Nemzeti Ujság, 1938. január (20. évfolyam, 1-24. szám)

1938-01-26 / 20. szám

6 NEMZETI ÚJSÁG január 26. Püspökladányban, Bánhidán, Perkátán és Szekszárdb­a. Orosházán V* 9 tájban tűnt fel az északi horizonton, vörösszínű fénynya­láb alakjában, amely lassan északnyugati irányba húzódott. Pécsett és­­Szegeden este fél kilenc óra után jelent meg a város felett a bíborvörös fény, Győrött és Szombathelyen ugyanekkor észlelték az ..aurora borealis“ je­lentkezését. A vörös fényen néha fehér sávok cikáztak át. Sopronban is nagy riadalmat oko­zott a páratlan égi jelenség, amely a Fertő-tó mentét bevilágította. (N. G.) Bécs felett állandó mozgásban lévő fény­sávként tűnt fel 8 és 10 óra között. A tüne­mény jellegéről a tudományos köreik a rész­letes jelentések beérkezése után fognak nyi­latkozni. Dr. Tollner sarkkutató szerint sikk szerűen terjedő sarkfényről van szó. Ausztria több részében szalag-, illetőleg bokoralakú képződések is voltak megfigyelhetők. Feltűnő a fény vörös színe, amely valószínűleg a nap­foltok erős tevékenységére vezethető vissza. Az Innsbruck felett húzódó hegyláncot az északi fény bíbora valósággal elborította. A felsőház új elnöke , a régi A felsőház kedden délelőtt tizenegy órakív­ ülést tartott. Nagy számban gyűl­tek össze a felsőház tagjai, köztük az újonnan megválasztott kiküldöttek. Még karácsony előtt újra választották az örökös főrendiházi tagság jogával fel­ruházott elektorok, valamint a törvény­­hatóságok és intézmények által válasz­tott felsőházi tagok felét, összesen­ hu­szonhat új tagja van a felsőháznak, 19-et választottak a főnemesi családok, a töb­bit a törvényhatóságok és intézmények, továbbá két új élethossziglan kinevezett tag van: Röder Vilmos honvédelmi mi­niszter és Vértess­) Sándor, a kormányzó kabinetirodájának nyugalmazott főnöke. Két új tag mandátumát támadták meg, Nettber Edéét, akit a debreceni egyetem küldött a felsőházba és Endre y. Antalét, Hódmezővásárhely kiküldöttjéé­. Nagy érdeklődés előzte meg Hecken­­berger Konrád napirend előtti felszóla­lását a német kisebbségek körében folyó agitációról. Ez a felszólalás azonban a legközelebbi ülésre maradt. • Beöthy László­­ alelnök nyitotta meg az ülést. Bejelentette, hogy Héder Vil­mos honvédelmi minisztert a kormányzó a felsőház élethossziglani tagjává nevez­ték, majd megválasztották az elnököt és a három jegyzőt. A felsőház tagjai egy­más után járultak az urnákhoz és adták le szavazatukat. A szavazatok össze­­számlálása után Beöthy alelnök közölte, hogy a felsőhöz US szavazattal egyhan­gúlag gróf Széchenyi Bertalant válasz­totta újból elnökévé. A terembe lépő uj elnököt Beöthy alelnök üdvözölte: — A felsőház most újból Nagyméltó­ságodat ültette az elnöki székbe. Nagy­méltóságod igen fontos közjogi funkció teljesítésére hivatott, amelynek hatás­köre és tartalma az utóbbi il­őben főleg most megalkotott alkotmányjogi törvé­nyeink értelmében lényegesen fokozó­dott. További munkássága elé változat­lan bizalommal tekintünk. Gróf Széchenyi Bertalan köszönetet mondott azért, hogy a felsőház másod izben is elnökké választotta. — A felsőház működését továbbra is a legszigorúbban vett alkotmányos elvek szerint kívánom irányítani — mondotta. — Örömmel állapíthatom meg, hogy az utolsó két és fél esztendő alatt a felsőház két régi kívánsága beteljesedett: a felső­­ház saját­ házszabályai szerint működhet és jogkörét újból szabályozták. Ilyen kö­rülmények között joggal remélem, hogy­ a minden pártpolitikán fennálló felső­ház példát mutató