Nemzeti Ujság, 1939. július (21. évfolyam, 147-172. szám)

1939-07-01 / 147. szám

'Ellentétes Jelentések a helyzetről Időjárás: ■— m mm i —m l . ■ - 1­­/-A Várható táv/fl, —­ Jíuglia elszánt» rás a követ■ ^ ■rflWBAAHW ^KWVlT^m «n ^/ináról és tár• n ez a húszon- ^Ba». b fpl­­%»» ^ ffw remT'* IsT­­­Sw Mg ¥ «H mR AF ^ Jjyatási feltéte» négy ón ár* a: ffpjjk. 8 pSL^ff p|M JBJ mkgm fH H f|§ | f| mfegfe. Mm "Wt JhiBPt ” London Gyenge szél, B ’*$&§ Ifi ®8® !& §1$ fs$ i n, a WLWI m t&ne&jt minden északon zivatar# R w ffi J f M w p M ^ M I j|V WfWILA szovjet-követe■ a hőmérséklet JB ^JkLeA AjRmwM/lm Ül lést ^&é%QlJdk a nyugaton csők• MussolMl*Hitler ^tVzailan'mapad XXI. évfolyam, 147. szám ♦ SZOMBAT «^lApest, 1939 julius 1 .a,ái&*^h­t Báró Perényi Zsigmond Kárpátalja kormányzói biztosa Király József a magyar, Kadlec Antal a szlovák és Jódy András a magyar-orosz képviselők nevében beszélt a Házban BUKARESTI PILLANAT Bukarest, június 30. Többségében új arcok a román parla­mentben, a folyosó és ülésterem élete egyaránt merev és feszélyezett formák, keretek között mozog; az új képvise­lők nehezen ismerkednek az új környe­zettel, a régi képviselőh­áz mohikánjai pedig az új parlamenti rendszerrel. Tudni való, hogy ezúttal nem kerüle­tek küldtek képviselőket a parla­mentbe, hanem foglalkozási ágak és kúriák, a területi elv alkalmazása csak részleges, ezért tehát ijesztően hiány­zik az országgyűlés légköre mögül maga az ország, amely jelen van azok­ban a parlamentekben, ahol egy-egy képviselő egy-egy élő területet képvi­sel. Az új rendszer képviselőháza úgy hat, mint az ország foglalkozási ágai­nak savtalan és ízetlen kivonata, szinte üres statisztikai absztrakció. Alig több mint hely és alkalom ahhoz, hogy a kormány nyilatkozatai valahol elhan­gozzanak. Lehet, hogy az a titokzatos princí­pium, amit politikának hívnak s ami nem más, mint meggyőződések, akara­tok, szenvedélyek, célok és ösztönök rejtelmes szövedéke egy nemzet életé­nek tényei közül, lehet, hogy a politika egyszer majd megtölti a maga sajátos életével ennek a képviselőháznak fa­gyos, félő, bizonytalan és ideges lég­körét. Az arcok azonban ma még üre­sek és merevek; a képviselőknek több mint nyolcvan százalék­a máshonnét jött ide, nem a politika szféráiból. Néhány hónappal ezelőtt megjelent a királyi rendelet, hogy meg kell alakí­tani az uj pártot s abba bizonyos cen­zus szerint lépjen be mindenki. Az emberek csodálkoztak s a megyei ve­zetők mindenütt megalakították a párt­­szervezetet. Az emberek csodálkoztak, azután beléptek. Azután megjelent a rendelet arról, hogy milyen elv szerint gyűl össze az uj képviselőház,­­ tör­ténjék meg az egyes foglalkozási ágak jelöltjeinek kijelölése s a választók a választáskor szavazzanak rájuk. Az emberek újra csodálkoztak s egyik részük szavazott, a másik részüket pe­dig megválasztották. Az, ami a politi­kát politikává teszi, a meggyőződések, elszántságok és akaratok harca, az egyáltalában nem szerepel ennél a választásnál! Ez volt az a képviselőház, amely előtt a múlt héten elhangzott a királyi trónbeszéd s amely előtt most megkez­dődött a trónbeszédre adandó válasz­felirat „vitája“. A vita rendezése nem nélkülözte azt az er­őfeszítést, hogy a felszólalók ne csak üres formulákat, hanem konkrét tényeket is mondja­nak. Az erőfeszítés azonban csak erő­feszítés maradt. Mit volt mit tenni, mint azt, hogy Calinescu miniszter­­elnök szerdai beszédére odatenni a szó­nok elé a mikrofont is, a rádión át talán valóban az országnak beszél, így pedig csak egy többségében kényszere­dett, nyugtalan embercsoportnak. Hogy Calinescu mit mondott a kisebbségek­ről, azt most hagyjuk. A hivatalos ro­mán állampolitika három mondata a kisebbségekről csak fakó