Nemzeti Ujsag, 1936. augusztus (18. évfolyam, 175-198. szám)

1936-08-04 / 177. szám

8 STÍLSZERŰEN work­s lipp f­rA kereskedelmi utazó weekend-háza HALLÓS Emma Gramatica sem tud ellenállni a film csábításának, akár a színpad­ többi koronázatlan ki­rálynői. Gramatica, a világhírű olasz tragika most vállalta az első filmszere­pet. A napokban írta alá szerződését, amelynek értelmében eljátssza a Colos­­seum-filmtársaság „Megboldogult Pas- Quale“ cím­ű filmjének egyik főszerepét. Partnerei Isa Miranda és Pierre Blanchard lesznek. A felvételek már a jövő hónapban megkezdődnek. Mekka közelében szörnyű szerencsétlenség érte a hí­res ará­biai „zarándok-légijárat“ egyik repülő­gépét. A repülőgép, amely Medina és Mekka között bonyolította le az utasforgalmat, Mekka határában, közvetlenül leszállás előtt lezuhant és darabokra tört. A szerencsétlen­ségnek hét halálos áldozata van. Szörnyethalt Abn Szand ezaudi-arábiai király titkára, Ta­­bam Dulma is. Londonban a királykoronázási ünnepségek kezdeté­nek napján új rendőrfőnök veszi át a Scotland Yard vezetését. A londoni rend­őrség új főnöke James Whitehead, aki ma a Scotland Yard intellektuális osz­tályának vezetője. A jövőben a londoni rendőrfőnöknek új feladatköre is lesz: személyesen részt kell vennie minden szertartáson és nyilvános ünnepségen, amelyen az uralkodó is megjelenik. Az új rend az Edward király ellen legutóbb megkísérelt merényletnek köszönheti születését. Jugoszlávia területén az 1933/34. iskolaévben összesen 10.060 iskola működött. Ebből elemi iskola 8349, kö­zépiskola 170, gazdasági iskola 49, egyetem és más főiskola pedig 25 volt. Az elemi iskolai tanítók száma 39.388 volt, az elemi iskolai ta­nulók száma pedig 1.317.407-re rúgott. A gim­náziumokban és reáliskolákban 4815 tanerő működött, a tanulók száma pedig 93.957 volt. A főiskolákon 1030 volt a tanárok és 15.913 a diákok száma. A tanulók és diákok száma a főiskolák kivételével mindenütt emelkedőben volt. Chicagóban két amerikai tudósnak 8 évi kísérletezés után sikerült a rezet cseppfolyósítania. A közönséges hőmérséklet mellett is a cseppfolyós réz jelentősége óriási és főleg vasalkatrészek rozsda elleni mente­sítésénél és faalkatrészek korhadás­­elleni megóvásánál nyer majd alkal­mazást. Quebeckben tizenegy esztendős méregkeverő,nőt tartóztatott le a fluebeeki rendőrség. Ellen Roswellnek hív­ják és rábizonyult, hogy megmérgezte hétéves kishúgát. A szerencsétlen kis áldozat holttestét apja farmjának köbelében az erdő mélyén ta­lálták meg, noha azt hitték, hogy a kislány­nak véletlenül került kezébe a méreg és játék­ból ette meg: négy évvel idősebb testvérének magatartása olyan feltűnő volt, hogy végül is ráterelte a szörnyű gyanút. „Féltékenység­ből öltem meg Augusztát“, — vallotta a kis­lány — „szüleim mindig őt pártolták!