Nemzeti Ujság, 1937. augusztus (19. évfolyam, 173-197. szám)

1937-08-01 / 173. szám

Időjárás: Chamberlain levele Mussolinihoz NEMZETI UJSÁG XIX. évfolyam 173. szám + VASÁRNAP pest 1937 augusztus 1 Nanking bevezette az általános védkötelezettséget — Megdöbbenés Európaszerte a londoni szovjetmerénylet miatt — Sztojadinovics szabadságra utazott Dalmáciába Várható időjárás a következő huszonnégy órára: téli, délnyugati szél, a hőmérséklet alig változik, több helyen zivatar L Farouk Egyiptom királya elfoglalta ősei trónját . Zala György, az európai kírű szobrászművész meghalt Traeger Ernő miniszteri osztályfőnök elnökölt a londoni nemzetközi gyorsírókongresszuson Höchst Tamás soroksári kisbirtokos, a miniszterelnökhöz írott levelében bizonyságot tett a hazai német kisebbség nemzethűségéről KLINGSOR KERTJE 0. a.) Olvasva az erdélyi szászok gyönyörű és hatalmas folyóiratát a „Klingsor“-t, felrémlik előttünk ennek a kicsiny és magányos népnek hétszázéves múltja, az erdélyi enklávé, ez a különös és rideg törzsi köztársaság, amelynek sokáig még csak a felületét sem tudta kikezdeni az idő. A zárt formáival mint önálló szerkezeti elem kötődtek bele Erdély testébe, különállásukat nem bírta feloldani még a 67-tel kezdődő liberális korszak sem, amikor már a saját politikai testként szereplő erdélyi szász közösséget is felakarta oldani az a fikció, hogy tagjai Magyarországnak, épp úgy egyénenkénti polgárai, mint a többi polgárok, ők azonban még ekkor is megmaradtak annak, akik voltak, zárt és külön népnek. Holott ők maguk a németség számára csak úgy szerepeltek, mint afféle exotikum; létük majdnem mindössze annyi volt, hogy a középkori német hősmondába belekerült egy alak, „Klingsor, aus femem Tängerland“, a varázsló, aki titokzatos tudományokra tett szert ott messze Keleten, ahol a varázslatainak udvarát tartja. Politikai életük mozdulatlanságában, merevségében és eseménytelenségében volt valami idilli, egyben tragikus vonás: ahogy a távolság ezer kilométerei és évszázadain át is elsóvárognak népük felé s azzal tartották a közösséget, szinte nem is érdekelte őket semmi, ami gazdanépükkel történt. Velük kapcsolatban szinte már az a kérdés merül fel, van egyáltalában lehetősége az organikus német és magyar politikai együttélésnek . Hiszen ha erre az erdélyi szászokra való kapcsolatunkból kell levonnunk következtetést, akkor azt kell gondolnunk, hogy nincs semmi reménytelenebb vállalkozás, mint a magyarság és a németség szerves politikai kapcsolata s nem lehet reménytelenebb vállalkozás, mint a magyarság és a németség szerves politikai kapcsolata s nem lehet reménytelenebb és áthidalhatatlanabb távolság két politikai életforma közt, mint köztük és köztünk. Végre is hétszáz éven át éltek a szentistváni birodalom kupolája alatt halálos közömbösségben minden iránt, ami abban történt, nem törődve mással, mint azzal, hogy megőrizzék a maguk népi, nyelvi, kulturális különállását, átfigyelve az erdélyi hegyeken, az Alföldnek történelmi viharok dúlta síkjain, az annyiszor rommá lett Buda füstfeli egein, a rendi Pozsonyon, de még magán az Arany Bécsen is. Az erdejétől messze került tölgyről mondja a szép metafora, hogy akármekkora távolságban is együtt zug erdejével, mint ahogy a tengerszem is együtt háborog óceánjával, ama titokzatos kapcsolaton át, amelyek összefűzik őket. Az erdélyi szászság ugyanúgy ismételte meg és élte végig a gótikát, a reformációt, a protestantizmust, az aufklérizmust, mint a németség maga. Az, hogy nyelvi és kulturális izoláltságában megmaradhatott, többet jelentett számára, mint a magyarsággal való osztozás a polikai hatalomban. Hétszáz évüknek már-már az lehetett volna a tanulsága, hogy semmi érzékük