Nemzeti Ujság, 1939. április (21. évfolyam, 75-98. szám)

1939-04-26 / 94. szám

Időjárás: ~ .m - - ■— — — ** — — Cincár-Várható idő rá- Markovics /u­rás a követ- _ - — 4S —^ goszláv külügy­ié­r ö húszon- ^flk '!Ö| miniszter meg-Felhőseih M& ALa^SLkLJLI/ JL A. mSs * a* Sió­ja hömérsék- A ^ A karolii Ankará­jét alia váltó- ^ _ ^ , ... __ ra-Tisztogatása Zik XXI. évfolyam, 94. szám + SZERDA , Budapest, 1939 április 26 Hu­nkagárdában Chamberlain szerdán bejelenti az angol vádkötelezettséget ' r^öä ■’■'­­ J­AV­­"Pistíi Sir Neville Henderson berlini angol nagykövet és spoulendre francia nagykövet visszatértek állomáshelyükre Telegdi Róth Károly professzor, minisz­teri tanácsos megkapta a Magyar Érdem­rend középkeresztjét Paul Tibor vezényli a Budapesti Hang­verseny Zenekar szerdai hangversenyét A magyar föld és a szövetkezés írta: Dr. BUDAY GYULA egyete­mi tanár Nemrég cikket írtam e lap hasábjain ezzel a címmel: „Ami a reformokból ki­maradt é­s megállapítottam, hogy a re­formtörvényeket meg kellett volna előz­nie, vagy legalább is közvetlenül nyomon kell követnie az egész ország, de különö­sen a földmivelő népesség általános szö­vetkezés­ megszervezésének. Ez áll a reformtörvények közül a zsidótörvényre s a még elkövetkezendők közül különösen a kishaszonbérletek alakítására, továbbá általában a földreformra, amelyeket se­­hogysem lehet elképzelni helyesen meg­alkotott és tökéletesen működő szövet­kezeti rendszer nélkül. Ha felvetjük a kérdést, hogy a szövet­kezeti rendszer érvényesülésének az édes anyafölddel kapcsolatban mi lehet a célja, mik lehetnek a feladatai, akkor erre ket­tős választ adhatunk, még­pedig az első az, hogy cél a termelés gazdaságosabbá, tökéletesebbé tétele, tehát egy országos cél megvalósítása; a másik pedig az, hogy a szövetkezeti rendszer érvényesülésének célja a földmivelő népesség életszínvona­lának emelése azáltal, hogy verejtékes munkája gyümölcseit a mainál nagyobb, teljesebb és méltányosabb mértékben él­vezhesse. Ez m­nr részleges cél, a föld­mivelő népességnek, mint a lakosság egyik rétegének részleges célja. Mert ha igaz is az, hogy a magyar hu­musz nemcsak a földmivelő réteget tartja el gazdag gyümölcseivel, hanem a hátán élő egész népességet, nem kevésbé igaznak kell lennie annak is, hogy a földmivelő népesség nem élhet páriasorsban s mél­tánytalan, hogy a föld, amelyet verejté­kével művel meg, éppen neki „teremjen“ a legkevesebbet. A további kérdés, amelyre felelnünk kell, hogy a szövetkezeti eszmének az édes anyafölddel való ebből az immár elodázhatatlan ölelkezéséből hogyan szü­lethetnek meg azok a kedvező eredmé­nyek, amelyek úgy a fent említett orszá­gos, mint a részleges cél megvalósítására és előmozdítására egyaránt alkalmasak lesznek. Meg kell vizsgálni mindenekelőtt azt, hogy a földművelés és a szövetkezeti eszme, mely pontokon érintkezhetnek egymással, az általános szövetkezeti megszervezésnek milyen lehetőségei van­nak, a szövetkezeti rendszer milyen irányban állhatna a földművelő-népesség támogatására, milyen tér az, ahová be­hatolhat, milyen tevékenység, amely a szövetkezeti gondolat érvényesülését megengedi, sőt egyenesen meg is kívánja. Már maga a szövetkezés szó értelme utal arra, hogy itt olyan feladatok meg­oldásának célul való kitűzéséről van szó, amelyet az egyes ember, a kisember kor­látolt anyagi erejénél, kisebb tanultsá­gánál és rendszerinti járatlanságánál