Nemzeti Ujság, 1935. december (17. évfolyam, 274-297. szám)
1935-12-01 / 274. szám
V\ Ma ingyen Szalon- és Képes-melléklet^ Jj. Időjárás — - — -----— "TTTnÉL" — ~ Gondon H Meteorológiai sürgeti a szánk-Intézet jelentése: __ ^ T dók kiterjeszt é-Élénkebb szél, If ifiTTf séf és a béke sok helyen még A R IlLuá BmiMffl ISm ||| §§| 11 1 iff wife*/' Ha ÜT jG közvetítést — köd, több helyen Imi IWm IF űri ü ü ü 1 H Imm'JKl ~ Megalakult az eső, a hőmérsék- I W iff 1 111 A HM fii §§ i I IIV görög kötzet emelkedik, I JUL V M& ^ IfflL Hl ÜLJrjPkJyl I■.mJTyinttny — JVöveka hó a magasabb A ^ 11 TMm ^dzik Japán befőgénVoivadrSgfog XVII. évfolyam 274. szám + VASÁRNAP + Budapest 1935 decemberban Kioseivanoff, az új bolgár miniszterelnök Sven Hedin, a világhírű utazó, a Földrajzi Társaság meghívására szombaton Budapesten előadást tart Attle őrnagy, az angol munkáspárt új vezére .Tinkler János gazdasági tanácsos rendezte a baromfikiállítást Adjatok angyalkád... (k. m.) Az első karácsony titokzatos, csóvás csillagának fénye ajándékok tömegére záporozott. Mindenki adott, mindenki kitárta a szívét, az adakozás boldog öröme sugárzást varázsolt mindenre a bethlehemi jászol közelében. Még az oktalan állatok homályos ösztönében is ébredezett valami titokzatos jóság kényszere. Az istálló barmai meleg párát adtak a zimankós éjszakában. Az egyszerű pásztorok, a legszegényebbek és a legtehetetlenebbek is odaadták, ami szerénységüktől telt, ki elsőrű bárányát, ki zsenge gödölyéjét, ki csak egy szépen faragott pásztorbotot, ki meg ennél is csekélyebbet, talán csak egy darabka sajtot vagy kenyeret, amit a tulajdon szájától vont el. De ajándék volt ez is. Éppen olyan szívből jött, éppen olyan jóság fényével aranyozott, mint amelyet napkelet kincses királyai hoztak arany szelencékben, drágaköves tokokban, dagadó selymekbe süppedő bíboros bársonyokba takarva. És végül adakozó bőséggel tárult meg az ég is és tündöklő, zengő angyalseregeket ajándékozott a beteljesülést váró földnek. Azóta a decembert az adakozás hónapjává avatta a hagyománnyá nemesült első példa. De másfelől is egy nagy ajándékozó jegyében áll ez a hónap, amelyet a bethlehemi csillag világával kent föl a legnagyobb ajándékát nekünk juttató isteni szeretet. A segítő jótékonyság angyali hősének, Kars Miklósnak ünnepe előfutárja az ajándékos karácsonynak, amikor angyalok harangoznak a szívekben ezüst csengőkkel és hosszú szárnyak suhanása nyújtja ezüst tálcáján a szerény ajándékot is. Most ismét itt a december. Nemsokára kopogtat az ablakokon a jóságos Mikulás. És bizony hány helyen talá hideg szobát, dísztelen falakat. Nem örülhet talán csak a vágyaknak, amelyekről látja, mennyire csengenek azért, hogy az ő boldog példáját kövessék. Nemsokára itt az idő, amikor a sivár téli föld illatos, zöld fenyőerdőket virágzik, amikor a fehér ködök fátylai mögött már szárnyas seregek vigyázzák a pillanatot, amikor a legszerényebb lakásba is beröppenhetnek majd a szürke perceket szivárványossá gyújtó angyalfiával. Itt az ajándékozások ideje. Még a legridegebb lélekben is gyöngyfüzéres szökőkutak ívei sugárlanak föl, az adnivágyás bíboros mécse lobbant világot. Mindenki adni akar és mindenkinek adnia kell. Kétévezredes hagyomány tette paranccsá, kötelességgé ezt a szokást. Az apát csillogószemű gyermekek várják. A férjet a feleség. Egymást a családtagok. Rokont a rokon, barátot a barát. Csodálatos, hogy ebben a rideg, havas hónapban mindnyájan gyújtogatók szeretnénk lenni, az öröm repeső tüzeit óhajtjuk megcsillantani