“ Bámu­latos az a hidegvér, amellyel szülei előtt lop- Lezte szerepét. Valóságos színjátékot csinált, megjátszotta a megdöbbenést, hogy holtan ta­lálta k­isim­gát. A környék lakossága vépíté­­letet akart végrehajtani a fiatal m­éregke­­verőn. NEMZETI ÚJSÁG Kedd, 1936 augusztus 4. Egy kanadai­­verseny .. A friss és fiatal Amerika még mindig­­ a különösségek földje: az onnét érkező hírek azt mutatják, hogy ott milyen má­sok az életről és értékekről alkotott alap­fogalmak. Az a meghökkentően hangzó és meghökkentő tárgyú verseny, amely most jut végső kifejletéhez Kanadában, Európában meg sem történhetett volna. Arról az úgynevezett „anyaversenyről“ van szó, amelyet, mint ismeretes, Harles Vance Mille dúsgazdag kanadai ügyvéd indított el. A kanadai milliomos tíz évvel ezelőtt halt meg és amikor végrendeletét felbontották, ezt az egyetlen mondatot találták benne: — Tízmillió dolláros vagyonom azt a kanadai anyát illeti, aki a halálomat kö­vető tíz esztendőn belül a legtöbb gyer­meket adja Kanadának. A tízesztendős határidő most már vége­­felé jár s­­egész Kanada érdeklődése a verseny kimenetele felé fordul. A favo­rit néhány héttel ezelőtt még Kenney-né asszony volt, aki azzal dicsekedett, hogy a legutóbbi tíz esztendőben tizenkét gyer­meke született. Nemrégiben azonban ki­derült, hogy Kenney-né csak nyolc gye­rekről tud anyakönyvi igazolást adni. Minden jel arra vall, hogy a másik négy gyermek nem az övé s minthogy a dolog célzata nyilvánvaló, a torontói ügyész­ség már meg is indította ellene az eljá­rást. Ez a fordulat lényegesen megváltoz­tatta a „mezőnyt“. A francia származású Kenney-né kiesése után most már csak egy ír származású, egy olasz származású és­­ egy magyar származású kanadai asszony jöhet szóba. Az ír asszonynak, Timlock Artur építőmunkás feleségének tizenegy gyermeke van. Az olasz D'Arri­­gónénak kereken tíz gyermeke született a sorsdöntő évtizedben. E pillanatban a magyar származású asszonynak még csak kilenc gyermeke van. Esélyei azon­ban nagyot nőttek, amióta kiderült, hogy megint lebetegedés előtt áll — és ha min­den jel nem csal — hármas ikrei lesznek. A kanadai anyaverseny magyar szárma­zású favoritja egy műszerész felesége, aki huszonhárom évvel ezelőtt vándorolt ki Kanadába. Az eszperantó mint házasságközvetítő Az ausztriai kormány meghívására augusztus 8-tól 15-ig tartják meg Bécs­ben az egyes nemzeti eszperantó egye­sületek ez évi világkongresszusukat a Hofburgban. A résztvevők egy része ez alkalomból a nemzetközi idegenfor­galomban olyan divatossá lett Magyar­­országot is meg akarja látogatni. A dánok és svédek közül csaknem százan jönnek s lesznek a­­M­agyar Eszperantó Szövetség és a Magyar Katolikus Esz­perantó Egyesület vendégei. A bécsi kongresszus befejeztével augusztus 15-én újabb és még nagyobb vendégsereg érkezik Budapestre, ugyan­ebben az időben magyar eszperantó­kongresszus is lesz. Ennek befejeztével a magyar résztvevők a külföldi vendé­geket magukkal viszik az ország kü­lönböző részeire, a Balatonhoz, a Mát­rába és a Hortobágyra. Ismeretes, mennyire ragaszkodnak egymáshoz a különböző országok eszperantistái, az egymástól kapott felvilágosításokat mennyire hitelesnek tekintik; az esz­perantó külföldi híveinek ez a nagy­méretű látogatása nagyon jelentős pro­pagandaalkalom lesz Magyarország és a magyarság számára. Az eddigi ta­pasztalatok alapján még az sem kizárt, hogy a barátkozás eredményeként egy­két magyar leánynak is beükötik a fejét, újabb bizonyítékául a már szállóigévé vált nemzetközi szójátéknak: „espe­ranto, esz­peranto.