Nemzeti Ujság, 1939. január (21. évfolyam, 1-25. szám)
1939-01-01 / 1. szám
A pincér, a zenész, a kéményseprő és a levélhordó, az újév első hírnökei ' { «Boa31'^ A magyar kormány erélyes lépéseHPrágaSEfcin időjárás: -1 — — — ■— ■ — ' ■ '■ — CM tetőn Várható idei j ti- lord, volt* bißdal¥.ivü£MCIOUTI YTfOl/^ SPssfi Mérsékelt szél. f|NJ flfM JW ||§^1 Mm I I 8 JV&Bj W nem Sok heven köd, § e ' I f M S ifi ’ K |§ 11 1 fa tilest Chamber*» havazás. ft he- All * Hat émf — fii Jt fik ML WL-Jf-Jm W Jjte taintel — Az a Qtjw j* mérséklet kissé A ^ firmer« M 'mnnW iTlfciiHW A légi ütközetben • tOVá^e*d.ikiel XXI. évfolyam, 1. szám ♦ VASÁRNAP + Budapest, 1939 január 19. ZreplUc?nC° BOLDOG NEVEI Ez a reggel is olyan, mint a többi: szürke, hideg és megkopott. Az if uralása nem sokat törődik azzal, hogy ezt a reggelt mi másnak tekintjük, új reményekkel ébredünk és hirtelen nagy távolságból nézzük annak a háromszázhatvanöt reggelt számláló időnek a történetét, amit éjjel tizenkettőkor önkényesen lezártunk. Ami addig volt, az elmúlt, csak éppen emlékezetünkbe idézzük még egyszer azokat a harcokat, amelyeket együtt vívtunk meg lap és közönség, azokat a sikereket, amelyeket csak közös munkával érhettünk el s azokat a csalódásokat, amelyeknek bánatát testvériesen megosztottuk egymással. Húsz éve vagyunk mi együtt: Nemzeti Tájság és az egyetemes magyar katolicizmus, húsz éve verekszünk azokért az eszményekért, amelyeket a mi szívünkbe nem az idők változása ojtott bele, hanem az öröktől fogva való, természetes és egyszerű igazság. Mi keresztények és nemzetiek vagyunk, mert sohasem voltunk és sohasem lehetünk mások. Milyen jó érzés, ezt nem kellett sohasem magunkban felfedeznünk és nem kell félnünk attól, hogy megcsorbul, vagy elhomályosodik az idő forgandóságával. Mi nem az eszményeinkből, hanem azokért élünk és ilyenkor újév hajnalán nyiltan nézünk a közönségünk szemébe. Jogunk s okunk van arra, hogy számadást csináljunk a múlttal és szemébe nézzünk a jövendőnek. Mi volt 138-ban ? Keresztény, magyar lelkében ez a szám még századokig a kettős Szentév számát jelenti, amikor világraszólóan ünnepeltük az Eucharisztiát és első szent királyunk halálának kilencszázadik évfordulóját. Történelmi napok voltak ezek és a történelemnek szólottak az akkor elhangzott megnyilatkozások, amelyeknek visszhangja még itt remeg a szívünkben. Nagy volt a nemzet a lelki emelkedettségben és abban a méltóságában, amelynek a földkerekség minden népe közvetlen közelről szemtanúja volt Erre az évre esett Magyarország kormányzójának külföldi útja, az ünneplésnek és megbecsülésnek olyan sorozata, amelyre méltán voltunk büszkék s éreznünk kellett, hogy vagyunk valakik, hogy felfelé megyünk a fejlődés utján. Ebben az évben kaptuk vissza fegyverkezési egyenjogúságunkat s erősödött meg mindnyájunk szemefénye, a magyar hadsereg olyan mértékben, hogy számottevő tényezője lett a világpolitika alakulásának. Ebben az évben éltük át október és november hónapokban azokat a napokat, amelyekben pattanásig feszültek az idegeink, amelyeknek eredményes munkája végül is meghozta az álmok álmának beteljesülését, a felvidéki magyarság nagy részének a visszacsatolását, örülnünk, ujjonganunk kellene, hiszen mindez kézzelfoghatóan bizonyítja, hogy a nemzet sorsának csillaga emelkedik s egyre nagyobb, reálisabb boldogság lesz magyarnak lenni. Boldog, egységes, erős nemzetet kellene látnunk, öröm csillogását a szemekben, reményt és bizakodást mindenkinek az ,jókedvet, és jólétet kimoitóban és