Nemzeti Ujság, 1939. augusztus (21. évfolyam, 173-198. szám)

1939-08-01 / 173. szám

Chamberlain nagy beszéde a külpolitikai helyzetről időjárás: Újra Várható időjár kiéleződted az rás a követ■ — * angol-japán ét­kező haszon- Wk Hű lentétek - Angol négy órára: im § im WIL-A §§§ |§| ül I Si ilEw* Mm. mi ^ küldöttség uta-Délnyugati szél, Mm §§p^| ||| Wk II 1 Él m­jm. B IS® zik Danzigba — kissé felhősebb a­­ SS ÉS HI M az olasz légihad időt helyenként JS M TM fflü ML III fsL JLJIy W erő n­agy szer­ű zápor eső, ziva- TT T"I_Afc m iimnim­i mim m .... TM'p teljesítményei a tVatoTMcsö­kken XXI. évfolyam, 173. szám ♦ KEDD ♦4?Budapest, 1939 augusztus 1 hfdg fakorláton p 6­ ..y________________ n­aiiiiiM Mii igninnii^^ Wohl­at államtanácsos nyilatkozott Ber­linben a külföldi újságírók előtt Hudson államtitkárral folytatott tanácskozásairól Kiss Ferenc, a Színészkamara elnöke ren­dezi az idei szegedi szabadtéri játékokat Uhl Antal a párisi Latin Akadémia tagja lett Dr. Palik Piroska, az első női fizikus egyetemi magántanár 4 SZAKADÉK irta: IJJAS ANTAL Egyik legszebb és legkulturáltabb vi­déki városunk gimnáziumának egy haj­dani osztálya készülődik most tizenöt­éves érettségi találkozóra — a tízéveset annak idején el kellett halasztani — egy harminchároméves nemzedék, amely az ezerkilencszázh­úszas évek közepén indult neki a középiskola után az úgynevezett Életnek; a harmincnégy együtt érettsé­gizett közül kettő meghalt, kettőből pap lett, a többi harminc közül ma mindössze heten házasok, a hét házasságból eddig csak öt gyermek van: egy házasságból kettő, további háromból egy-egy gyer­mek, a maradék háromból egy sem. Sie­tünk megjegyezni, hogy ezek a sorok nem kívánnak afféle egyke-ellenes ra­­jongás lenni, rémüldözés és rémítgetés, hanem tárgyilagosan és szabatosan akar­nék mérlegre tenni egy rettenetes jelen­séget. Egy harmincnégy tagból álló har­minchároméves nemzedéki egységnek születési utánpótlása mindössze öt gyer­mek! Mindössze ennyi a konkrét tény, azonban ez az arány félelmetes törvény­szerűséggel ismétlődik az azonos, vagy hasonló évű korréteg összes ama cso­portjaiban, amelyek a lateiner értelmi­ségben helyezkedtek el. Legyünk tárgyilagosak: minden több­rétegű társadalomban pontosan az értel­miség az, amely, hogy úgy mondjuk, nem a saját beltenyészetéből szaporodik to­vább és marad fenn, hanem más társa­dalmi osztályok küldik beléje fiaikat. Azonban, ha egyre csökkenőbb gyer­mekszámmal is, de legalább három-négy nemzedéken át élt és fennmaradt eddig egy-egy értelmiségi család, a legrosszabb esetben is három-négy nemzedéken át s csak azután halt ki. Ez a jelenség azon­ban a magyar értelmiségbe születettek, vagy az abba feljutottak számára a ki­halásnak egy olyan galoppozóan gyors ütemét jelenti, ami megdöbbent és elké­peszt. Ebből a harmincnégy tagból álló nemzedékcsoportból negyvenéves korukig megházasodnak még legfeljebb tizenöten, az arány szerint ebből legalább hét házas­ság lesz gyermektelen, nyolc házasságból számítsunk addig tíz gyermekre, a már megkötöttek közül még ötre, A negyven­éves korunkban harminc házasságból, az értelmiség egy hatvantagú csoportjából (a feleségeket is kell számítani) mind­össze húsz élet fakadt, az értelmiségben már helyet foglalt szülők számának mindössze egyharmada. Elég jól körvona­laztuk-e, hogy kétharmad — utódok hijján — „kihalt“. Térjünk a tárgyra: ér­telmiségünkből ekkora arány hal bele, a szó legszorosabb értelmében hal bele abba, hogy akár az értelmiségbe beleszü­letve ottani helyzetét tartani tudja, akár abba, hogy feljutott volt az értel­miségbe. Gyermekre, az értelmiség er­kölcsi funkcióbeli és életformabeli