Nemzeti Ujság, 1938. október (20. évfolyam, 221-246. szám)

1938-10-01 / 221. szám

Szombat este fél 8: Imr&d­^Uralónyilatkozat Időjárás: — — i~ —^„ibh—n m —i ■« -mm—■■ 1««—■ Kiadták Vdi*ható idejű- a német hadi fás a követ- _ - . _________ ____ ___ ___ Jg£ — - f/parancsot a be- 11“ NEM7ET1 ÚJSÁG Ä nappali ftö* * dier.— Konoy e mérséklet alig az új japán változik XX. évfolyam, 221. szám ♦ SZOMBAT ♦ Budapest 1938 október 1 külügyminiszter 1­­ .V • . Keresztes-Fischer vezérkari főnök be­tegsége miatt felmentését kérte, utóda Werth Henrik gyalogsági tábornok Báró Wlassics Gyula államtitkár lett a Nemzeti Úszósport Alapítvány elnöke Báró Splény Istvánt kinevezték a Kül­kereskedelmi Hivatal elnökének .jt. í, rv sw 7®* V '-í* ‘' -r ' v BÉKE ÉS IGAZSÁG Csók csattant csütörtökön a mün­cheni Vier Jahreszeiten előtt. Aki adta, német anya volt s aki kapta: a francia miniszterelnök. Az idők változása ta­lán legjobban, legmegragadóbban ebben a csókban jelentkezik és világít meg szinte valószínűtlen távlatokat. A né­met anya husz évvel ezelőtt éhezett s a pokolba kívánta azokat a franciákat, akik jóvátétel címén elvitték a betevő falatját és elfintoritot­ák­­ a szájukat, ha a boschok nyomorúságáról mégis beszélni voltak kénytelenek." A német anya, aki akkor valóban h­ősi hivatást teljesített azzal, hogy gyermekeket ho­zott a­ világra, húsz­­évvel ezelőtt is­­szájmozdulattal gondolt a franciákra, csakhogy ez a­­szájmozdulat,­­lefelé­,gör­bült és elárulta mögötte a fogaik csi­­korgatását. Csütörtökön ugyanez a né­met anya mondott ■ köszönetet a francia miniszterelnöknek a legszebb, legtisz­tább módon: az anyai csókkal. A német asszony nem változott meg, éppen olyan jó német, mint amilyen jó fran­cia az államférfi, aki örömében zavar­tan fogadta ezt a közpályán nem na­gyon használatos megtiszteltetést. Nin­csen egyikben sem hamis pacifizmus, a német anya könnnyen szemmel, de büszkén küldte volna fiát a­ haza szol­gálatára és a francia miniszterelnök nem azért repült Münchenbe, mintha beijedt volna a háborútól. Nem szenti­mentális tüntetés ez a szokatlan és derűs kép a müncheni régi és finom hotel előtt, hanem spontán, minden rendezés nélkül való ünneplése a győ­zelemnek, amelyet az elmúlt húsz év képzelgései és hazugságai fölött aratott az ember. Húsz évvel ezelőtt az­t hitték, hogy nem élhetnek meg egymás mellett, hogy az egyik akkor boldogul, minél szerencsétlenebb, összetörtebb a másik- Ez volt az első számú, legnagyobb ha­zugság. Ebből a hazugságból vagyonok, intézmények, karrierek keletkeztek, csak éppen milliók és milliók mentek tönkre, nyögték annak a tehernek a súlyát, amit háborús megtorlásnak, jóvátétel­nek, elzárkózásnak, fegyverkezésnek, általában nemzetközi politikának szok­tak mondani. Másik hazugság volt a Népszövetség. Ezt az intézményt azért hívták életre, hogy a népek megértését szolgálja és lehetetlenné tegye a hábo­rút. Rendeltetésének úgy tett eleget, hogy állandósította az ellentéteket és tehetetlen volt az egyre jobban készülő s az egész európai civilizációt elsöprés­sel fenyegető világháborúval szemben. Mindig igazat adott a hatalmasnak és sohasem hallgatta meg a gyöngét. Me­legágya volt a politikai mesterkedés­nek,­­ szemforgatásnak és hazudozásnak és következetesen bedugta a fülét az igazság elől. Megérdemelten és termé­szetesen jutott zsákutcába és lett üres keretté, amelynek hókuszpókuszaira ma már a legkisebb pincsikutya sem figyelt. A hazugságoknak össze kellett omla­­niok és diadalmaskodnia kellett annak a gondolatnak, amelyet kétségtelenül Mussolini vetett el először a világ köz­­tudatában. Az olasz nép lánglelkű ve­zéréé a történelmi érdem, hogy kez­dettől fogva szorgalmazta az európai hatalmak együ­ttműködését é­s kemény