Nemzeti Ujság, 1940. március (22. évfolyam, 49-72. szám)

1940-03-01 / 49. szám

iTA^ITLLUATn jFlA'*fi xLUn. J 1 időjárási ^Svéd Várható idöjá■ önkéntesek várr rá s a követ■ nu ggnnnw snirar .««In tották fel a fin• V YIfZ ItTUJftfYTfClp AWS Több helyen eső ■ ’@»1 Egi^l HH EW 1^”^! l|f| Ili § fii Im Bb zódó erővel tó* és havazás. Bz f 11 v Ifi Jr ÉS 1 11 n ül ÜV M mad a Szovjet A JL gyengült a nap- Palesztinái on-Pa’,et TMe*t?n*' XXII. évfolyam, 49. szám. ♦ PÉNTEK ♦ Budapest, 1940 március 1 ^SÍY/rontos"' Szent Istvánnak és koronásainak helytartójaként mint magyar vezeti a magyart Horthy Miklós Gróf Teleki Pál volt a szónoka a Magyar Hódolat vigadói ünnepségének, amelyhez bensőséges együttérzéssel csatlakozott az egész magyarság Ünnepel az ország. Minden magyar szív lelkesen dobban össze vitéz nagybá­nyai Horthy Miklós kormányzó ország­ Jásznak húszéves évfordulóján. A ma­gyar telkeknek ezen az örömnapján ün­nepi díszt öltött a főváros és a vidék. Az utcákon nemzetiszínű zászlókat lobog­tat a szél. Az esti órákban tündéri fé­nyesség árasztotta el a Citadellát, a be­fagyott Duna két partját összekötő Lánc­hidat és a királyi várat, ahol Kormányzó Urunk családja körében ült csendes jubi­leumot. A Horthy Miklós-hídnál épült tengerész-emlékmű alatt egész nap dísz­­őrség állott. Az üzletek kirakatában babérkoszorú övezte a kormányzó szob­rát vagy fényképét. A pesti Vigadóban tízezernyi töm­eg zsúfolódott össze a koraesti órákban, hogy hódoljon a jubiláló államfő kato­nai és államférfiai nagysága előtt. A rádión keresztül millió és millió magya­ -r­ határon innen és határon túl­i áhí­tattal hallgatta gróf Teleki Pál minisz­terelnök vigadói beszédét. A Vigadó dí­szesen fellobogózott és kivilágított épüle­tében már délután 6 órától kezdődően sorfalat állottak a társadalmi egyesüle­tek árvalányhajós, díszruhás kiküldött­jei. A feljárattal szemben Horthy Miklós "életnagyságú mellszobra állott, örökzöld növényekkel díszítve. A Vigadó nagyter­mében fényűzés és pompa fogadta az ér­kezőket Az emelvényen zászlóerdő: a társadalmi egyesületek díszes lobogói. Az emelvény háta mögött nemzetiszínű zászló keretében a kormányzó arcképe. Kétoldalt, a Horthy-család címere és a vitézi címer. A vigadói ünnepségen megjelent a kor­mányzó családtagjai közül vitéz nagybá­nyai Horthy Miklósné, vitéz Horthy Ist­ván min. tanácsos menyasszonyával, Ijdelsheim Gyulai Ilona grófnővel, vala­mint ifj. gróf Károlyi, Gyula, a kor­mányzó veje. Jelen volt a kormány vala­mennyi tagja, a képviselőház és a felső­ház elnöksége. Az ünnepségen egyébként a kormány tagjain, a hatóságok és hiva­talos intézmények képviselőin kívül csak azok jelenhettek meg, akiket a társa­dalmi egyesületek hivatalos képviselői­ként kiküldöttek. A magyar hódolat vigadói ünnepségé­nek szónoka gróf Teleki Pál miniszter­elnök volt, aki a következő ünnepi beszé­det mondotta: — Mélységes hódolattal és tisztelettel, bensőséges szeretettel üdvözöljük Főmél­­tóságú Kormányzó Urunkat annak a napnak előestéjén, amelyen húsz éve lesz, hogy a szegedi fővezért, a Magyar Nem­zeti Hadsereg megteremtőjét az ország kormányzójává választottuk. A magyar ember nem hajlong, de megbecsüli a maga közül előbbrevalót: elfelejti mára a tegnapi parádé ujjongását, de akit egyszer szívébe zárt, kebelében csöndesen ünnepli azt holtig. A magyar