Nemzeti Ujság, 1935. augusztus (17. évfolyam, 173-197. szám)

1935-08-02 / 174. szám

vs i \\ ^1* . ( 'lEk * 4 * ■ *** Teljes heti rádióműsor-metléktei időjárás — - _ - - — — - ^— * frfnrrrrr'T­i*T Ti Meteorológiai ^ követe­ti a ma­ttit étet Jelentése — ^ gyár fegyverke­i a Nülff lL 11 u&trssz vs&sssük ill jflf J\i ■ UJ\30U vagy zivatar. M A­r­r­ték a németlOOO Vábi^emelkediV XVII. évfolyam 174. szám + PÉNTEK + Budapest 1935 augusztus 2 mfosz tilalmat­' Ifj. Horthy Miklós, a Magyar Úszó Szö­vetség elnöke nevével új nemzetközi vizi­­póló Kupát alapítottak r A kis Kyneh fiu, aki Londonból repült Budapestre, hogy Bagdadból jövő szülei­vel találkozzon A nyugalomba vonuló dr. Pétery Ödön államtitkári címet kapott Tatarescu román miniszterelnök lemond Akik árnyékoktól vacognak (B. I.) Sok földi gyarlóságot olvas­tunk már szerb, román, cseh szomszé­daink fejére, de azt még mi sem mer­jük kétségbevonni, hogy vannak feltűnő jó tulajdonságaik is. Például az, hogy igen kifejlett a memóriájuk. Félév­ezred alatt sem tudják nekünk elfelej­teni, hogy a bőrünket vásárra vittük őerettük a várnai vérfürdőben, amely­nek évfordulóját hagyományaihoz ra­gaszkodó nemes nép módjára üli meg az idén a bolgár nemzet. A bolgár ke­gyelettel emlékezik meg a várnai csa­táról és meg is hívta az ünnepségre mind az érdekelt, a múltjuk ezernyi emlékével érdekelt többi népeket. De sem a cseh, sem a szerb, sem a román nem hajlandó fejet hajtani a várnai kőobeliszk előtt, mert e csata hőse, fe­jedelmi áldozata, vértanúja, I. Ulászló magyar király volt. Nemzetségére, fa­jára nézve ugyan szláv és nem magyar, de első szent királyunk koronáját vi­selte és ez éppen elegendő ahhoz, hogy az európai civilizáció örökbe fogadott velencei félévezred után sem múló gyű­lölettel gondoljanak reá. Egy régi, de nagyon jellemző anek­dota jut az eszünkbe. Két úriember sé­tál az utcán, mikor szembe jön egy har­madik. Ez a harmadik közelükbe érve dühösen megtorpan, összeráncolja a homlokát, lesüti a szemét, az ajka meg­mozdul, mintha a fogát csikorgatná, azután nagyhirtelen átvág a túlsó ol­dalba. „Mi ez? — kérdezi az egyik úr. Előled ment át a túlsó oldalra?“ A másik mosolyogva felel: „Igen... De meg kell érteni, barátom és nem sza­bad rá haragudni, neki ugyanis nagy oka van erre: egyszer, sok évvel ezelőtt megmentettem az életét és becsületét. A pénzemmel még most is tartozik.“ Az előbbi, aki a kérdést feltette, megértően bólintott. Mint aki ezek után nem talál semmi különöset abban, hogy a nyájas­nak éppen nem mondható idegen oly mogorva arccal kerülte ki őket... Mi sem tudunk felháborodni, csak a művelt szel­lemű nemzetek fölényes mosolyával té­rünk napirendre a románok és szerbek e penetránsan balkáni lelkisége fölött. A régi francia közmondás szerint min­dent megbocsájt az, aki mindent meg­ért... Mi, is megértjük, hogy akik a történelmet oly szívósan, oly vakme­rően, oly szenvedélyesen, oly szemér­metlenül és oly eredményesen hamisít­ják napjainkban, nem szívesen néznek szembe a történelemmel. Fél évezred előtt az áldozatrakész magyarság ide­gen érdekekért áldozta fel magát a vár­nai vérfürdőben. Néhány hónappal előbb kötöttük meg a szegedi békét Murád szultánnal és megkaptunk tőle mindent, amit kaphattunk. Sokkal töb­bet, mint amit fegyverrel nyerhettünk volna: évtizedes békét, váltságdíjat a foglyokért, egész Szerbiát, fennhatósá­got majdnem a Fekete-tengerig! De Európa akarta, hogy tépjük széjjel ezt a szerződést, mondjunk le önzetlenül a magunk érdekéről, ragadjunk fegyvert újra, áldozzunk töméntelen vért újra, vállaljunk élet-halál kockázatot újra azért