Nemzeti Ujság, 1936. május (18. évfolyam, 100-125. szám)

1936-05-01 / 100. szám

V x V * J­o W i \ SK , * '• )j ’ V / •%£, ’f.'fk'. . .NS. / * /Jf * w ^ * Szasszában elesett M csapás - —- - — — — — ------------- Leleplezték Jl Meteorológiai — az osztrák rém­intézet Jelentése: a kinek terjeszté-Élénktebb szél. HTW V ■ sét ~ vom­it dunántúli me- HL I BJ flUB Jf ■ H nf 0 if B W ^ pával temették gyékben zivata ima ImI mB ■ ■ Hl Hl M« V el Fuad egyip­tos eső, 71 kömét»- I M 1 f fl » S 1 j|f fü ül ül | tömi király t — sékiet csökken, I iJSL^A * M Mnqiia számba­n Duna-Tisza- * ^ A IBI "" A ton küldi meg közén és keleten . . . ___ _ . _. _ . . (A4e , kérdőíveit mé­nem változik XVIII. évfolyam 1OO. szám 4 PÉNTEK 4 Budapest 1936 május 1 moterszolgnak Sebastiano Sampaio rendkívüli követ és meghatalmazott miniszter és De Sousa Leano Grade, Budapesten akkreditált követ képviselik Braziliát a magyar—brazil kereskedelmi tárgyalá­sokon Dr. Takáts Ernő lett a Szent István Társulat vezérigazgatója Alfredo de la Gomez, a mexikói színhá­zak főigazgatója Budapesten tanulmá­nyozza a magyar színházi kultúrát CIGÁNYZENE Rath professzor híres és tekintélyes­­ orvosnemzetségnek volt negyedik tagja. I­m­már „készen kapta“ a tudományt, csak el kellett foglalnia apja és nagy­apja katedráját és a vagyont, amit szorgalmas közeli ősei szereztek. Ehhez képest, mint ahogy lenni szokott azok­kal az értékekkel, melyeket az emberek ajándékba kapnak, Ráth professzor utálta a foglalkozását, tudományos po­zicéját és orvosi hírnevét. Reménytelen szerelmese volt a zenének és az énekmű­vészeinek és csak énekesek és muzsiku­sok közt élt igazán, ahol zenei kérdések­ről lehetett vitatkozni, kritizálni, plety­kálni, muzsikálni és muzsikát hallgatni A muzsikusok életének olykor kristályo­san tiszta, olykor meglehetősen zavaros hullámaiban vígan és fesztelenül érezte magát, mint a hal a vízben. Jelen volt minden bemutatón, hangversenyen, ban­­keten, jubileumon, művészházasságnál, szakításnál és keresztelőnél. Meglehetősen nagy, de reménytelenül színtelen bariton hangja volt. Persze azt képzelte magáról, hogyha annak idején az apja nem parancsolja az orvosegyetemre, hanem énekelni taníttatja, ma a világ egyik első énekese. Gyakran és szomo­rúan emlegette, hogy mit vesztettek benne az operaszínpadok. Társaságban min­dig örömmel énekelt , mert szép nagy birtoka volt, ahol nagyszerűen lehetett nyaralni és nagyon sok pénze és meg­értő pénztárcája, meg is hallgatták. Hogy mit gondoltak róla és mit mondtak a háta mögött, szerencsére ő nem hal­lotta meg. Ráth professzor negyvenöt éves korá­ban váratlanul megnősült. A közvélemény kijelentette, hogy azért házasodott meg, hogy legyen valakije, aki egész nap hallgassa az éneklését. A közvélemény nem túlzott. Felesége bájos, üde kis teremtés volt, karcsú és hajlékony. Prof. Ráth azt mondta: — Muzsika az egész nő... Tényleg a járásában, friss és könnyű mozdulataiban volt valami zenei. Egyébként­ Botfüle volt Lilikének és a klasszikus zenében Eisemanig jutott el. Wagnert személyesen ismerte — a kocsigyártót Debrecenből, ó... hogyne! Debussyről is hallott, de a mama nem engedte olvasni, mert illetlenségeket ir. A közvéleménynek igaza volt. Micsoda pompás szűz terület volt prof. Ráth számára ez a zenei analfabéta. Itt min­dent elölről lehetett kezdeni. Napokat, éjszakákat, heteket átbeszélni. Lilikét megismertetni a zenetörténelem nagy alakjaival. Egyéni mártásban feltálalni a halhatatlan muzsikusokat, pikáns kis esetekkel megtűzdelve. Lezongorázni a nagy szimfóniák motívumait. Megma­gyarázni valamennyi Beethoven-szonátát. Elmesélni Chopin