Nemzeti Ujság, 1938. július (20. évfolyam, 145-171. szám)

1938-07-01 / 145. szám

. ni,/-/« * // / ^ # r / /MWtM ‘ * - , í mjuL 1 ' V < S * ' —„áWB porc J J A magyar párt átadta Hydzsának memorandumát Időjárás: —— — I"— " • —11 ~ ■ — r\ rt"" Hőre-Várható időid­­i t___________________~’r--LiBelisha lemon­dás a követ’ _______________________ /1 ■ /■ / jrl_______JK - tudásával számol­kozó kuszán- AH *&ta* a Sandys ti e­gy órára: f Hfl J JSLJÉI ÉÜ at A H m §§! | 6B B mm ^Jflgy miatt — Bill-Gyenge légáram 1 IHB mB ■ ■ ■ B H fW H TBf ~ eket nyilatk­oz a Ids. Változó I W 9H ’ ff fi­lm 18 1 B H Hf |v H az uj ausztriai felhőzet. Több A M H W — M M JA ÜL W IfAVA helyzetről - M­ű­helyen zivatar. . ...................... . . Szentszék diplo­m me megtovább XX. évfolyam, 145. szám + PÉNTEK + Budapest 1938 július 1.­1­­^Tokióban* ® Lux Ernő és Khudy Tihamér MÁV-igazgatók, Dörre Jenő és Eötvös Aladár igazgató-helyettesek lettek Reklámjótékonyság Ingyen-tej, szünidei gyermektelep, ingyen-kenyér, gyermekvédelem — ezek a megjelölések szerepelnek a most feloszlatott szabadkőműves intézmé­nyek címeiben. Ezekről állapította meg a belügyminiszter, hogy vezetőségük és tagjaik csaknem kivétel nélkül a feloszlatott szabadkőműves páholyok sorából kerültek ki, sőt egyesek ma is tagjai a külföldi szabadkőműves­ páho­lyoknak, összeköttetésben vannak kül­földi szabadkőműves szervezetekkel. Hosszú és alapos vizsgálat után hozta meg a belügyminiszter ezt a ha­tározatot, amelyet régen várt és sür­getett a keresztény közvélemény. Nem volt titok, hogy a Magyarországon fel­oszlatott szabadkőműves szervezkedés különböző cégtáblájú egyesületekben és földalattti rejtélyes szervezkedések­ben húzódott meg s folytatta nemzet­­bontó munkáját. Éppen a Nemzeti Újság leplezte le az utolsó években ismételten a szabadkőművesség szer­­­vezkedését, beszámoltunk gyű­léseikről s felhívtuk a közvélemény, valamint a hatóságok figyelmét arra, hogy az el­lenség nem pusztult el, szervezkedik és uj attakra készül. Megkönnyebbüléssel fogadjuk az egész közvéleménnyel együtt a belügyminiszternek azt az in­tézkedését, amellyel legalább a szabad­kőművesség kirakat-szervezeteit sem­misítette meg. Ingyentejjel, ingyen­kenyérrel, gyermeknyaraltatással és más jótékony jelszavakkal szédítették a nyilvánosságot és lm kider­üit valami ezeknek a szervezeteknek a valódi cél­járól, akkor a velük nyíltan vagy ti­tokban egy követ fújó sajtó kész volt a szemforgató csodálkozással: vájjon milyen veszedelem származhatik abból az állami és társadalmi rendb­e, hogy néhány szegény ember ingyen­ tejet kap, néhány gyermeket ingyen nyaral­tatnak? Igenis származik és származott volna, mert a jótékonyság nem célja, csak takarója volt ezeknek a szabadkőmű­ves intézményeknek. A görögtüzes hókusz-pókusz, a jótékonysággal való manipuláció régi, elhasznált trükkje a nemzetközi szabadkőművességnek, de ők maguk soha, egyetlen pillanatig sem vették komolyan. Volt idő, amikor a világ urai voltak, kezükben volt a liberális korszak minden anyagi erő­forrása, tagjaik túlnyomórészt azon a napos oldalon sütkéreztek, amely a nagy tömegek rovására indokolatlan és jogtalan anyagi jólétben élt. Ha valóban jótékonykodni akartak volna, módjukban állott volna nagy és mély­reható segítséget nyújtaniuk, sok köny­­nyet felszárítaniuk, sok nyomorúságot enyhíteniek, mert­­ volt pénzük hozzá. A pénzből azonban csak alig észre­vehető fillérek hullottak a jótékonyság perselyébe, annál nagyobb összegeket fordítottak politikai célokra. Ezzel szemben szüntelenül beszéltek a jóté­konyságukról és az összeesküvők né­maságával hallgattak azokról a gyilkos és