Nemzeti Ujság, 1936. április (18. évfolyam, 76-99. szám)

1936-04-01 / 76. szám

Időjárás­i Meteorológiai Intézet Jelentése : Változó felhő­zet, gyenge lég­áramlás, egyes helyeken még eső. n. nappali hőmér­s­é­klet kissé emelke­dik Ribbentrop a német válasszal Londonba érkezett NEMZETI HITSÁG XVIII. évfolyam 76. szám + SZERDA + Budapest 1936 április 1 Anglia szűk korlátok közé szorítja a vezérkari tár­gyalásokat — Harminc sebe­sültje van a zág­rábi sortűznek — Hauptmann Bruno a villa­mosszék előtt Löhr tábornok irányítása alatt meg­kezdődtek a nagy osztrák légi had­gyakorlatok Dr. Lutter Ferenc pápai pr­elátus, a vati­káni magyar követség kánonjogi taná­csosai ötven esztendős Mann Tor, a svéd filharmonikusok kar­nagya, vezényelt nagy sikerrel kedden Budapesten Dr. Vass Eleket miniszteri tanácsossá nevezték ki Lássák meg a koponyapiramisokat! (k. m.) A vörös ököl megint jelent­kezett. Ezúttal egy iskolába nyúlt le a Komintern sötét keze s ifjú lelkek ne­mes idealizmusába próbálta becsem­pészni felforgató, romboló és gyilkos tanait. Az ember egy pillanatra meg­döbben. Hát idáig is elérhetnek ennek a pokoli gonoszsággal szőtt hálónak szá­lai? Már az iskola sem biztos és a gyer­mekieteket sem lehet megóvni ettől a mételytől? Nem riasztásnak szánjuk ezt Az eset ezúttal nem túlságosan vesze­delmes. A rendőrség még idejében csa­pott le és igazán csirájában fojtotta el ezt a még alig bomladozó kommunista sejtet. Különben is kétségbe kellene esni arra a gondolatra, hogy nálunk, akik már egyszer keresztül estünk ezen a borzalmas fizikai és erkölcsi lezüllésen, még egyszer megismétlődhetnék a kom­munizmus. Nem, ez teljessséggel elkép­zelhetetlen. De túl kell pillantanunk a mi szűk határainkon. Egész Európát, nyugatot kell figyelnünk és akkor a veszedelem már sokkal fenyegetőbb formában mutatkozik. Tagadhatatlan, hogy a Komintern megragad minden alkalmat, amely a propagandára módot nyújt neki és nem hagy egyetlen ked­vező helyzetet sem kiaknázatlanul. A Komintern céltudatos komolysággal, sőt ma már egészen nyíltan dolgozik. Spanyolországban már ott van a megbízottja, Kun Béla, aki diktatóri­kusan intézkedik, kaszárnyákat forra­dalmasít, a proletárságot szervezi, fegyverzi és lázítja. De mielőtt a hely­színen megjelenhetett, tárgyalásokat kellett folytatnia, a saját külön diplo­máciájának kellett munkába lépnie, hogy megbízottjának megjelenésére az utat és a helyzetet előkészítse. Ez nem történhetik a nyilvánosság teljes kizá­rásával, sőt. Alighanem a Szovjet diplomáciai szerveinek felhasználásával történik. Igaz ugyan, hogy a szovjet kormány már számtalanszor és ünnepélyesen megígérte, hogy a nyugati országokban, amelyekkel diplomáciai összeköttetés­ben áll, tartózkodni fog minden bolse­vista propagandától. Ezt az ígéretet azonban soha meg nem tartotta. Sőt állandóan a legkihivóbb cinizmussal szegi meg. Litvinov ott áll Genfben és magas erkölcsi koturnusról védelmezi a szerződések szentségét, közben pedig minden adott szó és szerződésbeli köte­lezettség megcsúfolásával működik a Komintern, amellyel ugyan a szovjet kormányzat megtagad minden közössé­get, amely azonban minden cáfolattal és tagadással szemben, hivatalos ide­genforgalmi szervezete, valósággal ál­lami exportintézete a legveszedelme­sebb bolsevista tanoknak. De ez egész Európa közös bűne, hogy Genfbe leültek a Szovjettel tárgyalni. Szomorú, hogy