szavakkal minduntalan rámutatott arra, hogy a Népszövetség szerencsét­len statútumaival eredményes munkát soha az évetben végezni nepi lehet. Mussolini tervének sikere az a négy­hatalmi konferencia, amely első meg­ A KAPUPÉNZ Tíz óra volt. A házmester bezárta a kaput. A köves, szűk udvaron nem égett vilá­gosság, csak a kapualjból vetődött ki ke­vés, sárgás fény. Az öt emelet körbefutó rácsai mögött itt-ott égett halványpiros négyszöggel egy-egy világos ablak, mint bélyeg valami fekete bélyegalbumban. A házmester előrejött a kapubolt alól s egy pillantást vetett a magasba. Be­ment a lakásába, zörrent, a konyhaajtó, ahogy betette maga után. Kisvártatva mintha sercent volna a csend: elaludt a kapualjban a villany. Valamelyik emele­ten az egyik lakásban tett-vett valaki, zörögtek a bádogedények. Macska futott keresztül az udvaron, zölden villant a szeme a sötétben s eltűnt máris a mosó­­konyha bejáratánál. Ebben a pillanatban kint az utcán nagy lihegéssel egy fiatalember termett a kapunál. Látszott rajta, hogy a leg­utolsó lépésig bízott, hogy még nyitva találja a kaput. Benne volt a lendületé­ben, ahogy be akart surranni a legutolsó pillanatban. Sután megállt s bosszúsan csettintett az ujjával. Végigmérte a nagy keményfa-kaput, fordult egyet a sarkán, mintha szemrehányást akarna tenni an­nak a villanyórának, amelyik a forduló­nál állt s amelyiken még öt perc volt hátra a tízig. Az is lehet, hogy a házmester órája járt rosszul s még nem volt tíz óra. Egy pillantással még egyszer felmérte a kapu négyszögét s elgondolkodva kaparászni kezdett a zsebeiben, eredmény nélkül. Hajadonfőit volt, idegesen beletúrt a ha­jába. Hattal a kapunak kiállt a járda szélére s tanácstalanul nézett bele a le­vegőbe. Kopottan öltözött, nyurga, szőke fiatalember volt. Tíz lépésnyire tőle a sarkon gázlámpa sárga rózsája lógott bele a tintakék, hűvös őszi estébe. Aki felülről figyelte a jelenetet, e ma­gyarázó szöveg nélkül is, pusztán a moz­dulatokból kitalálhatta, hogy mi a fiatal­ember baja. Eltelhetett öt perc is így. Ekkor ráesett valami a fiatalember fejére. Puhán koppant a haján s pengve lepattant eléje a földre. Egy tízfilléres pénzdarab volt. Valóban, valaki tanúja lehetett töprengésének s bizonyára ki­találta az okot is, amiért percekig állt s nem mert csengetni a házmesternek. A gondolatolvasó kint könyökölhetett az ablakban, de hogy melyikben a sok és egyformán elsötétült közül, amelyek a ház oldalán nyíltak, ki tudta volna meg­állapítani. A fiatalember felemelte a pénzt, néhány lépést előre lépett, majd átment a szű­k utca másik felére s kuta­tón nézett fel a legfelső emeletig meg vissza, de a magas ház sötéten, némán hallgatott s egyetlen áruló jellel nem adta ki adakozó lakóját. A fiatalember, tenyerén a pénzdarab­bal, állt a villany alatt, szemben a házzal s felemelt fejjel percekig figyelte, hátha megjelenik jótevője, akinek megköszön­hesse és visszaadhassa a segítséget. Igaz, nagy szüksége volt a tíz fillérre ebben a pillanatban. Bent a harmadik emeleten, az egyik lakásban volt egy kis sötét hó­napos szobája, egy öregasszonynál la­kott, akinek a nevét sem tudta még pon­tosan. Negyedik napja lakott még ott Volt egy nagynénje valahol Kőbányán, akinél kint volt látogatóban. Pénze — szégyen, nem szégyen — nem maradt kapupénzre. Tíz fillérje sem. Arra számí­­tott, megússza anélkül is. Ki tudta, hogy olyan messze van Kőbánya. Marasztal­ták, maradjon még. A tiz fillér nélkül zavarba jött volna nagyon. A házmesternél nem akart adósságot csinálni mindjárt az első na­pokban s talán nem is kapott volna hitelt. De nem, nem fogadhatta el, akárki adta is, könyöradomány volt a tíz fillér, úgy érezte, valaki belelátott a lelkébe, de méginkább a pénztárcá­jába. Nem, inkább