Nemzeti Ujság, 1935. augusztus (17. évfolyam, 173-197. szám)
1935-08-02 / 174. szám
vs i \\ ^1* . ( 'lEk * 4 * ■ *** Teljes heti rádióműsor-metléktei időjárás — - _ - - — — - ^— * frfnrrrrr'Ti*T Ti Meteorológiai ^ követeti a mattit étet Jelentése — ^ gyár fegyverkei a Nülff lL 11 u&trssz vs&sssük ill jflf J\i ■ UJ\30U vagy zivatar. M Arrték a németlOOO Vábi^emelkediV XVII. évfolyam 174. szám + PÉNTEK + Budapest 1935 augusztus 2 mfosz tilalmat' Ifj. Horthy Miklós, a Magyar Úszó Szövetség elnöke nevével új nemzetközi vizipóló Kupát alapítottak r A kis Kyneh fiu, aki Londonból repült Budapestre, hogy Bagdadból jövő szüleivel találkozzon A nyugalomba vonuló dr. Pétery Ödön államtitkári címet kapott Tatarescu román miniszterelnök lemond Akik árnyékoktól vacognak (B. I.) Sok földi gyarlóságot olvastunk már szerb, román, cseh szomszédaink fejére, de azt még mi sem merjük kétségbevonni, hogy vannak feltűnő jó tulajdonságaik is. Például az, hogy igen kifejlett a memóriájuk. Félévezred alatt sem tudják nekünk elfelejteni, hogy a bőrünket vásárra vittük őerettük a várnai vérfürdőben, amelynek évfordulóját hagyományaihoz ragaszkodó nemes nép módjára üli meg az idén a bolgár nemzet. A bolgár kegyelettel emlékezik meg a várnai csatáról és meg is hívta az ünnepségre mind az érdekelt, a múltjuk ezernyi emlékével érdekelt többi népeket. De sem a cseh, sem a szerb, sem a román nem hajlandó fejet hajtani a várnai kőobeliszk előtt, mert e csata hőse, fejedelmi áldozata, vértanúja, I. Ulászló magyar király volt. Nemzetségére, fajára nézve ugyan szláv és nem magyar, de első szent királyunk koronáját viselte és ez éppen elegendő ahhoz, hogy az európai civilizáció örökbe fogadott velencei félévezred után sem múló gyűlölettel gondoljanak reá. Egy régi, de nagyon jellemző anekdota jut az eszünkbe. Két úriember sétál az utcán, mikor szembe jön egy harmadik. Ez a harmadik közelükbe érve dühösen megtorpan, összeráncolja a homlokát, lesüti a szemét, az ajka megmozdul, mintha a fogát csikorgatná, azután nagyhirtelen átvág a túlsó oldalba. „Mi ez? — kérdezi az egyik úr. Előled ment át a túlsó oldalra?“ A másik mosolyogva felel: „Igen... De meg kell érteni, barátom és nem szabad rá haragudni, neki ugyanis nagy oka van erre: egyszer, sok évvel ezelőtt megmentettem az életét és becsületét. A pénzemmel még most is tartozik.“ Az előbbi, aki a kérdést feltette, megértően bólintott. Mint aki ezek után nem talál semmi különöset abban, hogy a nyájasnak éppen nem mondható idegen oly mogorva arccal kerülte ki őket... Mi sem tudunk felháborodni, csak a művelt szellemű nemzetek fölényes mosolyával térünk napirendre a románok és szerbek e penetránsan balkáni lelkisége fölött. A régi francia közmondás szerint mindent megbocsájt az, aki mindent megért... Mi, is megértjük, hogy akik a történelmet oly szívósan, oly vakmerően, oly szenvedélyesen, oly szemérmetlenül és oly eredményesen hamisítják napjainkban, nem szívesen néznek szembe a történelemmel. Fél évezred előtt az áldozatrakész magyarság idegen érdekekért áldozta fel magát a várnai vérfürdőben. Néhány hónappal előbb kötöttük meg a szegedi békét Murád szultánnal és megkaptunk tőle mindent, amit kaphattunk. Sokkal többet, mint amit fegyverrel nyerhettünk volna: évtizedes békét, váltságdíjat a foglyokért, egész Szerbiát, fennhatóságot majdnem a Fekete-tengerig! De Európa akarta, hogy tépjük széjjel ezt a szerződést, mondjunk le önzetlenül a magunk érdekéről, ragadjunk fegyvert újra, áldozzunk töméntelen vért újra, vállaljunk élet-halál kockázatot újra azért