Nemzeti Ujság, 1940. február (22. évfolyam, 25-48. szám)
1940-02-23 / 43. szám
Változatlanul bizonytalan az északeurópai helyzet időjárás s JVarabini Várható időjár — a Finnországba rá s a ft ö v e tm m wmmbmh mmrtartó olasz gariftezö húszon- lük M ISSZ BÜf ISPr If W baldisták panégy órára: Mi BMUSbL ÉW ELA n n H 1 II Wfc. iük Jf rancsnoka - Né-Gyenge délidéi- 1 #| |Wl wf gHTl 9§i §| mi I Tflf met repülőtamanyugati szél. Soft Ili 111# || * 11 M I 3 M dás szele,i Tvan helyen ftödszép• JL ^3 * » JBL, Jk 3—X ML MB. ciaország fölött zödés. n nappali Jlkr ~ Erélyes svéd vá-MmláUolfkaUa XXII. árfolyam, 43. szim. ♦ PÉNTEK ♦ £ Budapest, 1940 február 23 'asZ6a“d“ara°m' Maurio Schenoni tábornok lett a Berlinben most felállított paraguayi követség vezetője Dr. Telegdi Róth Károly min. tanácsost választották a Magyarhoni Földtani Társulat alelnökévé Dr. Keleti József MABI-főorvos egészségügyi főtanácsos lett Eltemették Gyárfás Gyulát, a Magyar Mozisok Egyesületének elhunyt elnökét AZ IGAZSÁGOS IRTA: KÁLLAY MIKLÓS Ez a szó világít át legjobban ötszáz súlyos év messzeségén abból a távlatból, amelyben a magyar szellemnek és történelmi múltúaknak ez a büszkesége, Mátyás király monumentális alakja magaslik. Az igazságos, ő hordozza egyedül ezt a jelzőt a történelemben. Nemcsak a mienkben, hanem más nagy népek és nemzetek nagy uralkodói között is. Ez a tulajdonsága ragadta meg legjobban az utókort, ezt adta tovább el nem szürkülő, meg nem homályosult fénnyel a hagyomány, ez vésődött be kitörölhetetlen mélységgel a köztudatba, ez adott nem enyésző emlékének erkölcsi tartalmat a pallérozott lelkek hódolatában, ez töltötte meg fiúi ragaszkodással, vigasszal és reménnyel századokon át a hozzá titokzatos ragaszkodással vonzódó népmilliók lelkét. Ez a tulajdonság olyan szorosan és olyan teljesen összeforrott nevével, hogy ő maga szinte kizárólagos hordozójává vált az igazságnak, amely a népi szájhagyomány szállóigévé vált meggyőződése szerint vele együtt sírba is szállt. Olyan ritka és kivételes erény a világ ezer körülménykényszere alatt álló nagyjainál az igazság védelme, minden érdekparanccsal és melléktekintettel szemben, hogy megkülönböztető jelzőjévé avatták s minden más közül kiemelő ismertető jegyévé tették egy olyan kivételes nagyságú és sokoldalú szellemnek, akinek találhattak volna megtisztelő melléknevet a legragyogóbb jelzők közt. Mátyás királynak olyan emberi értékei, olyan uralkodói képességei, olyan katonai erényei, uralkodásának olyan nagy eredményei és alkotásai voltak, hogy vele kapcsolatban a legtündöklőbb történelmi elismerő jegyekben válogathattak volna. Mindenekelőtt Hunyadi volt. Az ősi nemzeti erőket s a magasra emelkedett kulturszínvonalat egyesítette benne ez a név. Apja, a magyar függetlenség s a kereszténység világra tündöklő hőse. Bátyja, a tiszta és kemény magyarság vértanúja, egy idegen dinasztia uszályába kapaszkodó önző oligarchiával szemben. Mátyás az ő kapzsi, országromboló, csak a maguk pillanatnyi hasznát hajszoló akaratuk ellenére a nemzet egyetemének választottja, ha ezt az akaratot s az oligarchia makacs ellenállását bizonyos fokig befolyásolta is a mérhetetlen Hunyadi-birtok óriási hatalma és Szilágyi Mihály hadainak sok ellenmondást elnémító ereje. Mátyást mégis mindez ország, az egész nemzet választotta királyságra és ő egész uralkodása alatt nem is szakadt el ezektől a nemzeti erőktől. A legszélesebb rétegek érdekeit igyekezett érvényesíteni egy féktelen nagybirtokos, hatalom és gyarapodás éhes oligarchiával szemben s ezekre a széles rétegekre is támaszkodott, amikor a király központi hatalmát