Nemzeti Ujság, 1935. május (17. évfolyam, 98-123. szám)

1935-05-25 / 119. szám

Fülöp hesseni herceg és Kerrn német birodalmi miniszter Buda­pestre érkeztek .Vitéz Makray Lajos óriási sikerrel mu­tatkozott be a Házban Somerset de Chair, a világhírű angol publicista könyvet írt az ifjú Napóleonról . V ? ***** i Megegyezés Génfben az alasz-abessziniai k Időjárás —­­ —­­ Szombaton Jl Meteorológiai ^ ^ 'tárgy­alja ft a ma-Intézet jelentése ^ Aaé gyár-jugoszláv szerint várható : HEBST IB Bi sa» ügyet — Göring Élénk délkeleti, lak 1 MLJ HJm WB WLA H M I I I flk^ M M V porosz minis/.­majd délnyugati 1 Mpi ||H M H Bj HI Hkm/l| W SS* ter­ínök és fele­szél, délnyuga- | ^£3 §|| ||1 S3 19 1 BB 9 i | IV H sége Budapestre to"zival?v?s 1 IJLés v Ml Ml esők, 71 hómér* |*észvét Mattya­séklet^nem vál- XVII. évfolyam 119. szám + SZOMBAT + Budapest 1935 május 25 ^temelésé10*0 Gömbös bejelentette az érdekképviseleti reformot Gyorsan a titkost! .Vájjon miért haragszik a képviselő úr? Miért csapkodja a másik a padot vele szemben, mit vétett a szónok, hogy egyszerre úgy záporozik rá a közbe­szólás, mint a gépfegyvertűz? Miért e nagy hűhó, izgalom és kiáltozás, amely szinte óránként felveri a költségvetés tár­gyalásának különben nyugodt és figyel­mes csendjét? Méltóztassák utána nézni: tíz közül kilencszer a titkos választójogért. Azért haragszik a fiatal az öregre, mert elgáncsolta. Az a bűne a baju­szosnak a csupaszképűvel szemben, hogy elalkudta. Arról tárgyal kint a folyosón két pártvezér meghitt beszél­getésben. Annak a csalhatatlanságát bizonyítja meggyőzően az egyik, sür­gősségét a másik, feltételeit a harma­dik, veszedelmét a negyedik, múltját és jövőjét majdnem valamennyi. Olyan ez a titkos választójog a magyar politi­kában, mint a testben lappangó méreg­anyag, néha észre sem venni, néha ott üt ki, ahol a legkevésbbé várják. Agi­­tációs eszköz, pártprogram — minden párté — örök sérelem forrása, bajok keverője, izgalmak fokozója, vagy já­tékszer néha az ügyes és ravasz, egé­szen más célokat kereső politikus ke­zében. Miért mindez? Mert nincs! A meg nem lévő titkos választójog okozza mostanában a legtöbb bajt. Ha volna titkosság, abban a pillanatban megszűnne minden kavargás körülötte s azok, akik ezt használják fel eszköz­nek, vagy ürügynek a magyar politika vizeinek a megzavarására, más vi­­harágya után volnának kénytelenek nézni. Azok pedig, akik jóhiszeműen és meggyőződéssel követelik, megnyugod­nának és teljes erejüket más, a kor­mány által is olyan fontosnak ítélt gazdasági és szociális célok munkálá­­sára fordíthatnák. A teendő tehát önként kínálkozik: meg kell csinálni. Lehetett volna itt vitatkozni arról, hogy éppen most, ezekben az időkben szüksé­ges-e, alkalmazh­at­ó-e a titkos választó­jog. De ezen már túl vagyunk. Min­denki helyesli, követeli, kívánja. Egy­előre, igaz, van parlamentünk, amely csak nemrég választódott meg s amelyre nagy munka és nehéz feladatok vár­nak. Ezeknek a feladatoknak az elvég­zéséhez időre van szükség és ezt az időt senki sem akarja megzavarni újabb választással. Az ellenzéki pár­tok sem az új választást sürgetik, ha­nem a titkos választójogot. Ahhoz a munkához, amely a kormány