kigyalogol vissza nyilatkozásával mindennél fényesebben állta meg a próbát és a háború rémét, amely már egyik lábával belül volt az ajtónkon, úgy kiküllebbízette, hogy­ nyoma sem maradt. Négy európai hatalom képviselője ült össze Münchenbe, egymás szemébe néztek, beszéltek és­­ egyszeriben meg­értették egymást. Kiderült az igazság, hogy ezeket a férfiakat nem gyűlölet, vagy őrültség fűti, hogy nem rohannak­ fejjel a falnak, nem akarják romlásba vinni országaikat és nincsenek kötetük olyan ellentétek, amelyeket jó sz­óval­és jó szándékkal át ne lehetne hid­­tani. A hazugságok köde egyszeriben sze­rte­f­­oszlott és valósággá vált, ami h­úsz éven keresztül, mint elérhetetlen álom lebegett az emberiség előtt: a megértés és a béke. Kider­ült, hogy a német vezér és kancellár igenis a békét akarja, amikor népe jogos és méltányos kíván­ságait hangoztatja és azok teljesítését minden eszközzel keresztül akarja vinni. Az­ emberi nagyság történelmi példáját adta az angol birodalom ősz miniszterelnöke, akinek volt ereje és bátorsága, hogy félredobja a formákat és az elmérgesedett diplomáciai vitá­ban kimondja az első emberi szót. Francia miniszterelnököt először élje­neztek meg a német birodalomban és hangtalanul, de annál melegebben min­denütt a világon azért a férfias elhatá­rozásáért, hogy elhessegette az ősi ellenségeskedés fikcióját és a legna­gyobb készséggel vállalkozott az igazi béke megteremtésére. Mussolini nagy terve így vált valósággá és így került Európa sorsa olyan tárgyalóasztalra, amely körül nem int tikosok, kerék­kötők és okvetetlenkedők ülnek, hanem gondolkodó, tisztességes nagy férfiak, akik­nek módjuk is van rá, hogy elha­tározásaikat­, ha kell, azonnal végre­hajtsák. Európa és a világ igazi szép Kőbányára a nagynénjéhez, de ezen az áron, így közadakozásból nem váltja meg az éjszakai nyugalmát Elindult A sarkon megállt. Ha nem lenne annyira fáradt, kimenne. Előbb becsengetne, odaadná a házmesternek a tíz fillért, hogy keresse meg a gazdáját, aki le­ejtette valamelyik ablakból az utcára. Ezt kellene tennie, ha ma már nem tette volna meg az utat gyalog oda­­vissza, így már ereje sincs, hogy visz­­szautasítsa a felajánlott segítséget. Hálás pillantást vetett mégegyszer fel az­­ emeletekre s becsöngetett a házmes­terért. Bent lépések hallatszottak, zör­­rent a zárban a kulcs, a házmester ki­nyitotta a kaput. Az ajándék tíz fillé­rest betette a nagy, dombos tenyérbe, halkan jó éjszak­át köszönt s felszaladt a lépcsőkön. Felkanyargott a harmadik emeletre, lábujjhegyen ment, tapintato­san, mint akivel jót tett a nagy, fekete­foltos sötét ház, láthatatlan, fehér keze ejtette le eléje az obulust. Csendben levetkőzött, villanyt sem gyújtott, hogy észre ne vegyék, hogy a jött haza a ház pénzén. Reggel, ahogy a ruhája zsebeiben ku­tatott, a bélésbe csúszva egy tízfillérest talált. Nem tudott róla eddig, nagyon megörült neki. Tegnap este kellett volna, de amikor legnagyobb volt rá a szükség, akkor nem volt sehol. Kiállott a folyosóra s a korlátra dőlve nézett sokáig szembe a másik, utcai ol­dal ablakaival. Nem hagyta nyugton a tegnap esti kapupénz. Vissza kell adni valakinek, de kinek, maga se tudta. Fonnyadozó ecetfa állott éppen alatta, rálátott foszladozó lombjára. Sárga le­velek szálltak alá az ágakról. Ószeresek jöttek, fűszeressegéd inatt keresztül az udvaron, kint zúgott a délelőtti utca, a lakásokból hangos beszéd, nevetés hal­latszott, sütött a nap, meleg ételillatok szálltak a levegőben. Ne h­igyje senki, hogy neki szüksége van a más tízfillérjére. Ő aludt volna a ligetben is, egy pácient, inkább, mint­hogy ú­gy dobjénak pénzt oda, mint a csavargónak. Neki volt már a pénze, meg IRTA: SZEGVÁRY MIHÁLY Lapunk mai száma 16 fillér

Next