gonosz politikai határozatokról, amelyek a páholyok ülésein elhangzot­tak és a­ szabadkőműves szervezeteken keresztül sokszor valósággá váltak. Reklámnak kellett nekik a jótékony­ság, hogy rá lehessen mutatni valamire, ha: "feltéttel nekik a jóhisz­it.. . t­ájéko­­zatlan kéri­st: tulajdonképpen mit is cselekszik a szabadkőművesség? Ilyen­kor hozakodtak elő a különféle ingyen­tej és ingyen-kenyér mesterkedéssel és lapultak meg a jótékonykodás köpö­nyege alatt. Soha nem volt szükség ezekre a szabadkőmű­ves alibi-intézmé-­ nyekre és a legfőbb ideje volt, hogy a maradványukat végleg kisöpörjék a közéletből. Ne jöjjön most senki azzal a dado­gással, hogy mégis csak segítettek né­hány emberen és a szabadkőműves egyesületek feloszlatása következtében többen segítség nélkül maradnak. Ez nem igaz. A magyar társadalom régen gondoskodott arról, hogy az effajta reklám-jótékonykodás feleslegessé vál­jék és olyan intézményeket teremtett, amelyek nem mellék-célnak tekintik az elhagyottak, szerencsétlenek meg­segítését, hanem szívvel-lélekkel, önt­­­zetlenü­l és eredményesen munkálkod­­­­á nak a társadalmi ellentétek elsimitá- }­­ sán és a rászorultak legszükségesebbel / ^7 / való ellátásán. Itt van a karitász. Itt / {j' van a kormányzó hitvesének akciója,­­ itt vannak a fővárosi jótékony szerve­zetek, a városoknak és törvényhatósá­goknak intézményesített segítőszervei: ezek valóban tudnak segíteni, mert nem akarnak mást. Ha az elszegényedett, lerongyolt, önvédelmi harcban álló magyarság ilyen átfogó intézményeket tudott létrehozni, akkor jogos és ért­hető a szemrehányás a világ egykor leggazdagabb szervezetével, a szabad­kőművességgel szemben: hogyan meré­szelte cégérül használni a jótékony­kodást és amögött olyan elvetemülten keveset cselekedett? Jöjjenek azok, akik a szabadkőműves intézményektől kaptak alamizsnát — egyetlen egy sem megy el üres kézzel a keresztény Ma­gyarország szociális intézményeitől, egyetlen falattal kevesebb nem jut a­­ rászorulók asztalára. Ha valakinek­­ hiányzik majd a szabadkőműves jóté­konykodás, az kizárólag a szabadkőmű­ves szervezkedés lesz. Nem lehet majd választmányi­, igazgatósági üléseket összehívni, ahol egyetlen fejbiccentés­­sel el lehet intézni mindazt, ami a jóté- AZ ELSŐ KASZAVÁGÁS Az úgy volt, hogy Péter-Pál előtti na­pon az öreg Istenes meg a fia, a Pista cudarul összekülönböztek. A szomszédok mondják, hogy az öreg meg is ütötte a fiát. Már pedig ez nem igaz. No de ne vágjunk a dolgok elibe. Kinn a határban akkor már kövér­­sárgán dűltek a kalászok. Kasza után kívánkoztak. A nap úgy ömlött végig a hajladozó aranyrengetegen, mint csillogó aranysárga borfolyam. A kalászfejekben duzzadt, lüktetett az élet és ringott, hul­lámzott az egész határ, ha egy langyos, lustán mozgó szellő rálibbent. Szótlan, imádságos lelkű emberek jár­tak levett kalappal, örömtől dagadó szív­vel a földek között és ha felnéztek a tiszta­ kék égre, hangtalan fohászban mondtak hálát a teremtés Urának. Né­melyik egy-egy könnycseppet is szétdör­gölt ilyenkor a szemében. Az öreg Istenes is úgy jár a földjei közt, mintha máris a mennybéli mezőket taposná. Hát messze már nincs tőle. Érzi, érzi az öreg, hogy jövő ilyenkor aligha simogat földi termést. Lejár már lassan az ő ideje. De nem­ is nagyon bánja. Hetvennyolc év elég egy ember­nek. Aki azt becsülettel, dolgos kézzel felhasználta, az nyugodtan állhat a fel­séges Biró elé. Csak még egyszer, utoljára meg sze­retné tenni a gazda első kaszavágásait, levágni az első rendet, aztán jöjjön a gyerek és folytassa, növelje tovább az apja munkáját. Hazafelé menet ilyen gondolatok for­dulnak meg a