Nemzeti Ujság, 1937. február (19. évfolyam, 26-48. szám)

1937-02-02 / 26. szám

Hayashi tábornok, az új japán miniszter­­elnök Garwin, a híres angol publicista, hatal­mas cikkben tört lándzsát a magyar revízió mellett Kleiber Erich vezényelte a filharmoniku­sok hétfő esti hangversenyét Spurné Bárdos Féltoronyi Magda érde­kes előadást tartott a magyar problémák­ról Newyorkban KUTASOK Úgy lódult az­ élete, mint az ingaóra nyelve. Bor és viz között. Sem errébb, sem tovább. — Már a bort csak megiszom — hajto­gatta, ha útjába került valaki. — A vizet meg másnak termelem ... Senki se tudta, honnan és mikor került a nyaralótelepre Vince bácsi. Régebbi foglalkozását is homály fedte s csak any­­nyit tudta­k róla, hogy most kutató és állandóan részeg. Hitelbe ivott mindenütt, de volt is be­csülete. Mert ha már nagyon kifehére­­dett a mestergerenda a krétától, dolog után nézett Aztán egy fillérig kifizette az adósságát, hogy elölről kezdhesse. Maga törölte le mindig a számsort a gerendá­ról. Dehogy engedte volna egyszer is könyvbe írni. Hadd lássa mindig a szeme előtt, meddig telik még becsületre. Déltájban nekivágott a telepnek, fel­szedte a morzsákat az asztalokról. Ebből került ki az ebédje. Mire a végére ért már fordulhatott is vissza, hogy az esti maradékokat habzsolja fel, így nyáron. Hogy télen miből élt, amikor a nyaralók már elutaztak, csak ő tudja. Bedugja bozontos arcát a kertajtókon. Ismeri minden zár titkát. Tudja, hol áll a kulcs s csak benyit — Itt az Egyember ... Csak igy hívta mindenki: Egy ember. Vince bácsi szavajárása volt: egy komám, egy uram, egyörzse néni. Neki mindenki egy és sógor volt — Hogy vannak a kissógorok? — ér­deklődött a gyerekek iránt Vagy: — Megjött-e már Pestről az öreg sógor? Már­mint a nyugalmazott kincstári alügyész, vagy miniszteri osztályta­nácsos. Osztálykülönbség, társadalmi korlátok, ismeretlen fogalmaik voltak előtte. A bor annál inkább nem. Azért mindenre kap­ható volt. Egyszer egy liter borért lebo­­rotváltatta fél bajuszát s úgy járt amig ki nem nőtt. Tűrte inkább, hogy csú­folják. . — Furcsa egy dolog ez, kérem. Gyűlö­löm a vizet. Mégis abból élek meg ... Volt idő, annyi volt a munkája, hogy nem győzte egyedül. Társult hát a mun- IRTÁS KONCZ KÁROLY­ kában, meg az ivásban is, egy vándor­­borbéllyal. Annak sem volt senkije és semmije, összeillettek a nincstelenség­­ben, de még a kósza életben is. A bor­ból­­-sógor rántotta ki kettőjüket a víz­ből, egyenesen a borba. Mert ha már vég­képpen nem volt pénzük, bejárt a szom­szédos faluba borotválni. Csak Vince bá­csit nem borotválhatta meg. — Hogy én még rábízzam egy életem arra a csirkenyiszálóra? Akkéne csak. . Ilyen véleménnyel volt társáról, de azért mégis csak rábízta az életét. Mert tisztítás közben mindig Vince bácsi dol­gozott lenn a kútban, a borbély meg ved­rekben húzta fel az iszapot. Fiatalabb, erősebb volt még. Nagy szomjukban állítottak be egy reggel a telepi orvosokhoz. ■— Magának tiz pengőért kipucolom — kínálta munkáját az orvosnénak. — Sok lesz az, Vince sógor— ellenke­­dett az orvosné. — Ugyan mán, ne tessen lelicitáni. A mérnöksógornak is annyiért vállaltam. Protekciós ár e kérem... Mer ott is már reggel hétkor megkezdtük s tizenegyig csak a vizet húztuk fel belőle... Meg még három üveg sört is tanultunk lenn. Még tavaly nyáron esett bele. Mink meg megittuk. Nekünk adta a mérnökséget.... Szabad az útjük a munkához. Az or­­vosné már be is fordult az ajtón. Hozzá­kezdenek. Vince bácsi leengedi a víz ma­gasságát mérő zsinórt. Megszokta már. Pedig fejből