kötelességteljesítésé­­vel sokat szenvedett hazánknak javát az eddigieknél még eredményesebben fogja szolgálni. Ezután a felsőház jegyzőivé választot­ták Agoraszta Tivadart, gróf Khuen- Héderváry Károlyt és Péchy Manót, m­a­­d megalakultak a bizottságok­ Végül gróf Széchenyi Bertalan elnök bejelen­tette, hogy a képviselőháztól több ki­sebb javaslat és jelentés érkezett és a felsőház legközelebbi ülését előrelátha­tóan február tizedike táján tartja. Az ülés időpontjáról a felsőház tagjait érte­síteni fogja. A felsőházi ülése egy órakor ért véget. BIZTOS SIKER, gyors eredmény, ha hirdet NEMZETI ÚJSÁGBAN Tízmillió éves tojások Newyork, január 25. Rövid idővel ezelőtt szenzációs hír járta be a világsajtót: a newyorki ter­mészettudományi múzeum aukcióra bo­csátotta a világ legrégibb, legdrágább tojásait, azokat az ősg­yík tojásokat, amelyeknek megszerzésére hatalmas apparátussal külön expedíciót szerveztek az Újvilágban. Sok-sok millió év előtt, amikor még nyoma sem volt földünkön nemcsak az embernek, de még az emlősállatoknak sem­, az ősgyíkok népes hada uralkodott a szárazföldön, vízben és levegőben egy­aránt. Akadtak köztük apró, szelíd nö­vényevők, de akadtak soraikban óriási, minden képzeletet felülmúló ragadozók is. A 25 méter hosszú Diplodocust, az ennél is otrombább délafrikai Brachio­­saurust ma már jóformán minden diák ismeri. De ismeri azt a hatalmas Iguano­­dont is, amely hátulsó végtagjain ug­rálva változtatta helyét, úgyhogy joggal keresztelhetjük magyarul Kenguru-sár­kányra. A nagyszabású ősélettudományi expe­díciók ma már sokezer ő­gyík hulláját és csontmaradványait hozták nap­világra. Az ősélet-búvárok szerencsés leletek alapján belepillantottak szerve­zetük titkaiba, megismerték anatómiá­jukat, tisztába jöttek életmódjukkal, pedig ember sohasem látott egyetlen élő ősgyíkot sem. Évmilliók óta letűntek már az élet tarka színpadáról s helyüket új szereplőknek, újabb csillagoknak enged­ték át. Az őslény-kutatók azonban sohasem tudtak adni megfelelő magyarázatot, hogy miképpen szaporodtak ezek az ősi­­szabású, csodálatos állatok: eleven szülő volt-e, vagy tojásokat rakott, mint a mai gyíkok? A newyorki természettudomá­nyi múzeumnak Ázsia szívébe, a Gobbi­­sivatagba kiküldött expedíciója végre megoldotta a régóta vitás kérdést: meg­találta az ősgyíkok tojásait! Megközelítő becslés szerint, tízmillió év óta pihentek ezek az ősgyíktojások Mongólia földjében, míg végre két fé­szekaljat, számszerűnt huszonnégy tojást sikerült megszereznie a newyorki mú­zeumnak. Az alig 18—20 centiméter hosz­­szú tojásokat a háromszarvú ősgyík, a Triceratops egyik őse, a Procotaratops nevű ősgyík rakta le, hogy a nap hevé­vel költesse ki. Ám jött az ősvilág irtó­zatos erejű átalakulása, a homoktorlasz, amely elborította a tojásokat — tízmillió esztendeig ! Most azután nagy gonddal kiprepa­rálták a szerencsés leletet, a világ leg­drágább tojásait. A newyorki aukción két darab, egyenként ötezer dollárért cserélt gazdát! Egyikükben megtalálták a teljesen kifejlett ősgyík­ embrió hófe­hér, apró csontvázát is. Kővé dermedt mészhéjjából kiszabadított csontokért . a newyorki természettudományi múzeum hatalmas összeget ajánlott fel a tojás tulajdonosának, Mrs. Betty Murdocknak, aki semmi pénzért nem hajlandó meg­válni az apró csontváztól. Mrs. Murdock, Amerika egyik legismertebb régiség­gyűjtője, akinek legféltettebb kincsei közé tartozik most a világ legritkább és legdrágább tojása, Karsay Andor. A farsang történetéből Benne Vagyunk mér jócskán az idei far­sangban,­ mely ezen az éven szokatlanul hosz­­szúra f­og terjedni. Az álarcos bálok tarka­barka világában rendre felvonulnak a bohó­­kás Pierrol-k és Pierette-ok s mint más év­századok óta annyiszor, úgy az idén is meg­jelenik és pajkoskodik jellegzetes öltözetében hol itt, hol ott a vidám Harlequin és az ő hű­séges társa, a naiv és bohó Columbine. E né­hány sorban most, a farsang szeretetreméltó gavallérjáról, a fejét mindig huncutságokon törő Arlecchino-ról fogok megemlékezni, aki olyan közeli atyafiságban vén a régi francia költemények és legendák népszerűvé vált Harlequin-jével. Az idősebbik D'Isarell „Curiosities of Lite­rature“ című művének 1839-iki kiadásában felemlíti, hogy az egész harlequin-fajnak az anyja és dajkája Olaszország — és hogy ere­deti neve, az Arlecchino más országokban ér­dekes változásokon ment át. Az olasz szó maga csupán u­jjáképzése a régibb olasz „slichino“ szónak, mellyel Alighieri Paule „Inferno“­­jának huszonegyedik énekében találkozunk, mint a fia­démon egyikével és rokona az ófrancia „balequin“-nek, vagyis egy rossz szellemnek. Ez a középkorbeli ördög, vagy démoni lovas, aki éjjelenként egy kísérteties szellem­csapat élén lovagol. Az olasz démon, Alichini a pajkos Arlecchino-vá változott át, aki Marmontel szerint a bergamói szolgale­­gényt, a naivság és ostobaság, a ravaszság és természetes humor jóízű vegyü­lékét jelké­pezi, aki mindig fátig szerelmes és állandóan zavarba esik, mikor urának vagy saját ma­gának számot kell adni valamiről,­­» némileg olyan, mint Davus és Styrue a latin vígjáték­ban, vagy Leporello a modernebb operában. A régi olasz vígjátékokban két változatla­nul népszerű alakkal találkozunk állandóan: az egyik a most emlegetett Arlecchino, egy tökkel ütött fajankó, valószínű­leg az olasz Bergamo város polgárait akarja jellemezni, akik abban az időben nevetségesen korlátolt észjárásukról voltak ismeretesek,­­ a másik pedig Brighella, egy pajkos, furfangos cseléd­leány. Régi francia íróknál ennek az Arlecchino­­nak többek közt ilyen változatú nevei voltak: „herlequin“, „herlekin“, bierlekin“, „herlequin“ és „herlekin­“, amiként ama nagyszámú félel­metes manók egyikét nevezték, melynek a kö­­zépkorbeli Európa túlságosan babonás paraszt­ságát bizonyos névtelen rettegéssel töltöt­ték el. Az alsó-latin „harlequinus“, a most említett­­ ófrancia változatok, az olasz „alteltino“, a régi angol „her let­hing“, nyilván mind ugyanazon értelemmel a középkorbeli ördögöt vagy dé­moni lovast jelentik. A francia színpadon a XVI. és XVII. századokban már, eredeti, jel­lemvonásai nem a gyász és a bánat, hanem a humor és a gúny. Arlecchino már ide mint harlequin tette be a lábát 1585-ben. Harlequint az angol közönség a XVIII. szá­zad második évtizedében kezdte megismerni Rich-nek, a Lincoln's Inn Fields Theatre ak­kori igazgatójának személyében, kit az angol pantomimika atyjának tartanak. Tanulatlan ember, egyszerű színész volt, aféle szegény ördög, kinek azonban a színpadi mókázásai olyan általános tetszést arattak és színházát annyira felvirágoztatták, hogy ennek láttára 1723-ban egy másik rivális színház, a Doury Lane dr. Thurmond-dal egy „Harlequin tíz. Faustin“ című bohózatos darabot íratott. Ez volt az első angol „pantomimé". Ámde Rich sem hagyta magát, hanem válaszul egy m­á- „MqU. étek" id­%: ItóHCZ ilácölty ...........Keresztet vágott a fa eleven testébe, ahonnnan rózsaszín nedv szivárgott a hasítás nyomán, mintha könnyekkel hígított vér volna. Ekkor megszólalt mögötte valaki: —­ Mit csinálsz, uranf? Elek