Európa, amely eddig olyan széthúzó minden nagy kérdésben, éppen ebben az egyben és csak ebben az egyben tudott egységre jutni. Euró­pának úgyszólván minden állama fel­vette a diplomáciai kapcsolatot azzal az Oroszországgal, amely mint a ke­reszténység és a nyugati civilizáció es­küdt ellensége, borzalmas vérfürdő, milliók legyilkolása és erkölcsi és tár­sadalmi normák szétrombolása árán alapította meg rettenetes rabszolga­tartó államát. És most ez a nekünk idegen, minden­­ erkölcsi és polgári mértéket tagadó,­­ kíméletet nem ismerő romboló erő be­­fészkelte magát nyugat minden góc­pontjába. Bázisokat és támpontokat kapott, ahonnan hadállásait kiépítheti és hadműveleteit kényelmesen irányít­hatja. A spanyolországi állapotok minden­nél kiáltóbban beszélnek. Két éve fo­lyik ott már a rombolás munkája. Fel­lángol, pillanatokra elpihen, hogy aztán annál viharzóbb dühvel törjön ki. Csak a legutóbbi harminc napban tíz templo­mot és tizenegy kolostort égettek porrá és hatvan szerzetest gyilkoltak le. De ezenkívül százakra rúg az elpusztított templomok és kolostorok száma, nem­különben a szerencsétlen áldozatoké is. Bizonyára sokan emlékeznek még azokra a borzalmas vérengzésekre, ame­lyek Oviedo spanyol városkában tör­­téntek. Itt először az egyetemet pusztí­tották el a kommunisták. Azután a do­minikánusok kolostorát és szeminá­riumait gyújtották fel és a szerzetese­ket s a szeminarista kispapokat a hely­színen legyilkolták. Turonban a bánya­társulat iskoláját és árvaházát rohan­ták meg. Itt az iskolatestvérek tanítot­tak. Ezeket a kommunisták elfogták, a gyermekeket pedig, akik nevelőik védelmére keltek, levitték az iskola udvarára és gépfegyverrel halomra lö­völdözték. Az iskolatestvérekkel meg­ásatták sírjukat és a sír szélén lőtték őket agyon. Oviedoban benzinnel öntöt­tek le egy papot és elevenen égették­ meg. Minden emberi érzésből kivetkőzött vadállati húlása ez egy vad hordának, amely sátáni kegyetlenségében a régi tatárjárások borzalmait is fölülmúlja. És ez az új ázsiai vihar, az emberiség­nek és a civilizációnak ez a közellen­sége kapott szabad utat Európa szí­vébe. Spanyolországban már éget, rom- MINT A NAGYOK GONDÁR ARANKA Már nem volt nehéz reggel felkelni, mert a nap melegen és fényesen bekiván­­csiskodott az ablakon és aranyos ruhába öltöztette a szobát. Hidat húzott az ab­lak és az ágy közé és a hídon megolvas­­hatatlan porszem táncolt és ugrált és ak­kora volt a nyüzsgés, mintha valamer­nyi élt volna. Éva nagyra nyitotta a szemét és úgy gyönyörködte a porszemtáncot. A kezét is kinyújtotta, hogy megfogja az apró táncosokat. De akkor elszakadt a híd és a kinyitott tenyerén nem volt csak nap­sugár. Megdörzsölte a szemét. A szobá­ban nem volt senki. Felült. — Magam fogok felöltözni — mosoly­gott bele a napfényességbe és leszökkent az ágyról a szőnyegre és a két kezét lusta kis mozdulattal a feje alá tette. De akkor a félig behajtott ajtó mögül meghallotta mami hangját. Katival be­szélt, akit délben az asztal mellett csak úgy szokott emlegetni, hogy a lány. Ez a Kati, ez a lány, mindég megmérgesí­­tette a mamit. Tegnap mondta is api. — El kell küldeni. De erre a mami azt mondta: — A másik se lesz különb. Honnét tudta, hogy nem lesz különb? Meg is kérdezte, mire api nevetni kez­dett, a mami is és nem volt tovább mérges. — De most megint mérges — húzogatta végig a kezét a haján. És eszébe