erősítette meg a minden túlkapásra hajlamos és a szétdarabolódás veszélyének magját hordozó kiskirályosdi rovására. Talán nem az ő hibája, hogy az ő uralkodása alatt is felsarjadt néhány újsütetű oligarchacsalád, amely halála után mohóságával rövid idő alatt a szétdarabolódás szomorú sorsára juttatta az országot, amit Mátyás éppen az előző oligarchia letörésével akart megakadályozni. Nagy egyéniségekhez gyakran fűződik ilyen végzetes sorsfordulat. Ez a tragikum azért következhetett be, mert Mátyásnak nem volt hozzá hasonló erőskezű utóda, aki a bomlasztó erőket fékentarthatta volna. Benne Szent István-házának kihalta után idegenből jött királyok sorát megszakítva, ismét a magyar nemzet fia ült a trónra. Alatta virágzott is az ország, de ez a virágzás, annak hirtelen díszbe szökkent pompája, az ország határainak kiszélesedése, a birodalommá terebélyesedés szertelen vágya talán kissé ki is merítette a magyarság erőit. Ha utána biztos határok közt, magabiró hatalmas kéz alatt megpihenhet a nemzet és új erőket gyűjthet, talán nincs baj. De az a fa, amelyet Mátyás a nemzeti származás nagyjából sarjasztott, időnap előtt kidőlt. A nagyszerű indulásnak hirtelen magva szakadt. Mátyásnak dinasztiát kellett volna alapítania, de ez nem sikerült neki és éppen akkor került gyenge kezekbe az ország gyeplője, amikor a nemzetnek a Kelet felől rázúduló félelmes ellenséggel szemben a legnagyobb ellenálló erőre lett volna szüksége. Mátyás uralkodásának a magyarság szempontjából talán egyetlen hátrányos vonása a mai szemlélet tükrében, hogy ez a bámulatos szellem nem vetette magát a Hunyadi-gondolat egyebet se látó fanatizmusával a török leküzdésére. Mátyásnak igen sokfelé kalandozott a tekintete, talán ezért nem látta meg teljes félelmességében a török veszedelmet. Őt az abszolút renesszánsz fejedelem szertelen birodalomalkotó várgya bevitette. A császári koronát akarta megszerezni. Ezért fordította Nyugat felé a magyar fegyvereket, amelyeknek pedig talán inkább Kelet felé kellett volna erejük ŐRSÉGEN Hajnalodott. Kibontakozott a sötétből a házunk s a kertből is ellopakodtak az árnyak. Ott, hol az előbb még éj feketéllett a sürü homályban, most egy régi, viharvert kutház roskadozott, furcsákat nyekeregve-nyihogva magában. Közelében a meggyfa is állt, öreg volt már az is, öregebb a kutnál, több nyarat látott az, többet mint a kutház. Nem messzire tőle piroslott ropogósra érlelve a naptól a szivalaku japáni cseresznye, mit édesíteni jártak kora reggel a sárgarigók. Körtét és almát bárki is hiába keresne, fáikon se alma, se körte nem érett, helyettük egy ócska csöbör búslakodott egy elnyűtt szalmakalappal egy tört köcsög balján. Mindezt azért tudom ilyen pontosan, mert őrt álltam a lugas előtt, ahol Feri iszonyúan hortyogott. Hogy mért álltam őrt éjnek idején éppen a lugas előtt, vagy ahogy nevelőanyám nevezte előkelően: a szaletlinál! Istenem, akkoriban cserkészesdit játszottunk és elhatároztuk, hogy táborozni megyünk a Balaton mellé. Mi határoztunk és megcáfolva azt a jóízű közmondást, amivel annyian visszaélnek, ha nem sikerül valami, hogy aszongya,ember tervez. Isten végez, a nevelőanyám kimondotta az utolsó és megmásíthatatlan szót: itthon maradtok, slusz. Te pedig, a teremburádat, ha nem leszel szinjeles — mondotta fenyegetőig nekem — úgy elnadrágollak, hogy attól koldulsz. A nadrágolást persze sokkal népiesebben fejezte ki, mivel hogy az Alföldről származott, valami legendás szülőktől — ezt ő hangoztatta, de az igazság az volt, hogy inkább legendás időkből, mert igen csak ráncos volt a képe, bárhogy kozmetikáltatta magát. A