a nyugati civilizációért, amelyet csaknem egy évezreden keresztül védelmeztünk a testünkkel, amelyért kipuszt. GYERMEKKOR ENDRŐDI BÉLA Földszintes ház kapu mélyedésébe behúzódva szakállas, szelidarcu, lobogó nyakkendőjü férfi áll. Lóden gallérját levetette s abba két kis gyereket pólyált bele, akik még igy se dideregve állnak a léghuzatos kapualjban. A férfi idegesen kémlel ki a zuhogó záporba, amely elől gyermekeivel a kapualjba menekült. Végül arra csattog egy üres frakker s a férfi intésére odakanyarodik a ház elé. A lódengallérba pólyáit gyerekcsomag felkerül a kocsira, a férfi is utána ugrik s odakiált a kocsisnak: — Sikátor-utca, Schlosser-ház! Ez az első mondat, amire gyerekkoromból emlékezem. A mondatot az édesapám mondta , a lódengallérba bugyolált gyerekek mi voltunk, én és bátyám. Valószínűleg a mennydörgés, a villámlás, a zápor, az őszi viharnak kisgyerekek számára mindenesetre ijesztő külsőségei vésték ilyen erősen az emlékezetembe a mondatot, miután sem korábbról, sem későbbről egyetlen elhangzott szóra sem emlékszem ez időpont körül. Valami zűrzavaros jelenet rémlik még: esti órában, lámpafényes szobából betuszkolnak bennünket, gyerekeket egy másik szobába, sírás, izgatott és ijedt szavak hallatszanak. Lehet, hogy az édesanyám halt meg akkor ... Ezután évek telnek el sötétben, minden emlék nélkül. Következő kép: vonaton érkeztünk egy hatalmas üvegcsarnok alá, a perronon apám várja a vonatot, leszed bennünket gyerekeket a kocsiból, aztán zörgő konflison hajtatunk ki a pályaudvarról. Olyan kicsinyek vagyunk, hogy állunk a csukott egyfogatában s igy nézünk ki az ablakon. Ámulva látom, hogy kis négykerekű vasúti kocsik szaladgálnak a pályaudvar előtt a széles körúton lefektetett sineken. Apám megkérdi, mit gondolunk, mi hajtja a kocsikat? Én azt felelem: — Meglökték őket. A bátyám — két évvel idősebb nálam — fölényesen mondja: — Dehogy! Ez a villamos! E két kocsikázás, a viharban menekülő és a pályaudvari, azért is maradhatott meg ennyire az emlékezetemben, mert hatéves koromig kocsis akartam lenni s épp ezért a kocsikázás mindennél jobban érdekelt. De a két kocsikázás két adatot is jelent egyúttal, az egyik azt, hogy gyerekkoromban Nagyváradon laktunk a Sikátor utcai Schlosser-házban, a másik azt, hogy onnan felköltöztünk Pestre, apám előre jött szálláscsinálónak s aztán, hogy mi is utána jöttünk, várt bennünket a vonatnál. Az első pesti lakásunk címére még emlékszem: Pál utca hat. A kapu alatt jobbra, magas földszinten nyílt a lakás, sivár és sötét volt, apám azért vette ki, mert egy barátja, Bercsényi Béla, a Nemzeti Színház neves művésze ajánlotta neki. Ő, illetőleg a felesége — egy nagyon gazdag asszony — voltak a háztulajdonosok. Egyikükre sem emlékszem, a lakásból is csak arra, hogy az udvar felé valami verandaszerű kiugrója volt, ami a lakás udvari ablakai alatt folyosószerűen vonult végig. A gang végében nyílt a konyha s a cseléd ebéd után mindig künn a konyha előtt mosogatta el a porcellánedényeket. Két, egymással szembenálló székre deszkát fektetett s arra helyezte toronyba a már elmosogatott porcellánt. Egy alkalommal az egyik szék felbillent és a porcellán-tornyok irtózatos csörömpöléssel a földre zuhantak, ezer darabra törve. Ezt az éktelen csörömpölést ma is hallom s utána a nagynéném kétségbeesett sikolyát: — Jaj, jaj! Az Altchen-szervisz! Apró képek még ebből az időből: Egy nagybátyám jár hozzánk vacsorára minden kedden, pénteken és vasárnap. Jön negyed kilenckor, megy fél tizenegykor, soha egy pillanattal sem kétáltünk, amelyért