fogva egyedül egyáltalán nem, vagy sok­­­kat tökéletlenebbü­­ tud megoldani, mint­ha neki és a vele egysorsúaknak egy ha­­talmas szervezet áll rendelkezésére, amely összeszedi a sok kis erőt, azokat a helyes irányba tereli, s egy olyan nagy felké­szültséggé­­ markolja össze, hogy ez a nagy felkészültség, nagy anyagi­, nagy­ erkölcsi erő, teljes szakavatottság a for­­rások és a helyes utak ismeretével játszva éspedig viszonylag a legtökéle­tesebben meg tudja oldani a sok kis­embernek azt a sok kicsi célját, amelyek enélkül a nagy szervező energia nélkül csak óriási nehézségek árán lettek volna megoldhatók, vagy egyáltalán megol­datlanok maradtak volna. A szövetkezeti gondolat térhódítása te­hát fényes eredményekkel kecsegtet min­denütt, ahol a sok apró érdeknek egysé­ges vonalba való beállítása lehetséges, ahol a szövetkezeti munkának eredmé­nyei minden egyes szövetkezeti tagnak ugyanolyan mérték szerint válhatnak előnyére. A szövetkezet tehát egy apró erőkből összeálló hatalmas erőt jelent, amely már nagy célokat tud megvalósí­tani, amely így a maga jótékony hatá­sait egyforma intenzitással tudja kivetí­teni az apró célokra azok mindegyikének megvalósítása érdekében. A szövetkezeti gondolat éppen ennél az alaptermészeténél fogva egyenesen arr­a van szánva, hogy a földmivelő né­pesség körében érvényesüljön s hasznos gyümölcsöket teremjen. Mert képzel­hető-e még egy olyan tér, ahol az apró erőknek hatalmasabb tömege állana fel- KÜLÖNÖS TÖRTÉNET Régente, amikor a mérnöki tudomány még nem fékezte meg a rakoncátlan vi­zeket, gyakran megtörtént, hogy a ta­vaszi áradások idején a lassú hömpöly­­gésű Sió úgy megáradt, hogy elöntötte a partján elterülő grófi birtokot. Hogy a gyakori kiöntést megakadá­lyozzák, egyik nyáron az uradalom el­határozta, hogy a birtok melletti töltést felemeli. A sokféle munkás között néhány ci­gány is akadt. Ezek a jó emberek nap­pal úgy, ahogy dolgoztak este pedig, — mivel idegenek voltak, — bementek a fa­luba s a falu egyetlen kocsmárosának, az öreg Goldgrubernek a szederfája alatt aludtak. Goldgruber szívesen adta nekik az éj­szakai szállást, mert ha nem is sokat, de azért reggelenkint néhány deci pá­linkát nyálkaparóként elfogyasztottak. Nagyszerűen érezték magukat a sze­derfa alatt.­­ Egyik estefelé azonban, mikor már erősen szürkült, furcsa, sötét felhők úsz­káltak az égen. Nagyon előre hajlott az idő. Nyilvánvaló volt, ha előbb nem is, de éjszakára egészen bizonyosan meg­jön az eső. A cigányok gondolkoztak, hogy mit csináljanak. A fa alatt nem maradhat­nak, mert ott megáznak. Az udvar végében üres ót állt. Az egyik azt ajánlotta, hogy menje­nek oda be. Beleférnek mind az öten. Ha azelőtt kecskék lakták is, nem baj. A fontos az, hogy nem áznak meg az éjszaka. Az ajánlat tetszett mindegyiknek. Összeszedték hát kevés kis holmijukat és szépen, sorjában bemásztak az ólba. Ott testvériesen összebújtak és Isten nevében elaludtak. Senki sem tudta róluk, hol vannak. Ezalatt a pusztán is nevezetes dolog történt. Furcsa vendégek érkeztek. Az egyik széles kalapu, bocskoros, tü­­szős oláh ember volt, a másik meg egy sovány, dirmegő-dörmögő medve. Az oláh jött elől a medve meg utána. IRTA: NYÁRY ANDOR A medve orrában karika volt, az ember kezében meg lánc, egy bot és egy csör­­gős dob. Mikor a furcsa jövevények megérkez­tek az első ház elé, az oláh megverte a dobot. A dob csörgött, a medve két lábra