Nemzeti Ujság, 1936. december (18. évfolyam, 275-298. szám)
1936-12-01 / 275. szám
Kedden délelőtt érkezik haza a kormányzó Bécsből Időjárás — - — — — ' T — 71nemzetiek Várható időiá — áttörték a vörö rás a követ- __ sökátlósaitJi/ladkező 24 órára: ^ mm rid körül Witter Soft helyen ködös plk | ffLj MM jffl WLA H ■ II I ^ ■ I képviselő szóvá idő. Több helyen Img liN IWM Mg Hfl ül S§ I n ^Wk /lvV tette az erdélyi hó, eső. Déinyu § H 1 Ifi Bg ■ * | « üllV ■ magyarok panagáti, későbbnyu jS " fii ifflffL- rrr JH USmág szait a bukaresti gáti szét. 7t hó- A képviselő házban méremelkedikSé XVIII. évfolyam 275. szám ♦ KEDD + Budapest 1936 december 1 dalmitünnepe* ' . . . '4. . . ... ‘/.A* ^ * Hülgerth osztrák alkancellár, Schmitz miniszter, Becs főpolgármestere, R. Wildner és E. Ludwisch meghatalmazott miniszterek és rendkívüli követek megkapták a magyar érdemrend I. osztályát Hódolati a hazaérkezőnek Kedden délelőtt magyar földön száguld már a vonat, amely visszahozza, nyolc feledhetetlen nap után, felhős, szürke égboltunk alá Magyarország kormányzóját. Ragyogó olasz ünneplésből, ragyogó bécsi fogadtatásból • jön Horthy Miklós, a fénynek, a pompának feledhetetlen emlékeivel szivében, vissza a hazába, a lefegyverzett, elszegényedett kis Magyarországba, ahol minden napsütésnél melegebben sugárzik feléje a magyarság szivéből kiáradó öröm, hogy nem tűrtünk és nem szenvedtünk oly sokat, hiába. Minden pompánál megragadott) elismerés árad Horthy Miklós kormányzó felé, hogy benne és általa ezt az ezeresztendős nemzetet tisztelte meg az ünneplés rendkívüli külsőségeivel és szépségeivel, a világ egyik legerősebb nagyhatalma, a fasiszta Itália, a világ legnagyobb erkölcsi hatalma, a Szentszék, és a világ egyik legfejlettebb kultúrájú országa, szomszédunk és sorstársunk, Ausztria. Magyar földön száguld már a vonat s mire e sorok az olvasóhoz jutnak, a kormányzónak és feleségének fogadtatására seregük Budapest népe, ki az utcára, a szürke égbolt alá meleg szívvel, a felhők alá, derült köszöntéssel. Mindenki érzi és tudja, hogy az egész nemzet részese volt a három államon át egymás nyomába lépő ünnepléseknek. Mindenki érzi és tudja, hogy a Vatikánváros, azörök Róma, a szépséges Nápoly, a császári Bécs, Horthy Miklós kormányzóban nemcsak az államfőt ünnepelte, hanem az embert is és e kettőben együtt ünnepelte azt a magyarságot, amelyet ezeréves történelmének tradícióitól, a baráti adott szó megtartásától, a fenyegetett helyzetben is bátor helytállástól, a jog tiszteletétől s az igazságért való harctól elválasztani nem lehet. Még sokáig emlékezetes lesz ez az elmúlt nyolc nap és még sokszor kell — akár akarja, akár nem — Európának arra a csodálatos lelki összetalálkozásra emlékeznie, amely a kormányzó látogatása alkalmából oly rendkívül külsőségek között olvasztott össze baráti együttesbe, olaszt, osztrákot és magyart. Nagyon tévednének tehát, Prágában épp úgy, mint Bukarestben, ha ezt a nyolc napot egy múló hangulati hullámverésnek tekintenék a felkavart európai helyzet háborgó tengerében. Ez a találkozás több mint baráti hangulat és pillanatnyi érdek: ebben népek történelmi hivatásának tudata, Középeurópa kialakulásának elhivatottsága nyilatkozott meg. Sem Prágában, sem Bukarestben nem reménykedhetnek abban, hogy diplomáciai ügyeskedések vagy körmönfont intrikák hullámtörő gátján megakadhat egy olyan történelemformáló folyamat, amely elemi erővel készül újjáalakítani a csődbe jutott Középeurópát s amelynek ügye mellé az újjászületett latin Róma, a nagy történelmi perspektívát magában rejtő Bécs és a szentistváni gondolatot hordozó Budapest állanak. Szó sincs róla, érdek nélkül a nemzetek nem