Nemzeti Ujság, 1936. január (18. évfolyam, 1-25. szám)

1936-01-01 / 1. szám

v V / Jf \ jLs* ' J Olaszország megerősítette földközi-tengeri haderejét tdeMnás — — —■ - — — !■' — i — ■ — » im, Nanking i 2111. TM ^ i/aA 2 VJlVa támadó séklet alig Váltó- ____. , ahem**in rtsmnnrn zik XVIII. évfolyam 1. szám + SZERDA + Budapest 1936 január 1 i6&csapa Lindbergh ezredes családjával együtt Angliába menekült a gangszterek elől Vikecz Ödön lesz a miniszterelnökségi sajtóosztály vezetője Kleiber Erich az Operaház vendég­karmestere Kerezsy György, a Testnevelési Főiskola tanársegéde, vezeti az olimpiászra készülő atléták tréningjét u­j évben —• táj utat! Amíg az emberi szív dobog, addig nem lehet kiirtani belőle azt a vágyat és hitet, hogy valami új, valami jobb követke­zik az elmúlt és elviselt balsors után. Különösen fellángol ez a vágy akkor, amikor a naptár új év­fordulóját jelzi. Hátha vég© van annak a rossznak, ami volt és hátha eljön a megújhodás, amely könnyebbséget, boldogságot hoz és va­lóm váltja a jobb és szebb életről álmodott messzi és fátyolos álmokat? Hiszünk és remélünk és végtelenül szomorú volna a sorsunk, ha ennek a hitnek a szikráját is kiölnék a lel­künkből. Már alig pislog. Három éven keresztül csak szították, fújtatták, de elfelejtették táplálni, valóságos, éghető anyagot, pattogó fát, drága szenet nem vetettek rá jóformán semmit. Eredménynek könyvelték el, ha csillogó ígéretre láng fakadt a szik­rából, d© azzal már nem törődtek, hogy az a láng állandó legyen és melegéből egyformán jusson mindenkinek, aki méltó arra, hogy otthont, hajlékot ta­láljon ezen a földön. Új esztendő napján új remények fa­­kadásakor meg kell mondanunk őszin­tén, hogy ez így nem megy tovább. An­nak a társadalomnak a nevében besaé- V*‘-v ' «■ • nts&ks v tv /ix tu­r­­szágnak, varuean múltja­­ és erkölcsi értéke jogán első és legna-­­ gy­obb erőtényezője is. A katolikus tár­sadalom követel más levegőt, más esz­közöket és módszereket a magyar poli­tikában, követel olyan természetes be­rendezkedést, amely az ő jogos kíván­ságainak, évezredes tradícióinak és örök célkitűzéseinek a teljes honorálá­sával történik. Követeljük ezt elsősorban annak a jóakaratnak és türelemnek a jogán, amellyel a kormányzat működését az elmúlt három évben néztük. A kato­likus társadalom őszintén bízott az ígéretekben és az elhangzott szavak komolyságában. Í­rta, hogy a világ­­politika mostani állásában valóban egy­séges nemzetre van szükség és jóindu­lattal várt minden olyan cselekedetet, amely hivatott lett volna ennek a nagy lelki egységnek a szolgálatára. Kriti­káját nem dobta sutba, de gáncsvetés­sel, akadékoskodással, nyílt handa­­bandázással, vagy alattomos hurok­vetéssel a legérzékenyebb ellenfél sem vádolhatja. Vártunk és figyeltünk, hogy valóra váljék mindaz, amiről igen sok szép szót hallottunk, de a meg­valósulás érdekében édeskevés történt. Mi nem voltunk ellenségei semmiféle józan, korszerű és szükséges reformnak, hiszen éppen az az igazi konzervativiz­mus, amelyet szolgálunk, a legnagyobb sürgetője, előmozdítója és megm­órí­­tója a reformoknak, mert csak úgy tud fennmaradni, hogy a forrad­almakat r­ef­­ormálta. Minket­­ tehát nem kellett meggyőzni­, a