színjelességen csak kuncogtam, hogyisne, mikor félévben hat vagy két egészséges elégségen volt és pár héttel azelőtt kaptam rajzból és magaviseletből rovást. Hát az udvaron táboroztunk, mivel azt mondta Feri, hogy mindegy az iomám, IRTA: VÉGH GYÖRGY itt vagy a Balaton mellett. Aztán —folytatta —, tudod a cserkészek őrt állnak, hát mi is őrt fogunk állni, még pedig ma éjszaka te, aztán holnap majd én. Büszkén néztem fel rá, ő vagy hét évvel idősebb volt, hát bizony ő volt a szememben a megtestesült bölcsesség. A verandáról kiloptunk néhány pokrócot meg vánkost, aztán hajrátáborozni mentünk. Feri kihozta a mozsártörőt is, amit előkelően elnevezett marsall-botnak — nemhiába volt nevelőanyám unokaöccse, az előkelőség ott bizsergett az ő vérében is —, ezzel kellett fejbekólintanom azt a szemérmetlen tolvajt vagy akárkit, aki az ő álmát zavarni merészeli. Dideregve és elszontyolodva jártam-keltem föl-alá gépiesen a lugas előtt. A fejem le-lecsuklott, de minden erőmmel azon voltam, hogy ne aludjam el. Mindjobban belemelegedtem a játékba, bár igen libabőrös volt a karom és egészen oda voltam a büszkeségtől: egy egész csapatra vigyázok, egy tábor éjs zaját pótolja Feri egymaga. Már igen csak megvirradt. Egyszerre a házból hosszú, bokáig érő éjjeliköntösében, fejkötővel, kicsoszogott nevelőanyám. A kisudvarba ment, hogy kiengedje a csirkéket meg a malacokat. Hát amint ott tesz-vesz, észrevesz engem. — Hát te mit mászkálsz ott ilyenkor? Mit csinálsz? — Semmit. — mondtam megszeppenve. — Na akkor gyere ide, segíts nekem. Majd leszakad a derekam, annyit dolgozom érted, csakhogy taníttathassalak és te ilyenkor is lopod a napot, ahelyett, hogy tanulnál. Na mi lesz? Mozogj már! • — Anyuka, én nem mehetek oda! — Micsoda beszéd ez! Azonnal gyere ide, mert különben én megyek oda, akkor pedig baj lesz, hunn te szaladsz elől, hunn én hátul! Mérlegeltem az eshetőségeket Ha nem megyek oda hozzá, akkor kegyetlenül elver, ha odamegyek és kisül, hogy mit csináltunk Ferivel, akkor is elver, de viszont Feri is megrak, mert ő sem ússza meg szárazon és rajtam tölti ki a mérgét. Elszántam magamat. Odamentem. — leátkozott kölyök, talán sietnél? Vagy talán kérvényt nyújtsak be neked? He? Megadóan bújtam be a csirkeólba, hogy kizavarjam a tyúkokat. — Tojózsi meg őket — parancsolta egy szigorú, krákogó hang. Halvány sejtelmem se volt soha, hogy miként kell megtojózni egy tyúkot, de nem mertem ellenkezni. — Na, hány tojás lesz ma? — kérdezte még szigorúbban az a hang. — Egy — mondtam bizonytalanul. Prüszkölve másztam ki az ólból. Nevelőanyám egyszerre csak ezt kérdezi: — Mi az ott a zsebedben? Nem mertem odanézni, jól tudtam, hogy a mozsár törő. Pislogva mondtam: nem tudom. — Mindjárt fogod te tudni. Hozd csak ide a nádpálcát, úgy elverlek, hogy még hetvenhét éves korodban is megemlegeted. — De anyuka, én igazán nem akartam, én igazán nem is tudom, hogy kerül hozzám, a Feri ... — Mi, a Feri is? Hol van az a széltoló? Azonnal hozd ide, különben én hozom ide a fülénél fogva, de azt nem köszöni meg! Nevelőanyám már egész dühösen rikácsolt. A ricsajra Feri is előmászott a kuckójából, azaz a táborból és éppen el akart malni, de nevelőanyám galléron ragadta.— Na egy-kettő, mondj el mindent, ha szépen bevallasz mindent, akkor nem verlek meg. Feri csak vendégségben volt nálunk, nem ismerte szokásainkat. Tudnia kellett volna, hogyha a nagynénje azt mondja: nem verlek meg, akkor kegyetlenül elagyabugyálja. Mert előkelőségében mindig mást tett, mint amit mondott. De Feri nem ismerte erről az oldaláról. Feri is előkelő volt — mindent más-" Lapunk mai száma 10 fillér