általánossá­gokat tartalmaz; aktuálisat most csak annyit, hogy ez kizárólag Románia belső kérdése, nem érintheti a határo­kat s azokon belül is csak kulturális­ és gazdasági vonatkozásai vannak, politi­kaiak nincsenek. Tekintve, hogy az eléggé egészségtelen sajtócenzura lehe­tetlenné teszi a kérdések ily megtár­­gyalását s emiatt a román élet telel van mindenféle suttogással és hírrel? a képviselők gyanakodva, vegyes érzé­sekkel fogadhatták a kormányfő nyi­latkozatát. Ennél azonban sokkal érde­kesebb volt a beszéd első kétharmada, amely innét, a kormányelnöki székből, heves és burkolatlan támadás volt az előző rezsim alatt megmozdult és ki­fejlődött politikai törekvések ellen.­­ Arról beszélt, hogy utoljára már tizenhét párt darabolta fel a román parlamentarizmust, hogy az ország ennek következtében „végveszély“ elé került, napi ezer népgyűlés csigázta­ fel a politikai szenvedélyeket s ebből a végveszélyből egyedül a mai hivatalos egypártrendszer volt a kivezető út. Elismeréssel emlékezett meg Gogáról, mint akinek személye talán normális körülmények között alkalmas lett volna bizonyos korszerű ideálok politikai képviseletére, azonban a helyzet volt nyugtalanító és viharosabb, semhogy egy egyéni erő, bármely kiváltságos volt is, számíthatott volna. Hangsú­lyozta a beszédnek ez a része magának az uralkodónak szerepét s dicsőítette, hogy polgárháborútól mentette meg az országot. Természetesen nem felejtke­zett meg az eredmények vázolásáról sem. Úgy látszik, főképp ez volt az a rész, amiért a román parlament szer­dai ülése igénybe vette a mikrofont, hogy a rádió hangszóróin kersztül tart­son utólagos meggyőző és igazoló be­szédet. Ugyanakkor Iorga a szenátus­ban nagyjából szintén ezeket mondta, miközben szenátori ülések között töb­bieké mellett szemrehányóan meredt rá két hely: Maniu és Bratianu helye. A Romániát vezető mai politikai koncepció ugyanis a szenátust kívánta megtenni azzá a hellyé, ahol a saját.­ AZ ARANYDÉNÁR Junius volt. . ., Lomhán cammogtam, mint az orzott méztől jóllakott medve a poros ország­úton. A makadam útra némán és moz­dulatlanul vigyáztak a fák.­­Némán és mozdulatlanul, mert még szellő sem bor­zolta ágaikat. Kabátomat vállamra vetet­tem és kibontottam átnedvesedett inge­met. A messzeségben kéklő hegyekre fu­tottak fel a búzaföldek, sárga színük beleolvadt a zöldes­barna erdőkbe, lát­ott pirostetős házacskák pettyezték a mezőket, melyeket már jóideje nem tar­kított egyetlen felhő­s árnya sem. Vasárnap volt. Valamelyik közeli falu­ban litániára harangoztak, a harang ér­ces zúgása megtörte a nyomasztó csen­det. Álmosan heveredtem le egy terebé­lyes fa tövébe. Kabátomat fejem alá gyűrtem, piroskockás zsebkendőmet ar­comra terítettem és elszontyolodva gon­doltam arra, hogy még milyen messze vagyok utazásom céljától, attól a kis fa­lutól, ahol bérmakeresztapám lakik... Mire felébredtem, a fülledt meleget el­űzte a kósza szél, a füvek között tücsök cirpegett. Meguzsonnáztam és útnak eredtem. Már jó negyedórányira lehettem attól a helytől, ahol megpihentem, mikor egy útelágazáshoz értem, azaz nem is elága­zás volt, — csak az mondhatta volna annak, aki az ellenkező irányból jön —, hanem egy homokos dülőféle, mely a makadam útba torkollott, örömmel vet­tem észre, hogy egy férfi tart felém. Gondoltam, bevárom, hátha együtt me­hetünk egy darabig, hiszen magányosan olyan fárasztó és unalmas az országuta­kon baktatni. Már csak pár lépésnyire volt tőlem. Jól szemügyre vettem, mielőtt ezóba ele­­gyedtem volna vele. Hajlotthátú férfi volt, korát nem igen lehetett felbecsülni, mert bár torzonborz szakálla és vállig érő haja őszbe csavarodott, fekete szemé­ben még tűz lobogott. Fasorra, összenőtt szemöldöke, alacsony A VÉGH