Nemzeti Ujság, 1937. július (19. évfolyam, 146-172. szám)

1937-07-01 / 146. szám

Időjárás: » Várható időfol­rás a követ­­ke­ző huszon­négy órával Kevesebb eső, a szél gyengü­lése, a hőmér­séklet még to­vábbi csökke­nése várható Franciaország feladta az aranyalapot CSÜTÖRTÖK­* V Jmi ám XIX. évfolyam 146. idapest 1937 julius 1 Teljes csőd előtt áll a semlegességi bi­zottság — M­­or­dok házában a revíziós sza­kasz alkalmazá­sát sürgették — Háborús ve­szé­ly a Távol­keleten ­ Sir William Fisher, a világháború híres angol admirálisa, elhunyt Báró Blomberg Dorothea elkísérte édes­­atyját budapesti útjára JThomas J. Watson, a nemzetközi keres­kedelmi kamara új elnöke Mészáros Lóránt, az ismert sportember, felépült betegségéből vaurt UTAS! UI FELADATOK ELŐIT Pontosan és híven teljesítette Ma­gyarország vállalt kötelezettségeit — mondja a népszövetségi kölcsönbizott­ság jelentése abban a jelentésében, amelyet a népszövetségi kölcsön rende­zéséről adott ki. Pontosan és híven — ezzel a két szóval fejezi ki a nemzet­közi pénzvilág előtt elismerését azért, hogy Magyarország jó adós volt. Sú­lyos és nehéz időket éltünk át, amely­ben a gazdasági és pénzügyi rend nem­csak nálunk, de az egész világon meg­ingott, Magyarország mégis megtett mindent, amit mint adós megtehetett. A pénzügyi helyzet lehetetlenné tette, hogy transzferáljuk a tartozásaink után járó kamatokat és törlesztéseket. De sohasem jártunk el egyoldalúan, soha­sem halasztottuk el teljesítésünket egy­szerű akaratelhatározással, hanem min­dig hitelezőinkkel való megegyezés út­ján. Amit pedig a lehetőségek által megszabott szűk keretek között vállal­tunk, annak becsülettel mindi­g eleget tettünk. Ez a teljesen korrekt állás­pont és magatartás nem maradhatott hatás nélkül és az így keletkezett ked­vező légkör tette számunkra lehetővé a népszövetségi kölcsönnek mostani rendezését, amely tulajdonképpen nem is egyszerű rendezés, hanem konverzió. Imrédy Bélának, a Jegybank elnöké­nek és Fabinyi Tihamér pénzügymi­niszternek londoni tárgyalásai éppen azért váltak rendkívüli jelentőségűvé, mert többet értek el, mint amit a ren­dezés szava megjelöl. Azért nevezzük csak rendezésnek a megállapodást, mert még nem történt intézkedés a népszö­vetségi kölcsönkötvények kicserélésé­ről, viszont azért tekinthetjük konver­ziónak s ezáltal adósságrendezésnek, mert az adós számára mindazokat az előnyöket nyújtja, amelyek az adósság­­rendezésnek velejárói. Véglegesen meg­állapították, hogy a hét és félszázalé­kos kamat a jövőben négy és félszáza­lék lesz és épp úgy véglegesen elhatá­rozták, hogy a kölcsön törlesztésének tartamát több évtizeddel kitolják. A kamatteher csökkentése, a törlesztési idő kitolása, az a két tényező, amely az adósságrendezés során vállunkra ne­hezedett terhet elviselhetővé könnyíti. Minden bajunk abból származott, hogy a világgazdasági válság nyomása alatt külföldi adósságunk elviselhetet­len naggyá emelkedett. Ez a súlyos te­her óriási sziklaként gördült Magyar­­országnak a külfölddel folytatott áru- és pénzforgalma közé, ami miatt mes­terséges rendszabályokat kellett életbe­léptetni. Kezdettől fogva mondtuk, hogy a magyar gazdasági és pénzügyi életnek bekapcsolása az akadálymen­tes nemzetközi forgalomba csak akkor válik lehetővé, ha adósságrendezés út­ján elgördítik az akadályokat. Most te­hát megkezdődött az a felszabadító munka, amelynek első állomása a nép­­szövetségi kölcsön rendezése, de utána kell hogy jöjjön a többi. Az összes többi külföldi adósságainkra, elsősorban a záloglevélkölcsöneinkre is kell, hogy sor kerüljön. A londoni megegyezés a nyitány volt, amely komoly előnyöket