fejében. Vizsgálgatja, né­zegeti száraz, sovány karjait: elbírnak-e még majd egy rendet? Az első vágást? Tapogatja a keshedt izmokat, meghaj­lítja a karját és a botjával nagyot su­hint az útmenti gazra. Derékba törve bu­kik le a lecsapott katángkóró. Igaz, hogy megfájdult utána a karja, de azért mégis csak van még erő benne. Az első ÍRTA: SZABAD LAJOS vágást mindemhogyan elbírja. Akarja. A faluba érve csendes megelégedéssel kopog végig a Fő­ utcán. A kapu előtt megáll, visszanéz a Csernyés felé, — a nap már erősen fölébe hajolt — azután csöndesen benyit. Hátul a szérűből ütemes kopácsolás hallatszik. Kaszát kalapálnak. Kedvesen üti meg a fülét ez a tompa, zengés nélküli hang. Évek hosszú során maga ült ilyen­kor a pajta kapujában és betelt lélekkel verte, egyenesítette a kasza élét. Most már a Pista gyerek végzi ezt a munkát. És holnap, Péter Pál napján megkezdik az aratást. Az ám —kötlik az eszébe — a gyerek szentül abban van, hogy most már ő kezdi az aratást. Hogy őt illeti a gazda első vágása. Hát jó, jó, ő lesz a gazda, persze hogy ő lesz. Hiszen az egyetlen fia. De hát azért utoljára mégis csak ő akar bele­vágni a búzatáblába. Van még rá ereje. De van ám. A legény ott ül a pajtaajtóban és ka­lapál. A zörgéstől estére sem veszi az öre­get. Csak mikor az megáll előtte és kö­­hint egyet, akkor néz fel. És hogy az apját látja maga előtt, megszólal: — Adj’ Isten édesapám! Meggyütt? — Meg, fiam. Aztán, mivel az öreg nem szól tovább, a legény folytatja a munkáját. Amaz meg csak nézi és hallgat. Jó idő beletelik, amíg újra megszólal. — Csak azt akarom mondani fiam, hogy... Elakad. Nehezére esik kimondani. A fiú megint felpillant és várakozva néz az apjára. — ...hát igen — folytatja az öreg mély lélegzettel, — azt, hogy holnap reg­gel az első vágást én akarom megtenni. Kimondta. A legényen végigrándul valami hirte­len indulat. De erőt vesz magán. Lassan fölemelkedik, a kaszát a sarokba tá­masztja, aztán az apja felé fordulva foj­tott hangon mondja: — Nem lehet az édesapám, öreg­ember már kezd ahhoz. Nem bírja a vágást. Az öreg megrezzen. Nagyon a szívébe vágtak ezek a szavak. Nagyon elkeserítik ezek a gondolatok. Igazságtalannak, hálátlannak tartja a fiát a mondottakért. De aztán a bántódása haragra fordul. Nem, ezt nem hagyhatja csak ennyi­ben. Most már csak azért is megmutatja, hogy ő még igenis ül a házában és az lesz, amit ő akar. Lássa meg a kölyök, hogy őt még nem lehet csak úgy egy­szerűen félretenni, mint egy rozsdaette kaszát­. Már pedig idős fiam, ez így lesz, mert ezt én így akarom. Érted, fiam, akarom! A legény szemében fölvillan a dac. Apja fia volt, benne is megvolt az a ke­ménység, ami az apjában. — Elfelejti édesapám, hogy a gazda már én vagyok. Az első vágás pedig örök időktől fogva a gazdát illeti. — Hogy te vagy a gazda? Aztán kinek a jóvoltából vagy az? Kinek a keze­ mun­­kájából? Talán a magadéból-e?­ Ki sze­rezte, amin gazda lehetsz? Talán bizony te?! Különben is, még élek, még én va­gyok itt az úr és megmutatom, hogy úgy lesz, ah­ogy én akarom. Majd én megmutatom. Az utolsó szavakat már szinte kiabálva mondta. A legényt elfutja az indulat. Csak úgy ropognak az izmai, amint a keze ökölbe szorul. — Én meg azt mondom, hogy itt senki más nem parancsol, csak én és senki más nem teszi meg az első vágást, csak én! Akinek pedig nem tetszik, mehet! Mint a fejbevágás, úgy hatottak az öregre a szavai. Megtántorodik, vére a fejébe szalad, aztán rikácsolva, felemelt bottal lép a fiai felé: “ Tet gazember ... te mon­dod ezt nekem-... az apádnak ... leüt­lek ... te ...Te cudar! ... — Megálljon­ édesapám — kiáltja az Lapunk mai száma 16 fillér

Next