Nemzeti Ujság, 1939. augusztus (21. évfolyam, 173-198. szám)
1939-08-01 / 173. szám
Chamberlain nagy beszéde a külpolitikai helyzetről időjárás: Újra Várható időjár kiéleződted az rás a követ■ — * angol-japán étkező haszon- Wk Hű lentétek - Angol négy órára: im § im WIL-A §§§ |§| ül I Si ilEw* Mm. mi ^ küldöttség uta-Délnyugati szél, Mm §§p^| ||| Wk II 1 Él mjm. B IS® zik Danzigba — kissé felhősebb a SS ÉS HI M az olasz légihad időt helyenként JS M TM fflü ML III fsL JLJIy W erő nagy szerű zápor eső, ziva- TT T"I_Afc m iimnimi mim m .... TM'p teljesítményei a tVatoTMcsökken XXI. évfolyam, 173. szám ♦ KEDD ♦4?Budapest, 1939 augusztus 1 hfdg fakorláton p 6 ..y________________ naiiiiiM Mii igninnii^^ Wohlat államtanácsos nyilatkozott Berlinben a külföldi újságírók előtt Hudson államtitkárral folytatott tanácskozásairól Kiss Ferenc, a Színészkamara elnöke rendezi az idei szegedi szabadtéri játékokat Uhl Antal a párisi Latin Akadémia tagja lett Dr. Palik Piroska, az első női fizikus egyetemi magántanár 4 SZAKADÉK irta: IJJAS ANTAL Egyik legszebb és legkulturáltabb vidéki városunk gimnáziumának egy hajdani osztálya készülődik most tizenötéves érettségi találkozóra — a tízéveset annak idején el kellett halasztani — egy harminchároméves nemzedék, amely az ezerkilencszázhúszas évek közepén indult neki a középiskola után az úgynevezett Életnek; a harmincnégy együtt érettségizett közül kettő meghalt, kettőből pap lett, a többi harminc közül ma mindössze heten házasok, a hét házasságból eddig csak öt gyermek van: egy házasságból kettő, további háromból egy-egy gyermek, a maradék háromból egy sem. Sietünk megjegyezni, hogy ezek a sorok nem kívánnak afféle egyke-ellenes rajongás lenni, rémüldözés és rémítgetés, hanem tárgyilagosan és szabatosan akarnék mérlegre tenni egy rettenetes jelenséget. Egy harmincnégy tagból álló harminchároméves nemzedéki egységnek születési utánpótlása mindössze öt gyermek! Mindössze ennyi a konkrét tény, azonban ez az arány félelmetes törvényszerűséggel ismétlődik az azonos, vagy hasonló évű korréteg összes ama csoportjaiban, amelyek a lateiner értelmiségben helyezkedtek el. Legyünk tárgyilagosak: minden többrétegű társadalomban pontosan az értelmiség az, amely, hogy úgy mondjuk, nem a saját beltenyészetéből szaporodik tovább és marad fenn, hanem más társadalmi osztályok küldik beléje fiaikat. Azonban, ha egyre csökkenőbb gyermekszámmal is, de legalább három-négy nemzedéken át élt és fennmaradt eddig egy-egy értelmiségi család, a legrosszabb esetben is három-négy nemzedéken át s csak azután halt ki. Ez a jelenség azonban a magyar értelmiségbe születettek, vagy az abba feljutottak számára a kihalásnak egy olyan galoppozóan gyors ütemét jelenti, ami megdöbbent és elképeszt. Ebből a harmincnégy tagból álló nemzedékcsoportból negyvenéves korukig megházasodnak még legfeljebb tizenöten, az arány szerint ebből legalább hét házasság lesz gyermektelen, nyolc házasságból számítsunk addig tíz gyermekre, a már megkötöttek közül még ötre, A negyvenéves korunkban harminc házasságból, az értelmiség egy hatvantagú csoportjából (a feleségeket is kell számítani) mindössze húsz élet fakadt, az értelmiségben már helyet foglalt szülők számának mindössze egyharmada. Elég jól körvonalaztuk-e, hogy kétharmad — utódok hijján — „kihalt“. Térjünk a tárgyra: értelmiségünkből ekkora arány hal bele, a szó legszorosabb értelmében hal bele abba, hogy akár az értelmiségbe beleszületve ottani helyzetét tartani tudja, akár abba, hogy feljutott volt az értelmiségbe. Gyermekre, az értelmiség erkölcsi funkcióbeli és életformabeli