a szemekben, a boldogság bíboros lángját az arcok hamvas fején, a hálás viszonzás holdas udvarát az ajkak mosolyában kicsillanó lélek felénk röppenésében. Adni, adni és adni, csak ez zakatol, ez dobol, ez feszül bennünk, a küzdelmeknek, a rideg életharcnak ebben a válságos, sivár, zord korszakában is. Szeretnénk szívünkkel, keblünkkel, két kitárt kezünkkel egyetlen roppant bősségszaruvá válni, amelyből hömpölyögve zuhog alá a gyémántfényü, csillagcsengésü, édes ízeket és illatokat ringató ajándék mindazok ölébe, akit két szeretünk. A Sajnos, azonban a vágy magában is tehetetlen. Az ajándékozás vágya hl* t marosan hervad keserű kétségbbg esésbe megfelelő anyagi eszközök hp* ján. A szeretet azonban csodát mivel a hét és ennek a csodának ott kell kis bontakoznia azok lelkében, akiknek alkalmazottaik, munkásaik, vannak, akik tisztviselőket, hivatalnokokat tartanak, akiknek személyzet áll rendelkezésükre, szóval mindazokéban, akik valakinek kenyeret adnak. Legyenek ezek akár intézmények, állami vagy magánvállalatok, társaságok, vagy egyes emberek, olvadjanak bele égéses lelkükkel az ajándékozási vágynak ebbe az általános hullámába. Sőt ezeknek egyenesen kétszeres kötelességük, hogy adjanak, kötelességük a saját megértésük s az egyetemes áramlásba való bekapcsolódásuk sugallatából; kötelességük azért is, mert az ő adakozásuk teszi lehetővé, hogy mások, a százezrek, a magukrahagyottak, támaszt, segítséget csak tőlük váró kisemberek, akiknek adniok kell, szintén adhassanak. Nem szabad ez elől a parancs elől senkinek kitérnie. Olyan kötelesség ez, amelyet mindenki a maga legszentebb örömének is tekinthet, amellyel vidám, ujongó karácsonyt varázsolhat a legridegebb hivatalszobába, fehér. ADVENTI LÁTOMÁS (1932 dec. 3.) Szombat este, az óriási külvárosi utca tele a lámpák kormos és vörhenyes sugárzásával a ritkáé, jéghideg ködben; a nyirkos fagy szinte göryeszt, de mégis, mint valami megbúvóit, ma negyedórát ácsorgott a Kovács-féle étkező sárgásan égő ablakai előtt. Az elhagyottság, amiben hónapok óta élek, most már nemcsak magány, hanem neuraszténia is; valaha azt hittem, romantika fiatal írónak lenni, fiatal írónak, aki él ott a Karrier tüzes, tündöklőivei égnek, de ma már tudom, hogy csak keserűség, gőg és fájdalom. Ott ülök naphosszat és féléjszakákon át a gyengén sütött vaskályha és egy zsúfolt íróasztal mellett, a mennyezetről lelógó villanykörtét madzaggal odaihúzva s ez az élet és mozdulatlan fény ég felettem, nem a karrier, néha pár pengő érkezik az írásaimért s a fillérek érkezéséig be kell osztanom a következő hetekre: hát főzök és magam sütőik szalonnát és sokszor napokon át nem mozdulok ki a dac és elhagyottság e szigetéről. Vájjon kiheverem-e azokat az idegzeti sérüléseket, amiket így szerzek, bezárva a parányi hónapos szoba és a nyomorúság ketrecébe, néha egészen összetörve a láthatatlan rácsokon- És néha nem bírom tovább, kivágyoim ismét fényre, füstre, zsúfoltságra, ételszagra, emberekre, melegre. És igen, enni is! Az étkező mindkét szobája zsúfolt, a falmenti fogasokon csak úgy dagadnak a kabátok, a tarkaterítős asztalok felett szinte vágni lehet a meleg párát, hely alig van, a kis asztalnál, ami mellé a szőke Mariska, a kiszolgáló lány leülhet, már egy fiatal munkás eszik, de barátsággal húz összébb mindent az abroszon, a szomszéd asztaltól átnevet hozzánk az a két lány és három fiatalember, akik minden este itt vacsoráznak. Ismerős itt mindenki és átbeszélnek az asztalok felett. S a beszélgetés, kiáltások, zaj, arcok