jutott, hogy a mami azt se szereti, ha egyedül öltözik és kedvetlenül visszakapaszko­dott az ágyra. Hogy ne legyen mérges — mondta magában és olyasmit érzett, mint tegnap az óvodában, amikor a pisz­kos kezű Marci elkérte a mákos buciját, pedig még alig ette meg a fejét. És a buci olyan jó volt és odaadta. — Mami — nyújtotta el a hangját — Éva. Mami bejött. Megcsókolta a homlokát. Éva átölelte a nyakát és az álla alá fúrta a fejét. — Felébredtél? — kérdezte mami és megsimogatta a haját és már nem volt mérges a hangja, mint az előbb Kati­val. — Régen felébredtél? — Régen. Mami felül­tette és húzni kezdte a zok­niját. — Jaj — mondta hirtelen és össze­csapta a két kezét a feje felett — majd­nem elfelejtettem. — Mit? — kérdezte mami. — A verset. A főversemet. — Dehogy is felejtetted el. Próbáld csak meg. Éva leeresztette a két kezét a térdére. Teleszívta magát levegővel és úgy kezdte nagy, fényes szemmel, pirosra aludt arccal. — Kedves elnök bácsi és elnök néni, szeretett kedves vendégek. Mami leemelte az ágyról. — Kati — kiáltott ki — behozhatod a vizet. — A Kati előtt nem mondom. — Miért nem mondod? — A Kati nem közönség. — Micsoda nem? — Közönség. A Mária néni mondta, hogy majd a vizsgán lesz közönség. — De ha elmegy a Kati is a vizsgára. Akkor ő is közönség lesz. — Mégse — mondta —, a Kati ott is Kati. Mami nevetett. Aztán mosni kezdte a nyakát, meg a fülét és akkor megint nem lehetett tovább mondani a verset. A fő­­verset. Mert verset mindenki mond a vizsgán. A fiuk huszárokról, meg kard­ról, puskáról. A leányok angyalokról, ba­bákról, tündérekről. A Lili meg a három kis malacról. Ezt nagyon szerette volna ő is mondani, de akkor azt mondta Mária néni, hogy az övé a fővers lesz és az a fő. Délben mondta is apinak és api azt mondta, hogy ez biztosan azért van, mert szépen beszél, éppen úgy, mint a nagyok és nem mint a Lili, aki a karácsonyi ün­nepélyen úgy mondta a versét, — Ra­­gyogó szép karácsonyfa, — és mindenki nevetett, pedig nem is kellett nevetni, mert a vers a Jézuskáról szólt, meg az angyalokról. De hát ő nem, ő úgy, mint a nagyok. Éva előtt nem volt kedvesebb dicséret. Mint a nagyok. A nagyok, api, meg mami, Mária néni, meg mindenki, akire fel kell nézni. És ez a fővers. Ez is azért volt szép, mert aki azt mondta, hogy, azért kapta, mert úgy tudja mondani, mint a nagyok. Különben sok olyan szó volt benn, amit nem értett és a három kis malac sokkal érdekesebb volt. Csak hát hogy fő. Azután mami ráadta a kis rózsaszínű ruháját és Kati behozta a kávét Akkor már lehetett volna mondani a verset. De mami azt mondta, hogy most ne, mert már mindjárt nyolc óra és elkésik és az nem való annak, aki főverset mond. Hát sietve itta a kávét és nagyokat nyelt a vajas kifliből — Mégis jobb volna, ha a nyakadba kötném a szalvétát, — mondta mami és egyre a ruháját nézte, hogy mikor min­tázza be a kávé . De Éva tiltakozva szorította ölébe a szalvétát. — Légy egész nyugodt, hiszen nagy vagyok. Azután megcsókolta mamit és elindult egyedül, mert az óvoda közel van és Katinak sok a dolga. Kemény kis lépésekkel mozgott előre. Tíz háznyira a lakásuktól szobanagy kis fűszerbolt kínálta a csemegéit. Először odaigyekezett. Api minden hétre előre kifizette ott a mákos buci árát. És Éva útközben magával vitte. Nagyon szerette a bucit. Olyan volt mint a kalács és mégse olyan. Nem egy szelet. kapunk mai száma 16 fillér

Next