Nemzeti Ujság, 1940. március (22. évfolyam, 49-72. szám)

1940-03-24 / 67. szám

XIV NEMZETI ÚJSÁG 1940 március 24. Vasárn­ai osztani. Újév második napjára meghiva .vadászatjára. Szokott készséggel jele­nünk meg.. Ez volt a leghosszabb vadá­szatja. Huszonhárom egész nap tartott a legmérgesebb hidegben és évig érő hó­ban. Egyetlen egy kivételes napunk volt, midőn kiint borzasztó hóvihar ért, két óráig dacoltunk dühöngésivel, de akkor kényzettü­nk hazatakarodni. Ez egy na­pon kívül semmi sem bírt a jó meleg kályha körüli maradásra, jóllehet oly mérges volt a hideg, hogy a többi közt egy hajtásban annyira meg voltam­­ fázva, hogy fegyverem ravaszát, a szó szoros értelmében nem bírtam elhúzni és emiatt 4 vadat kelle rendre sértetlen elbocsátani. A hideg feketére égette ar­cunkat, mint megannyi szegecsen néz­tünk ki. De bámulva tapasztaltul most Wesse­lényinek hova-tovább hibás lövéseit. Egyelőbe ott vettem, hogy száműzetése alatt kijött a lövésből- Utóbb nem állha­­tom s közlém­ vele a nagy változás feletti bámulatomat. Fájdalmas hangon beszél­gető el, hogy sanyarú fogsága alatt, bör­töne sötét falai közt egyik szemére me­rőben megvakult, a másikat is annyira m­eggyengí­tette, hogy a futó vadat mintha csak fátyolon keresztül láthatná. Kedvetlensége nőttön-nőtt, szokása ellen többnyire mélyen hallgatott. A vadásza­ton rendes állataitól búcsút vett. Négy hónap múlva végkép elvesztő örök életre érdemes szemevilágát, amely hajdan egész környezetét felvillanyozni bírta.Világtalanodása után pár évvel meg­­kisérté még egyszer, s utoljára a lövést; kivezettető magát fácánossá­­m, s ott egy terebélyes nyárfa alá lapult, melyre a fácánok gyügyögő hangjára fellőtt, de nem talált; nagyon elérzékenyedve távo­zott el és sohasem fogott azután ily cél­ból fegyvert Wesselényi a vadászatot eredetileg, másoktól ebben is eltérve, astétikai jó ízlésével szokta párosítani, s az elejtett vadak a vadászat alatt nem használtat­tak fel, sem boru­l le nem rántatott, há­rem a nagy konyha külső falain csinos vegyitekben felaggattattak és gyékény­­nyel gondosan elfedettek, hogy senki se láthassa. Az utolsó napon vendégei előtt leleplezteté, mi­által azoknak egy gyö­nyörű látványt tárt fel, melyen órákig gyönyörködtünk. Ez utolsó leghosszabbra nyúlt vadá­szatra díszesebben koszorzta a konyha falait, mint valaha- Ott függtek tarká­ban a szép vadak: 3 k6 nyúl, 42 bakk­őz, 6 vadkan, 5 gímszarvas, 38 róka, 12 vad- Esacska, 2 nyest, 4 farkas, 42 császár­­madár és 36 fácán. Mind szép tarka vegyü­letben. A Szent sir temploma a római világkiállításon Az 1942. évi római világkiállításon a Szentszék tervrajzok és modellek alapján bemutatja az a grandiózus tervet is, amely szerint a kereszténység központi szentélyének, a Jeruzsálemi­ Szent sir - templomnak újjáépítését végrehajtják. A terveket Marangoni építész, az oalsz Akadémia tagja készítette. A terv sze­rint a Szenisirhoz és a Szent Heléna­­kápolnához külön bejárat épül a külön­böző rítusok hívői számára­ A Szentély halaszthatatlan újjáépítésé­nek legnagyobb akadályozója a külön­böző egyházak között folyó rivalizálás, amelyek között a templom tulajdona fel van osztva. A Szentsir-templom főkapuja az egyet­len bejárat a latin, a görög orthodox és örmény szentsirőrök konvertjeihez. A kapu maga azonban a mohamedánok bir­tokában van s azok az ajtót csak igen magas illeték fejében nyitják ki napon­ként. További példa az itteni nehéz hely­zetre, valamint a templom különös épí­tési módjára a Szent Hana-kápolna, amelyhez a Szentsír-templom hátsó végé­ről 29 lépcső vezet. Ez az örmények tulaj­donát képezi, a további 13 lépcsővel még hátrább fekvő keresztmegtalálás kápol­ná­ja azonban a latin egyházé. Minthogy a 29 előbbi lépcső állapota már