jelent az államháztartás számára s most ezután következzék a többi adós­ságok rendezése, ami már a magát-­ gazdaságot közvetlenül érinti. Amikor tehát várjuk az adósságren­­dezésnek további állomásait, mindeneke­­előtt emlékeztetni kell arra a pénzz­ügyi és gazdaságpolitikára, amely a rendezés idejét beérlelte. Állapítsuk­ meg tárgyilagosan, hogy abban a sú­­lyos helyzetben, amelybe Magyaror­szág jutott, amikor egész uj alapokra kellett fektetni a külfölddel való pénz­­ügyi forgalmunkat s amikor egészen­ uj elvek szerint kellett felépíteni kül­kereskedelmünket, úgy gazdasági, mint a pénzügyi politikánk megtalálta azt a helyes utat, amely egyedül volt jár­­ható. Ez az út először a védekező had­­állásaink kiépítéséhez vezetett. Az ösz­­szeomlásban meg kellett védeni gazda­sági és pénzügyi szervezeteinket. Meg kellett akadályozni az összeomlást, mert csak ezáltal volt biztosítható az, hogy az épségben tartott organizációs keretekben a vihar elmúlása után új élet kezdődhetik. A magyar pénzügyi politikának nagy érdeme, hogy a világ­válság nálunk távolról sem pusztított olyan mértékben, mint amilyen ará­nyokat öltött nálunk sokkal gazdagabb­ országokban is, mint például Német­országban, Ausztriában, de Franciaor­szágban és az Északamerikai Egyesült Államokban is az a bankpánik, amely­ Ausztriában a Creditanstalt bukásával, Németországban a Danat Bank össze­omlásával, Franciaországban és az USA-ban a pénzintézetek egész sorá­nak bukásával alapjaiban rázta meg az illető országok gazdasági életét, az ná­lunk nem következett be. Nem volt szán­dad, hogy bekövetkezzék, mert a gaz­dag és hatalmas államok még az össza­ A NYÚL Elesett ember volt Kovács Mihály, öt aprós gyermekről, — akik közül a tizen­egy éves Károly volt a legnagyobb —és az asszonyról kellett gondoskodnia. Hat éhes szájnak kellett kenyeret keresnie két keze munkájával. Földje, birtoka nem volt, hacsak annak nem számítjuk azt a háromszáz négyszögöles illetőséget, amit a világháború után kapott, hogy majd egy kis viskót, búvóhelyet építsen magának rajta,­­ ha lesz miből. Úgy borult rájuk a szegénység, mint álomra vágyó földre a vaksötét éjszaka holdfogytakor. A másfél pengős nap­szám, a gyenge nyári aratás, a gyerekek, a ruházkodás, az iskolai könyvek, meg a mindennapi kenyér a gond országijá­nak egy-egy kilométert jelző kövei voltak. Karácsony táján bandukolt a szegény ember számára lassan döcögő téli idő szekér. Közeledett az örömeste: Kará­csonyeste. A gyerekek a halvány fényű, pislogó lámpa körül ülve találgatták: ugyan mit hoz a Jézuska. Nem nagy dolgokat vártak. A Károly gyerek pél­dául megelégedett volna egy méteres szál kolbásszal is, amilyent Kerékgyár­tóénál látott minap a füstre akasztva. A hat esztendős Erzsike azonban hajas­babáról álmodozott ... Olyanról, ami­lyent a tanító urék kislányánál látott. Annál szebbet nem láthat kurta kis életé­ben. Mert azt a babát, ha lefektetik a selyempaplanos ágyba, hát lehunyja még a szemét is. Mihály meg az asszony csak összenéz­tek, amikor hallották ezeket a gyermeki kívánságokkal csordultig telt estéli be­szélgetéseket s elszorult szivük arra a tudatra, hogy Karácsony estéjére sem méteres kolbász, sem alvó, hajas baba nem lesz, hacsak valami nagy csuda nem történik... — Vágyakozás marad ez mind, — gon­dolta Mihály keserűen —, ha csak gaz­dátlan, teli bukszát nem találok, vagy valaki az után kezembe nem nyom egy nagy csomó pénzt. De az ilyen csodálatos véletlenek ma­ íRTA: FORGÁCS FERENC napság már nincsenek — ezt ő maga is jól tudta — s inkább azon törte a fejét, mi módon szerezhetne egy kis tűzre­­valót, hogy a szegény ember