“ Azaz: az eszpe­rantó: házasságközvetítő! A modell­kémek királynője Nizza, augusztus 3. A különös és valljuk meg mindenképpen szabálytalan karrier véget ért a napokban: a fiatal Claire Bervier, a nemrég hírhedt modell­­kémkedési perek vádlottja a napokban férj­­hez ment egy dúsgazdag amerikai üzletember­hez, a gumiipar egyik jónevű mágnásához. Nyugtalan, modern s a hölgyvilágot­ különös­képpen érdeklő női sors jutott ezzel a házas­sággal révbe. Claire már kisgyermek korában rajzolt és festett és apja, egyszerű párisi postaalkalma­zott, ügyet sem vetett erre az ellenőrizhetetlen és bizonytalan készségre, jobban szerette volna, ha a kis Claire valami „rendesebb“ dolgot tanul. Alig hogy a kislány elvégezte a fran­cia polgári leányiskolát, varrólánynak adta, a lépés tévedés volt, de ez adta meg az új női divatformát egyik kétségtelen legnagyobb ala­kító és emlékező géniuszának életfordulóihoz a kezdeteket. Az alig tizenhat éves, kissé sovány, a ked­ves és élénk, bájos bakfis alapjában véve semmi kedvet sem mutatott a tulajdonképpeni szabó­munkához, azonban még a szakiskola padján és mint közepes divatházak tanonckisasszonya, olyan briliáns divatötleteket vetett papírra, amelyekből ugyan nem ő, hanem a szalonok direkt riszei meggazdagodtak. Akár egy egész ruha, akár egy kepp, akár egy kosztüm, akár valami grande roche, természetesen mind „a la Bervier“, csupa derű, könnyedség, lebegés, báj és stílus volt, velük később hamarosan nevet szerzett, később bizonyos mértékig ön­álló lett, nem volt ugyan szalonja, de az elő­kelő hölgyvilágnak ő lett a divattervezője és a divatmegbizottja. Az a bizonyos bizalmas, akinek ötlete és ízlése csalhatatlan és egyben drágán megfizethetetlen egy ilyen világváros előkelő hölgyvilága, számára. Hogy korán jött-e ez, vagy elméleti alapjai voltak-e gyengék akkor még, ki tudná megmondani. Elég az. VUU&z, Uéchi& ida, 2ayt­u&­­foula — Egy pillanatig tanácstalanul álltam — mondta Kerekes úr az öblös nád székben —, de csak egy pillanatig . . . különben hallgassa meg elmondom úgy, ahogy volt. — Becsben jártam a fiamnál, hogy egy évi távollét után néhányszor magamhoz ölelhes­sem. Nincsen már senkim, csak ez a gyerek, hogy az Isten áldja meg. Egy szállítmányo­zási céginél van s igy rendesen csak az este volt a mienk. Hogy pedig a nappalt valahogy agyonüssem, hát jártam-keltem a városban és nézdegélte­m. Ha elfáradtam, felszálltam a vil­lamosra. Ahogy igy állok a tömött villamoson egy lelógó bőrfülbe kapaszkodva, az egyik fordulónál kezem lecsúszott a bőrfü­lről és én akarva nem akarva rádőltem a mellettem álló úrra. — Bocsánat! — mondom — ezer bocsánat! Az úr réminéz, megbocsátólag int a fejével s aztán állunk tovább mind a ketten. Mikor később leszállok, az ur utánam jön és azt mondja: — Álljon meg, kérem, egy pillanatra. Ránézek, hogy noit akar tőlem. Az meg mondja: — Hallja az ur, adja vissza a pénztárcámat, amit a villamoson ellopott, mikor hozzámdőlt, vagy majd átadom a rendőrinek. — Mit beszél, maga szerencsétlen! — vála­szolom én és máris úgy érzem, hogy a kezem a torkán van. — Ne csak semmi felháborodás, adja ide a pénztárcámat, aztán tűnjön el békébe. — De megbolondult, maga! — ordítottam