Nemzeti Ujság, 1936. december (18. évfolyam, 275-298. szám)

1936-12-01 / 275. szám

K­edden délelőtt érkezik haza a kormányzó Bécsből I­dőjárás — - — — — ' T — 71nemzetiek Várható időiá — áttörték a vörö rás a követ- __ sökátlósaitJi/lad­kező 24 órára: ^ mm rid körül­ Witter Soft helyen ködös plk | ffLj MM jffl WLA H ■ II I ^ ■ I képviselő szóvá idő. Több helyen Img liN IWM Mg Hfl ül S§ I n ^Wk /lvV tette az erdélyi hó, eső. Déinyu § H 1 Ifi Bg ■ * | « üllV ■ magyarok pana­gáti, későbbnyu jS " fii ifflffL- rrr JH USmág szait a bukaresti gáti szét. 7t hó- A képviselő ház­ban méremelkedi­kSé XVIII. évfolyam 275. szám ♦ KEDD + Budapest 1936 december 1 dalmitünnepe* ' . . .­­ '4. . . ... ‘/.A* ^ * Hülgerth osztrák alkancellár, Schmitz miniszter, Becs főpolgármestere, R. Wildner és E. Lud­wisch meghatalmazott miniszterek és rendkívüli követek megkapták a ma­gyar érdemrend I. osztályát Hódolati a hazaérkezőnek Kedden délelőtt magyar földön szá­guld már a vonat, amely visszahozza, nyolc feledhetetlen nap után, felhős, szürke égboltunk alá Magyarország kormányzóját. Ragyogó olasz ünneplés­ből, ragyogó bécsi fogadtatásból • jön Horthy Miklós, a fénynek, a pompá­nak feledhetetlen emlékeivel szivében, vissza a hazába, a lefegyverzett, elsze­gényedett kis Magyarországba, ahol minden napsütésnél melegebben sugár­zik feléje a magyarság szivéből kiáradó öröm, hogy nem tűrtünk és nem szen­vedtünk oly sokat,­­ hiába. Minden pompánál megragadott) elismerés árad Horthy Miklós kormányzó felé,­ hogy benne és általa ezt az ezeresztendős nemzetet tisztelte meg az ünneplés rendkívüli külsőségeivel és szépségei­vel, a világ egyik legerősebb nagy­hatalma, a fasiszta Itália, a világ leg­nagyobb erkölcsi hatalma, a Szentszék, és a világ egyik legfejlettebb kultúrájú országa, szomszédunk és sorstársunk, Ausztria. Magyar földön száguld már a vonat s mire e sorok az olvasóhoz jutnak, a kormányzónak és feleségének fogadta­tására seregük Budapest népe, ki az utcára, a szürke égbolt alá meleg szív­vel, a felhők alá, derült köszöntéssel. Mindenki érzi és tudja, hogy az egész nemzet részese volt a három államon át egymás nyomába lépő ünneplések­nek. Mindenki érzi és tudja, hogy a Vatikánváros, az­­örök Róma, a szépsé­ges Nápoly, a császári Bécs, Horthy Miklós kormányzóban nemcsak az államfőt ünnepelte, hanem az embert is és e kettőben együtt ünnepelte azt a magyarságot, amelyet ezeréves tör­ténelmének tradícióitól, a baráti adott szó megtartásától, a fenyegetett hely­zetben is bátor helytállástól, a jog tisz­teletétől s az igazságért való harctól elválasztani nem lehet. Még sokáig emlékezetes lesz ez az elmúlt nyolc nap és még sokszor kell — akár akarja, akár nem — Európá­nak arra a csodálatos lelki összetalál­kozásra emlékeznie, amely a kor­mányzó látogatása alkalmából oly rendkívül külsőségek között olvasz­tott össze baráti együttesbe, olaszt, osztrákot és magyart. Nagyon tévedné­nek tehát, Prágában épp úgy, mint Bukarestben, ha ezt a nyolc napot egy múló hangulati hullámverésnek tekin­tenék a felkavart európai helyzet há­borgó tengerében. Ez a találkozás több mint baráti hangulat és pillanatnyi érdek: ebben népek történelmi hivatá­sának tudata, Középeurópa kialakulá­sának elhivatottsága nyilatkozott meg. Sem Prágában, sem Bukarestben nem reménykedhetnek abban, hogy diplo­máciai ügyeskedések vagy körmönfont intrikák hullámtörő gátján megakad­hat egy olyan történelemformáló folya­mat, amely elemi erővel készül újjá­alakítani a csődbe jutott Középeurópát s amelynek ügye mellé az újjászületett latin Róma, a nagy történelmi per­spektívát magában rejtő Bécs és a szentistváni gondolatot hordozó Buda­pest állanak. Szó sincs róla, érdek nél­kül a nemzetek nem