számos szerencsétlenséget okozott, a ferences­­szerzetesek vaskorláttal fedték azt be. Ez a vasszegély azonban csak az örmények­kel folytatott hosszas és elkeseredett harc után maradhatott ottan. A Szent Hoim-kápolna kupolája az abesszin-kolostor udvarából emelkedik ki, ahol a fekete szerzetesek nyomorúságos kis odúkban laknak. A kupola, amely az abe­sszinok tulajdona, sürgős javításra szorul, ehhez azonban az örmény Szent Ilona-kápolnában létrát kellene felállí­tani. Az örmények azonban régi jogaikra való hivatkozással, megakadályozzák a kupola kijavítását, noha az az ő kápol­nájukat fedi be.­­ Min­dezekért a Szentszék kezdeményezé­sét minden oldalról örömmel fogadják. ÍKKK: A PASSIÓ írta: TAKSONYI PÁL A Passiót elmondja im­e dal, figyelj szavára, Hogy szenvedett értünk az Ur­s mint Kin kereszthalála: „Meglátjátok a Golgotán ama pénteki esten Halálba nyúló két karom a durva fakereszten. A vad tömeg szolid fejem tövissel koronázza. Véres, vonagló testemet rut szitkokkal gyalázza. És jön a Fájdalmas Anya, siratva tompa jajjal És Magdaléna Mária gyászos, kibontott hajjal. És mind a többi asszony is, hogy sírjon, aki látja Fakó ajkam, hűlő szivem, mit átvert a lándzsa. Megreszket Földünk háta majd, a kövek megindulnak. A Menny haragva kebliről a csillagok lehullnak, A Tenger medréből kicsap s az éjben izzó lánggal Vadul kering a Hold s a Nap, kik harcolnak egymással.“ A Passiót elmondta im­e hús, fájdalmas ének, Ki hitte és hallgatta ezt, áldás, béke szivének Amen. Asszonyom, Uram, mivel töltötte a telet? Vaktában feltett kérdések, könyvről, moziról, rádióról Állítólag elmúlt volna a tél, a naptár túl­haladt március 21 bűvös számán. A jelek sze­rint közelednek a tavasz és a nyár úgyneve­zett örömei és hamarosan a múlté ,lesz mindaz az élmény, esemény, amit a tél jelent. A tavasz kétségtelenül életmód változást is hoz és időszerűvé teszi azt a kérdést, mivel töltöt­ték az emberek a telet. A közvéleménykutatás komoly tudomány, módszereivel, alaposságá­val, sokrétűségével nem tér el, egy könnyed húsvéti riportban. Az újságműfaj legfeljebb kíváncsiskodhat a legkönnyebben hozzáférhető eszközzel. Annyi rossz tréfát követtek már el telefo­non. Miért ne tehetnénk fel néhány kérdést csak úgy vaktában annak, aki a vonal túlsó felén a kagylót felemeli. Sűrűn bocsánatot kérünk és mindenkitől az iránt érdeklődünk, mivel töltötte, a telet? Mit szeret legjobban, moziba menni, rádiót hallgatni vagy könyvet olvasni? Ha választani tud, mondja meg, mi köze ízléséhez a hitvány anyagiaknak s mondja meg azt is, ha nem számítana a pénz, mivel töltené legszívesebben a szabadidejét, olvasással, rádióhallgatással vagy moziba­­járással? A kutatók sorsa mindig keserves. A naptári tavasz nem hozta meg az emberek jókedvét. Az első telefonban, amelynek számai közül már csak az első kettőre emlékszünk — 16-os volt —, tehát valahová Budára vitt, női hang szólalt meg. Türelmesen végighallgatta be­mutatkozásunkat, a hosszú bevezetést, azután közölte: — Majd átadom a háziasszonynak, ebben ő az illetékes. Vártunk. Kis idő múlva megint ugyanaz a hang jött. —­ A háziasszony nagyon elfoglalt, most nem ér rá. Még egy 16-os kezdetű számmal próbálkoz­tunk. Hátha? A déli órákban, ami érthető, hölgyek tartóz­kodnak a telefon közelében. Itt is egy hölgy szólalt meg. A furcsa kívánságot elfogadható­nak ítélte. Hűvösen ennyit mondtam: — Tessék. — Mivel töltötte a telet? — Sokat, fáztam. Ez nem tartozik a kulturriport keretébe. — Mivel szórakozik a legszívesebben^a mozi, rádió, könyv? — Talán ... Könyvvel, ha a mozit és a rádiót is szeretem. Az utolsó kérdést már nem tettük fel, mert független választ kaptunk. Pótoltuk egy újabbal: — Milyen könyveket szeret!