hajlékába is bekopogtató kis Jézust barátságos meleggel fogadhassák ebben a farkas­­ordító, kemény hidegben. Mint hirtelen támadt csillag fénye vi­lágosodott meg agyában a gondolat, hogy a kert végében van egy öreg, ki­száradófélben levő akácfa. Azt kell ki­vágni. Jó vastag dereka van. Egy kis estéli kemencesütéssel pózolva talán egy hónapig is elég lesz. Kár nem igen há­ramlik belőle, ha ki is vágja, senkire, mert már az elmúlt tavasszal is alig ho­zott zöld levelet meg illatos, fehérfürtös virágot... „Agacsit“ — ahogy arra mond­ják. Az igaz, hogy házbérben lakó zsel­lérember s igy a fa sem az ő tulajdona; de tavasszal ültet helyette másikat, le­hetőleg gyümölcsfát, almát, vagy körtét , azzal a gazda is meg lehet majd elé­gedve. — Akkor holnap kis is vágom — hatá­rozta el Mihály, mielőtt az álmosabb olda­lára fordult volna. És reggel első dolga volt megköszö­rülni a nagy fejszét. Azután elindult az udvar végébe, hogy egy kis terepszemlét tartson. A kis ház, mely búvóhelyül szol­gált számukra az időjárás viszontagságai ellen, a faluszélen volt. A kert mögött már a szántóföldek kezdődtek . .. Még egy rudallókötelet kéretett a gyerekkel Nagy Péteréktől, hogy ha már majd nagyon elfaragta a fa derekát, azzal rántsa el, nehogy még véletlenül — Isten ne adja — rádőljön és agyonüsse. Mert ilyesmire volt már jónéhány példa .. Azután nekifohászkodott a munkának. Már felemelte a fejszét és éppen lesúj­tani készült vele, megfeszültek elnyűtt izmai is, amikor a kupacban álló kuko­ricaszár tövében ismerős, hamuszürke színű foltot pillantott meg. — Nyúl . . . mezei nyúl ... — röppent el ajkáról a szó halkan. Falusi ember számára ugyan nem ritkaságszámba menő látvány a hideg elől valamelyik faluszéli udvarba vagy a kertbe behúzódó tapsifüles. Nem is na­gyon szoktak rajta álmélkodni az embe­rek . . . De Mihálynak hirtelen olyan gondolatai támadtak, hogy attól egy­szerre kiverte homlokát a hideg verejték. — Hej, ha én most megfoghatnám a komát! — sóhajtotta. — Milyen nagy öröm lenne. El lenne intézve a kará­csonyi gond . . . Húst ennénk az ünne­pekben... Porhanyósra sült nyúlpapri­­kást krumplival. Ezt a nyulat el kell csípnem! Ez lesz a mi karácsonyi aján­dékunk. Biztosan a jó Isten rendelte így.* Hiába! Jó az Isten . .. Gondol az ő el­árvult szűkölködőire. Már alig egy lépésnyire volt’ tőle, amikor észrevette, hogy a nyúl mellett élénk piros a hó. — Sebesült nyúl... Vérzik... Beteg... Az előbb még örömtől ficánkoló szive dobogása is alább hagyott. Szájában hir­telen nagyon keserű izt érzett szétöm­­leni. Ahogy ott állt kiegyenesedve az ál­dozat fölött, egy régi-régi, már lassan homályosodó kép elevenedett meg agyá­ban.­­!­ Még 1915-ben ő is így feküdt­ egy fenyőbokor alatt a havas Kárpátokban, ő körülötte is véres volt a fehér hó... És őt is golyó érte akkor, ha egy kicsit nagyobb maga is, mint ezt a szerencsét­len kis állatot A saját kínjaira gondolva úgy vélte, hogy talán legjobb volna megszabadí­tani a szenvedésektől. Bűnt sem követne el, mert „A növényeket és az állatokat az ember táplálására teremtette az űr“. Igen, valamikor ezt szóról-szóra így tanulta az elemi iskolában. De azóta sok idő pergett le az idő homokóráján ... Óvatosan, gyengéden emelte fel a sebe­sült nyulat. Nagyon el volt jutva sze­gény. Mégcsak nem is rugkapált. Csak a füleit sunyitotta le és két kidülledő gombszemével nézett könyörgőn az em­­berre, mintha csak azt akarta volna neki mondani: — Ne kínozz, ne bánts, hisz oly beteg vagyok. A család nagy örömmel fogadta. — Húst eszünk! — kiáltották kórusban a gyerekek. Csak akkor felhőzödtek be az arcok Lapunk mai száma 16 fillér

Next