állt és táncolt. Az oláh meg monoton hangon énekelt neki, hogy a tánc na­gyobb kedvvel menjen. Az éneklésre a sok gyerek egyszerre a házak előtt termett és lármásan kia­bálták: — Medve! Medve! Ahányan csak voltak, mind a medve köré gyülekeztek. Eleinte féltek tőle. De később, amikor látták, hogy a bundás jószág nem bántja őket, sőt még szalutál is nekik, nagyon megbarátkoztak vele. Mikor pedig a tánc után összetette a mancsait és úgy kért pár jó falatot, a gyerekek hanyatt­­homlok szaladtak haza és hordták az oláhnak a sok ételt és kérték, hogy tán­coltassa a medvét. A medve táncolt, a gyerekek pedig el­loptak hazulról mindent, ami csak a ke­zük ügyébe akadt. Az egyik a tyúktojá­sokat csente ki az ólból, a másik a kol­bászt ráncigálta, a harmadik a túrót gyömiszölte a zsebébe, hogy az édes­anyja meg ne lássa nála, a negyedik meg a mézes köcsögöt dugdosta a nad­rágja szárába. Olyan volt tőle, mintha a combja megdagadt volna. Az ötödik a kuckóban heverészett egy ingben s mi­kor meghallotta, hogy miféle jószág ér­kezett a pusztára, hirtelen felugrott s hogy el ne késsen a medve látásától, siettében az apja nadrágját kapta ma­gára, de azt is úgy, hogy az eleje volt hátul, a hátulja meg elől s mivel ékte­lenül bő volt neki, elül-hátul fogta és úgy szaladt. A hosszú lelógó szárában minden lépésnél csak úgy csetlett­­botlott. A medvének még soha életében nem volt olyan jó dolga, mint akkor. Külö­nösen a mézet szerette. Hegyes nyelvével szépen kinyalta a fazekat. Megelégedése jel­éül még csettintett is. De az oláh­nak is púpos volt a tarisznyája. Minden rendben lett volna, ha a hunc­­sut Porteleki Pista nem rontotta volna el a medve becsületét. Pajkos agyában ugyanis az a gondo­lat motoszkált, hogy a medve mit csi­nálna akkor, ha a köcsögben méz he­lyett kocsikenőcsöt adna neki. Mindjárt haza is szaladt s a kocsikenőcsös bögrét a medvének nyújtotta: — Egyél medve! A medve belenyalt a köcsögbe. Pista előre nevetett. A nevetése azon­ban nem sokáig tartott, mert a medve a becsapás után morgott egyet, aztán a köcsögöt úgy a gyerek fejéhez vágta, hogy az menten összeesett. Erre az asszonyok az oláhra támadtak:­­— Menjen el a pusztáról! Vigye el a medvéjét! Hiszen megöl itt minden gye­reket! Olyan fenyegetően viselkedtek, hogy az oláh jobbnak látta, ha még idejében kereket old. Megrántotta a medve lán­cát, aztán sietve eltávozott. Késő estére járt már, mikor megérke­zett Goldgruber bácsi kocsmája elé. Az eső is szemezgett. Szállást kért a maga és a medvéje számára. Goldgruber bácsi eleinte tiltakozott, hogy a medvének nem ad szállást. Nem esett a feje lágyára, hogy az éjjel meg­ölesse vele magát. De később megszánta a könyörgő oláht és kijelentette, hogy — hát jól van, — ad szállást: az oláh alud­jon a söntésben, a medve meg a kecske­ólban. Az oláh megörült. Ezalatt a cigányok aludtak, mint a mormota. A kocsmáros megmutatta a kecskeólat, az oláh odavezette a medvéjét és a fá­radt jószágot betessékelte az ajtón. A medve bement az ólba. Az oláh be­csukta utána az ajtót s hogy az éjszaka valahogyan el ne szökhessen, még lakat­tal is bezárta az ajtót, aztán nyugodtan bement a söntésbe, megvacsorázott, ivott egyet, aztán ő is lefeküdt. A medve fáradt volt, sokat táncolt az­nap, lekuporodott a cigányok mellé és hamarosan elaludt. A cigányok horkoltak. A medve is. Nagyon jól érezték magukat. Kü­lönö- T Lapunk mai száma 10 fillér

Next