­­— Regényt. — Milyent? — Aminek története van. Megköszöntük szépen. Ismételten bocsánato­kat kértünk s igyekeztünk most már 15-ös kezdetű, másik budai vidéken választ felfe­dezni. Har­om, találomra tárcsázott szám mással beszélt, ott a hölgyek tehát otthon vannak. Szerény és használhatatlan vigasz. A negye­dik telefonra mély hang felelt. Hiába az ud­variaskodás, a bocsánat­kérés, a hangba bete­tt agárzott­ kedvesség, leteszi a kagylót. Az ötödik 15-ösnek megint friss meggyőződéssel elrebegjük kívánságunkat. — Öregasszony vagyok én, kérem. nem­ já­rok szórakozni. Főzök, takarítok, a lányom dolgozik. Elkanyarodunk a kultúrától... — Hát ha már mindenáron vallani kell, én legjobban ez­erei era a mozit. Mert oda ritkán jutok. A rádiót csak ki kell nyitni,, könyv is van itthon, de mozi... — És milyen mozi? — Ha fiatalok játszanak benne s az öregek­nek nincs igazuk és a fiatalok boldogok lesz­nek. Szépen kezétcsókolomot köszönünk. Megyünk tovább keserves utunkon. A 14-es kezdetű számokkal nincs szeren­csénk. Először valami nagy hivatal telefonos­­kisasszonya­ jelentkezik,­­jókedvűen felnevet: — Leharapják az urak az orromat, ha ma­gánbeszélgetésbe kezdek — közben folyton hallózi­k, kapcsol és tőlünk is elbúcsúzik. Két szám mással beszél, a harmadik dühö­sen ránk mordul: — Ugyan kérem. A negyedik nem hisz udvarias hangunknak. — Ismerem már. Azután megméretik velem a telefonzsinórt. Tegye Ön azt, amit nekem kíván. Hiába minden mentegetőzés, hiába boldogta­lanságunk, nem lehet megváltoztatni vélemé­nyét. Megrögzött gyanakvó. Nem is csodáljuk. Igaza van és könnyű száma. Végre egy álmos férfi hang a 14-es sorozat­ban. — És ezért keltett fel? — kérdi fáradt mél­tatlankodással. Vissza akarunk vonulni, de udvarias. — Most már mindegy. Bizonyára magának se szórakozás ez. Essünk túl rajta. A leg­jobb szórakozásom — a tánc. A telet is ezzel töltöttem. Alighanem egy vakációs egyetemi hallgató­val tárgyalunk. Gyanúnk igazolódik. Amikor mozi, rádió és könyv felé igyekszünk terelni érdeklődését, mellőzvén a profán szórakozá­sokat. — Ha itthon vagyok, meghallgatom a rádió­­h­íreket. Moziba járok. S vizsgák előtt tan­könyvet olvasok. Regényt nem olvastam már több mint egy esztendeje. Iszonyúan elfoglal a társasélet. Rengeteg kötelezettségem van. Jó álmokat kívánunk a szerencsés ifjúnak. Kitérünk a 13-as kezdetű sorozatra. — Én nem szórakozom, én dolgozom — mondja egy üzletes hang — Mit tudom én — feleli egy másik. A 13-as sorozatban nem akarják érteni a szót, mert a harmadik meg félbeszakít mente­getőzés közben. Végre reményteljesen sokáig bug a telefon. Nehézkes beszédű női hang jelentkezik. Kérdés nélkül bemondja,­­ hogy milyen nagyságos az lakása. Végeredményben nem baj. A kulturriportot minden f­oglalkozási ág érdekli, a háztartási alkalmazott is. — Olykor, mielőtt tüzet rakok, meg szoktam nézni az újságot, de még nem vettem soha könyvet. Az újságért se adok pénzt. Moziba voltam már. A nagyságos asszony befizetett, de a magam béréből nem költök semmit, mert hazaküldöm. Az édesapám hadirokkant, meg három testvérem van még. Elbúcsúzunk, még halljuk, amint mondja: — A nagyságos úrék két órakor itthon lesznek. A 12-es számokkal azonnal szerencsénk van. Nagyon szívélyes férfihang jelentkezik. Igen érdekesnek találja az ötletet. — Kérem, nekem nem sok hasznomat veszik, mert tanárember vagyok és pedagógiai szem­pontból engem is foglalkoztat az a kérdés, melyik szórakozás vonzza jobban diákjaimat, a mozi, a rádió, vagy a könyv. A magam ré­széről egy jó könyvet nem adok se moziért, se rádióért. De azt tapasztalom, hogy diák­jaim legnagyobb része a mozi, a rádió és a könyv sorrendet vallja. De a beosztás sem be. lyen, mert a többség ízlésében a mozi és rádió után csak nagy későre következik a könyv , ez is