Nemzeti Ujság, 1935. június (17. évfolyam, 124-146. szám)
1935-06-19 / 138. szám
r ■*-**■* is .'VV Londonban megkötötték az angol-német flottaegyezmémtt v *JUtlag Időjárás — ~ " - — — — ^ Fey Délnyugati lég- ^ \ ^ belilgyminiszter» áramlás» 71 felm omb whmmbhh hmf mimimmmumu^a fT iS m e r t e 110 a kösödés belet Ilik WiII^^VhSL ESI li W iSHI Spendi Alusztria felé terjeszke• Af11 mMM MM Hmil U M Hi H NJ szervezetét -Szmerénlegecsen XVH. évfolyam 138. szám 4 SZERDA 4 Budapest 1935 junius 19 tölése követelé- Gróf Károyi Gyula nagy feltűnést keltő beszédet mondott a felsőházban Henry Bergson, a világhírű francia gondolkozó megtért Paksy József, az új magyar zeneszerző operettjét pénteken mutatja be a Királyszínház Lukavecz Ferenc nyerte a Duna motorcsónakbajnokságát Gazdaadósság és kényszeregyezség hrja: dr. Radics László A gazdatartozásokra vonatkozó végleges kormányintézkedéseket már hosszú idő óta várja a gazdaközönség. Akár kis-, akár nagybirtokosról van szó, súlyos terhek alatt roskadozik. Mióta a gazdavédelem és a föld terheinek rendezése tárgyában megtörtént az első kormányintézkedés — tehát 1931 tavasza óta — ez a kérdés sok fázison ment keresztül. Nagy általánosságban természetesen könnyítettek ezek a rendeletek a gazdák helyzetén, de ha pontosan megállapítanánk, hogy a gazdavédelem jegyében lefolyt e négy év alatt, minden kormányintézkedés ellenére hány birtokot árvereztek el és ezáltal hány magyar gazda vesztette el exisztenciáját, akkor megállapíthatnánk, hogy mindezek az intézkedések csupán fékező hatással voltak a nagyarányú gazdapusztulásban. Végleges megoldást nem hoztak. De nem is hozhattak. A végleges rendezést elsősorban a nemzetközi vonatkozások hátráltatják, lévén a gazdák tartozásai szoros összefüggésben az országnak, illetve a pénzintézeteknek a külfölddel szemben fennálló adósságaival. Ezek rendezése pedig valamelyes új, végleges nemzetközi valutaegyezmény megkötése előtt nem intézhető el. A gazdatartozások e rendezetlenségének, illetve az adósvédelmi intézkedéseknek a másik súlyos oldala azonban az, hogy a föld hitelképessége ezek következtében úgyszólván megszűnt. Megállt a földhitel, nincs jelzálogkölcsön évek óta s ha van is szórványosan, az is inkább a személynek, mint a földnek szól. Hogy a hitel teljes megszűnése s ezzel a termelés javítása, fejlődése megakasztása éveken át mit jelent az ország legnagyobb termelési ágában, ez a kár szinte felbecsülhetetlen. Keserves vergődő félmegoldás volt eddig minden intézkedés az adóst és hitelezőt egyaránt védeni óhajtó s e két érdeket átmenetileg is egyensúlyban tartani óhajtó pénzügyi kormányok részéről. Közben természetesen felmerült a gondolat s ennek hatása mind erősebben érezhető, hogyan lehetséges az, hogy ebben az országban minden foglalkozási ág szabadulhat kényszeregyezség révén az erejét meghaladó terhektől — akár a rendkívüli pénz- és értékviszonyok folytán állottak elő ezek, akár egyéni hibából, vagy rossz spekulációból származnak — csupán a gazda nem. Mindenki rendezheti magát és új egészséges alapra fektetheti exisztenciáját, csupán a magyar ősfoglalkozást űző magyar gazda van hátrányos helyzetben. Ennek elvi akadálya telekkönyvi jogrendszerünk és a telekkönyvi rangsor kérdése. Ehez hozzányúlni természetesen igen nehéz, mert ha ebben az irányban helytelen intézkedés történik, vagyis a