nincsen ama nagyszerű jogászi, államjogi és politikai konstrukció iránt, amely a magyar géniusz legsajátosabb és legremekebb alkotása; sem ösztöneik nincsenek hozzá, sem fantáziájuk nem tudja felmérni annak mélységeit és méreteit. Egész történelmük alatt úgy jelentkeztek, mint — legalábbis a szentistváni birodalommal való kapcsolataikban — egészen apolitikus nép. Erre azonban megdöbbentő erővel cáfolnak rá belső eseményeire mai fordulatai. Ez a szinte sivárul józannak, önösnek, nyárspolgári módon fantáziátlannak és érdektelennek hitt nép egyszerre csak eltelt valami forró és tarka politikai tündökléssel, lenyűgöző és iszonyú politikai varázslattal és öntudattal. Egyszerre csak értelmet kapott az a hétévszázados különállás, amellyel eddig németségüket őrizték, itt Európa keleti határán, egyszer csak készek harcolni és meghalni azért, hogy mint népüknek délkelet Európában legkeletebbre vetődött hulláma, bástyafokát építsék ki önmagukból népük hatalmi érdekeinek, most már nemcsak úgy, mint az országhatárok és távolságok felett átnyúló misztikus Drittes Reich polgárai, hanem, egy konkrét államalakulat, konkrét hatalmi törekvéseinek népisége és politikai pillére. A változás — ma már meg lehet állapítani, hogy egészen megejtette az erdélyi szászság ifjú nemzedékét — úgy hat, mint az ismeretes germán mese. Csipkerózsika meséje valósult volna meg: szétpattan körülöttük az őket eddig mozdulatlanná tevő sokszázados álom, leoldozódtak róluk bilincsei, jöjjön az élet és kaland a politikai hatalom akarásának nagy kalandja. Vájjon megvannak-e ennek lehetőségei! Éppen ez az irodalmi vezetőréteg, amely a „Klingsor“ folyóirat köré gyűlt, megpróbálta ezt a kérdést minden politikai konkrétumtól függetleníteni. „Erdélyi szásznak lenni — kiált fel legnagyobb írójuk, a monumentális szász regénynek, a Corona-nak szerzője — erdélyi szásznak lenni annyit jelent, mint résznek lenni, egy kicsiny, zárt közösséget alkotni, a magánéletet is elbirhatatlanul szűk területre szorítani és áthághatatlan falakkal körülhatárolni. Sem az egyénnek, sem a közösségnek nem lehet fenntartania ezt . VENDÉGSÉG Lompos diófák vették körül a nyári házat, sűrű, nehéz ágakkal terülve a háztetőre. Futóbab fonta körül a kerítést, halavány virágok gramofon-tölcséreivel. A fák először eltakarták a két érkező fiatalembert: az egyik dióbarna volt, napsütötte, dzsentri-bajusza, a másik fekete, mintha a kéményből pottyant volna le, a fehér tenniszruhájukban akár nagyáruház kirakatába állhattak volna. A csupasznyakú mályvák mögött vette őket észre öregmama, a nyugszékből, súlyos testével fürgén fölpattant a bóbiskoló öregapa mellől, az álmos, ebédutáni házban, a dongó legyek csatazajában egymásután szaladtak föl a rollak, öregmama maga ment kaput nyitni. — No, das ist aber fesch, gyerekek, hogy eljöttek. Öregmama örült minden vendégnek, a nagy traktáknak, végtelen disznótoroknak, elvből és lelkesen szeretett minden vendéget, akár rokon volt, akár idegen, a csavart esernyős járásbirótól, az unoka, az apró orrú, mindig kócos Rennerl nyári gavallérjaiig. A nyári kert, amely mozdulatlan volt még előbb, — épphogy pihegő — felbolydult, a házból frissen mosott szemekkel Rennerl nyargalt elő és Mici, a dióstorta-szőke bécsi vendéglány. Elragadták a fiatalembereket, a ház mögötti bő kertbe, az alacsonyra nyitott gyepre, ahol táncolni is szoktak. Az öregek egyedül maradtak, öregmama ezer gonddal lett egyszerre tele: mit adjon enni a vendégeknek? Vasárnap van, ahol talál ebben a tóparti nyaralófaluban hamarjában ennivalót? Öregmama boldogan kínál, ő is szívesen eszik s úgy tartja, a vendéglátó barátság, szivesség hőmérője a terített asztal. Azon láthatják meg, mit ér