GYÖRGY homloka, lenőtt fülcimpái a panoptikum­ban látott gonosztevőkre emlékeztetett, szóval olyan emberre, akivel nem szíve­sen találkozik földi halandó éjfél után a sötét mellékutcákban. Nekem nem volt mit féltenem, hát megállítottam. — Adj* Isten bátyám. Az öreg megtorpant. Rám emelte sze­mét, azután mintha távolba meredt volna. Néhány pillanat múlva viszonozta köszö­nésemet. — Adj* Isten, öcsém. — Hangja kelle­metlenül recsegett. Görcsös botjával üte­mesen dobolt a földön. Az öreg nem látszott szószátyárnak. Röviden és fáradtan felelt, mintha nehe­zére esne a beszéd. Az öregedő férfi beszél így, aki már van olyan bölcs, hogy be­lássa: kevés szóval többet lehet mondani. De én csacsogó kedvemben voltam és mindig hajszolt valami, hogy soha nem látott emberek életéből ismerjek meg történeteket. Történeteket, melyeket átélt valaki és melyek mégis annyira hasonlí­tanak az Ezeregyéjszaka csodálatos me­séihez. Cselhez folyamodtam. Elmondtam, hogy ez és ez vagyok, ide és ide tartok. Gon­doltam, hogy ezzel megoldom a nyelvét és nem lesz olyan szűkszavú, mint ami­lyennek első szavai után képzeltem. Azon­ban az öreg szótlanul baktatott mellet­tem. Már jó ideje poroszkáltunk így némán, engem bántott a kudarc, hogy kísérletem meddő maradt, de féltem attól is, hogy a mogorva öreg rámförmedne, ha megtörném a csendet. Egyszerre váratlanul megszólalt. Úgy tűnt fel, mintha nem is hozzám beszélne, hanem csak magában motyogna. Hangja még most is fáradt volt, de már nem re­csegett olyan kellemetlenül. Rövid, meg­fontolt mondatokban beszélt, folyéko­nyan, mintha imát vagy olyan verset mondana, melyet még akkor is tudna folytatni, ha álmából költenék fel. — Jaj, hol van, hol van a kincsem! Oly szép volt, oly ragyogó és mégsem talá­lom. Szebben ragyogott, mint a derűs nap az égen, szebben az északi fénynél Valahányszor a rétre futok, eszembe jut kincsem, zokogva hullok a porba és mégse találom. Meglepődtem. Itt az országút közepén költővel találkoztam volna? Még nem láttam soha egyetlen élő költőt sem, csak a tankönyvekből emlékszem rájuk, de azok nem ilyen torzonborz szakállúak, azoknak olyan gondosan épült fejük van ... Kezdett még jobban érdekelni az öreg. Hirtelen felém fordult, most már biztosan tudtam, hogy hozzám szól: — Mondd öcsém, nem láttad az arany-­ dénáromat! — Hangja már nem recsegett, nem is volt fátyolos, inkább követe­lődző. Azt hiszem, a hideg futott át a hátamon. Ezt nem vártam volna egy köl­tőtől. Ha — döbbentem rá — talán nem is költő, hanem rabló, vagy gyilkos. A lábam remegni kezdett, valószínűleg a fáradtságtól. A szívem is hevesen zaka­tolt, ajkamat összeharaptam, nehogy kí­sértésbe jöjjek megszólalni, mert akkor rögtön észrevenné gyávaságomat. Gon­doltam, kísérletezésre használom fel az alkalmat, mert úgy hallottam egyszer, ha vadállattal kerül szembe az ember, nem szabad elveszítenie a fejét, mert akkor örökre elveszíti. Kicsit röstelltem magamat, hogy ilyen viccek és marha­ságok jutnak az eszembe, mikor talán emberéletről van szó és pláne az enyém­ről. Kellemetlenül éreztem magamat és fürkésztem a láthatárt, nem közele­dünk-e egy faluhoz, hogy lerázhassam ezt az öreget, akinek én akaszkodtam a nyakába. Nem messze homályos fény, derengett, valami tanya lehetett. Az öreg bütykös ujját ajkához emelte, mintegy hallgatásra intve és igy szólt? — A titkomat ne mondd­ el senkinek, mert akkor soha nem találom meg az elveszett kincset. Én beleegyezőleg bólintottam és meg­álltam a tanyánál, hogy szállást kérjek" éjszakára. Azt hittem, hogy az öreg továbbmegy majd és megszabadulok tőle. De nem, ő is megállott. Bezörget­tem, a béres elcsitította a herregő kutyá­kat és kinyitotta a kiskaput. Mihelyt Lapunk mai száma 10 fillér

Next