telekkönyvi rangsor elevén sérelem esik, akkor a földhitel kérdésének eddig bevált rendszerén súlyos csorba szenvedne, de a földhitel jövő lehetőségeinek alapjait is megingatnánk, hiszen ki hiteleznie, ha telekkönyvi biztonsága kétessé válhatik. Roppant felelősség tehát erre precedenst csinálni. Tenni pedig mégis kell valamit, sőt nézetem szerint éppen ebben az irányban, a gazdatartozásoknak egyezség útján való rendezése tárgyában kell történnie a következő kormányintézkedéseknek, a telekkönyvi helyzet legminimálisabb sérelme és a hitelezőkre való minél kevesebb kényszer nélkül. Erre már meg is érett a lélektani helyzet — a hitelezők részéről is. Arra nézve, hogy a gyakorlatban hogyan alakulhat ki a doolg, legyen szabad saját tapasztalataimra utalnom. Egyik dunántúli pénzintézet 1932. és 1933. évben összehívta fizetésben elmaradt adósait és azok összes hitelezőit, egyezkedő tárgyalásokra és kérte a Földteherrendező Országos Bizottságot, hogy egy megbízottját küldje ki a tárgyalások vezetésére. Nekem kellett a FOB megbízottjaképpen ezeket a tárgyalásokat vezetni, így hosszabb időn át konkrét tapasztalatokat szereztem az ilyen egyezkedési tárgyalás hangulatáról és az ez után elérhető eredményekről. Ezekre a tárgyalásokra meghívták mindig az adós falujabeli jegyzőt vagy bírót is és én a következő eljárást követtem. Mikor megállapítottuk, hogy az öszszes hitelezők jelen vannak, elsősorban is adós, hitelező s a jegyző együttes nyilatkozataival megállapíttattam az adós birtokának mai tényleges értékét. Mikor ezzel kontradiktórius eljárás alapján tisztába jöttünk — például ötezer pengősben állapítottuk meg az értéket — akkor az ezen összegen felüli hitelezőkkel elismertettem, hogy ők már nem találnak fedezetet adós vagyonában. Ezt a fenti eljárás után ők maguk is kénytelenek voltak elismerni s ezzel közöltem velük, hogy az ő követelésükkel már nem is foglalkozunk. A BŰVÉSZ Tartarini bűvész volt. Nem mindig Tartarini volt a neve és nem is a bűvészet volt az első foglalkozása ... De most még e néven nevezte magát és a bűvészségtől sem szakadt el örökre. A nyári melegben kezdet és vég nélkül ült a ligeti padon. Egy porosodó vadgesztenyefán kívül semmi sem volt élő a közelében, kis fekete kézitáskája fáradtan bóbiskolt mellette a padon, azon is látszott, hogy nem jött, nem megy, csak céltalanul várja, mi történik a gazdájával. Ennek a kietlenségnek az volt az oka, hogy Tartarini hiába bűvészkedett, már jó ideje az volt a tényleges állapota, hogy munkanélküli. Két hete még Orosházán vendégszerepelt, sajnos, nem nagy sikerrel, azóta nem sikerült semmi. A munkanélküliséget mindig a bánat és az enyészet szellője lengi körül, a munkanélküli bűvészség pedig minden más munkanélküliségnél szomorúbb és van benne valami tragikomikum. Tartarini kissé rádőlt a pad támlájára, egyik karjával át is ölelte a padot éppen azon a helyen, ahol hatalmas szív volt belevésve. Tartarini mégsem volt elkeseredett. Nemcsak azért nem, mert állás lehetősége villant fel a láthatáron, hanem azért sem, mert lírai dolgokban teljesen tehetségtelen volt. Ami az állást illeti ... hát olyan se jó, se rossz. Nem is biztos. Ha sikerül, majd meglátjuk... — gondolta magában. A bokor mögött húzódó körönd felől gyermekhang hallatszott. Hamarosan egy páresztendős kisgyerek totyogott Tartarini felé- A nagy igyekezetben