hagyományának továbbadására már nem telit a számunkra adott lehetőségekből, íme, nem egykéről van szó most, hanem erről, egy osztály életerejének és életkörülményeinek rettenetes kríziséről, amely kettőzött gyorsasággal égeti el ebben az életkeretben élőket azzal, hogy kétharmadrészben — akárhogy is forgassuk, ezt a kifejezést kell alkalmaznunk — magtalanok maradnak. Egy nemzedék és nincs tovább! Hol lehet az a szakadék, az a beomlás, amely ennek az osztálynak belső életerejében és életkörülményeiben következett be. Azt hisszük, érdemes lesz megvizsgálni magát a konkrét esetet és ott nézni szembe a kérdéssel. Igen, a jelenségnek nálunk kétségtelenül vannak egyéni vonásai is. A húszas évek közepén érettségiztek, pontosan abban az évben, amelyben bekövetkezett a csonka ország eltorzított arányú gazdasági és társadalmi viszonyai számára a megcsonkított határok közt való berendezkedés első krízise. Az a harmincnégy fiatalember, akiről szó van majdnem egytől-egyig valósággal dantei pokolköveit járta meg a sorsnak; a harminckét életben maradottból, a két papot leszámítsuk, harmincuk közül a tízéves érettségi találkozó évében csak tizenkettőnek volt állása, tizennyolcnak nem s a tizennyolc közül több olyan akadt, aki még egyetemi tanulmányaival is lógott egy-két esztendővel! Megviselt és keserű nemzedék. Látója ésrészese volt a legnagyobb és legkegyetlenebb megpróbáltatásnak, amely a magyar értelmiségi középosztályt érte. A sorok írója, aki elnöke az összejövetelre alakított bizottságnak, egyet sem ismer társai közül, aki társadalmi osztályának sorsával és jövőjével, saját egyéni lehetőségeivel szemben ne állana fanyarul, illúziótlanul és csüggetegül. Talán nem tévedünk, ha azt gondoljuk, hogy az utódokban való fennmaradás akaratának első megroppanása ebből csüggetegségből fakadt! Talán ne akarjunk sötétebben látni, mint amilyen a valóságos helyzet s ne kívánjuk azt állítani, hogy ez a fanyar óvatosság, amelyet a magyar középosztály életkörülményeinek nagy krízise oltott ebbe a korrétegbe, végleges jegy ÖCSIKE Ősz volt-e, tavasz, nem tudom már. Régen történt, nagyon régen. Azóta az évszakok elmosódtak bennem, emlékeim pedig egyre színesebbek lettek. Néha kételkedem, hogy megtörténtek-e valóban, csak álomnak, képzeletem játékának vélem őket. Játéknak, mellyel egy álmatlan téli éjszakát ütöttem el, vagy álomnak, melyet egy játékos nyári délután koholtam a tölgyfa tövében. Most is ott ülök, hűsítő szellő cirógat s lombos árnyékával megkoronáz a tölgy. S ahogy a szelíd égre bámulok, eszembe jut sok régi emlék, eszembe jut egy drága kis fiú: Öcsike. Eszembe jut, mert mikor meghalt, gyászba öltözött az ég, tiszta kék színét komor felhőkkel vonta be. És ime, már nem koronáz meg a tölgy, egy árnyék lett az egész dombi tető. Régen történt, nagyon régen. Akkoriban bérmaapám még Pest közelében lakott, egy unalmas, poros kis városban. Öcsike az ő kisfia volt, második házasságából született. Hároméves lehetett, nővérkéje, az akkor még szöszke Zsuzsanna velenk egy idős volt, én második gimnáziumba jártam. Ha öcsikére gondolok, fátyolos lesz a szemem, mint ahogy elfátyolozódik az őszi ég. Várjon át tudom-e menteni emlékeimből törékeny alakját az olvasó képzeletébe? Nem veszik-e oda bájos arcocskája a könyörtelen papíron? Ha festő volnék, főművemnek öcsikét szánnám, úgy ahogy bennem él, úgy rajzolnám meg. Talán a gyermeki, vagy inkább angyali szépség megtestesítője lenne. A szépségé, hiszen nyolc év alatt minden henye vonás eltűnt alakjából és az emlékezés idővel még a rutát is széppé varázsolja. Angyalnak ábrázolnám, angyalnak, mert olyan