hátratekintett, egy arab nő zavarta meg, egészen fiatal teremtés. Bosszúsan felelt: — Mi közöd hozzá? Ez egy dolgodra. — És újból faragni kezdett, nagy igyekezetében uj­ját is megsértette. De a lány nem tágított. — Hagyd abba, uram — mondta. — A fát nem szabad bántani. A fának ugyanúgy fáj, mint az embernek... —­ Mit törődsz vele? Takarodj! — Nem! — Hogy mersz ellenkezni? — Akit sajnálni kell, azzal lehat- Az nem­­goromba ... — Kit kell sajnálni? — Téged. • — Engem? Miért? — Mart beteg vagy, a szived beteg. Elek csak most nézte meg jobban. Nagyon ■p lány volt, fekete haja mint az ébenfa, így csillogott, dereka karcsú, hajlékony nád­zál, szemében párás közel és távlatos messze­­­a kékje. Másodpercnyi hallgatás. — Talán nem igaz, hogy beteg vagy? Honnét tudod? Tudom. Értek a­ szivekhez .. Még nagy jól h­alll­am ..­­.. . . Vojí... .igynak?.. ....­­­­....Léka. — Meglestél, amíg magamba voltam? Első mosoly az éretteper­ ajakon. — Egy kicsit... — Szegyeld magad. — Nem. — Megérdemelnéd, hogy elzavarjalak. — Gyere, üljünk le. Hadd mondom el, mivel gyógyíthatod meg a szívedet...“ A „Minden második“ és a „Só Pál két és fél házassága“ szerzőjének, Ruszkabányai Ele­mérnek, a kitűnő fiatal írónak legújabb re­gényéből való ez a részlet. Elek a hőse a re­génynek, akit katonának neveltek, de mire befejezte tanulmányait, minden összeomlott s már nem volt többé miért katonának lennie. Udvari Elek regénye a mai s a közelmúlt élet, valóság, megpróbáltatásokban és kalan­dokban gazdag életútját végig kísérve min­den olvasó, szorosabban a harmincévesek ta­lálnak benne egy-egy állomást, egy-egy epizó­dot, amely az ő életükben is előfordult mér s mint felejthetetlen emléket bizonyára még öreg korukban is elmesélik majd „százhuszas tempóban“ rohanó unokáiknak a repülőgép volánja, vagy a televíziós készülék mellett. A kadettiskola ötödik osztályában indul el a történet, otthonról elszakadt „pál utcai fiúk" között, az önállóság első lépteinél, amikor a fiatal fiú lelkére legsúlyosabban nehezedik az érzés: „magamra, maradtam''. A vasfegyelem béklyóiba szorított pubertás ezer rejtekhelyé­ről leskelődő veszedelmét rajzolja meg Rusz­kabányai Elemér regénye első felében, finom hanggal, avatott tollal s mindenki úgy érzi, hogy Elek a testvére, a barátja, hogy egyszer ő is volt Elek, maga: a hagyott ötödikes, az induló élet, szépségeivel, ígéreteivel, tele ki­váncsisággal ambícióval és életberi ve­l. Az­­­nak a harmincéveseknek a nevében beszél és cselekszik Elek, akikről eddig még kevés szó esett az irodalomban. Majd a bábomba kény­­szerített, Magyarországot vetíti elénk a szerző megrázó hangokkal, dinamikus erővel, anél­kül, hogy háborús regényt adna. Hiányzik a regényből a harcterek borzalma, az „egyenru­hás halál“ vitus-tánca, de a fiatalok lábdobo­gása mögött, a fiatal izmok megfeszülé­sében mégis harckocsik dübörögnek,„ a cselekmény fölött bombavetők berregnek, szuronyrohamok sikolya és halálhörgésű Elek életének kísérő zenéje“. A történelmi idők tragikus fordulatai, az ország megszállásának, és az Erdélyért utolsó csepp vérükig küzdő székely hadosztály törté­nete olyan megrázó képeket kapnak a „Mégis élek“-ben, amelyet csak az tud megírni ilyen hátborzongató valósággal, aki fül- és szemta­núja volt­ a nagy világégésnek, Elek, aki min­denei'.' keresztül küzdötte magát, eljut életé­­nek ahhoz az állomásához, amelyhez sok száz testvére eljutott, fiatal ember­ lett és nincs mi­hez kezdenie. Követi a „százak" sorsát, beáll az idegenlégióba, amelyről sokat olvastunk és hallottunk, elégszer láttunk már filmen se, Ruszkabányai Elemér regényében mégis a.1 ol­daláról ismerjük meg az „eleven poklot“. Cso­dás afrikai leírások közben toppan Elek elébe Léka, az arab leány, aki minden fájdalma és szenvedése mellett rámutat Elek legnagyobb betegségére: „Uram..., fáj a szíved!