a nyugati civilizációért, amelyet csaknem egy évezreden keresztül védel­meztünk a testünkkel, amelyért kipuszt. GYERMEKKOR ENDRŐDI BÉLA Földszintes ház kapu mélyedésébe be­húzódva szakállas, szelidarcu, lobogó nyakkendőjü férfi áll. Lóden­ ga­llérját levetette s abba két kis gyereket pólyált bele, akik még igy se dideregve állnak a léghuzatos kapualjban. A férfi idege­sen kémlel ki a zuhogó záporba, amely elől gyermekeivel a kapualjba menekült. Végül arra csattog egy üres frakker s a férfi intésére odakanyarodik a ház elé. A lódengallérba pólyáit gyerekcsomag fel­kerül a kocsira, a férfi is utána ugrik s odakiált a kocsisnak: — Sikátor-utca, Schlosser-ház! Ez az első mondat, amire gyerekko­romból emlékezem. A mondatot az édesapám mondta , a lódengallérba bugyolált gyerekek mi vol­tunk, én és bátyám. Valószínűleg a mennydörgés, a villám­lás, a zápor, az őszi viharnak kisgyere­kek számára mindenesetre ijesztő külső­ségei vésték ilyen erősen az emlékeze­tembe a mondatot, miután sem korább­ról, sem későbbről egyetlen elhangzott szóra sem emlékszem ez időpont körül. Valami zűrzavaros jelenet rémlik még: esti órában, lámpafényes szobából be­tuszkolnak bennünket, gyerekeket egy másik szobába, sírás, izgatott és ijedt szavak hallatszanak. Lehet, hogy az édesanyám halt meg akkor ... Ezután évek telnek el sötétben, minden emlék nélkül. Következő kép: vonaton érkeztünk egy hatalmas üvegcsarnok alá, a perronon apám várja a vonatot, leszed bennünket gyerekeket a kocsiból, aztán zörgő kon­flison hajtatunk ki a pályaudvarról. Olyan kicsinyek vagyunk, hogy állunk a csukott egyfogatában s igy nézünk ki az ablakon. Ámulva látom, hogy kis négykerekű vasúti kocsik szaladgálnak a pályaudvar előtt a széles körúton le­fektetett sineken. Apám megkérdi, mit gondolunk, mi hajtja a kocsikat? Én azt felelem: — Meglökték őket. A bátyám — két évvel idősebb nálam — fölényesen mondja: — Dehogy! Ez a villamos! E két kocsikázás, a viharban menekülő és a pályaudvari, azért is maradhatott meg ennyire az emlékezetemben, mert hat­­éves koromig kocsis akartam lenni s épp ezért a kocsikázás mindennél job­ban érdekelt. De a két kocsikázás két adatot is jelent egyúttal, az egyik azt, hogy gyerekkoromban Nagyváradon laktunk a Sikátor­ utcai Schlosser-ház­­ban, a másik azt, hogy onnan felköltöz­tünk Pestre, apám előre jött szálláscsi­­nálónak s aztán, hogy mi is utána jöt­tünk, várt bennünket a vonatnál. Az első pesti lakásunk címére még em­lékszem: Pál­ utca hat. A kapu alatt jobbra, magas földszinten nyílt a lakás, sivár és sötét volt, apám azért vette ki, mert egy barátja, Bercsényi Béla, a Nemzeti Színház neves művésze aján­lotta neki. Ő, illetőleg a felesége — egy nagyon gazdag asszony — voltak a ház­tulajdonosok. Egyikükre sem emlékszem, a lakásból is csak arra, hogy az udvar felé valami verandaszerű kiugrója volt, ami a lakás udvari ablakai alatt folyosó­­szerűen vonult végig. A gang végében nyílt a konyha s a cseléd ebéd után min­dig künn a konyha előtt mosogatta el a porcellánedényeket. Két, egymással szembenálló székre deszkát fektetett s arra helyezte toronyba a már elmosoga­tott porcellánt. Egy alkalommal az egyik szék felbillent és a porcellán-tornyok irtózatos csörömpöléssel a földre zuhan­tak, ezer darabra törve. Ezt az éktelen csörömpölést ma is hal­lom s utána a nagynéném kétségbeesett sikolyát: — Jaj, jaj! Az Altchen-szervisz! Apró képek még ebből az időből: Egy nagybátyám jár hozzánk vacso­rára minden kedden, pénteken és vasár­nap. Jön negyed kilenckor, megy fél tizenegykor, soha egy pillanattal sem ké­táltünk, amelyért sivataggá