felett a gramofon zenéje: I am ... yours ... with love! Egy mély és rekedt, de dallamosan suttogó asszonyi hang énekli; igen, egészen biztos, hogy nem leányé. Lányhang nem tud leszállni ilyen sötét, édes és keserű mélységbe, mint amiből ez az aszszonyi hang szól ki szakadatlanul, amerikai kiejtéssel mondogatva egymagának a szerelem dalát. Hallgatom és közben, szinte látomott túl az éjszakán, Európán s a dühödt és koromfeketén viharzó Atlanti Óceánon át) szép és elvirult arcát, kissé duzzadt ajkát és vékony szemöldjeit. Ül egyedül és énekel Amerika tengermorajában, a hangja most itt szól a gramofonon, zümmögve, fájdalmasan s tele valami ragadós és tisztátalan vágyakozással: With love... with love... with love... Ha a szavakat nem is, de mind értik azt a vágyat, amit ez a félelmetesen egyszerű amerikai song áraszt, és a szavak után egyszerre csak feltör a forgó korong hangredőiben bujkáló jazz sikolya és nevet; itt, Budapest külvárosában, egy csomó proletárélet felett. A húsleves afféle sovány, sárgászöld külvárosi húsleves, de amikor a gőze körülfolyna arcomat, azt hiszem, sírnom kellene: talán már egy hete is van, hogy utoljára levest ettem; a november vége csúnyán és keserűn nehéz volt, jó hogy új hónap elseje van. Holnap december másodika és ádvent első vasárnapja. Egy csattanás, az ajtó kivágódik és a bedülő jéghideg pávában, lilára fagyva, fedetlen fejjel, elvadult hajjal és elvadult fiatal arcával megjelenik a Lajos. A másik nevét itt se igen tudják, fiatal kamasz, gép mellett dolgozott, a gép leszedte jobb kézfejét s a kártérítés mellé, amit kap, koldul. Ágyrajáró valahol, idejár enni és itt számolja meg azt a kétfilléres halmot, amit kézcsonkját mutogatva megkeres. Ez itt szabályos keresetnek számít, sokan irigylik is érte, ő pedig harapósan, vicsorgó fogakkal gorombáskodik rá a pincérlányokra. Ideges és dühödt ilyenkor, amikor agyonfagyott, de mind a kettőnek külön ad tíz-tíz fillér borravalót és eltűrik a durvaságait. — Hideg! — üvölti túl a gramofonlemezt, amikor a levest hozzák; neki nem tudnak levest elég forróan hozni. S a gramofonban új strófája az amerikai dalnak, rekedt, suttogó, érzéki és asszonyi hitelkedés: — My boy... my dear... I am such lonesome! Keserű hang! A vágyé és magányé és érdekes, hogy milyen közel vannak ezekhez itt a kísértetiesen primitív szavak és a tört hangok; közelebb, mint a cigányzene, vagy magyar nóták. Mint ahogy az életük is a gépek közé proletarizált amerikai élet. A szomszéd asztalnál ülő két fiatal munkás és afféle amerikai stílusú boy-friendje a két munkáslánynak. Ez egyre gyakoribb lesz itt, hamar megtanulják a filmről. Az ő daluk ez, megértik és egymásra nevetnek. Egymásra nevetnek a falon függő naptár alatt, amire fel van írva piros betűkkel a holnapi napról: 1932. december 4. Advent első vasárnapja. Advent első vasárnapja. Milyen roszszaklehetnek már az idegeim, hogy egyszerre a múltból és a messziből, egyszerre csak hallom a dominikánus kolostorban töltött adventek hangjait, az adventi breviárium nokturnusait és laudeseit, amint ott lépdelnek a fagyos folyosón, kiszűrődve a folyosón: „Már régóta várok s látom eljönni Istent fenségében, akár tündöklő felhőt a föld fölött! Ő menjetek elébe s szóljatok: Óh te vagy-e a Megígért, és Izrael királya? S emeljétek fel fejetek kapuk, Táruljatok szét ti örösc kapuk, mert bemegyen a Dicsőség királya!1* De itt az ószövetségi vízió helyett csak az étkezde ajtói nyílnak fel uj csattanás- IRTA: IJJAS ANTAL Lapunk mai száma 32 fillér