a kiverte homlokomat a veríték. — Én Kerekes Mátyás nyugalmazott magyar vas­utas vagyok és a fiamat jöttem megláto­gatni, nem pedig lopni. — Jó, jó, én mindezt elhiszem — felelé erre az ismeretlen ur és int egy rendőrnek, hogy jöjjön közelebb. — Ez az ur itt ellopta a pénztárcámat a villamoson — mondja a rendőrnek és reám mutat. A rendőr hunyorít egyet a szemével s nyu­godtan csak annyit mond: — Adja vissza neki azt a pénztárcát, aztán tűnjön el. — De bocsánatot kérek, biztos úr, én ennek az urnak a pénztárcáját soha életemben sem láttam, sőt azt sem tudom, hogy volt-e pénz­tárcája. Egy pénztárcám van, de az az enyém, íme, itt van, nézze meg, ez a maga pénztár­cája! — s az orra elé tartottam. — Nem, ez nem az, válaszolja s közben ő is törli a homlokát, mert őrült a meleg. — Hát akkor nem tehetek mást — mondja a rendőr —, kénytelen vagyok az urakat bekí­sérni a rendőrségre. — Gyerünk! — mondtam elszántan és halá­los elkeseredéssel. És máris ismeretlen kellemetlenségek egész láncolata rajzott fel előttem. Bámuló embe­rek vettek körül, kiket eddig a nagy izga­lomban észre se vettem. Utat törtünk ma­gunknak s megindultunk a rendőr mellett. Egy álmos fogalmazó­­ elé vezettek és a móka kezdődött élőiről. Én tagadtam, ő állított. Én bokszoltam a levegőt, ő meg a mellét verte. A fogalmazó meg ül és néz hol rám, hol meg reá. Aztán megszólal: — Mind a kettőn először is bemondják a sze­mélyi adataikat, aztán majd meglátjuk a többit. Először ő mondta be, aztán reám került a sor. — Én Kerekes Mátyás vagyok, magyar ál­lampolgár — szavalom, többet nem volt időm mondani, mert a panaszos úr szájából egy ijedt szisszenés bújik elő: — Herr Gott! Megvan a pénztárcám. Uj nadrágot varrt a szabóm és hátul két zsebet csinált bele, egyet jobbról, egyet balról. És én a balról egész megfeledkeztem s abba volt a pénztárca. Oh, ezer bocsánat, mélyen tisztelt uram, ezer bocsánat. Hogy én mit mondtam neki, úgy melegében, azt elképzelheti, öklöm ott ugrált a szeme előtt, a szájam habzott, mert a dühnek vala­hol utat kellett kapnia. A fogalmazó egy ideig hallgat, aztán szól: — Az úr becsületsértésért feljelentheti a panaszost és feljelentése egész jogos és igaz­ságos lesz. De én nem akartam pereskedni, fogtam a kalapomat és — ki. Az ismeretlen ur azonban utánam robog s behúz egy kapumélyedésbe. — Álljon meg, az Istenért — mondja s fogja a karomat. Ezzel kiveszi a pénztárcát a zse­béből, amely tele volt százschillingesekkel s kivesz belőlük hármat. — Itt van, fogja, ezt magának adom, csak ne jelentsen fel. Én állok és nézek s hirtelenében nem tu­dom, hogy mit tegyek! ön mit tett volna a helyemben! — kérdi és felém fordul, ki fel­háborodva hallgattam az eseményt. — Mit, mit, hát elfogadtam volna. — Ez az! — válaszolja nevetve —, látja, én is már nyúltam utána, már-már a kezembe volt s abban a pillanatban felébredtem . . . Erre én szisszentem egyet, de aztán nevet­tünk mindnyájan, mit is csinálhattunk volna egyebet. «Kigpest Móni­a. Egy hónapra csak 80 fillér a hölgyek lapja hogy észrevette: saját invenciója egyre gyakr­rabban hagy ki, tervezőkészsége csökken . . . Valami történt az alkotóképességével, ő azon­ban nem