idiótában. Ehelyett azt kell látnunk, hogy bizonyos dermedtség, aggódás ül a lelkeken, hogy a magyar társadalom, mely olyan könnyen hevül és lelkesedik, mintha félne valamitől, hogy örülni nem tudunk és az ujesztendő reggelén nehezek a szívek, fátyolosak a szemek és sötét a látóhatár. Mi ennek a látszatra érthetetlen hangulatnak a titka és magyarázata, miért talál itt ilyen feszült és nehéz csendet az ujesztendő ! Húsz évig mi mindig őszintén beszéltünk a közönségünkkel. Akkor is, ha kellemetlen volt az igazság, amelyet meg kellett mondanunk. Nézzünk most is nyíltan szembe a valósággal és keressük meg ennek a lelki depressziónak a tényleges okát. Legközelebb a belpolitikai viszonyokban találjuk meg. Most sem pártpolitikáról beszélünk, mint ahogyan az elmúlt húsz évben mindig fölötte álltunk a pártszempontoknak és csak az általános magyar érdeket tartottuk szem előtt. Az elmúlt húsz év rettenetes nehéz próbaideje volt a magyarságnak: élnünk kellett, puszta létünket kellett fenntartanunk és nem jutott időnk, energiánk arra, hogy kellő tempóban haladjunk a korral és megteremtsük azt az átalakulást, amelyet a nálunk hasonlíthatatlanul jobb viszonyok között lévő, nagyobb és gazdagabb államok sem tudtak tökéletesen megvalósítani. Évek óta beszélünk a reformokról, amelyeknek szükségességét mindenki elismeri, amelyeknek a tényleges megvalósulása azonban most érkezett el. Sok a pótolni való, nagyon a körmünkre égett a dolog. Gyorsan és elhatározóan kell cselekednünk, ami természetesen, nagyobb megrázkódtatással és főképpen áldozattal jár, mintha nyugodtabb viszonyok között régen, fokozatosan cselekedtünk volna. Mindenki érzi, hogy halogatásnak és pepecselésnek többé nincs helye s hogy a korszerű traiónok megvalósítása az egész magyar társadalomtól komoly áldozatokat vár. Áldozni kell: a kiváltságos társadalmi osztályoknak jólétből, vagyonból, előjogokból és áldozniok kell azoknak is, akiknek az érdekében a szociális átalakulás történik: többet kell dolgozniok, többet kell vállalniuk a nemzet újjá. BRIGANTI !. Almából riasztotta fel a csengetés. Zsibongó kézzel nyúlt a kagyló után. Szinte érezte, hogy az álom édes bizsergése mint szalad ki ujjai hegyén, abban a pillanatban, amikor megfogta az ebontinyél sima, hideg felületét. Vékony hang visongott a fülébe: — Patikus úr... Van piócája? Ellenkezzék? Hosszasan magyarázgassa, hogy nincs piócája, hogy sosem volt, nem is lesz patikus, hogy végzetes tévedés az egész? Ez esetben a wonyitó álom mind elpárologna belőle. — Van. Mit akar vele... több piócával rendelkezem... — Akkor gyorsan öntsön rájuk friss vizet, mert megdöglenek! Hajnalig nem hunyta le a szemét, csak nézte dühösen a kagylót. Borúsan öltözködött reggel. Ki lelheti kedvét ilyen céltalan gonoszkodásban? Feneketlen rosszaság ez!... Feneketlen rosszaság!... Micsoda hibás szókép — tűnődött H. Szabó István. Egy edényt képzelt el, amelynek nincs alja s épp ezért a rosszaság kifolyik belőle. Az edény tehát üresen marad ... Bűnbánó gyilkosnak lehet ilyen a lelke, mikor a gonoszság már kicsordult belőle, de benseje még nem telt mieg semmi jóval... Ilyesféleképpen tűnődött H. Szabó István. Mert hát nagyon szeretett tűnődni... Leszögezte, hogy 1‘art pour 1‘art gonoszság nincs. Egyébként épp most hatalmas tanulmányt ír a XIX. század „önmagáért való“ művészetéről. Gyönyörűen kifejti e tanulmányban, hogy semmi sem önmagáért való, nincsenek céltalan dolgok, mindennek gyökere van, oka, magyarázata és hatása. A l‘art pour l‘art túlhaladott