Nemzeti Ujság, 1936. november (18. évfolyam, 251-274. szám)

1936-11-03 / 251. szám

Mussolini történelmi beszédének európai hatása Időjárás - — — - — M madridi c-~ Mérsékelt nyu — vörös védelem / gáti-északnyu- _ __________----------------------------------------------------------— A a nemzeti csalfa­/ gáti szél. Több A m tok ágyui szébes helyen, kivált az lük I J|Éjg§ ULá gl Ég f§§ 1 |f Uh*/ if J került-a prágai ország északi l^mfi Hnl IW M PHWi ra ra g I B V román cseh tám felében eső, a I II 'Ifi M H 1 Hn n 1 IV I nyalások n e M hegyeken hava- 8 » .Pl. TML mff M «LjpUp' kJRf MjlJp tudták rendezni zás. n hő mér- ....... ■ “■■■■ ***** "" a szovjettel vold séklet kissé . _ . . lft0« . _ viszony kérvé­csökken XVIII. évfolyam 251.szám 4 KEDD + Budapest 1936 november 3 sét Sir Henry Hallett-Dale, a londoni orvos­tudományi kutatóintézet igazgatója, a Nobel-díj idei egyik nyertese Giuliano Balbino, volt olasz kultusz­miniszter nyitotta meg a budapesti fel­sőbb olasz kultúrtanfolyamot . Nagy részvét mellett temették el Fabi­­nyi Rudolf professzort, a lipótmezei elmegyógyintézet igazgatóját Lucienne Delforge, a kiváló francia zongoraművésznő, kedden Budapes­ten hangversenyez Mussolini megmondta ... Aki nem látta kemény, szobor­arcát, különösen villogó szemeit, nem hallotta messze hangzó, búgó hangját, nem állott a hatása alatt sajátságos gesz­tusainak, amelyekkel mondanivalóját a hallgatóságába valósággal belekala­pálta, nem érezte ennek a szuggesztív, nagy egyéniségnek a jelenlétét, nem sodródott azzal a tömeghangulattal, amely megjelenése pillanatában híveit és ellenfeleit egyaránt elfogja, az meg sem tudja érteni, mit jelent az, ha Mussolini beszél. Nagyobb, több, más, mint általában az államférfii megnyilatkozás. Nem politikai szónoklatot mond, nem lelke­síteni, irányítani, híveket toborozni akar, nem programszám az ő beszéde és nem diplomáciai pikantéria. Új, más világ nyilatkozik meg Mussolini sza­vaiban, szemben azzal a világgal, amely fejlődésében, aktivitásában, a formák­hoz való merev és ostoba ragaszkodá­sával, jogosulatlan érdekeinek kapzsi és üres védelmével, jelszavainak ha­misságával, céljainak elavultságával már régen holtpontra jutott. Uj világ, amely meglátja és idejében látja meg a realitásokat s amelyet minden elha­tározásában, minden cselekedetében magasabb, nemesebb, ideális célok ve­zetnek. Mussolini és doktrínája puszta létével szemben áll mindazzal, ami Európában az elmúlt húsz esztendő alatt történt, harcot és pedig egyre eredményesebb és diadalmasabb harcot vív a tisztább, jobb, igazabb életért egyedül azáltal, hogy van. Tagadásból született, a materialista világnézet nyílt és kemény tagadásából és ma már talán a legkomolyabb, sokszor egyetlen pozitívum a világpolitikában. Megteremtőjét és inkarnációját, a Dú­cét nem lehet és nem is akarják azzal a mértékkel mérni, mint a többi állam­férfiakat, ő ma valóban népe és állama akaratának kifejezője, amit mond, azt több mint negyven millió olasz érzi, hiszi és vallja, amit akar, azt egy új, erős — talán legerősebb — nagyhata­lom minden atomja igyekszik meg­­valósítani. Ezért fontos minden szó, amit Mus­solini kimond s ezért kell más jelentő­séget tulajdonítani az ő megnyilatko­zásainak, mint bármilyen más politi­kai beszédnek, amely felelős helyen elhangzik. — Mindaddig — mondotta vasárnap Milánóban Mussolini, — amíg Magyar­­országnak nem szolgáltatnak igazságot, a Dunamedence kérdéseit v­­églegesen rendezni nem lehet. A háború igazi megcsonkítottja Magyarország. Négy millió magyar él a mostani határo­kon túl. Egyszerűbben, világosabban és hatá­rozottabban idegen álomférfi még nem jellemezte a magyar helyzetet. Nem meglepetés