igen szoktak ba­rátkozni és egyet akarni, különösen a ma uralkodó materialista világban, de e három országnak éppen azért vannak közös érdekeik, mert azonos a törté­nelmi hivatásuk Középeurópa újjáala­kításaiban. Ez pedig nem múló hangu­lat, nem gátakon elporló hullámverés, hanem realitás, amire méltán hivatkoz­tak a római és a bécsi pohárköszöntők, az ünneplések emlékezetes óráiban. A ma élő generációnak kínos keser­vesen kell átélnie a minden esztendőt, hát még két évtizedet, amelyben több történt, mint a régi világ két évszáza­dában. Az elmúlt utolsó két évtized háborút jelentő „békéjének“ roppant átalakító hatását, a magyar nemzet akkori tragikus helyzetének s mai re­ményteljes kilátásainak beláthatatlan különbsége mutatja meg. Nem szenved­­tük át hiába ezt a két évtizedet, nem volt hiábavaló a felemelkedés óriási erőfeszítése, a kitartás az igazság mel­lett, a megfeszített erővel végzett munka, a rend helyreállítása és meg­­védelmezése, a jog és kötelesség egyen­súlyának hangoztatása , a szakadatlan, őrtállás a nemzet múltjából kiépítendő jövő, a tradíciók tisztelete mellett. Ma már nem vagyunk a világ elhagyatott népe, amelyet a „győzők“ vak gyűlö­lete ott felejtett a halál sírgödre mel­lett. Ma már számolnak velünk, mi is ütőkártya vagyunk a világ nagy játsz­májában, mi is tényezők vagyunk a könyörtelen logikával elkövetkező új Középeurópa kialakulásában. Magyar­­­­ ország nélkül nincs újjáépítés, nincs­­ igazi béke, nélkülünk Középeurópát i­s csinálni, vagy éppen ellenünkre a mait i­s-t stabilizálni, már nem lehet. Bebizon­­nyult az, amit oly sokszor hirdettünk ezeken a hasábokon: kis nemzet is lehet nagy, a szegény nemzet is lehet értékes erkölcsi erejének tisztaságánál és nagy­ságánál fogva. A magyar nemzet ezt a tiszteletet parancsoló erkölcsi tekin­télyt vívta ki magának, ezért irányult feléje, korunk nagy zsenijének, a Du­­cenek jövőbe látó tekintete és sorstár­sunknak, Ausztriának baráti érzülete. Az erkölcsi fölényt, amelyet csak ezer év alapozhatott meg s amelyet parvenü népek nem sajátíthatnak ki maguknak, a kormányzó római és bécsi látogatá­sán lezajlott ünnepségek pecsételték meg. Fegyvertelenek és szegények va­gyunk ugyan, materiális tekintetben, de van fegyverünk és gazdaságunk ab­ban a történelmi hivatásban, amelynek itt a Duna mentén elsőszülöttségi jo­gunknál fogva is birtokosai vagyunk. Ezt a tudatot hordozza szívében a­ magyar társadalom, amikor öröm­telj­es ünneplő hódolattal fogadja a kormány­zót, aki a nemzetet e nagy útján fajá­hoz és hivatásához oly méltóképpen képviselte. Lapunk mai száma 16 fillér mmmmmnmmnmmmmmmmnmeammmmmmmmmu VALLOMÁS DIETL FEDOR Az ősi várkastély száz ablakszeme tű­nődve pillantott a nyári verőfény ragyo­gásába. Hosszú évek óta most történt először, hogy ismét kitárultak Windsor kastélyának ólomkarikás ablaktáblái. • Alig pár hónapja múlt, hogy Nagybri­­tannia és Irhon koronája lehanyatlott a fáradt ősz király fejéről és Vilmos Ur ott alussza nagy álmát Westminster soktornyú székesegyházában. Ám azóta mintha derűsebben mosolygott volna az ódon kastélyra a felhőtlen égbolt és mintha pillangók álomfogatán lebegett volna végig ősei országán az ifjú király­nő, Lady Victoria, akit tengernyi nép mámoros lelkesedése kísért idáig. Boltíves termeken, amelyek tölgyfa­­padmályában recsegve fűrészelt a szu, nyirkos folyosókon, kicsorbult garadicso­­kon, ahol tán emberöltővel azelőtt dob­bant utólszor a Napóleon-verő III. György király marcona gránátosainak súlyos bőrcsizmája, most szépséges ki­rálylány ezüstcipellős lába suhant végig. Bársonyfényű szempár pillantott kíván­csian a kert zöld vadonába roppant őr­tornyok lőrése mögül. Anglia és Irhon új királynőjének varázsos ifjúsága