csöpp volt, mikor meghalt. Hátterül az eget választanám, a nyári IRTA: VÉGH GYÖRGY égboltot, piciny, fodros bárányfelhőkkel. A réten ülne, kezében margarétát és nefelejcset tartana, lábainál pipacs piroslana és álmos-dacos feje fölött a nap hunyorgana. Szőke haját, mely homlokánál már bámulni kezd, enyhe szél borzolná és egy tincs a szemébe lógna. Szemébe, mely kékes-zöld, kékes-zöld, mint a tengerszem tükrében a parti fenyő. Tömpe orrocskája alól kivillognának tejfogai és nem lehetne tudni, hogy a szája — melyet ugyanazzal pirossal színezném, mint a pipacsot — pityergésre görbül-e, vagy nevetésre buggyan. A nyár közepén festeném, hogy magam előtt lássam az őszibarackot meg a szilvát, olyan bársonyosra, olyan hamvasra festeném az arcát. Mezítláb ülne, a fa csiklandná a talpát, matrózbluzának gallérját lengetné a szél. Ott ülne örök napsugárban, örök nyárban, haja mindig kócos lenne s tépné a virágot. Nem fázna, éhes sose lenne, sose piszkítaná be ruhácskáját. Talán nem is Öcsikének, hanem az Örök Boldogságnak nevezném a képet. Óh, ha festő volnék! így meg sem kísérlem, hogy elmondjam az ő szépségét. Régen történt, nagyon régen. Sokat játszottunk együtt, mi hárman. Gyakran bújócskáztunk vagy fogócskáztunk, ilyenkor mindig én voltam a hunyó vagy a fogó. Én mindig őt kergettem, hogy örömet szerezzek neki és úgy tettem, mintha nem tudnám őt megfogni. Ilyenkor úgy nevetett, úgy tapsikolt. Olyan boldogok voltunk mindhárman. Ha papásditmamásdit játszottunk, ő volt a kisgyerek, őt kellett csittítgatnunk és babusgatnunk. Úgy szeretett velünk játszani. És egy napon vége lett ennek a csöndes boldogságnak. Emlékszem annak a napnak minden órájára, a fájdalom mélyen bevéste szívembe. Korán ebédeltünk. Asztalbontás után elmentünk a város melletti rétre. Öcsikét matrózruhába öltöztették, Zsuzsán pirospettyes Szoknyácska meg blúzocska Volt, én kék trikóban és fehéres-sárga nadrágban vezettem a kis csapatot. Nagy, képes labdát vittünk magunkkal, azt hiszem, sárkányt ábrázolt. Visongva táncoltunk a réten, a lepkéket kergettük, meg egymást és mindhárman virágot szedtünk. Egyszerre — észre sem vettük — sötét lett fejünk felett az ég, meg a mező közöttünk, melyet ugyan megvilágított néha egy-egy villám, de az azt követő dörgés még jobban növelte félelmünket. Az eső kövér cseppekben kezdett hullni, néhány pillanat múltán már valósággal dobolt a fejünkön meg a hátunkon. Öcsikét közrefogtuk és szaladni kezdtünk a város felé. A város messze volt, úgy, hogy mire odaértünk, az ég kitisztult, már csak lomha felhők úsztak rajta és a megnyugtató szivárvány ivett fölöttünk. Csuronvizesek voltunk, csapzott hajunkról az arcunkba csörgött a víz és nem lehetett tudni, hogy az folyt-e bővebben, vagy könnyeink. Maszatosan érkeztünk haza, poros kezünkkel akartuk letörölni könnyeinket. Otthon megszidtak bennünket és rögtön ágyba dugtak. Mi csak néhány napig nyomtuk az ágyat, de Öcsike nem kelt fel többé! Tüdőgyulladást kapott, mely rövid idő alatt végzett vele. Gömbölyű arcocskája soványra úszott, zöldes-kék szeme zavaros lett. Puha, piros szájából — mellyel a langyos tejecskét kortyolta vidáman reggelenként — eltűnt a vér. Haja csapzottan lógott, clonzottan az izzadságtól, mint azon a végzetes délutánon. Délelőtt halt meg s mikor meghalt, gyászba öltözött az ég, tiszta kék színét komor felhőkkel vonta be. Azután néhány napig lábujjhegyen jártunk és csak visszafojtott zokogásunk hallatszott, meg a kopácsolás. A veranda melletti szobában ravataloztuk fel, a falakat kék posztóval borították. N,hányszor lopództam kis koporsójá- Lapunk mai száma 10 fillér