ha­gyományának továbbadására már nem telit a számunkra adott lehetőségekből, íme, nem egykéről van szó most, hanem erről, egy osztály életerejének és életkö­rülményeinek rettenetes kríziséről, amely kettőzött gyorsasággal égeti el ebben az életkeretben élőket azzal, hogy kéthar­madrészben — akárhogy is forgassuk, ezt a kifejezést kell alkalmaznunk — magtalanok maradnak. Egy nemzedék és nincs tovább! Hol lehet az a szakadék, az a beomlás, amely ennek az osztálynak belső életere­jében és életkörülményeiben követke­zett be. Azt hisszük, érdemes lesz megvizsgálni magát a konkrét esetet és ott nézni szembe a kérdéssel. Igen, a jelenségnek nálunk kétségtelenül vannak egyéni vo­násai is. A húszas évek közepén érettsé­giztek, pontosan abban az évben, amely­ben bekövetkezett a csonka ország el­torzított arányú gazdasági és társa­dalmi viszonyai számára a megcsonkított határok közt való berendezkedés első krí­zise. Az a harmincnégy fiatalember, aki­ről szó van majdnem egytől-egyig való­sággal dantei pokolköveit járta meg a sorsnak; a harminckét életben maradott­ból, a két papot leszámítsuk, harmincuk közül a tízéves érettségi találkozó évé­ben csak tizenkettőnek volt állása, tizen­nyolcnak nem s a tizennyolc közül több olyan akadt, aki még egyetemi tanulmá­nyaival is lógott egy-két esztendővel! Megviselt és keserű nemzedék. Látója és­­részese volt a legnagyobb és legkegyet­lenebb megpróbáltatásnak, amely a ma­gyar értelmiségi középosztályt érte. A sorok írója, aki elnöke az összejövetelre alakított bizottságnak, egyet sem ismer társai közül, aki társadalmi osztályának sorsával és jövőjével, saját egyéni lehe­tőségeivel szemben ne állana fanyarul, illúziótlanul és csü­ggetegül. Talán nem tévedünk, ha azt gondoljuk, hogy az utó­dokban való fennmaradás akaratának első megroppanása ebből csüggetegség­­ből fakadt! Talán ne akarjunk sötétebben látni, mint amilyen a valóságos helyzet s ne kívánjuk azt állítani, hogy ez a fanyar óvatosság, amelyet a magyar középosz­tály életkörülményeinek nagy krízise oltott ebbe a korrétegbe, végleges jegy ÖCSIKE Ősz volt-e, tavasz, nem tudom már. Régen történt, nagyon régen. Azóta az évszakok elmosódtak bennem, emlékeim pedig egyre színesebbek lettek. Néha ké­telkedem, hogy megtörténtek-e valóban, csak álomnak, képzeletem játékának vélem őket. Játéknak, mellyel egy álmat­lan téli éjszakát ütöttem el, vagy álom­nak, melyet egy játékos nyári délután koholtam a tölgyfa tövében. Most is ott ülök, hűsítő szellő cirógat s lombos ár­nyékával megkoronáz a tölgy. S ahogy a szelíd égre bámulok, eszembe jut sok régi emlék, eszembe jut egy drága kis fiú: Öcsike. Eszembe jut, mert mikor meg­halt, gyászba öltözött az ég, tiszta kék színét komor felhőkkel vonta be. És ime, már nem koronáz meg a tölgy, egy ár­nyék lett az egész dombi tető. Régen történt, nagyon régen. Akkori­ban bérmaapám még Pest közelében lakott, egy unalmas, poros kis városban. Öcsike az ő kisfia volt, második házassá­gából született. Hároméves lehetett, nő­vérkéje, az akkor még szöszke Zsuzsanna velenk egy idős volt, én második gimná­ziumba jártam. Ha öcsikére gondolok, fátyolos lesz a szemem, mint ahogy el­­fátyolozódik az őszi ég. Várjon át tudom-e menteni emlékeimből törékeny alakját az olvasó képzeletébe? Nem veszik-e oda bájos arcocskája a könyör­telen papíron? Ha festő volnék, fő­művemnek öcsikét szánnám, úgy ahogy bennem él, úgy rajzolnám meg. Talán a gyermeki, vagy inkább angyali szépség megtestesítője lenne. A szépségé, hiszen nyolc év alatt minden henye vonás el­tűnt alakjából és az emlékezés idővel még a rutát is széppé varázsolja. Angyalnak ábrázolnám, angyalnak, mert olyan