négyéves tervében foglaltatik, amelyet a folyton rohanó és változó idő szab a törvény­­hozás elé, teljes odaadásra, nyuga­lomra, higgadtságra s a mérgező anya­gok tökéletes elvonására van szükség. Csinálják meg hát, tárgyalják le a tit­i­kos választójogot s abban a pillanatban megnyugosznak a kedélyek, nem lesz többé állandóan visszatérő követelés, szemrehányás, izgatószer a titkosság hiánya. Annyit tárgyaltak, tanácskoz­tak róla, hogy a javaslat előkészítése — megfelelő biztosítékokkal — már nem okozhat különösebb gondot. A pártokkal meg lehet egyezni, hogy gyorsan és simán átengedjék a javas­latot, még az az aggodalom sem merül­het fel, hogy a titkosság tárgyalása túlságosan hosszú időt venne igénybe a képviselőház munkaidejéből. Talán belemennének a képviselő urak abba is, hogy szabadságidejüket megrövi­dítsék. A miniszterelnök pénteken pártja fővárosi nagygyűlésén érdekes és fon­tos bejelentést tett. Az érdekképviseleti törvényt — mondta — letárgyalta a mai minisztertanács, holott csak két év múlva lett volna esedékes. Miért nem lehet ezt a kivételes sürgősséget a tit­kos választójogra is alkalmazni? Tud­juk, hogy a négyéves terv szerint az alkotmányjogi javaslatok csak később kerülnek sorra. De az érdekképviseleti reformmal már kivételt tett a kor­mány. Ez a hajlékonyság a titkosságot is kiemelheti a négyéves terv végéről, előterjesztheti a képviselőházban és vé­get vethet egy áldatlan, mindig vissza­térő villongásnak. Az a titkos választó­jog, amely az elengedhetetlenül szűk- A NYÁR VÉGE PÁSZTOR JÓZSEF Egy barátom beszélte el, — aki csinos, érdekes férfi, volt — olyan, aki sikere­ket szokott elérni a társaságban. — Talán öt éve, hogy nagyon vágy­tam a tenger, a virágillat és csend után. Az idegeim elernyedtek a fővárosi ro­botban. Fáradt, közömbös és szórakozott voltam. Az orvosomhoz is elmentem, aki azt mondta, hogy semmi bajom sincs, de feltétlenül pihennem kell. Az Adriai-tenger egyik, babér- és mag­­nolia-fák között elrejtett üdülőhelyét választottam, ahol egész fiatal korom­ban voltam valamikor. Elhatároztam, hogy senkivel sem fo­gok ismerkedni. Nagy csomó könyvet csomagoltam be utipadgyászomba. Gon­doltam, hogy a kora reggeleket csendes sétákkal töltöm. Azután fürdök és a kis, sziklás öbölben kifekszem a napra. Ebéd után jó nagyot pihenek s alkonyat felé félrevonulok a hotelhez tartozó hatal­mas park valamelyik sötét zugába s nekifogok egy szép könyvnek, valami finom költői alkotásnak, amit a főváros zakatolásában nem tudtam soha elol­vasni. Reggel a megérkezés után neki akar­tam fogni programomnak és már előre örültem, hogy megkezdhetem a lustál­kodást, mert a fejem még zúgott a vo­nat dübörgésétől. Lementem a terraszra, ahol a leeresz­tett ernyő alatt már reggeliztek. Egy üres asztalhoz ültem, kértem a reggeli­met és fásultan néztem körül. A harmadik asztalnál nagyobb társa­ság ült. Lehettek vagy tizenketten. Nem sokat hederítettem reájuk, de éreztem, hogy a boldog életkedv örömhangjai csengenek fel az asztalnál, ahol egy bá­jos, ezüstfehérarcú, előkelő testtartása, idős hölgy trónolt, pár fiatal nő, férfi és egy csomó növő gyerek társaságában. Alighogy a kanalamat belemerítettem a kávémba, egyszerre