és nem újság ez Mussolini részéről, aki politikai zsenialitásával első volt azok között, akik észrevették, hogy Magyarország megcsonkítása ál­landósult háborús ok és örök akadálya a Du­named­encében annyira kívánatos és követelő rendnek. A következetes­ség, amellyel Mussolini ezt az állás­pontot képviseli, a bátorság és határo­zottság, amellyel emellett most Milá­nóban megint kiállott, egyik legfénye­sebb érv a mi igazságunk mellett és legnagyobb figyelmeztetés mindenki felé, aki nem akarja tudatosan lángba lc vé.rimi rry-mal A c*Ti n OTI * T­’ n r*n v\ Ó f hogy itt a baj gyökere, itt van mindég komoly ténykedés kezdete, ennek az orvoslásával mindent meg lehet csi­nálni, enélkül semmit. Mussolini szava nem szorul arra, hogy mi adjunk neki nyomatékot. Elég tényező önmagában is és olyan súllyal esik az európai köz­vélemény és diplomácia asztalára, hogy onnan semmiféle mesterkedéssel eltávolítani nem lehet. Mindez azonban nem jelenti azt, hogy most már nyugodtan ölbe tehet­jük a kezünket és boldogan hajthatjuk álomra a fejünket abban a tudatban, hogy az elszakított területek nagy része holnap az ölünkbe hull. Végzetes és veszedelmes álmodozás volna, amely­től minden erőnkkel vissza kell tarta- /­ nunk a magyar közvéleményt. Musso- * | ani újabb nyilatkozata a magyar igaz- / ság mellett azt jelenti, hogy ez az iga­z- r__ ság útban van, hogy hatalmas segitők­T*^ és barátai vannak, de nem jelenti azt,­­ hogy ezek a barátok majd mindent el­intéznek és Mussolini egy szavára a szomszédos államok tálcán hozzák a négymillió magyart és a régi határo­kat. Ezt nekünk magunknak kell min­denekelőtt kiharcolnunk a béke fegy­vereivel és nekünk kell megjárnunk­ Magyarország feltámadásához vezető utat, amely még hosszú és igen nehéz. Hogyan és miképpen történik a meg­oldás? — erre is választ találunk Mus­solini beszédében. — A megoldásnak — mondja — csak egyetlen útja van: nyílt, gyors és tel­jes megegyezés a kölcsönös érdekek elismerése mellett. Ezt a megoldási módot nyugodtan és bizalommal elfogadhatjuk. Ha ilyen alapon történik megegyezés, ha a köl­csönös érdekeket elismerik és méltá­nyolják, akkor mi leszünk az elsők, akik ezt a megoldást elfogadjuk é® be- A RETTENETES VÉLETLEN Sebastopol pályaudvarán már napok óta vesztegelt az udvari vonat fekete kocsiszerelvénye. Az épület körül, amely még mindig magán viselte a húsz év előtti ostrom pusztításának szörnyű nyo­mát, nagy hirtelen emelt téglafalak ár­nyékában reggeltől estig glédában álltak a lándzsás dragonyosok. A cár egyre késett. Megejtően szép lehetett az ősz Livá­­diában. Azov tengeröblének tintakék hul­lámai soha csatlogatóbbak nem voltak, soha illatosabb a szivárványszínű virág­erdő, amely lépten-nyomon fakadt Krím hatalmas félszigetének csodalige­tében, úgy látszott, sehogy sem váli­k meg tő­lük az uralkodó. Először történt, hogy III. Sándor ha­lomra döntötte udvartartásának minden számítását. Gyanút fogott volna? ... A kormányzóságon garmadaszámra hever­tek felbontatlanul a zöld és kék jelzésű titkos táviratok. Egész hadsereg vonult fel a beláthatatlan útvonalon, amely a Fekete-tenger partjáról a birodalmon át Gacsináig vezetett. Számtalan állomás főnöke várta reszketve, mikor kondul meg a jelzőharang és mikor száguld el zúgva és sisteregve a cári vonat, amely sehol nem állt meg a végtelen után, csak ott, ahol nem várta senki. És mialatt tömérdek ember egyre a pillanatot leste, mikor tűnik fel az or­mótlan mozdony, amelynek kéménye mellett ott leng az András-keresztes fehér lobogó, a livádiai udvarház fogadó­­szobájában toronymagas férfiú elé gör­nyedt egy kecsk­észak­ál­las ember. III. Sándor hatalmas ala­kja csaknem betöl­tötte a kis