refor­mok szükségességéről, még kevéssébé lehetett volna odaállítani, mint a re­formok hátul mozgó ellenségét. Jó és tisztességes partnerek voltunk három éven keresztül, hagytuk cselekedni azo­kat, akik a vezetésre hivatottságot, néha kizárólagosságot éreztek. Sokszor áldozatok, lemondások árán is szolgál­tuk az igazi nemzeti egység — nem pártját, de eszméjét és valóságát. Három nehéz év múlt el a kormány, és a nemzet fölött. Ha most újévkor az­zal a tárgyilagosságunkkal, amelynek az elismerését elvárjuk és megkövetel­jük mindenkitől, mérleget csinálunk a kormány eredményeiről, csalódottan , kell megállapítanunk, hogy az eredmé­­n­y­­nyek eltértek a kitűzött céloktól s a­­­­ hangoztatott jelszavak és a tények köz k­ö­zött egyre mélyebb szakadék tátong­ . Mi lett a nemzeti egység jelszavából? Pártszervezkedés, amely ráfekszik az országra, utat tör magának a közigaz­gatásba, a magánéletbe, már a gyer­mek lelkivilágába, műkedvelő színtársu­­latokba, dalos szövetségekbe, sportegy­­letekbe is. Kíméletlen s erőszakos propa­ganda, amely a hatalom eszközével akarja elérni mindazt, amit a lelki és népi erőkkel elérni nem tudott. Nem­zeti egység helyett még pártegységről sem lehet beszélni, mert a befolyásolás­nak, megkörnyékezésnek, megféleml­­e­tésnek olyan kiáltó jelei mutatkoznak, amelyek­ mellett nem lehet hinni a párt egységének az őszinteségében. Szakadé­kokat hasítottak a magyar társadalom­ba, ellentéteket csináltak ott, ahol nem voltak és ellenséggé tették az ellenfele­ket. S’­gdolózás, Aralbadia heti nos a magyar levegőben, amely az ilyen politikai eszközöket sohasem tűrte és mindig undorral vetette ki magából. A pártjelvény belépőjegy lett a könnyebb érvényesülés ajtaján és nem egyszer SZILVESZTERI MERENGÉS endrődi béla Nemrég vidéki ismerőstől levelet kap­tam, arra kért, foglaljak neki asztalt Szilveszter éjszakára valamelyik mulató­helyen. „Annyi csöndes vidéki nap után egyszer egy esztendőben hadd lássunk egy kis fővárosi rumlit“ — írja vidéki ismerős s bár ezt a „rumlit“ nem irigy­lem tőle, de méltányolom, hogy kiváncsi rá. Épp ezért el is mentem az egyik mu­latóhelyre, hogy a kívánt asztalt bizto­sítsam. — Jaj, miért nem tetszett korábban szólni, — mondta kétségbeesve a főpin­­cér és elővette a frakkjából a helyiség térképét . Most már egy talpalatnyi helyünk sincs. Nem erőltettem a dolgot, hiszen éppen elég szórakozó- és mulatóhely van Pes­ten s majd csak akad valahol hely vi­déki ismerős számára. Végigjártam ket­tőt hármat, ötöt, tizet s a vége felé már egyre idegesebben kértem a mindenütt előkerülő térképeket s egyre nagyobb csodálkozással hallgattam a megismét­lődő válaszokat: — Sajnos, hamarabb kellett volna szólni, most már nem tudunk segíteni. A tizenegyedik helyen a térképen sze­replő két páholy közé belerajzoltak egy kék karikát s azt mondták: — Remek helyet csinálunk, ide beto­lunk egy pótasztalt, két személy kitű­nően elfér majd mellette. A térképre rajzolt kék karika helyét azonnal megkerestem a valóságban, tényleg kitűnő, tágas és kényelmes terü­letre bukkantam , legalább is akkora volt, mint egy ötpengős. — Ha rumli kell, hát legyen rumli, — mondtam , távozóban és nyugodt lelki­ismerettel mentem