ember be­csüli azt, aki nagyot alkot, aki erős, de igazán és maradandón csak azt tiszteli, aki tiszta életű és egyenes,­­ akinek te­hát a fegyverei is mindenkor tiszták. Ezért járulunk Fer méltóságu ,Kormányzó Urunk elé, nem alattvalói, de fiúi hódo­lattal: a nemzetnek, e nagy magyar csa­ládnak a családfőre feltekintő tiszteleté­vel. Nem fellobbanó cifra lelkesedést hoz­tunk, nem szalmalángot, —, de a szivünk­be égő szeretet öröktüzét. — Kormányzó Urunk minden díszes­­ünneplést, felvonulást, hangosságot elhá­rított magától, mondván: „Ma komoly időket élünk, amidőn mindnyájan együtt örülünk és együtt bánkódunk szótlanul, — most nincs helye ünneplésnek. Bízom a Gondviselésben, hogy az ünneplésnek is megjön az ideje...“ Kormányzó Urunk óhaja atyai parancs számunkra! De ket­tőt nem tilthatott meg nekünk. Azt, hogy ne imádkozzunk hálás szívvel templo­mainkban és otthonainkban Istenhez, aki őt nekünk adta. És­ azt sem tilthatta meg Kormányzó Urunk, hogy e nemzet fiai és leányai össze ne jöjjünk, mert va­gyunk mind együtt lenni ezen az ünne­pen! Együtt is vagyunk, fővárosban, városban, falun és tanyákon és egyazon időben, egyazon szavakkal, egyazon nem­zeti énekkel együtt fordulunk Feléje va­lamennyien, mind, az egész ország. Eb­ben az ünnepségben nincsen semmi hiva­talos. Nincs ide senki sem meghívó hiva­talánál fogva, mindnyájan egy közös ér­zésben összeolvadó gyermekei vagyunk e hazának. Nem a miniszterelnök beszél, hanem a magyar társadalomnak egyik tagja, a Keresztény Nemzeti Liga elnöke. — Nem tudok szebb szavakat azoknál, amelyeket Kormányzó Urunk mondott I. Ferenc József királyról való megemlé­kezésében, akinek oldala mellett öt évet töltött mint szárnysegéd. Ha tehát sza­bad néhány szót a magam nevében külön is szólanom, Kormányzó Urunknak ezek­kel a tulajdon szavaival élve mondom, szeretettel teljes és ragaszkodó csodálat­tal hódolok neki én is, akinek a Gondvi­selés megadta, hogy együtt felesküdött minisztertársa­ és bajtársa lehettem Sze­geden és kétszer lehettem oldala mellett első bizalmasa, miniszterelnöke. „A leg­nemesebb, a legjóságosabb, a leglovagia­­sabb ember, akivel valaha életemben ta­lálkoztam. Népeknek és embereknek egy­mással összeütköző érdekei számára csak az ő bölcsessége tudja a kiegyenlítést megtalálni. Ismeri az embereket, le tudja mérni értéküket és éles szeme az össze­függések mélységébe lát“. — Horthy Miklós beszédében I. Ferenc József személyének azokat a tulajdonsá­gait emelte ki épen, azokat érezte nagy­nak a bölcs öreg királyban, amelyek na­gyok magának Horthy Miklósnak lelké­ben és személyében is. De miképen is bírta volna különben azt az országépítő munkát, amelynek 20 esztendős évfor­dulóját ünnepeljük mostan? 1919 csúf ta­vaszát éltük, amikor kerestük, kerestük azt az embert, aki kezébe vegye a kardot, hogy megmentse vele, hogy talpraállítsa az önhibájából is összeomlott nemzetet. Bécsben, Bethlen Istvánnal kettesben ugyanarra a férfiúra gondoltunk, akire Aradon Károlyi Gyula. A mi futárunk nem érte el. Károlyi Gyula hívására jött Szegedre családja köréből, Kenderesről, amely a vörös és román arcvonalak kö­zött feküdt. Minisztertanácsban ültünk épen, amikor Horthy Miklós belépett és Károlyi Gyulával kezet szorítva azt mondta: „Eljöttem, vállalom!