igen szoktak barátkozni és egyet akarni, különösen a ma uralkodó materialista világban, de e három országnak éppen azért vannak közös érdekeik, mert azonos a történelmi hivatásuk Középeurópa újjáalakításaiban. Ez pedig nem múló hangulat, nem gátakon elporló hullámverés, hanem realitás, amire méltán hivatkoztak a római és a bécsi pohárköszöntők, az ünneplések emlékezetes óráiban. A ma élő generációnak kínos keservesen kell átélnie a minden esztendőt, hát még két évtizedet, amelyben több történt, mint a régi világ két évszázadában. Az elmúlt utolsó két évtized háborút jelentő „békéjének“ roppant átalakító hatását, a magyar nemzet akkori tragikus helyzetének s mai reményteljes kilátásainak beláthatatlan különbsége mutatja meg. Nem szenvedtük át hiába ezt a két évtizedet, nem volt hiábavaló a felemelkedés óriási erőfeszítése, a kitartás az igazság mellett, a megfeszített erővel végzett munka, a rend helyreállítása és megvédelmezése, a jog és kötelesség egyensúlyának hangoztatása , a szakadatlan, őrtállás a nemzet múltjából kiépítendő jövő, a tradíciók tisztelete mellett. Ma már nem vagyunk a világ elhagyatott népe, amelyet a „győzők“ vak gyűlölete ott felejtett a halál sírgödre mellett. Ma már számolnak velünk, mi is ütőkártya vagyunk a világ nagy játszmájában, mi is tényezők vagyunk a könyörtelen logikával elkövetkező új Középeurópa kialakulásában. Magyar ország nélkül nincs újjáépítés, nincs igazi béke, nélkülünk Középeurópát is csinálni, vagy éppen ellenünkre a mait is-t stabilizálni, már nem lehet. Bebizonnyult az, amit oly sokszor hirdettünk ezeken a hasábokon: kis nemzet is lehet nagy, a szegény nemzet is lehet értékes erkölcsi erejének tisztaságánál és nagyságánál fogva. A magyar nemzet ezt a tiszteletet parancsoló erkölcsi tekintélyt vívta ki magának, ezért irányult feléje, korunk nagy zsenijének, a Ducenek jövőbe látó tekintete és sorstársunknak, Ausztriának baráti érzülete. Az erkölcsi fölényt, amelyet csak ezer év alapozhatott meg s amelyet parvenü népek nem sajátíthatnak ki maguknak, a kormányzó római és bécsi látogatásán lezajlott ünnepségek pecsételték meg. Fegyvertelenek és szegények vagyunk ugyan, materiális tekintetben, de van fegyverünk és gazdaságunk abban a történelmi hivatásban, amelynek itt a Duna mentén elsőszülöttségi jogunknál fogva is birtokosai vagyunk. Ezt a tudatot hordozza szívében a magyar társadalom, amikor örömteljes ünneplő hódolattal fogadja a kormányzót, aki a nemzetet e nagy útján fajához és hivatásához oly méltóképpen képviselte. Lapunk mai száma 16 fillér mmmmmnmmnmmmmmmmnmeammmmmmmmmu VALLOMÁS DIETL FEDOR Az ősi várkastély száz ablakszeme tűnődve pillantott a nyári verőfény ragyogásába. Hosszú évek óta most történt először, hogy ismét kitárultak Windsor kastélyának ólomkarikás ablaktáblái. • Alig pár hónapja múlt, hogy Nagybritannia és Irhon koronája lehanyatlott a fáradt ősz király fejéről és Vilmos Ur ott alussza nagy álmát Westminster soktornyú székesegyházában. Ám azóta mintha derűsebben mosolygott volna az ódon kastélyra a felhőtlen égbolt és mintha pillangók álomfogatán lebegett volna végig ősei országán az ifjú királynő, Lady Victoria, akit tengernyi nép mámoros lelkesedése kísért idáig. Boltíves termeken, amelyek tölgyfapadmályában recsegve fűrészelt a szu, nyirkos folyosókon, kicsorbult garadicsokon, ahol tán emberöltővel azelőtt dobbant utólszor a Napóleon-verő III. György király marcona gránátosainak súlyos bőrcsizmája, most szépséges királylány ezüstcipellős lába suhant végig. Bársonyfényű szempár pillantott kíváncsian a kert zöld vadonába roppant őrtornyok lőrése mögül. Anglia és Irhon új királynőjének varázsos ifjúsága