adta fel a harcot! Mint több előkelő hölgy korlátlan hatalmú divatmegbízottjának, ízlésének diktálóját, nagy számlák felett rendelkező bevásárlóját: természetesen az összes divatszalonok zárt ka­pukkal várták, ha ott bevásárolni megjelent. Ekkor fedezte fel egy másik eddig sejtekben lévő képességét. Példátlanul jól megjegyző memó­riája volt, szinte lángész abban, hogy egy pil­lantással azonnal mögéje lásson a legbonyo­lultabb divatformáknak; egy darabka papir s egy körömnyi ceruza s néhány vonallal máris papirosra rögzítette. Mindehhez pedig, amikor kivitelre került a sor, biztos kézzel találta meg azokat a pontokat, amelyek a memóriából le­­kopirozott ruhát „mássá“ tették. Ezek a „bün­tetést kizáró változtatások“ később nagy sze­repet játszottak azokban a perekben, amelyek­ben szinte üldözött vádja volt az egész Pária többi divattervezőnő­nek, nagy szalonjainak és cégjeinek. Neki minden egyes esetben sike­rült kimutatnia, hogy modelljei nem másola­tok, eltérőek azoktól, amelyeket forrásukul állítanak a bíróság előtt a vádlók. Azonban mindenesetre­ nem tehette be lábát többé a párisi szalonokba! Claire azonban tovább is védekezett! Azután, hogy ő letűnt ezek látóhatáráról s megmaradt az előkelő párisi hölgyvilág divat­tanácsadója, de továbbra is fennállt az a je­lenség, amit a párisi szalonok az ő látogatá­sai alatt tapasztaltak: a legdrágább modellek, éppen a legbensőbb rejtekekben őrzött, csak a legelőkelőbb és legmegbízhatóbb hölgylátoga­tóknak megmutatott modellek, még mielőtt a szalonokból kikerültek volna, mielőtt még megrendelések történtek volna rájuk: rend­szeresen felbukkantak továbbra is a párisi utcákon, előkelő megrendelőkön, é­s a meg­valósítás Claire szerény kis divatszalonjából került ki! Új percek sorozata. Az ellenfelek azzal vádolták Clairet , amint kiderült, ebben volt is valami , hogy néhány tehetsé­ges gyermeklánykát képzett ki a modellséma­­rajzolás titkaiban; az előkelő hölgyvilágnak azok tagjai, akik eredeti Pathou- és egyéb modellekhez lényegesen olcsóbban akartak hozzájutni, rájuk bízott gyermekunokahugok­­ként elvitték magukkal Claire növendékeit és hosszan próbálgatta, próbálgatták a manne­­quineket a gyanútlan szalondirektriszekkel adattak papírt és ceruzát a kis gyermekek­nek, hadd rajzoljon, ha egyszer „unatkozik“. A Claire-szalon így „szerezte“ „eredeti“ di­­vatmodelljeit. A harcok újra kiújultak, végül maga Claire fuvatott visszavonulót. És ekkor történt meg a csoda, amelyet már nem is hittek volna el a hírhedtté lett mo­­dellkém-szalon vezetőjétől: az ő nevével még­jelezve szebbnél-szebb és eredetibbnél-eredetibb modellek jelentek meg,­­ kétségtelenül a „régi“ Claire alkotásai. Az alkotó géniusz, amely­­elé valami különös gátlás került, újra feléledt, a Claire-szalon elkezdett terjeszkedni, noha a versenytársak ezt a „tisztességes“ versenyt jobban bánták, mintha Claire más eszközökkel versenyezne- Claire már mint dúsgazdag hölgy ismerkedett meg a Rivié­rán későbbi férjével s a párisi divatszalono­kat most már ez a fordulat fogja a kellemetlen versenyzőktől megszabadítani,mert Claire állító­lag kijelentette, hogy most már csak a saját ruháját fogja tervezni...

Next