sivataggá aszott az országunk és irtózatos öklünkkel szabadítsuk fel a török rabigában sínylődő keresztény balkáni népeket. És a magyar, a civilizációnak, a haladásnak, az emberiességnek ez a fenkölt lelkű fegyveres cselédje, e Nyugat kapuját őrző, Kelet igáját tördelő mártír nép elhagyta a tízesztendős békeszerződés meleg menedékét, megragadta újra csataszekercéjét, lóra ült és elvitte a bőrét a várnai vásárra. Élén hőslelkű ifjú királyával, aki ugyan szláv volt és nem magyar vér, de szláv vérrokonai nem tudják neki megbocsájtani sem azt, hogy összeforrott velünk nemes szelleme, sem azt, hogy a fejét őérette tűzte lándzsára egy janicsár aga. Szidhatjuk ezért a háládatlanságért, szidhatjuk ezért a nevetséges törpeségért, a távolmaradó államférfi cilinderek gazdáit? Valljuk be őszintén, hogy nagyon egyoldalúak, nagyon elfogultak, nagyon pártoskodók volnánk, ha őket vádolnánk csupán hálátlansággal. Mert ugyan különbek-e azok a nagy népek, azok a hatalmas nyugati nemzetek, a civilizáció élharcosai, amelyek minden gazdaságukat, fejlődésüket, jólétüket évszázadokon át annak köszönhették, hogy mi elpusztultunk értük és hálából kiadták a bérünket a trianoni rabigával. A román és a szerb csak hű maradt történelmi hagyományaihoz. Mert hiszen 1444-ben, a várnai csata idején is, mikor a magyarság az ő felszabadításukért szállott szembe töméntelen túlerővel, elhagyták, elárulták és az ellenséghez pártoltak ők ketten. Brankovics szerb fejedelem oly álnok módon viselkedett, hogy elzárta az utat az Ulászló és Hunyadi megsegítésére siető Szkeneekben, vagy korábban. A nagybátyám — Aurél bácsinak hívtuk — nagyon gazdag ember volt valamikor, Somogyban ezerholdas mintabirtoka volt, de tönkrement, mert primőröket termelt búza helyett. Furcsa, érdekes figura volt, roppant pedáns, remekül öltözködött, mindig maga vasalta a nadrágjait olyan élesre, mint a késpenge. Aurél bácsi különben agglegény volt s egy kissé különc. Albérleti szobákban lakott a Belvárosban s a lakását tavasszal és télen mindig változtatta. Tavasszal henteebort fölé költözött, télen pék fölé. A hentesnek jégszekrényei voltak, ez hűvösséget árasztott nyáron, a péknek meg sütőkemencéi, amelyek télen melegítették a bolt fölötti lakást. Ezért közlekedett az öreg ar évszakok szerint menetrendszerű pontossággal mindig hentes és pék között. A Pál utcai lakásból rövidesen beköltöztünk a Belvárosba. Az új lakás egy teljes emeletet foglalt el s nekünk, gyerekeknek, az udvarra néző, úgynevezett korridor volt a rezidenciánk. Folyosószerű, hosszúkás helyiség volt ez a korridor nagy, színes ablakokkal. Apró íróasztalokat kaptunk és könyv-, meg játékpolcokat. Ekkor már házitanitónő járt hozzánk, mert úgy döntöttek, hogy otthon végezzük el a négy elemit. A házitanitónő mindig délelőtt jött s tanítás közben pompás tízóraikat hozott be neki a szobalány- Ez nagyon tetszett nekünk, mert ilyenkor a tanítás szünetelt Minden évben egyszer, június elsején délután volt a vizsga, ilyenkor ünnepi ruhában az ebédlőasztalnál foglaltunk helyet és piros fülekkel, szörnyű zavarban válaszolgattunk a kérdésekre. A vizsgán apám is jelen volt és sok ismerős, utána nagy uzsonna vay, de ezen apám már nem volt ott. őt egyáltalában alig láttuk ebben az időben, vacsorára majdnem soha nem volt otthon, ebédre is csak úgy három óra felé jött, haza. Néha sétálni vitt bennünket, vagy kocsikázni. Neki kulcsa volt az előszobaajtóhoz, halkan jött, ment, érkezett és távozott sokszor napokig nem láttuk, máskor meg lábujjhegyen kellett jár- Lapunk mai száma 16 fillér