mint új égitest káprázatos fénye tündöklött fel a nehéz álomból ébredt kastély hatalmas csarnokában. — És ez most mind az enyém, Mel­bourne? Az aranybarna szempár kérdőn tekin­tett fel a nemes férfiúra, aki szótlanul kisérte a törékenyen finom leányalakot. Lord Melbourne mélységes hódolattal hajolt úrnője felé: — Nem csupán ez, Királynő, de minden, amit csak láthat szépséges szeme, — szólt komolyan. — Anglia minden kincse Fel­ségedé, ám soha ne feledje, hogy a Ki­rálynő — legnagyobb kincse Angliá­nak ... Lady Victoria tekintete megrebbent, mint a szárnyszegett madár. Selyem­­kesztyűs kis kezét mintha fohászra kul­csolta volna. Tudta jól, egyre türelmet­lenebben várja, sürgeti, követeli a biro­dalom: válasszon élettársat! Legyen csakugyan királynő a királyleány he­lyett! Bárki is jutott a színe elé az állam­tanács lordjai közül, egyre csak erre kér­ték. Ezt kérte Skócia vén lordmarsallja is, aki hűséggel szolgálta Nagybritannia három nagy királyát s most ő előtte haj­tott térdet és fejet. Ezért, csakis ezért rimánkodott Írország alkirálya, meg a nagy pecsétőr és az őszfürtös Canter­bury érsek. . És Melbourne!... Mélyen felsóhajtott az ifjú királynő: Melbourne!... Gyermekkori ábránd, nagyhírű államférfi, ősnemes lord és Peer... minden... Nem! Lady Victoria elmosolyodott. Tizenhat esztendős korá­ban ő csak szerény hercegnő volt és a Lord — kormányelnök. Azóta mekkorát fordult a világ---Nemcsak odakünn. A „Narancs-páholy“ titkos rémuralmának épúgy bealkonyult, akárcsak Cumber­land szörnyű hatalmának és Anglia úr­nője nem más, egyedül ő, Victoria, aki­nek legfőbb királynői kötelessége most — férjhez menni. .. * 1838-ban mosolyogva köszöntött be az ősz Angliába. Mosolygott talán maga a komor windsori kastély is, amely ünnepi díszbe öltözött ezen az októberi napon. Fény és árny váltakozott a tágranyílt termekben, ahol az ifjú királynő­­első nagy fogadóestjére múlt századok mesébe illő, régi pompájával vonult föl maga a Birodalom. Messze lenn, a felvonóhíd kapurosté­lyában csatáros fullajtárok várták az ér­kezőket. Tudor-föveges alabárdosok úgy álltak őrt, akár az eleven szobor a terem sarkában, ahol prémek és selymek, szik­rázó drágakövek szivárványszínű gaz­dagsága vakított, amerre csak ellátott a szem. Úgy lehetett, Európa fölfigyel Anglia királynőjének első vallomására, amikor el kell dőlnie a súlyos kérdésnek, várjon kit választ maga mellé a trón zsá­molyára Lady Victoria. És eljöttek vala­mennyien, akiket erre csak méltónak hir­detett származás, hírnév, hatalom. Ott volt a dán király három hélceg fia. Mad­ridból magát az Infánst küldötte el II. Izabella. Eljött a cár fivére, Konstantin nagyherceg, rendjelcsillagos díszben. Sze­­recsenrabszolgák pávatell-legyezője bó­kolt, amikor napkeleti pompa hivalkodó jelmezében Medzsid herceg érkezett, a szultán fia. Vagy féltucat turbános elő­kelőség emelte görnyedezve aranyfélhol­­das uszályos palástját... Montpensier herceget egész kis udvar rajongta körül. Hattyútollas kétszarvú fövegben mellette csoportosult a sok külföldi követ. Bodros, parókás angol méltóságok hirdették há­rom hatalmas ország minden dicsőségét. Karmazsin palástjuk szinte lángolt ezernyi gyertya lobogó fényében. Észre is alig vették a karcsú fiatal tisztet, aki a porosz király gárdaezredének szerény egyenruhájában tűnt fel most közöttük. A diszes gyülekezetben senki rá sem he­­derített az ifjú Coburg hercegre. Feszült figyelemmel egyre csak arra várt itt va­lamennyi vendég, mikor érkezik végre a szépséges királynő, aki ezen az estén or­szágánál drágább kincset,­­ a szívét ajándékozza el. Hirtelen kürtszó harsant. Kettéhasadó bársonyfüggöny bíborkárpitjában mint igézetes látomány csakugyan feltűnt most

Next