tudja minden telepi kút víz­állását. Ő ásta valamennyit. — Hat méter a vizszint, két és fél mé­ter a vízmagasság — magyarázza zsinó­rozás közben társának. — Ha bor lenne benne, legszívesebben leereszkednék az első vederrel s addig színám, amig el­fogyna. Megkímélném kendet egy kis munkától... — De már akkor én is magával tar­tanék! Vince bácsi nem ismer tréfát a mun­kában. Árkot húz a kerítésig, hogy útja legyen a víznek az utcára. Az iszapot meg majd hátra hordják a földieperre. Abban fog csak meghízni. Tizveder a borbélyra, tizveder Vince bizonyult, a nagy halott — uicc is a Monarchia — szelleme újra megjelent a láthatáron. Bebizonyosodott, hogy ezer­vagy négyszázéves áll­amalak­u­la­t­ok­a­t sem a dinasztiák szeszélye, sem egyes nemzetek imperializmusa nem tud egy­bekapcsolni, ha ebben nem sietnek se­gítségükre földrajzi vagy gazdasági erők. „Ezeréves hazugságok“ tehát nin­csenek a históriában, mert ami ezer éven át élni és fejlődni képes, az az elképzelés az élet csiráját önmagában hordja, hiszen kiállotta az idők próbá­ját s igazsággá lett, mert megtudta az — az igények okos egyensúlyban tar­tásával — állandóságát és maradandó- |­Q ságát őrizni. I­­ Ennek az elvnek felismeréseképp * L* kezdték hangoztatni az érdekelt álla-­­ mok a gazdasági együttműködés gon­dolatát. Azonban újra mellékutakra tértek akkor, mikor ennek a par excel­lence gazdasági problémának megoldá­sát is politikai szempontok alapján akarták végrehajtani. Az irányadó elv tehát nem az volt, hogy a gazdasági te­kintetben egymást kiegészítő területek közötti vámvonalakat kell eltüntetni, vagy legalább is jelentős mérvben el­­halványítani, hanem az, hogy a politi­kai tekintetben már együttműködő államok árucsereforgalmát kell vala­miképp egymással egyensúlyba hozni és kiegészíteni, akár kedveznek ennek a tervnek a természeti és termelési vi­szonyok, akár nem. A politikai kis­­antant így próbált átalakulni gazda­sági kisantanttá, a római blokk pedig gazdasági tömörüléssé. S hogy a kitű­zött célt a római blokk sokkal nagyobb mérvben tudta megközelíteni, mint a kisanta­nt, ennek okát abban kell ke­resnünk, hogy „centrális“ elképzelés­bácsira. Ez a munka rendje kettőjük kö­­zött. Nem tévesztik egyszer sem el a szá­molást. Csak húzzák a vizet s egyre job­ban rászom­jaznak a borra. Végre iszapot fog a veder. — Tartja-e még a drótkötél?... — Majd elválik, csak kapaszkodjék rá kend... A borbély megy le elsőnek. Betömni a forrást. Ahhoz ő ért jobban. Feláll a kút kávájára. Átfogja két lábával a vedret. Meglovagolja. Még meg is sarkantyúzza, mintha lovon ülne. — Eresztheti, sógor... Megfeszül a kötél. Csikorog a henger. Egyenletesen süllyed alá a borbély. Egy­szerre megcsapja a hideg. — Hé, sógor — kiált fel. — Igen csak hideg van. — Majd bemelegszik itt fent. Rólam meg csurog a víz... Egyre öblösödik a hang, halkabb lesz, egyre mélyebbről jön. Megrándul Vince bácsi kezében a hajtókar. Vége a kötél­nek. — Lenn van már? — kiált le a kútba. — Lenn... Ráhajlik a kút gyűrűjére Vince bácsi. A borbély sógor föntről akkora csak, mint egy gyerek. És hogy topog? Mint a medve, ha nincs ínyére a tánc. Eljön a kúttól. Óvatosan kivesz egy kis üveget a zsebéből. Kihúzza fenékig a pálinkát. Egy órát is tart fenn a munka. Aztán még a tüdejébe kapaszkodhatna. Megrándul a kötél. A borbély már jönne föl. Vince bácsi nekibuzdul, mert felhúzni nehezebb ám, mint leereszteni. Fohászkodik egyet, mielőtt lemenne. — Jól eltömte, sógor? Vacog a borbély, alig tud beszélni. Lila az arca, szederjes a szája. — Amit én