szerelmeit. Elénekelni az összes operák összes baritonszerepeit. Megforgatni a régszunnyadó zeneszerző­ket szomorú sírjukban és kellemetlen ér­zéseiket keltve az élő távollevőkben. Lilike tágranyitott őziszemekkel min­dent türelmesen végighallgatott. Finom arcocskája lágyan kipirult. Halvány ko­­rálszin kezét olykor csodálkozva szét­tárta. Liliké figyelt prof. Ráth minden szavára, ő nem mondta, mint Ráth ed­digi ismerősei, a hozzáértők. — De professzor, az az eset nem úgy volt Puccinivel... Vagy: — De professzor, a hangvétel nem kor­rekt. Nem. Lilike előre hajtott fejecskéjével édesen hallgatta Ráthot. Magában ezt gondolta: — A papának nincs egy krajcárja sem. A két bulin kívül nincs egyetlen jó ru­hám. Egy bundát is szeretnék. Igaz, hogy Ráth túl van már negyvenen, de gazdag. Kicsit sokat beszél, de gazdag... Nagyon sokat énekel, de gazdag... nagyon gaz­dag . . . Szép volt az a pezsgőszintre festett hermelin estélyi bunda a belváros­ban . . . Hátrahajtotta a fejét és rajongva né­zett a professzorra. A professzor éppen énekelt, soha nem érzett melegség járta át Lilike tekintetétől. — Ez a lány megért engem — szólt és feleségül vette. • A nemzetközi zeneéletnek volt egy ra­gyogó, magános kócsagmadara. Jött, tündökölt, kápráztatott, majd ismét el­repült egyedül, fenséges magasságban. Azaz: élt egy világhírű hegedűművész, akinek a tehetsége és szerencséje akkora vagyont szerzett, hogy nem volt szüksége reklámra és interjúkra. Gőgös elvonult­ságban élt s csak akkor muzsikált, ha éppen kedve tartotta. Minden kultur­­smokknak ő volt az ideálja, mert nem kereste a népszerűséget s a népszerűség csaknem megfojtotta. Prof. Ráth mint egy fáradhatatlan, szí­vós vadászkutya loholt a művész nyomá­ban, ha Pesten tartózkodott. Prof. Ráth imádta a tehetséget s a hegedűművész összesürítette magában mindazokat a tulajdonságokat, melyek a közhit szerint a tehetséget jellemzik. Tudott hegedülni, úgy mint kevesen. Tudott érezni és érez­tetni. Gőgös volt, ideges, szerencsés, és... szép. Prof. Ráth éveken át csak annyit ért el a művésznél, hogy bemutatták neki. Egyetlen meghívását sem fogadta el. Pedig micsoda gyönyör lett volna az is­­merősök előtt megemlékezni róla. — Alexy ezt mondta. .. — Alexy mikor nálam teázott.­. — Mikor Alexy­vel beszélgettünk ... Prof. Ráth egy éve volt már házas, mikor a művész ismét megjelent Buda­pesten. A koncertjén a professzor felesé­gével együtt természetesen az első sor­ban ült és lázasan tapsolt. A csoda, amire Ráth évek óta várt, most történt meg. Alexy figyelmesen Prof. Ráth jobbja felé nézett és mosolyogva, felé hajolva, köszönte meg a tapsokat. A szü­netben Ráth professzor kiszáguldott a művészszobába, majdnem a művész nya­kába borult és Alexy is nagyon melegen fogadta. — Ó... mesterem — rebegte Ráth — végre megértjük egymást. A helyzet tényleg azt mutatta, hogy most már megértik egymást. Alexy min­dennapos vendég lett náluk. Ráthék fő*­­­nyes, úgynevezett Alexy-teákat és esté- i lyeket adtak. Társadalmi pozíciójuk • egyre emelkedett, úgy mutogatták szó- fOTó: ZSIGRAY JULIANNA Lapunk mai száma 16 fillér­ ­ • * • 1 , 4 • * ­ JÁTÉK A TŰZZEL Elképedve állunk a tűzzel folytatott játék riasztó látványa előtt... A né­pek békéért imádkoznak, könnyelmű vezetőik pedig játszadoznak azokkal a szenvedélyekkel, amelyeknek egyetlen szikrája is felrobbanthatja a puska­poros hordót s vérbe borithatja a vilá­got. Ez is lehet! Óriási apparátus dolgozik a nemzet­közi élet színpadán, hogy jegyzékekkel, szankciókkal, szövetkezésekkel és el­més rendszerek kiépítésével biztosítsa valamiképpen azt a békét, amelyet minden nép akar, csak a