mint új égitest káprázatos fénye tündöklött fel a nehéz álomból ébredt kastély hatalmas csarnokában. — És ez most mind az enyém, Melbourne? Az aranybarna szempár kérdőn tekintett fel a nemes férfiúra, aki szótlanul kisérte a törékenyen finom leányalakot. Lord Melbourne mélységes hódolattal hajolt úrnője felé: — Nem csupán ez, Királynő, de minden, amit csak láthat szépséges szeme, — szólt komolyan. — Anglia minden kincse Felségedé, ám soha ne feledje, hogy a Királynő — legnagyobb kincse Angliának ... Lady Victoria tekintete megrebbent, mint a szárnyszegett madár. Selyemkesztyűs kis kezét mintha fohászra kulcsolta volna. Tudta jól, egyre türelmetlenebben várja, sürgeti, követeli a birodalom: válasszon élettársat! Legyen csakugyan királynő a királyleány helyett! Bárki is jutott a színe elé az államtanács lordjai közül, egyre csak erre kérték. Ezt kérte Skócia vén lordmarsallja is, aki hűséggel szolgálta Nagybritannia három nagy királyát s most ő előtte hajtott térdet és fejet. Ezért, csakis ezért rimánkodott Írország alkirálya, meg a nagy pecsétőr és az őszfürtös Canterbury érsek. . És Melbourne!... Mélyen felsóhajtott az ifjú királynő: Melbourne!... Gyermekkori ábránd, nagyhírű államférfi, ősnemes lord és Peer... minden... Nem! Lady Victoria elmosolyodott. Tizenhat esztendős korában ő csak szerény hercegnő volt és a Lord — kormányelnök. Azóta mekkorát fordult a világ---Nemcsak odakünn. A „Narancs-páholy“ titkos rémuralmának épúgy bealkonyult, akárcsak Cumberland szörnyű hatalmának és Anglia úrnője nem más, egyedül ő, Victoria, akinek legfőbb királynői kötelessége most — férjhez menni. .. * 1838-ban mosolyogva köszöntött be az ősz Angliába. Mosolygott talán maga a komor windsori kastély is, amely ünnepi díszbe öltözött ezen az októberi napon. Fény és árny váltakozott a tágranyílt termekben, ahol az ifjú királynőelső nagy fogadóestjére múlt századok mesébe illő, régi pompájával vonult föl maga a Birodalom. Messze lenn, a felvonóhíd kapurostélyában csatáros fullajtárok várták az érkezőket. Tudor-föveges alabárdosok úgy álltak őrt, akár az eleven szobor a terem sarkában, ahol prémek és selymek, szikrázó drágakövek szivárványszínű gazdagsága vakított, amerre csak ellátott a szem. Úgy lehetett, Európa fölfigyel Anglia királynőjének első vallomására, amikor el kell dőlnie a súlyos kérdésnek, várjon kit választ maga mellé a trón zsámolyára Lady Victoria. És eljöttek valamennyien, akiket erre csak méltónak hirdetett származás, hírnév, hatalom. Ott volt a dán király három hélceg fia. Madridból magát az Infánst küldötte el II. Izabella. Eljött a cár fivére, Konstantin nagyherceg, rendjelcsillagos díszben. Szerecsenrabszolgák pávatell-legyezője bókolt, amikor napkeleti pompa hivalkodó jelmezében Medzsid herceg érkezett, a szultán fia. Vagy féltucat turbános előkelőség emelte görnyedezve aranyfélholdas uszályos palástját... Montpensier herceget egész kis udvar rajongta körül. Hattyútollas kétszarvú fövegben mellette csoportosult a sok külföldi követ. Bodros, parókás angol méltóságok hirdették három hatalmas ország minden dicsőségét. Karmazsin palástjuk szinte lángolt ezernyi gyertya lobogó fényében. Észre is alig vették a karcsú fiatal tisztet, aki a porosz király gárdaezredének szerény egyenruhájában tűnt fel most közöttük. A diszes gyülekezetben senki rá sem hederített az ifjú Coburg hercegre. Feszült figyelemmel egyre csak arra várt itt valamennyi vendég, mikor érkezik végre a szépséges királynő, aki ezen az estén országánál drágább kincset, a szívét ajándékozza el. Hirtelen kürtszó harsant. Kettéhasadó bársonyfüggöny bíborkárpitjában mint igézetes látomány csakugyan feltűnt most