“ A magyar ember rövidségével és elszántságával be­b­a­torság volt és önfeláldozás; abban a szobán, hogy „vállalom“, benne volt egész enjenek a haza szolgálatába állí­­tnsa akárhol és akármilyen körülmények . Miután átvezette a maroknyi Nem­­­zeti Hadsereget a Dunántúlra, Budapest­nek fordult, hogy megállítsa előnyomulá­sában a román hadsereget. Mikor pedig annak tábornoka azt kérdezte tőle: , és ha nem állok meg?** — röviden így felelt: „Akkor védekezni fogok!“­ Elszántságával megmentette Dunántúlt, hogy onnan nagyobb hadsereget toboroz­hasson és megindulhasson vele az ország újraépítésére. 1919 Szent István napján megmondotta Dunántúl népének és az egész nemezeinek: „Zászlónk a Szűzmá­­riás fehér lobogó, nemzetiszin szegéllyel, Bocskay, Bethlen, Rákóczi, Kossuth zászlója.“ Azután bevonult a Nemzeti Hadsereggel Budapestre s e mindnyá­junknak felejthetetlen borongós őszi na­pon a főváros és az ország népéhez igy­ szólt: „A nemzetrontásnak immár vége van, mindenkitől fegyelmezett, öntudatos magatartást követelek.“ Ne felejtsük el soha Horthy Miklósnak ezeket a mondá­sait. Bennük van az egész magyar lélek, együtt az ősi hagyomány, hitünk, zász­­lónk állandósága és az élniakarás. — Holnap lesz húsz éve, hogy az­ egész nemzet nevében a nemzetgyűlés már nemcsak a kardot bízta rá, de a rom­­takarító csákányt és ásót is Horthy Mik­lós kezébe adta, arra bízta az ekét is, a kalapácsot és a tollat, az ország újjáépít­­ését. A magyar megtalálta benne azt a férfiút, akiben önmagának legjobb és legnemesebb örök tulajdonságait látta. Aki bizodalmat önthetett a nemzet szívébe, akit arra valónak ítélt, hogy a Feltáma­dás felé vezesse. A Kormányzó pedig nyilvános vallomást tett akkor és szent ígéretet: „Megmásíthatatlan akaratom a nemzetet a boldogulás útjára vezetni.. „A keresztény erkölcs uralmát helyre akarom állítani...“, „Szeretettel, türe­lemmel és megértéssel, igazságosan fo­gom gyakorolni, a főhatalmat. Egyfor­mán gátat kívánok vetni mindenféle túl­zásnak, a kíméletlen érvényesülési vágy­nak, a pártszenvedély elfajulásának, az osztályharcra való uszításnak és a ter­melést megbénító izgatásoknak. Őrködni fogok a közélet tisztasága felett... A ma­gyar nép erényeire akarom felépíteni a nemzet jövőjét. "Minden igyekezetemmel elősegítem a magyar kultúra tökéletese­dését és szellemi életünknek minden mé­­telyező hatástól való megtisztítását...“ — Ez a cél vezette őt és vezeti mind máig és vezeti tovább, — az ő erős meg­győződése, hite, fegyelme és akarata ve­zette a nemzetet — történelmi szemmel nézve — csodálatosan rövid idő alatt oda, ahol ma vagyunk. De megmondotta a Kormányzó Úr akkor azt is, hogy neki súlyos feladatok megoldásában erőt ad a nemzet megnyilvánult bizalma, ezeréves dicsőséges történelmünkbe és a nemzet egyetemének faji tulajdonságaiba­­vetett bizodalma, a Nemzeti Hadsereg vitézségébe, fegyelmezettségébe és meg­bízhatóságába vetett hite ... „A keresz­tény világnézet erkölcsi fensőbbségével igyekszünk a romokon új életet terem­teni!"■ Ezekben a szavakban fejezte ki a magábaszállt és megújhodott nemzet jö­vendőt építő elhatározását. És mi mind­nyájan, e hazának magyar és nem ma­­gyarajkú fiai és leányai, akik már akkor ígértük és hittünk benne és felesküd­tünk, hogy követjük őt, 20 éves ország­­lására visszatekintve, boldog és hálás szívvel újítjuk meg szent eskübeszédünk Lapunk mai száma 10 fillér

Next