Nemzeti Ujság, 1935. december (17. évfolyam, 274-297. szám)

1935-12-01 / 274. szám

V\ Ma ingyen Szalon- és Képes-melléklet^ Jj. Időjárás — - — -----— "TTTnÉL" — ~ Gondon H Meteorológiai sürgeti a szánk-Intézet jelentése: __ ^ T dók kiterjeszt é-Élénkebb szél, If ifiTTf séf és a béke­ sok helyen még A R IlLuá BmiMffl ISm ||| §§| 11 1 iff wife*/' Ha ÜT jG közvetítést — köd, több helyen Imi IWm IF űri ü ü ü 1 H Imm'JKl ~ Megalakult az eső, a hőmérsék- I W iff 1 111 A HM fii §§ i I IIV görög köt­zet emelkedik, I JUL V M& ^ IfflL Hl ÜLJr­jPkJyl I■.mJTyinttny — JVövek­a hó a magasabb A ^ 11 TMm ^dzik Japán befő­­génVoivadrSgfog XVII. évfolyam 274. szám + VASÁRNAP + Budapest 1935 december­­­ban Kioseivanoff, az új bolgár miniszter­elnök Sven Hedin, a világhírű utazó, a Föld­rajzi Társaság meghívására szombaton Budapesten előadást tart Attle őrnagy, az angol munkáspárt új vezére .Tinkler János gazdasági tanácsos ren­dezte a baromfikiállítást Adjatok angyalkád... (k. m.) Az első karácsony titokzatos, csóvás csillagának fénye ajándékok tömegére záporozott. Mindenki adott, mindenki kitárta a szívét, az adakozás boldog öröme sugárzást varázsolt min­denre a bethlehemi jászol közelében. Még az oktalan állatok homályos ösz­tönében is ébredezett valami titokza­tos jóság kényszere. Az istálló barmai meleg párát adtak a zimankós éjsza­kában. Az egyszerű pásztorok, a leg­szegényebbek és a legtehetetlenebbek is odaadták, ami szerénységüktől telt, ki elsőrű bárányát, ki zsenge gödölyé­jét, ki csak egy szépen faragott pász­torbotot, ki meg ennél is csekélyebbet, talán csak egy darabka sajtot vagy ke­nyeret, amit a tulajdon szájától vont el. De ajándék volt ez is. Éppen olyan szívből jött, éppen olyan jóság fényé­vel aranyozott, mint amelyet napkelet kincses királyai hoztak arany szelen­cékben, drágaköves tokokban, dagadó selymekbe süppedő bíboros bárso­nyokba takarva. És végül adakozó bő­séggel tárult meg az ég is és tündöklő, zengő angyalseregeket ajándékozott a beteljesülést váró földnek. Azóta a decembert az adakozás hó­napjává avatta a hagyománnyá neme­sült első példa. De másfelől is egy nagy ajándékozó jegyében áll ez a hó­nap, amelyet a bethlehemi csillag vilá­gával kent föl a legnagyobb ajándékát nekünk juttató isteni szeretet. A se­gítő jótékonyság angyali hősének, Kar­s Miklósnak ünnepe előfutárja az aján­­dékos karácsonynak, amikor angyalok harangoznak a szívekben ezüst csen­gőkkel és hosszú szárnyak suhanása nyújtja ezüst tálcáján a szerény aján­dékot is. Most ismét itt a december. Nemso­kára kopogtat az ablakokon a jóságos Mikulás. És bizony hány helyen talá hideg szobát, dísztelen falakat. Nem örülhet talán csak a vágyaknak, ame­lyekről látja, mennyire csengenek azért, hogy az ő boldog példáját köves­sék. Nemsokára itt az idő, amikor a sivár téli föld illatos, zöld fenyőerdő­ket virágzik, amikor a fehér ködök fátylai mögött már szárnyas seregek vigyázzák a pillanatot, amikor a leg­szerényebb lakásba is beröppenhetnek majd a szürke perceket szivárványossá gyújtó angyalfiával. Itt az ajándékozások ideje. Még a legridegebb lélekben is gyöngyfüzéres szökőkutak ívei sugárlanak föl, az adnivágyás bíboros mécse lobbant vi­lágot. Mindenki adni akar és minden­kinek adnia kell. Kétévezredes hagyo­mány tette paranccsá, kötelességgé ezt a szokást. Az apát csillogószemű gyer­mekek várják. A férjet a feleség. Egy­mást a családtagok. Rokont a rokon, barátot a barát. Csodálatos, hogy ebben a rideg, havas hónapban mindnyájan gyújtogatók szeretnénk lenni, az öröm repeső tüzeit óhajtjuk megcsillantani