megbotlott, elesett. Ahogy felvisított, ott termett mellette a nevelőkisasszony, de hiába csitította, a kisgyerek keservesen zokogott. IRTA: MÁRJÁS VIKTOR Tartarini kedvesen komikus lépésekkel közeledett a gyerekhez, nagy hókuszpókuszok közben felvette és pillanatok alatt eltüntette a kisgyerek labdáját. A gyereksírás szepegésre halkult, a második mutatványnál már el is állt, a kisgyerek hálásan mosolygott. A kisasszony megelégelte a „szórakozást“ és elcipelte a gyereket. Tartarmni mélyen meghajolt és könnyű léptekkel megindult a város fölé. * Az uraság felbajtatott a Svábhegyre, a cselédség magára maradt. Nyár volt, esteledett és a langyos déli szél lustán terelgette a fűszertelen vasárnapi hangokat. A kertész nagyot fújt maga elé: — Hű, de jól volna ezt a meleget eltenni télire-A szobalány nevetett. — Üljünk ki a kertbe — indítványozta a szakácsnő. — Csakugyan. De adhatnál anyjuk egy kis spriccert is — kapott az alkalmon a kertész. Felkerekedtek, mindenki kerített valami ülőszerszámot, a kertészné italt hozott és körülülték a kerti asztalt. Lassan indult meg a beszélgetés. Pista, az uj inas, csak hallgatott. Két napja vette fel az uraság, még nem tudta mi a rangja, most először barátkozott a többiekkel. Ahogy fogyott a bor és nőtt a szó, ő is magára talált és egyre csipősebb tréfáin a többiek jókat nevettek. A kertésznek nagy kedve támadt, virtuskodott, egy marokra kapva, lába végénél emelte magasra a nehéz kertiszéket. Azután meg poharakat épített egymás tetejére. A kertész büszkesége egyre jobban dagadt, hogy ilyen kunsztokat tud. Pista csak mosolygott. De ahogy csendben ült, vékony ujjai olyan nyugtalanul doboltak az asztalon, mint ahogyan az ideges paripák kapálnak. Az ölébe eresztette a kezeit, mintha nyugtatni akarta volna őket, de ujjai nem engedelmeskedtek. Polipszerűen gyűrűztek egymás körül, kötözgették a levegőt. Nem állta tovább: — Szép, szép, Feri bátyám — de én is tudok egyet-mást — szólt a kivörösödött kertészhez, már fel is állt és jobbra-balra meghajolta, széles mozdulattal elővette a zsebkendőjét. Azután elkérte a szakácsnő jegygyűrűjét, amelyet a termetes hölgy mint egy régi és beváltatlan ígéret zálogát, csak nehezen adott oda. Azután gyorsan történt minden. Pista a gyűrűn keresztülhúzta a zsebkendőt, két csücskét csomóba kötötte és az egész fehér gombolyagot belegyömöszölte a kertész markába. Néhány bűvös szót mormogott, a kezével a kertész felé suhintott és mikor az kinyitotta a markát, a zsebkendő benne volt, de a gyűrű sehol. — Ez már ördöngösség, mondta némi irigységgel a kertész és valamennyien helyeslően bólogattak. Pistának tetszett a siker, uj és uj mutatványokat művelt, mindennel történt valami, ami a keze ügyébe került. Pista feltúrt ingujjakkal úgy állt már ott a saját növekedő árnyékán, mint valami varázsló. Lassanként elérkezett a vacsora ideje s mikor ezen is túlestek, még beszélgettek egy kicsit, azután 11 óra tájban a szakácsné felállt. Holnap is van nap — mondta, nagyot ásítva és felcipelte magával az előszobaszéket. A többiek is elcsendesedtek. Harmadnap délelőtt a méltóságos aszszony becsöngette a szobalányt, halkan néhány szót váltat veje.Néhány perc múlva megbéntult alavillában minden múlva, mindenkit megdermesztett a hír, hogy a méltóságos asszony gyémánttűje eltűnt. Mindenki keresni kezdte, felkutattak Lapunk mai száma 16 fillér