fogadószobát. Döngő léptekkel járt fel-alá, útjában elseperve az arany­­díszes, törékeny bútorokat. — Hallom, várnak Sebastopolban! Ezt magam is tudom. Ha egyéb jelentése nincs, — mehet. — Császári felség, — az indulásról szóló parancs ... . — Nem érdekel! I­RTA DIETL FEDOR A cár nyersen förmedt megriadt rendőrfőnökére. Óriás alakján szinte pattanásig feszült a sötétzöld literka. Dísztelenül egyszerű volt ez az egyen­ruha. Hűséges tükörképe a kemény férfiúnak, aki annyi keserűséggel és olyan reménytelenül lépett az orosz cár baljós trónusára. És amint vállal kima­gaslott alattvalói közül a moszkvai koro­názáson, olyan elérhetetlenül emelkedett mindenki fölé. Megközelíthetetlen volt, akár az arkangyalos gyémántkorona, amely csak egyszerre ragyogott fel a homlokán, de láthatatlanul mindig ott szikrázott a bozontos szakállú, komoly férfiarc fölött. A komoly férfiarc most hosszan kite­kintett a tenger hu­llámsíkjára. A cár nehéz búcsút vett Livádiától. Aztán meg­fordult. Vállas alakja mintha túlnőtt volna az erkélyajtó keskeny keretén. — Október 28-án indulok Sebastopolba. Két nap alatt Gacsinába érkezem. Min­denszentek ünnepén gyászszertartás a Szent Izsák székesegyházban . . . A rendőrfőnök kecskeszakálla meg­remegett. — A gárdaezredek — Felség — hebegte tétován. — Elbocsájtom őket! A családomat majd őrzöm én magam ... Wolonin rendőrfőnök imbolygó alakja mögött bezárult az ajtó, de odakünn két ököllel markolt üstökébe az elkeseredett ember. Magából kikelve hördült fel: — Eszeveszett könnyelműség — riká­csolta rá sem hederítve a délceg test­őrökre, akik meg sem rezzenő nyuga­lommal figyelték tajtékzó dühkitörését. Dührohamra akkor csakugyan elég oka lehetett III. Sándor cár rendőrfő­nökének. A déli végektől a Jeges-tenge­rig és Lengyelországtól Szibériáig az egyre nagyszerűbben kibontakozó vasút­hálózat körül ott ólálkodtak a nihilisták. És Oroszországban majd száz esztendeje merénylet nélkül nem múlt el évtized. A rendőrfőnök maga sem tudta, hogyan jut el a szomszédos nyaralóig. Pálmák közé rejtett apró fehér házban lakott Lüders szárnysegéd, aki minden útjára elkísérte a cárt. A váratlan látogató most szinte rá­­döntötte az ajtót. Segítsen, ha tud! Az állásommal játszom! A szárnysegéd elképpedt. — De hát miért? Mi történt? — A cár önmaga ellen hívja ki a sor­sot — toporzékolt Wolonin. — Védtelen pályán indul Gacsinába és engem meg sem hallgatott. — Lehetetlen ... — Sajnos, nagyon is lehetséges. És rám, úgy látszik, már lesnek az ólombányák­ban. Lüders megdöbbenve pillantott vendé­gére. — Hogyan? Merénylet készül? A rendőrfőnök sápadtan tekintett kö­rül. Azután kifejezhetetlen riadalommal szemében fordult a szárnysegédhez. Semmiről sem tudok, de érzem, sze­rencsétlenség történik. — súgta rekedten. Félek a — véletlentől! * A világtörténelem feljegyzései szerint 1886 október október 28-án hagyta el III. Sándor cár különvonata a sebastopoli pályudvart.^ A vonaton az uralkodón és a­ cári családon kívül csupán két állam­férfi utazott: Giers Nikoláj külügymi­niszter és Wisnegradskij pénzügymi­niszter. Társaságukban volt természete­sen Wolonin rendőrfőnök és Lüders szárnysegéd. Indulás előtt a cár nem fogadott senkit — Életemben egyszer, mint magán­ember akarok utazni a családommal, — jelentette ki a környezetének. Teljes napig háborítatlanul haladt az udvari vonat az ukrán rónák felé. A rendőrfőnök minden aggodalma fölösle­gesnek bizonyult. Október 29-én borús hajnalra ébredt a cári család. Mindnyájan egybegyűltek az étkező termeskocsiban. Egymás után helyezkedtek el a közös reggeliző esz­tel mellett Mária Feodorovna cárné, Miklós cárevics, Cirill és Mihály nagyhercegek. Lapunk mai száma 16 fillér

Next