a szemekben, a boldogság bíboros lángját az arcok hamvas fején, a hálás viszon­zás holdas udvarát az ajkak mosolyá­ban kicsillanó lélek felénk röppenésé­­ben. Adni, adni és adni, csak ez zaka­tol, ez dobol, ez feszül bennünk, a küz­delmeknek, a rideg életharcnak ebben a válságos, sivár, zord korszakában is. Szeretnénk szívünkkel, keblünkkel, két kitárt kezünkkel egyetlen roppant bős­ségszaruvá válni, amelyből hömpö­­lyögve zuhog alá a gyémántfényü, csil­­lagcsengésü, édes ízeket és illatokat ringató ajándék mindazok ölébe, akit két szeretünk. A Sajnos, azonban a vágy magában i­s tehetetlen. Az ajándékozás vágya hl* t marosan hervad keserű kétségbbg esésbe megfelelő anyagi eszközök hp* ján. A szeretet azonban csodát mivel a hét és ennek a csodának ott kell kis bontakoznia azok lelkében, akiknek alkalmazottaik, munkásaik, vannak, akik tisztviselőket, hivatalnokokat tar­tanak, akiknek személyzet áll rendel­­kezésükre, szóval mindazokéban, akik­ valakinek kenyeret adnak. Legyenek ezek akár intézmények, állami vagy­ magánvállalatok, társaságok, vagy egyes emberek, olvadjanak bele égéses lelkükkel az ajándékozási vágynak eb­­be az általános hullámába. Sőt ezek­­nek egyenesen kétszeres kötelességük, hogy adjanak, kötelességük a saját megértésük s az egyetemes áramlásba való bekapcsolódásuk sugallatából; kö­­telességük azért is, mert az ő adakozá­suk teszi lehetővé, hogy mások, a százezrek, a magukrahagyottak, tá­­maszt, segítséget csak tőlük váró kis­­emberek, akiknek adniok kell, szintén­ adhassanak. Nem szabad ez elől a parancs elől senkinek kitérnie. Olyan kötelesség ez, amelyet mindenki a maga legszen­tebb örömének is tekinthet, amellyel vidám, ujongó karácsonyt varázsolhat a legridegebb hivatalszobába, fehér. ADVENTI LÁTOMÁS (1932­ dec. 3.) Szombat este, az óriási külvárosi utca tele a lámpák kormos és vörhenyes sugárzásával a ritkáé, jéghideg ködben; a nyirkos fagy szinte göryeszt, de mégis, mint valami megbúvóit, ma negyedórát ácsorgott a Kovács-féle ét­kező sárgásan égő ablakai előtt. Az elhagyottság, amiben hónapok óta élek, most már nemcsak magány, hanem neuraszténia is; valaha azt hittem, ro­mantika fiatal írónak lenni, fiatal író­nak, aki él ott a Karrier tüzes, tündöklő­ivei égnek, de ma már tudom, hogy csak keserűség, gőg és fájdalom. Ott ülök naphosszat és féléjszakákon át a gyen­gén sütött vaskályha és egy zsúfolt író­asztal mellett, a mennyezetről lelógó vil­lanykörtét madzaggal odaihúzva s ez az élet és mozdulatlan fény ég felettem, nem a karrier, néha pár pengő érkezik az írásaimért s a fillérek érkezéséig be kell osztanom a következő hetekre: hát főzök és magam sütőik szalonnát és sokszor napokon át nem mozdulok ki a dac és elhagyottság e szigetéről. Vájjon kiheverem-e azokat az idegzeti sérülése­ket, amiket így szerzek, bezárva a pará­nyi hónapos szoba és a nyomorúság ket­recébe, néha egészen összetörve a látha­tatlan rácsokon- És néha nem bírom tovább, kivágyoim ismét fényre, füstre, zsúfoltságra, ételszagra, emberekre, me­legre. És igen, enni is! Az étkező mindkét szobája zsúfolt, a falmenti fogasokon csak úgy dagadnak a kabátok, a tarkaterítős asztalok felett szinte vágni lehet a meleg párát, hely alig van, a kis asztalnál, ami mellé a szőke Mariska, a kiszolgáló lány leülhet, már egy fiatal munkás eszik, de barát­sággal húz összébb mindent az abroszon, a szomszéd asztaltól átnevet hozzánk az a két lány és három fiatalember, akik minden este itt vacsoráznak. Ismerős itt mindenki és átbeszélnek az asztalok fe­lett. S a beszélgetés, kiáltások, zaj, arcok felett