diplomácia nem tud megtalálni. És mialatt ez a kápráztató sürgés-forgás folyik, a hadi­gyárak csillagászati számokkal is alig kifejezhető nyereségeik birtokában azon dolgoznak, hogy a kormányférfiak ne a békét találják meg, hanem a háborút. Azt a hipokrita jelszót, hogy aki békét akar, fegyverkezzék, beleszuggerálták a népek tudatába, leszerelés helyett nyakig fegyverbe öltöztették az embe­reket és most aratni akarnak. Learatni a háború vetését. Mert ugyan mi volna egyéb­ az a vak­merő játék, mint a háborús aratás vá­gya, amikor feltűnően a nagy hadigyá­rak szolgálatában álló francia lapok vészhírei verik félre a harangokat s közölnek riasztó jelentéseket az oszt­rák—s bajor határon történő állítólagos német katonai mozgolódásokról! E hírekből semmi sem igaz. Megcá­folták. De Franciaország izgul, mert izgat a sajtó és izgatnak azok a pártok, amelyeknek így hull ölükbe a politikai hatalom, a mandátum és a népszerű­ség. Pracaiaországban választás van s ez az alkalom elég arra, hogy egy jól megszervezett politikai és sajtópropa­ganda apparátusa szenvedélyeket gyújt­son fel, faji gyűlöletből húzzon hasz­not, világnézeti ellentétből zsebeljen mandátumot. Micsoda lelkiismeretlen­ség démoni képe búvik ennek a min­denre elszánt játéknak, demokráciát hazudó álarca mögött! — Választási trükk! — mondják könnyedén a francia választási légkör izgalmaiban buzgólkodó „okos embe­rek“. Vakmerő merénylet! — mondják azok, akik ismerik a tömeglélektan örök törvényeit s tudják, hogy a feltü­zelt fantáziákat és robbanásra kész erőket a pusztító indulatok vak rohanásában megállítani nehezen le­het. Az egész civilizált világnak resz­ketnie kell amiatt, mert Parisban más a felfogás a demokráciáról, mint Ber­linben. Európa minden nemzeteinek idegeit tépik rongyokká egy választási trükk kedvéért, hogy félelmet keltse­nek a francia választóban s többséget szerezzenek azoknak, akik a németelle­nes politikai irányból élnek. Mindany­­nyiunknak, akik elég szerencsétlenek vagyunk a ma élő generáció emberte­len terheit hordozni vállunkon, hogy valahogy össze ne omoljon a világ, rá kell fizetnünk arra, hogy Franciaor­szágban aratni vágyó hadigyárak, ezek szolgálatában lapok és politikusok áll­nak s most választás van, amikor min­den, még a gyújtogatás és a lelkiis­meretlenség játéka is szabad. Ebben az izzó atmoszférában választási trükk lehet a játék a világ békéjével. Az Úgynevezett jobboldalon folytatják a játékot azért, mert övék a nacionalista jelszavak arzenálja, az úgynevezett bal­oldalon pedig azért, mert ők tudnak gyűlölni teljes didivel elvi alapon. A francia választásnak majd csak vége lesz, de vájjon vége lesz-e a felszított tűznek! Vájjon nem borulhat-e fel minden békés szándék a könnyelmű felelőtlenséggel terjesztett riasztó híre­­ken és ártó szavakon! Szinte gúny­képpen hat, amikor azt olvassuk, hogy Flandin­er és Hitler kancellár béke­javaslatai fölött készülnek tanácskozni Genfben és elmélkednek Londonban. Békejavaslatokról, együttes védelemről, oszthatatlan békéről, regionális rend­szerekről, kétoldalú szerződésekről, köl­csönös segélynyújtásról hangzanak el nagyképű nyilatkozatok s ugyanakkor segély nélkül marad a józan ész, és ebek harmincadjára kerül az a becsü­letes jóakarat, amely nélkül nincs sem béke, sem faji türelem, sem „kiengesz­­telődés“. Lehetetlen lehangoltság és megdöb­benés nélkül szemlélni ezt a hipokrí­­zist amely túlnövekedett egy ország, egy nagy nemzet belső politikájának­­ , kortes ügyeskedéseinek határán. Az osztrák—bajor grániton készülődő ka­tonai mozgolódás híre s az ,az általános izgalom, amely ennek nyomán támadt.

Next