a kí­vánságokat is, amelyek a katolikus társadalom vezetői részéről hangzottak el először: az intézményes családvédel­met és az egyke elleni rendszeres vé­dekezést Igen sok felelőtlenül elhangzott szó foszlik semmivé a kormányzó nyilat­kozata után, amely a nemzeti birtok­politikát Széchenyi István bölcsesség­gel párosult önmérsékletével és min­ AMARYLLIS Különös kis társaság voltunk. Ellen­őrizhetetlen módon kerültünk a kis svájci diákvároskába, de abban már a dolgok mélyebb törvényszerűsége, isme­retlen vonzások ereje érvényesült, hogy gyorsan összebarátkoztunk. Lehettünk tizen, vagy tizenketten. A legfiatalabb Paola Pulin, az alig tizenkilenc éves kis furlan-olasz diákleány volt, a legidősebb Jean Francois Rapai­ Ile, francia akadé­mikus, huszonnégy éves, de minthogy bozontos szakállt viselt, vagy húsz évvel idősebbnek látszott Minden szabad időn­ket a közösen bérelt „tanyán“ töltöttük. A tanyán, amelynek számunkra rend­kívüli jelentősége volt, nem is tudok ki­térni az elől, hogy kis köztársaságunk államterületét leírjam. A diáknegyed egyik öreg és rozoga házában az ötödik emeleten hatalmas műtermet béreltünk. Az óriási ablak a kis folyóra nézett a műterem falai hét­nyolc méteresek voltak, menyezete ma­gas volt. Mikor Jean Francois, a festő és Johnny, az építész freskót rögtönöz­tek a menyezetre, alig tudtunk elég ma­gas létrát szerezni. A freskó különben a múzsákat ábrázolta félkörben csoporto­sítva őket szemben velük ugyancsak fél­körben a megszemélyesített emberi indu­latok: a szenvedély, az öröm, a bánat és társaik néztek farkasszemet. A tér kö­zepén szigorú fenségben a logika tró­nolt. A freskó kompozícióján hetekig vitatkoztunk és végre megállapítottuk a végleges formát amelyet mélyen szim­bolikusnak, majdnem korszakalkotó je­lentőségűnek tartottunk. A freskó domi­nálta a szobát. Meg kell azonban emlí­tenem, hogy a falak mellől a terem kö­zepe felé csillagszerűen elhelyezett óriási pamlagok nyúltak bele a térbe. Közöt­tük gyékényszőnyegek, bőrök, kisebb és nagyobb párnák hevertek szanaszét. Rendes ülőbútort, asztalt, méltóságunkon alulinak tartottunk volna alkalmazni, az ilyenféle nyárspolgári bútordarab tönkretette volna a tanya misztikus hangulatát. A faliakat szőttesek, színes metszetek, karrikatúrák, versek és kü­ ÍRTA. MÁRJÁS VIKTOR tönféle titokzatos emléktárgyak borítot­ták. Valamennyi között egy eredeti Ver­­haaren-kézirat volt a legszimbolikusabb és legnevezetesebb. Igen fontos, hogy a menyezetről öt villanykörtében végződő drót lógott lefelé, a lányok — négy volt közöttünk — a villanykörtéket lila, vö­rös, kék,­ zöld és fekete selyemrongyok­kal bugyolálták be, amitől a világítás­­tűszerű lett. Ilyen volt a ,,tanya“, ahol estefelé min­den nap összegyűltünk a különböző egyetemekről és akadémiákról. Vasárna­pokon az egész napot ott töltöttük. Volt, aki olvasott, mások beszélgettek, mu­zsikus barátunk hegedült, a mérnök ter­vezett, a költő itt és volt, aki semmit sem csinált, csak hátán fekve hevert és gon­dolkozott. Általában sokat gondolkod­tunk, aminek egyenes következménye volt, hogy sokat vitatkoztunk. Mondanom sem kell, hogy noha céljaink ideálisak voltak, nem szűntünk meg borús hom­lokkal és keserű dühvel ostorozni a vilá­got. A tanya légköre tehát átmenet volt valami vészterhes anarchia és önképző­­köri romantika között. Világosan emlékszem, hogy a tragédia egy derűs tavaszi vasárnapon történt. Akkor is, mint rendesen, ott töltöttük a délutánt. Az alkonyat már leszállt, a színes rongyokba burkolt villanylámpák a szokottnál is misztikusabb színeket árasztottak. A napfényes, áradó tavaszi délelőtt valamennyiünket elbágyasztott, de egyébként is merengeni való alkonyat volt és bánat leselkedett a zugokban. Ke­veset beszéltünk, halkan, puhán szitált a szó és mindig újra csend lett. Már na­gyon megnőtt közöttünk a csend, amikor Amaryllis megszólalt: — Amaryllis most száll, repül... Ama­ryllis felhő. Nem is csodálkoztunk ezen. Amaryllis már annyi minden volt, miért ne válha­tott volna felhővé? Különben is sűrűn voltak különös dolgai, még nálunk is bolondosabb volt. Most is, hogy egyik kereveten kezeit feje alá téve háton feküdt, hófehér arcából szinte foszforesz­tálvá­ csillantak elő a szemei. Törékeny kis virág, az apja pomerániai földesúr, a­z anyja nagyon északi szláv. Többet nem is igen tudtunk róla, hacsak azt nem, hogy örökké hazudott. Később rájöttünk, hogy nem is hazugságok ezek, csak ismét­lődő játékai egy gyöké­rtelen fantáziának. Mikor kitalálta a maga számára az Amaryllis nevet, napokig boldog volt, játszott, nevetett. Meg kell jegyeznem, hogy Amaryllis abban is különbözött a többiektől, hogy semmit sem csinált, csak lázasan tervezgetett. Egyszer eszébe ju­tott, hogy orvos lesz. Felcsapott mediká­nak, néhány hétig lelkesen hallgatta a tudós professzorok előadását. Azután át­vonult a történelmi intézet levél­tárába és nagy titokban valami tudományos kutatásba kezdett. Később a zeneművé­szeti főiskolám iratkozott be, majd nyel­veket, legutoljára filozófiát tanult. Ha okosan akartunk beszélni vele, titokzato­san mosolygott, mint egy filigrán és majdnem fekete Mona Lisa. — Felhő vagyok. Szállók... szállok át a falakon... A ház felett ... át a fo­lyón . . . túl a mezőn... most... most... valami nagy hegy fölé értem ... Most felhőnővérekkel találkoztam__ milyen különös... milyen jó érzés felhőnek lenni. A halkan csendülő gyerek hang átitatta a szoba levegőjét, már-már terhes volt a monológ, de szólni senki sem mert. Amikor azon kezdtem gondolkozni, hogy az ilyen halk és monoton hang olyan bénító, mint valami újfajta gáz. Láthatatlan, megfog­hatatlan, de beleévődik az­­ ember idegeibe. — Amaryllis száll... Igen... Most valami város fölött vagyok ... Kicsit megsebzett egy felhőkarcoló... Egy kis felhőgyolcs leszakadt­­rólam... jönne utánam, de elmarad... Szegény... Ezüs­tösen süt a ho-M...» Megcsillannak a folyók, a tavak. Feketék... nem is feke­ték, kékek a hegygerincek ... Most rajtam is megcsillan abhold . . . — T­e_ Amaryllis ... hagyd abba, kérlek, — szólalt meg­ kérlelő hangon a hosszú Stahlenberg, aki botanikus volt. Amaryllis egy pillanatra kinyitotta szemét, azután folytatta tovább. Külö­nös felhőjárása közben elhagyta Svájcot. Lapunk mai száma 16 fillér

Next