ismerős hangot hallottam, a szomszéd asztalnál egy hölgy felállt s a nevemet kiáltotta: — Hát észre sem vesz? Felálltam. Az asztalhoz mentem s tő­lem telhető kedvességgel mentegetőztem, mire a hölgy — akit valamelyik társa­ságból ismertem — néhány kézmozdu­lattal bemutatott az asztalnál ülőknek. Nem lehetett semmit tenni. Pár pilla­nat alatt ott állt már az asztalon a ká­vém, a hozzátartozó kaláccsal, vajjal és tojással. Egyébként a társaság nagyon kellemes volt, a nagymamától lefelé. Az én elképzelt magányos pihenésem­ből semmi sem lett. A szűk, kis öbölben folytatódott az ismerkedés, mert a sok tagból álló familia mindent elkövetett, hogy akik valamit értek, azoknak bemu­tasson. Mit mondjak: este, a vacsoránál már köszönnöm kellett a miniszteri tanácsos úrnak, egy középbank vezetőjének, a bécsi gyárosnénak és tűzről pattant leá­nyának. A feketémet este már a képviselő asz­talánál ittam meg, aki gyönyörű szőke feleségével ült a vacsoránál. Attól kezdve, amikor megérkeztem, napr­ól-napra végi­géltem a tengerparton való fürdőzésnek kedves izgalmait és örömeit, amelyek gazdagon kínálkoztak a festői partvidéken. Egyik nap motoros kirándulás egy közeli szigetre, ahol a Velencéiek korából való komor falak és tornyok, szárnyas-oroszlános címerrel díszített, sötéten ránk meredő kapualjak fogadtak. Vagy lampionokkal díszített, szerenádos hajóséták az öbölben. Néha vad vitorlázások, máskor egy közeli ho­telben parádés estély. Nyugtom egy pil­lanatig sem volt. Mindenkit ismertem már és csak tő­lem függött, hogy a nyár és a tenger varázsa érzelmi téren is érezteti-e hatá­sát, de megvallom, soha sem kerestem a könnyen meginduló és hamar bealko­­nyodó fellobbanásokat. Egyetlen egy nő volt még, egy fiatal, szomorúarcú leány, akit nem ismertem, pedig mindennap láttam. Reggelenként ott hevert mindig, néha egyedül, néha beteg édesanyjával egy hatalmas céd­­rusfa alatt. Rendesen olvasott és csak akkor pillantott fel könyvéből, amikor mellette mentünk el. A tekintete mély, bársonyos volt. Valami busongó meleg­séget szitált a lelkembe, de tovább nem tudtam foglalkozni vele, mert nagy tár­saságom akaratlanul is elterelte a figyel­met róla. Mégis egyszer megkérdeztem, amikor egy asszonnyal ballagtam pizsamában a parkon keresztül a tenger felé. •— Ki ez a leány? Az asszony hirtelen rámpillantott. — Olyan nagyon érdekli? — Nem... Csak azon csodálkozom, hogy senkivel sem érintkezik. — Az édesanyjával van, aki állítólag nagyon beteg. — Érdekes, finom arca van. Az asszony összehúzta a szemöldökét. . — Lehet, de ezt itt még senki se vette észre. Itt, ahol annyi életvidám, szép asszony van. És m­ár abba is hagyta. Napernyőjével a tengerre mutatott: — Nézze. Most megy Fiume felé a velencei hajó. És még néhányszor lépegettem el mel­lettük. Egyszer észrevettem — még senki sem volt a­ parkban —, hogy a leány egy pici illatszerész üvegből az ujjaira csep­penti a kibuggyanó illatszert és végtelen gyengédséggel a beteg asszony homlokán és arcán végighúzza az ujjait. A hangját is hallottam, amint édesen belecsendült a napfényes reggelbe: — Akarsz még, édesanyám? A lépéseim mellettük roppantak meg L­apunk mai száma 16 fillér

Next