a vendéglátás. Kényszeredett-e, tesséklássék, vagy gazdag-e valóban, mint ahogy mutatják, öregpapainokorvá£ ült mellette, tengerész-sapkában, a két fiatalemberre az előbb is épphogy morrantott, mint az öreg házőrző, aki unja már a mérgelődést, az idegeneket. — Du, Papa, mit isznak a vendégek? öregpapa fölnézett, mit érdekli őt az egész? — Igyanak vizet. Az való nekik. — De fönt vagy már megint, ám Gottes Willen — öregmama lélegzetet se kapott a méregtől, pedig negyven éve fortyog öregpapa mellett — mi bajod van velük, én nem értem. — Nincs semmi bajom. — Jó, jó, Papa. Nem mondtam semmit. Csak ne mérgelődj. öregpapa felhúzta magát a székből, pipára gyújtott és elhagyta dohogva, zsémbesen a házat. Kacskaringós a falusi utca, vékony akácok az út két partján, mély, fehér parasztházak, ólábúoszlopos tornácokkal, kukorica sárgult már az eresz alatt, mint az öregedő csont. Öregpapa dühösen ment előre, nehezen, csikorgó lábakkal: öregpapa ötven évig volt pékmester, kétkemencés pékmester a Páva utcában, megérzik a lábai. Nem érti meg most sem, miért záratta be a fia a műhelyt, mért kellett „nyugalomba“ mennie, ahogy a fia mondta. Öregpapa akkor füstölgött már minden ellen, pedig egy percre még szépnek is tűnt fel a pipát tömögető nyugalom. Eleinte az emlékes régi földszintes házban maradtak. Más dolgozott orruk előtt a műhelyben, nagy kosarakban az udvarra került most is a tészta, lócákra a barna veknik, orgonafák alá, öregpapa gyűlölettel nézte más kezére jutott régi életét. Nyárra meg idekerültek a tó mellé öregmamával, meg az unokával, itt még pék sincs, a kenyeret is szekeresek hozzák át a szomszéd faluból, öregmama asszonyuralma itt a faluban lett egyre erősebb. Megszokta a kardosságot a pult .■méllett, alpi meghiaott, hajnaltól talpon volt öregpapával együtt, —e unatkozott most ő is. Amíg öregpapa lázadozott az engedelmesség, a tedd-ide tedd-oda sora ellen, berzenkedve, mint gyerek a zuhany alatt, öregmama szenvedélyesen parancsolt élőnek-holtnak, de leginkább neki, öregpapának. Öregpapa haladt fölfelé a Gürü, olvadt melegben a hegyre, a ritkás, szunyogos erdőbe, villogó tengerészsapkában és megint elhatározta, hogy nem engedelmeskedik, — lehet itt tőle száz vendég, nemcsak ez a két „ficsur“. Egyszer hallgatót már másra, — bezárta a műhelyt, másnak adta a kulcsokat, megbánta azt is. Most azonban nem teszi meg, amit öregmama diktál. Nem ad bort a a fiatalembereknek, éppen ellenkezőjét csinálja mindennek, amit öregmama parancsol. Miért volt annyi év, egy egész élet, ha ez a joga sem maradna meg? Az erdőből mint óriás vízmosás tűnt elő a falu, közepén a nyári ház vékony gramofon-szóval és messze szikrázva, teljesen, halványkéken, párákkal a szembeni lapos partokon, kószáló vitorlásokkal, a Balaton. A nyári házban már forró volt az izgalom, mire elhatározottan, kicsit vidáman és szorongva öregapa megérkezett, öregmama lángoló arccal állt a tűzhely mellett, rántott csirke sistergett a serpenyőben, a cselédlány föltárt köténnyel uborkát szeletelt sebtiben. A konyhába, — amely fecskefészekként ragadt a házhoz, — keményen, katonásan beharsogott a zene, a lombok mögött Rennert sovány kis háta forgott a fekete fiatalember táncos karjában. Mici szőke haja előbukkant, mint víz alól egy fodros hullám, öregmama ki-kinézett a kertbe. Zsirszagu volt körülötte a forróság, a nagy meleg párásán, nehezen oszlott már a fák között. Öregmama békétlen volt még mindig: két girhes kis csirke sült a serpenyőben, „laute Pánáhaksza“, ahogy mondta, csupa csont, mint egy kamaszlány, amit kezdjenek vele, többet nem tudtak fölhajszolni az egész faluban. .Tó még, hogy a kamrában van egy karnyi IRTA: THURZÓ GÁBOR Lapunk mai száma 32 fillér