aszott az országunk és irtózatos öklünkkel szaba­dítsuk fel a török rabigában sínylődő keresztény balkáni népeket. És a ma­gyar, a civilizációnak, a haladásnak, az emberiességnek ez a fenkölt lelkű fegyveres cselédje, e Nyugat kapuját őrző, Kelet igáját tördelő mártír­ nép elhagyta a tízesztendős békeszerződés meleg menedékét, megragadta újra csa­­taszekercéjét, lóra ült és elvitte a bőrét a várnai vásárra. Élén hőslelkű ifjú királyával, aki ugyan szláv volt és nem magyar vér, de szláv vérrokonai nem tudják neki megbocsájtani sem azt, hogy összeforrott velünk nemes szel­leme, sem azt, hogy a fejét őérette tűzte lándzsára egy janicsár aga. Szidhatjuk ezért a háládatlanságért, szidhatjuk ezért a nevetséges törpe­­ségért, a távolmaradó államférfi­ ci­linderek gazdáit? Valljuk be őszintén, hogy nagyon egyoldalúak, nagyon elfo­gultak, nagyon pártoskodók volnánk, ha őket vádolnánk csupán hálátlanság­gal. Mert ugyan különbek-e azok a nagy népek, azok a hatalmas nyugati nemzetek, a civilizáció élharcosai, ame­lyek minden gazdaságukat, fejlődésü­ket, jólétüket évszázadokon át annak köszönhették, hogy mi elpusztultunk értük és hálából kiadták a bérünket a trianoni rabigával. A román és a szerb csak hű maradt történelmi hagyományaihoz. Mert hi­szen 1444-ben, a várnai csata idején is, mikor a magyarság az ő felszabadí­tásukért szállott szembe töméntelen túl­erővel, elhagyták, elárulták és az ellen­séghez pártoltak ők ketten. Brankovics szerb fejedelem oly álnok módon visel­kedett, hogy elzárta az utat az Ulászló és Hunyadi megsegítésére siető Szken­eekben, vagy korábban. A nagybátyám — Aurél bácsinak hívtuk — nagyon gaz­dag ember volt valamikor, Somogyban ezerholdas mintabirtoka volt, de tönkre­ment, mert primőröket termelt búza he­lyett. Furcsa, érdekes figura volt, rop­pant pedáns, remekül öltözködött, min­dig maga vasalta a nadrágjait olyan élesre, mint a késpenge. Aurél bácsi kü­lönben agglegény volt s egy kissé különc. Albérleti szobákban lakott a Belváros­ban s a lakását tavasszal és télen min­dig változtatta. Tavasszal henteebort fölé költözött, télen pék fölé. A hentes­nek jégszekrényei voltak, ez hűvösséget árasztott nyáron, a péknek meg sütőke­mencéi, amelyek télen melegítették a bolt fölötti lakást. Ezért közlekedett az öreg ar évszakok szerint menetrend­szerű pontossággal mindig hentes és pék között. A Pál­ utcai lakásból rövidesen beköl­töztünk a Belvárosba. Az új lakás egy teljes emeletet foglalt el s nekünk, gye­rekeknek, az udvarra néző, úgynevezett korridor volt a rezidenciánk. Folyosó­­szerű, hosszúkás helyiség volt ez a kor­ridor nagy, színes ablakokkal. Apró író­asztalokat kaptunk és könyv-, meg já­tékpolcokat. Ekkor már házitanitónő­ járt hozzánk, mert úgy döntöttek, hogy otthon végezzük el a négy elemit. A házitanitónő mindig délelőtt jött s taní­tás közben pompás tízóraikat hozott be neki a szobalány- Ez nagyon tetszett ne­künk, mert ilyenkor a tanítás szünetelt Minden évben egyszer, június elsején délután volt a vizsga, ilyenkor ünnepi ruhában az ebédlőasztalnál foglaltunk helyet és piros fülekkel, szörnyű zavar­ban válaszolgattunk a kérdésekre. A vizsgán apám is jelen volt és sok isme­­rős, utána nagy uzsonna vay, de ezen apám már nem volt ott. őt egyáltalá­ban alig láttuk ebben az időben, vacso­rára majdnem soha nem volt otthon, ebédre is csak úgy három óra felé jött, haza. Néha sétálni vitt bennünket, vagy kocsikázni. Neki kulcsa volt az előszoba­ajtóhoz, halkan jött, ment, érkezett és távozott sokszor napokig nem láttuk, máskor meg lábujjhegyen kellett jár- Lapunk mai száma 16 fillér

Next