a gramofon zenéje: I am ... yours ... with love! Egy mély és rekedt, de dallamosan suttogó asszonyi hang énekli; igen, egé­szen biztos, hogy nem leányé. Lányhang nem tud leszállni ilyen sötét, édes és ke­serű mélységbe, mint amiből ez az asz­­szonyi hang szól ki szakadatlanul, ame­rikai kiejtéssel mondogatva egymagának a szerelem dalát. Hallgatom és közben, szinte látom­­ott túl az éjszakán, Euró­pán s a dühödt és koromfeketén viharzó Atlanti Óceánon át) szép és elvirult ar­cát, kissé duzzadt ajkát és vékony szemöldjeit. Ül egyedül és énekel Ame­rika tengermorajában, a hangja most itt szól a gramofonon, zümmögve, fájdal­masan s tele valami ragadós és tisztá­talan vágyakozással: With love... with love... with love... Ha a szavakat nem is, de mind értik azt a vágyat, amit ez a félelmetesen egy­szerű amerikai song áraszt, é­s a sza­vak után egyszerre csak feltör a forgó korong hangredőiben bujkáló jazz si­kolya és nevet; itt, Budapest külvárosá­ban, egy csomó proletárélet felett. A húsleves­­ afféle sovány, sárgászöld külvárosi húsleves, de amikor a gőze körülfolyna arcomat, azt hiszem, sírnom kellene: talán már egy hete is van, hogy utoljára levest ettem; a november vége csúnyán és keserűn nehéz volt, jó hogy új hónap elseje van. Holnap december másodika és ádvent első vasárnapja. Egy csattanás, az ajtó kivágódik és a bedülő jéghideg pávában, lilára fagy­va, fedetlen fejjel, elvadult hajjal és elva­dult fiatal arcával megjelenik a Lajos. A másik nevét itt se igen tudják, fiatal kamasz, gép mellett dolgozott, a gép le­szedte jobb kézfejét s a kártérítés mellé, amit kap, koldul. Ágyrajáró valahol, idejár enni és itt számolja meg azt a kétfilléres­ halmot, amit kézcsonkját mu­togatva megkeres. Ez itt szabályos kere­setnek számít, sokan irigylik is érte, ő pedig harapósan, vicsorgó fogakkal go­­rombáskodik rá a pincérlányokra. Ide­ges és dühödt ilyenkor, amikor agyon­fagyott, de mind a kettőnek külön ad tíz-tíz fillér borravalót és eltűrik a dur­vaságait. — Hideg! — üvölti túl a gramofonle­­mezt, amikor a levest hozzák; neki nem tudnak levest elég forróan hozni. S a gra­mofonban új strófája az amerikai dal­nak, rekedt, suttogó, érzéki és asszonyi hitelkedés: — My boy... my dear... I am such lonesome! Keserű hang! A vágyé és magányé és érdekes, hogy milyen közel vannak ezek­hez itt a kísértetiesen primitív szavak és a tört hangok; közelebb, mint a cigány­zene, vagy magyar nóták. Mint ahogy az életük is a gépek közé proletarizált ame­rikai élet. A szomszéd asztalnál ülő két fiatal munkás és afféle amerikai stílusú boy-friendje a két munkáslánynak. Ez egyre gyakoribb lesz itt, hamar megta­nulják a filmről. Az ő daluk ez, megértik és egymásra nevetnek. Egy­­másra nevetnek a falon függő naptár alatt, amire fel van írva piros betűkkel a holnapi napról: 1932. december 4. Advent első vasárnapja. Advent első vasárnapja. Milyen rosz­­szak­­lehetnek már az idegeim, hogy egyszerre a múltból és a messziből, egy­szerre csak hallom a dominikánus­ kolos­torban töltött adventek hangjait, az ad­venti breviárium nokturnusait és laude­­seit, amint ott­ lépdelnek a fagyos folyo­­són, kiszűrődve­ a folyosón:­­ „Már régóta várok s látom eljönni Istent fenségében, akár tündöklő felhőt a föld fölött! Ő menjetek elébe s szóljatok: Óh te vagy-e a Megígért, és Izrael királya? S emeljétek fel fejetek kapuk, Táruljatok szét ti örösc kapuk, mert bemegyen a Dicsőség királya!1* De itt az ószövetségi vízió helyett csak az étkezde ajtói nyílnak fel uj csattanás- IRTA: IJJAS ANTAL Lapunk mai száma 32 fillér

Next