betemetek, ágyú kell ahha... Most Vince bácsi lovagolja a vedret. Röstelkedik útközben lefelé egy kicsit. Egy ujjnyit legalább hagyni kellett volna a sógornak. No, majd kipótolja, ha ké­szen lesznek a munkával. Térdig süpped az iszapban. Meni bele a vederbe. Gyorsan fogy a hígja. Ki is számítja, ha ilyen iramban dolgoznak egyfolytában, egy óra múlva elkészül­­nek, pihenjen egyet a borbélysógor. A ’1.c­aanaeba lapátolja a sűrűjét, így ^ Li u Olaszország nagykövetet küldött Franco mifící Időjárás ■ — ■ ■ — ■ - — — » - —'frV Kivégezték Várható időm — ? /> * J* ”los* S S NEMZETI OSMflgpi hi^szémeemeltedU XIX. évfolyam 26. szám 4 KEDD 4 Budapest 1937 február 2 Dunavölgyi együttműködés írta: dr. Pongrácz Kálmán Van egy régi és igaz magyar köz­mondás: Nem zörög a falevél hiába... A politikában is szabály ez, hiszen csak azokról a problémákról beszélnek sokat, amelyek valamilyen formában megérettek arra, hogy megoldásukkal komolyan foglalkozzanak. Trianon óta annyian állítják és ta­gadják a középeurópai és dunavölgyi kérdés aktualitását, annyi kongresszus, ankét, konferencia foglalkozott az egyre bonyolultabbá váló problémával, olyan hatalmas, könyvtárakra menő irodalma keletkezett csupán másfél évtized alatt e kérdésnek, hogy ezek után igazán bajos és merész dolog lenne azt állítani, hogy a levelek csu­pán maguktól mozognak s nem a tör­ténelem szele, az, amely megzörgeti és kilibbenti őket nyugalmi helyzetükből. Középeurópai és dunavölgyi kérdés tehát van és lesz is mindaddig, míg az itt élő kis államok az ellentétes érdekű nagyhatalmak eszközeiül adják magu­kat, míg a megoldatlan kisebbségi kér­dés szétválasztja az együttműködésre utalt dunavölgyi nemzetek csapatát, mig a mesterségesen vont vámhatárok megakadályozzák az áruk szabad cse­reforgalmát, míg autartikus gazdaság­politikai irányzatok mesterséges és drága termelési ágakat hívnak létre és a valutáris különbségek, valamint devizazárlatok miatt az import és ex­port nem tud simán lebonyolódni a kereslet és kínálat természetes, politi­kai szempontoktól nem befolyásolt egészséges keretei között. A háború utáni nacionalizmus igen nagyfokú rövidlátásról tett tanúságot akkor, mikor a politikai szétesést még gazdaságiakkal is tetézte és a nemzeti önellátás jelszavába szédülten elkö­vette a közgazdasági értelemben vett legnagyobb oktalanságot: szembe szállt a természet rendjével. Ipari államok mezőgazdasági, mezőgazdasági államok pedig ipari termelésre kezdtek beren­dezkedni s nem vették észre, hogy minden ilyen kísérlet csak a válság további elmélyítését szolgálja. A do­ut des elvén felépült háború utáni kül­kereskedelmi politika ugyanis nem ismert tréfát s csak azoktól az álla­moktól vásárolt, amelyek legalább ha­sonló mértékben vevőivé is váltak. De hogy felelhetett meg e kívánalomnak az az ipari állam, amely többet nem akart mezőgazdasági és hogy felelhe­tett meg az a mezőgazdasági állam, mely nem akart többet ipari cikkeket átvenni? Általános kháosz lett úrrá a kereskedelmi politikában s ahelyett, hogy az autarkiától várt munkanélkü­liségcsökkenés bekövetkezett volna, egyre nagyobb tömegek váltak munka­­nélkülivé, mert a válság következté­ben a belső fogyasztás mérve is európa­­szerte alább szállt, tehát az államok tulajdonképpen még legbiztosabb belső piacukat is elvesztették. A nacionaliz­mus gazdasági téren — legalább is az­­apró vámhatárok által szerte szabdalt Dunavölgyben — tehát megbukott, mielőtt megszületett volna; az elv ki­vihetetlennek és megvalósíthatatlannak Lapunk mai száma 16 fillér / 1

Next