csöpp volt, mikor meghalt. Hátterül az eget választanám, a nyári IRTA: VÉGH GYÖRGY égboltot, piciny, fodros bárányfelhőkkel. A réten ülne, kezében margarétát és ne­felejcset tartana, lábainál pipacs piros­­lana és álmos-dacos feje fölött a nap hunyorgana. Szőke haját, mely homlo­kánál már bámulni kezd, enyhe szél bor­zolná és egy tincs a szemébe lógna. Sze­mébe, mely kékes-zöld, kékes-zöld, mint a tengerszem tükrében a parti fenyő. Tömpe orrocskája alól kivillognának tej­fogai és nem lehetne tudni, hogy a szája — melyet ugyanazzal pirossal színezném, mint a pipacsot — pityergésre görbül-e, vagy nevetésre buggyan. A nyár közepén festeném, hogy magam előtt lássam az őszibarackot meg a szilvát, olyan bárso­nyosra, olyan hamvasra festeném az ar­cát. Mezítláb ülne, a fa csiklandná a tal­pát, matrózbluzának gallérját lengetné a szél. Ott ülne örök napsugárban, örök nyárban, haja mindig kócos lenne s tépné a virágot. Nem fázna, éhes sose lenne, sose piszkítaná be ruhácskáját. Talán nem is Öcsikének, hanem az Örök Bol­dogságnak nevezném a képet. Óh, ha festő volnék! így meg sem kísérlem, hogy elmondjam az ő szépségét. Régen történt, nagyon régen. Sokat játszottunk együtt, mi hárman. Gyakran bújócskáztunk vagy fogócskáztunk, ilyen­kor mindig én voltam a hunyó vagy a fogó. Én mindig őt kergettem, hogy örö­met szerezzek neki és úgy tettem, mintha nem tudnám őt megfogni. Ilyenkor úgy nevetett, úgy tapsikolt. Olyan boldogok voltunk mindhárman. Ha papásdit­­mamásdit játszottunk, ő volt a kisgyerek, őt kellett csittítgatnunk és babusgat­nunk. Úgy szeretett velünk játszani. És egy napon vége lett ennek a csöndes bol­dogságnak. Emlékszem annak a napnak minden órájára, a fájdalom mélyen be­véste szívembe. Korán ebédeltünk. Asztalbontás után elmentünk a város melletti rétre. Öcsikét matrózruhába öltöztették, Zsuzsán piros­pettyes Szoknyácska meg blúzocska Volt, én kék trikóban és fehéres-sárga nad­rágban vezettem a kis csapatot. Nagy, képes labdát vittünk magunkkal, azt hi­szem, sárkányt ábrázolt. Visongva tán­coltunk a réten, a lepkéket kergettük, meg egymást és mindhárman virágot szedtünk. Egyszerre — észre sem vettük — sötét lett fejünk felett az ég, meg a mező közöttünk, melyet ugyan megvilá­gított néha egy-egy villám, de az azt kö­vető dörgés még jobban növelte félel­münket. Az eső kövér cseppekben kez­dett hullni, néhány pillanat múltán már valósággal dobolt a fejünkön meg a há­tunkon. Öcsikét közrefogtuk és szaladni kezdtünk a város felé. A város messze volt, úgy, hogy mire odaértünk, az ég kitisztult, már csak lomha felhők úsztak rajta és a megnyugtató szivárvány ivett fölöttünk. Csuronvizesek voltunk, csap­zott hajunkról az arcunkba csörgött a víz és nem lehetett tudni, hogy az folyt-e bővebben, vagy könnyeink. Maszatosan érkeztünk haza, poros kezünkkel akartuk letörölni könnyeinket. Otthon megszid­tak bennünket és rögtön ágyba dugtak. Mi csak néhány napig nyomtuk az ágyat, de Öcsike nem kelt fel többé! Tü­dőgyulladást kapott, mely rövid idő alatt végzett vele. Gömbölyű arcocskája soványra úszott, zöldes-kék szeme zava­ros lett. Puha, piros szájából — mellyel a langyos tejecskét kortyolta vidáman reggelenként — eltűnt a vér. Haja csap­­zottan lógott, clonzottan az izzadságtól, mint azon a végzetes délutánon. Délelőtt halt meg s mikor meghalt, gyászba öltözött az ég, tiszta kék színét komor felhőkkel vonta be. Azután néhány napig lábujjhegyen jár­tunk és csak visszafojtott zokogásunk hallatszott, meg a kopácsolás. A veranda melletti szobában ravataloztuk fel, a fa­lakat kék posztóval borították. N,­hányszor lopództam kis koporsójá- Lapunk mai száma 10 fillér

Next