igen gyakran izgalmas detektív-, vagy fölényes szerelmi regény. Ha nem számítana nálam a pénz, akkor legszívesebben minden frissiben megjelent könyvet megvennék és el­olvasnék. Igen szeretnék lépést tartani az írók termékenységével és szeretném, ha meg­tehetném, hogy a megvásárolt könyveket ne kelljen mind elolvasnom. — Hogy-hogy? — Úgy hogy megengedhetném magamnak azt a luxust, hogy minden könyvet megve­gyek, felnyissam itt-ott, beleizleljek és ne fájjon a pénztárcámnak, ha félreteszem, mert nem tetszik. Szerettünk volna még áttérni a 11-es kez­detű telefonszám csoportjaira, de befejezésnek kívánni se tudtunk volna jobb választ, mint amilyen ez volt. ...A kutatóát eredménye körülbelül annyi, hogy az emberek nem nagyon szeretnek be­pillantást engedni a maguk életébe, vagy az ■is lehet, hogy kevés embernek van manapság kulturszórakozásban töltött magánélete. Saád Béla. A torpedó magyar találmány Kevesen tudják, hogy a tengeri had­viselés legborzalmasabb fegyverének, a torpedónak az ősét Luppis Balázs János magyar származású fregattkapitány ta­lálta fel. Luppis Balázs kitűnő tenge­rész és kiváló katona volt. 1859-ben rá­bízták Cattaro partvidékének védelmét. A hosszú szolgálati éjjeleken fogamzott meg benne a torpedó ötlete. 1860-ban Luppis már megrajzolta a torpedó első modelljét. Két évvel később nyugdíjaz­­tatja magát, hogy minden idejét talál­mányának szentelhesse. Egy évig tartó kísérletezés után készült el az első tor­pedó, amely tulajdonképpen vastag pa­rafahurokkal ellátott csónak volt. A csónak orrában egészen primitív pisz­tolykakas felhasználásával szerkesztett készülék volt, amely a célhoz ütődve, a csónak elején levő robbanóanyagot fel­robbantotta. Ez volt a torpedó ősmo­­dellje, mely ma is megtalálható a fiumei torpedógyár házi múzeumában. Luppis találmányát bemutatta a had­ügyminisztériumnak, azonban ott azzal utasították el, hogy a készülék gyakor­lati használhatósága kétséges és így a további kísérletezésekhez szükséges ki­adást nem éri meg. A volt fregattkapi­tány nem nyugodott bele a kudarcba, összeköttetései révén elérte, hogy talál­mányát bemutathatta Ferenc József csá­szárnak, de a fiatal uralkodó sem fedezte fel a találmány óriási jelentőségét. Vé­gül is egy angol hajógyáros figyelt fel az új találmányra. Robert Whithcat Fiuméban telepedett le és társas vi­szonyba lépett Luppis Balázzsal. 1864- ben a társascég műhelyéből került ki az a torpedó, amelyet joggal tekinthetünk a mai torpedó ősének. Néhány év múlva újból bemutatta Luppis találmányát a bécsi hadügyminisztériumnak, amely most már 200.000 forinttal váltotta meg a gyár­tási jogot. GÉP ÉS ÁLLAT A modern közlekedési eszközök fejlő­désével szinte napról napra fokozódik a gőzgépek, autók és a repülőgépek gyor­sasága s a nagy távolságok leküzdése egyre kevesebb fáradságot és időt je­lent. Bármennyire fejlődött azonban az emberi technika, egyes állatok teljesít­ménye még ma is csodálatot kelt. A ter­mészettudósok megfigyelték a külön­böző madárfajok repülési sebességét s ezeknél a megfigyeléseknél kiderült, hogy egyik-másik madár bizony messze elhagyná maga mögött a leggyorsabb gőzmozdonyt, a legmodernebb verseny­autót, de még a repülőgépet is. Olshau­­sen német természettudós a következő repülősebességet állapította meg az egyes madaraknál: 1. Sarlós fecske, óránként 494 km, 2. kékbegy 329 km, 3. vándorsólyom 269 km, 4. varjú 197, 5. dunnalud 164 km, 6. füsti fecske 105 km, 7. eas. 86 km, 8. vadkacsa 74 km, 9. ván­­dorgalamb 72 km, 10. vadászs­ólyára 66 km. A postagalamb óránkénti sebessége általában 60 km körül mozog. A páris— budapesti utat (kb. 1300 km) négy nap alatt tette meg a kísérleti postagalamb. B­iztos siker gyors eredmény, ha hirdet a Nemzeti Újságban

Next