haza, mint, aki a rá­bízott feladatot jól elvégezte. Hogy vi­déki ismerős ugyanezt nyilatkozza-e majd rólam, azzal nem törődöm. T­gy kell neki, mért nem marad otthon. Egyáltalában mért nem maradunk soha otthon? Addig, amíg hotel­lakó vol­tam, ezt a kérdést soha nem tettem fel, de most lakástulajdonos vagyok, bőrfo­telben üldögélek a saját asztalomnál, rengeteget vagyok otthon és hallgatom a rádiót a­­ szomszédból. Erről az élve­zetről szívesen lemondanék ugyan, de hát immár bele kell nyugodnunk vég­képp abba, hogy ha már mi nem me­gyünk el a jazzhez, a jazz jön el hoz­zánk. Üldöz és utolér, bárhova bújunk előle, a papírvékony falakon keresztül beharsog hozzánk és hiába nem akarjuk hallgatni, hallgatnunk kell, mert a szom­széd hallgatja. És még csak nem is szól­hatok neki, hiszen épp az előbb méltat­lankodtam, hogy mért nem maradunk soha otthon. Igaz, hogy én ezt főképp Szilveszterre értettem. Mire e sorok napvilágot látnak, már nagyban zajlik a Szilveszter-éjszaka s igy senki nem vádolhat Szilveszter-elle­nes propagandával. Viszont az olvasó macskajajjal, fájós fejjel ébred az ágyá­ban s nem árt gyógykezelni, borogatást rakni rá avval, hogy az ember a fülébe duruzsol egy halk téli mesét a régi Szil­veszterekről. A régi Szilveszterekről, mi­kor is a kis család csöndes izgalommal ülte körül a vacsoraasztalt néhány meg­hitt baráttal és tíz óra felé már minden­féle játék, babonás kis szamárság, ólom­­öntés, tréfás tombola húzta, pusztította az időt, órákat igazítottak össze, néha kinyitották az ablakot és a toronyórák kongását figyelték az éjszakában, ne­hogy az éjfél érkezésében, tévedés legyen. Milyen meghitt, kedélyes és meghatott volt az otthon a búcsúzó év haldokló hangulatában, az ember valósággal érezte a múló idő szárnycsapásait su­hogni a feszült várakozásban. És pilla­natok alatt felmerültek az emlékezetben azok a dolgok, amelyektől nehéz elbú­csúzni az elmúló évből s ugyanakkor azok is, amelyektől megválni öröm és megkönnyebbülés. Az idősebbek inkább az óévhez ragaszkodtak, — ők már szíve­sebben néztek hátrafelé — a fiatalok az újnak örvendeztek, mert ismeretlen izgal­makat jelentett nekik. De mindenkit át­hatott a pillanat szok­atlanságának va­rázsa s a régi nagymamák, mikor a gő­zölgő puncs elkészült s pont éjfélkor összecsendültek a poharak, mindig meg­szólaltak S mindig ugyanazt mondták: — Ugyan megérem-e még a jövő Szil­vesztert? A mai nagymamákat ezzel szemben a különböző szórakozóhelyek táncparkett­jein találja az újév érkezése, tényleg egy óriási farsangi „rumli“ az egész új­évet váró éjszaka, mámoros tér az elmúlt esztendő ravatalánál, egy pillanatnyi magunkbaszállás, egy leheletnyi megha­tottság nélkül. Ez olyan háborúból itt maradt divat, mikor tényleg örülni kel­lett, ha egy-egy szörnyű év tovatűnt. De most már mégis talán ideje lenne elin­dulni­­ hazafelé és körülülni a családi asztalt, nem kifelé mutogatva szakadat­lanul magunkat, hanem befelé élve ke­resni és megtalálni a boldogságot. Ezt az utóbbi örömöt, a boldogságot megtalálni, szívemből kívánom minden olvasónak az újév alkalmából. Még vi­déki ismerősnek is. De csak akkor, ha majd feláll a szil­veszteri pótasztaltól. Lapunk mai száma 16 fillér

Next