álláspont... Viszont, ugyebár, itt van ez a látszólag önmagáért való ostoba telefonhívás. A piócákkal! Kinézett az ablakon, a Duna ködöket ÍRTA: HAJNÁDY PÁL eresztett. Éhes, gémberedett rigók lapultak a párkány pléhlapján, vagy heten, szép sorjában, mint valami óriási élő gyöngysor. Téli gondok fekete gyöngysora. Szeretett volna ihletbe ringatózni. Nem sikerült. Kávét főzetett inasával. A telefon éles csörömpölése szétszilánkolta a könyvtárszoba csendjét. — Halló! Szabó István lakása? — izgatott hang recsegett a drót másik végén. — A feleségét negyedórával ezelőtt elütötte egy autó a Kálvin-téren. Haldokolva vitték a mentők a Rókus-kórházba. — Ki beszél? — A szegény nagysága fodrásza. — Köszönöm a tapintatos értesítést. — Nyugodtan visszaakasztotta a kagylót a horogra. Álmosan nyújtózott, aztán rágyújtott egy cigarettára. Szegény feleségének nem lehetett fodrásza. Egyszerűen azért, mert nincs is felesége. A műtörténész agglegény volt. Kihörpintette feketéjét, ezt dünnyögte: — Véletlen... tévedés. De három perc múlva mégis felhívta a Rókus-kórházat. A felelet meglepő volt: — Ma semmiféle Szabó Istvánnét nem szállítottak a kórházba. — Brigánti! — dohogta dühösen. — Alias, ocsmány telefonbriganti! Két nap múlva a pánikhang vésztjósló sipitozással ú.ira jelentkezett: — Pista! Most már tudhatod, hogy mindig és mindenütt utolérlek! Emlékszel még a tearózsára? — Hogyne! De most nincs kedvem róla csacsogni. Jó estét! H. Szabó István most már megállapíthatta, a démoni hang tulajdonosa összetéveszti valakivel, akit, miként a jelek mutatják, mindenre elszántan ki akar üldözni a világból. Mit tehetett mást, éjszakára kikapcsoltatta telefonját. És másnap vett egy címtárat, olvasni kezdte, mintha regény lenne. Gyanúja beigazolódott. De ezt mégsem várta. Elemi erővel rázta meg a felfedezést abban a dunaparti házban, ahol ő lakott, volt még egy Szabó István!!! Semmi kétség! Ott virít neve a homályos kapualjban, a névtáblán, így, egyszerűen: Szabó István, gyógyszerész. Ez a tény valósággal kisöpörte a fejéből a XIX. század l‘art pour l‘art művészetét. Izgatni kezdte a gyógyszerész személye körüli rejtélyes hang. Először is meggyőződött arról, hogy Szabó István gyógyszerész gömbölyű kis felesége vidáman virul. Dehogy is gázolta el az autó! Két rózsásbőrű kisgyerekkel sétálgatott délelőttönként a Dunaparton. H. Szabó most már kíváncsian leste, mikor jelentkezik a telefonos rém. Nem kellett sokáig várnia: — Hiába kapcsoltad ki éjszaka a készüléket! Nem menekülsz! — Kérem, ne bántson — sírt bele a műtörténész a kagylóba. — Súlyos szerencsétlenség ért. Mindkét gyermekemet elrabolták! 2. A telefon íróasztalán pihent, közvetítőül az ablak mellett. Egy hétig nem zavarta a rém. A dereshajú művészettörténész épp morzsát szórt az ablak párkányára kedvenc madarainak, mikor újra megcsörrent a kínzóeszköz. Felemelte a kagylót és kinézett az ablakon. Tekintete tétován végigsiklott a sárgás ködöket párolgó vizen, majd megakadt az utca sarkán, a nyilvános telefon üvegfülkéjén. Persze megismerte a hangot. -- Itt a tűzoltóság! — Kérem, ne folytassa, úgyis tudom, hogy ég a ház a fejem felett. Ennek ellenére eszem ágában sincs menekülni. Nekem már úgyis minden mindegy — sóhajtotta. Különös dolog történt most. Kattant a telefon, a rém, úgy látszik,' leteti a kagylót és rögtön ezután'' azüvegfülkéből is kilépett a telefonáló. ” „ Feketekabátos asszony ..Volt, fejebubjáti különös alakú kalap. Véletlenség lenne — villant át a fején Lapunk mai száma 20 fillér