“ Ötszáz oldalon keresztül szívdobogva, vissza­fojtott lélegzettel követjük Elek sorsát, anél­kül, hogy a lebilincselő olvasmányt egy percre is le tudnánk tenni a kezünkből. Az olvasóval is az történik, ami Elekkel, megerősödik a hite és­­újból bízni tud. Mi, a harmincévesek m­iatt megkönnyebbülve kiáltunk fel a végén a regény hősével­. Hála Istennek! Mégis csak! ­ön­s dalatot írt, melynek cime­­volt: „The­­ Necromancer­, or, the History of Dr. T­ausbus . Sikere nagyobb volt a versenytársánál. Ma pedig máig Harlequin, vagy nevezzük így: Arlecchino szerte a művelt világon a farsangi mulatozásoknak egyik elválaszthatat­lan alakja. Ott kell lenni neki mindenütt, ahol jókedv, és vigság terem. S ,aki egykor — Utánt láttuk — sok évszázaddal ezelőtt csak gyászt és­­szomorúságot jelentett a­ köztudatban: álar­com báljainkon ma már a fesztelen vidámság és gondtalan kedély megtestesülése. Zs. B. A teruel-i Romeo és Julia Az egykor kedves és békés, most harcoktól feldúlt­ délarragóniai Térnél sok érdekes látnivalóval szolgált a külföldi látogatóknak. Tán első helyen állt­ Don Juan Diego Martinas és­ a szép Isabell de Segure sírja, a fem­es terueli szerelmes páré, kik a spanyol irodalomban nem kisebb szerepet ját­szottak, mint Tristan és Isolda a fran­cia, illetve né­met irodalomban Az ő szerelmük is boldogtalan volt s haláluk korai. Hogy valóban éltek, azt egyebek közt az is bizonyítja, hogy a San Pedro-templom oldalkápolnájá­ban vannak eltemetve s bebalzsamozott testüket nemrég még ü­vegkoporsóban lehetett látni. Aki a terueli pálya­udvartól a városba indul, az Mannas szobrász egy művészi, domborművéhez t­ér, amely a szerelmeseket ábrázolja. Don Juan és Isabell a XIII. század kezdetén éltek, amikor Don Jaimes uralkodott Arragóniában. Legszebben Don Yages háromszáz évvel ezelőtt írt nagy költeménye dicsőíti őket. A XIX. század első felében Juan Engerb­g Hartzenbursch írt egy megrázó­­ erejű drámát, amely szintén a­ két teruek­ szerelmes emlékének van szentelve. - Milyen legyen a női rendőr? A londoni rendőrség már egy év­ óta kutat olyan nők után, akik mindazok­kal a tulajdonságokkal rendelkeznek, amelyek a rendőri hivatás betöltésé­­hez szükségesek. Csak 25—84 éves hajadonok pályáz­hatnak, akik legalább 163 centiméter magasak s kiknek erős lábuk, kifogás­talan foguk s jó, éles szemük van. Ezenkívül teljesen egészségeseknek kell lenniök, hogy megál­lhassák helyü­ket az erőfeszítő szolgálatban. A höl­gyeknek továbbá csinosaknak, bájosak­nak és jólnevelteknek kell lenni, emel­lett körültekintést és finom tapintatot is követelnek tőlük. Ezek után a kívá­nalmak után érthető, hogy a­ rendőr­lányok utáni kutatás már egy év óta tart. Ez alatt az idő alatt nem keve­sebb, mint ezer nő jelentkezett a tár­sadalom minden osztályából s­ minden foglalkozási körből, akik azt hitték, hogy megfelelnek a követelmények­nek. De közülök csak huszonnégyet ta­láltak méltónak a női rendőrtestületbe való felvételre. A többieket bokasüllye­dés, rossz fogak vagy szemek, szívbaj és más testi hiba miatt utasították el. A londoni rendőrség most tovább is keresi az alkalmas nőket, mert még negyvenre van szükség, hogy a teljes létszámot — 142 — betölthessék.

Next