Nemzeti Ujság, 1940. augusztus (22. évfolyam, 173-197. szám)

1940-08-01 / 173. szám

JTA/IPL!-!.’." Június 25-től 1*3 millió tonna az angol ha­jóveszteség Időjárás: Franciaország Várható időjá- ^ felé megszüntet• r á s a höre tm ww /nwAJ- angi smew esst zutBstBBE&v^^KusmL tsnssmeeBsr tét? a német eh a ft e z ö húszon lm f Wu M *3T­f W^L­wi távíró­, telefon, |%]i^ ifi Mwi II 1 Klfv msssfi’ss szél, helyenként B xS® |B§ ff W 1|| JSr §§§ 1 §|| §§§ 1 | wJMim M bűnszövetség — eső, Ff feli ieftil- JlPmrgjf fPPfi Negyvenezer em­lés gyengül, 71 bér menekült­kedés * fokozódik XXII. évfolyam, 173. szám. + CSÜTÖRTÖK + Budapest, 1940 augusztus 1. RBeTszardbiába ­ Dr. Menyhárt Gáspár, a szefsé­di egyetem első rektora meghalt Von Tschammer und Osten megindítja a francia—német sport­érintkezést Dr. vitéz Tárczay-Felicides Román miniszteri osztályfőnök és Dr. Szukováthy Imre, a Testnevelési Főiskola igazgatója magas német kitüntetést kapott Legrövidebb idő alatt megindulnak a bulgár-román tárgyalások A német repülők angliai kikötőket, az olaszok adani angol támaszpontokat bombáztak . Japán nem veszi figyelembe Ang­ia tiltakozását Halifax angol külügyminiszter leg­utóbbi felsőházi nyilatkozata Japán és Anglia viszonyáról éreztette azt a foko­zódó feszültséget, amely a két hatalom között újból felerősödött. Churchill a parlament nyílt ülésén tartott beszá­molójában szokott optimizmusával nyi­latkozott Japán és Anglia viszonyáról és a burmai út elzárása ügyében tett angol engedmények várható fejleményei­ről. Churchill nem tagadhatja, hogy a burmai út elzárása tekintetében Angliá­nak messzemenő engedményeket kellett tennie és nagyrészt fel kellett adnia azt a távolkeleti politikát, amely a Csang­­­caise­c-kormány politikai, gazdasági és pénzügyi támogatásán túl, hadifelszere­léssel is megnehezítette a Kínában több mint két év óta operáló japán csapatok tevékenységét. Francia-Indokina Fran­ciaország összeomlása után tehetetlenné vált s ennek logikus következménye volt az, hogy Anglia a burmai út tekinteté­ben is eleget tegyen Japán kívánságai­nak. Nagy presztízsveszteséget jelentett Anglia számára ez a visszavonulás a távolkeleti vidékeken, mert hiszen ismét megszaporodott eggyel azoknak az álla­moknak, kormányfőknek, vagy kormá­nyoknak a száma, amelyeket Anglia tá­­mogatott. Anglia, a brit birodalom kiter­jedt érdekhálózatán keresztül a maga roppant pénzügyi és gazdasági szerveze­tével, világszerte óriási tekintélynek ör­vendő hatalmi hálózatával és nem ke­vésbé minden világtájon elszórt tudatos és öntudatlan szövetségeseivel, ott is mozgatta a politikát, ahol azt a tömegek nem is képzelték. Anglia ott volt min­denütt és vele volt nagy szövetségese, a font. Sikerült szembeállítani irány­zatokat, politikai pártokat, törzsfőnökö­ket és tábornokokat s ebből a szembe­állításból legtöbbnyire az angol érdekek kerültek ki győzelmesen. Az egymással viszálykodó kisebb politikai erők közül hol az egyik, hol a másik futott Lon­donba és kért segítséget a hatalmas Angliától. És Anglia latolgatva érdekeit, igen gyakran vállalta a protektor sze­repét. Anglia rendszerint az egymással tusakodó pártoktól és népektől vette kölcsön a jelszót. Hol mint a szabadság és a függetlenség védelmezője, hol mint a kereskedelem szabadságának megóvója, hol mint a kis népek érdekeinek szószó­lója jelent meg a világpolitika arénájá­ban, de a jogcímek különbözősége soha sem zavarta meg az angol politikai ér­dekek tiszta felismerését. Ilyen módon lé­pett fel Anglia távolkeleti kereske­delmi, gazdasági érdekeinek védelmében — a kínaiak között is. Ez a politikai módszer került felhasználásra Európá­ban is, amikor Anglia egymásután kezdte protezsálni Hailé Szelasszié után Bene­­séket, a lengyeleket, a románokat, a gö­rögöket s ki akarta terjeszteni protek­cióját a norvégekre, a hollandokra, a belgákra, mindazokra, akik ezt hajlan­dók lettek volna még elfogadni. Kíná­ban Csangkaiseket protezsálta Anglia. Az angol, amerikai és francia lapokban szívhezszóló cikkek jelentek meg Csang­­kaisekről, a kínai küzdemekről­ Most Csangkaisek is elmondhatja: „engem is Anglia védelmezett.“ Churchill ezután kénytelen volt feláldozni Csanghaiseké­­ket. Abban reménykedett, hogy az angol­­japán viszony megjavul majd. A Csen­des Óceán felől támogatást kapott rög­tön a burmai megegyezés után Ameri­kától, amely különböző kiviteli korláto­zásokat léptetett életbe s ezzel kivánta ellensúlyozni a burmai engedménye­ket. Churchill reményei nem váltak be Halifax beszéde azonban már nyilván­való jele volt annak, hogy Churchill reményei a Távolkeleten sem váltak be s hogy a japán-a­ngol viszony elmérge­sedik. Coxnak, a Reuter-iroda tokiói tudósítójának öngyilkossága rendkívüli felháborodást keltett Londonban a sze­rencsétlenség körülményei miatt. Coxot­, mint ismeretes, kémkedéssel vádolták a japánok s előzetes letartóztatásba he­lyezték. A japánok szerint Cox a bizo­nyítékok súlya alatt összeroppant és öngyilkosságot követett el. Úgy látszik azonban, mintha Anglia ezt a magyará­zatot nem fogadná el. Japánban tisztá­ban vannak azzal, hogy mit jelent egy angol állampolgár letartóztatása. Ang­lia rendkívüli presztízse valamikor lehe­tetlenné tette még csak a megkísérlését is annak, hogy angol állampolgárt bán­­talom érjen s ha mégis megtörtént, Ang­lia flottája rögtön működésbe lépett. Minden angol állampolgár érezhette, hogy mögötte áll egész Anglia és a brit kormány nem sajnálta befüttetni a hajó­kat, ha egy szürke állampolgárát sére­lem érte. Éppen ezért van jelentősége annak, hogy Tokióban és a vidéki vá­rosokban — amint a Nemzeti Újság zü­richi szerkesztősége jelenti — ismét több angol állampolgárt tartóztatott le a rendőrség. Kedden a letartóztatottak közül kettőt, szerdán ismét kettőt szaba­don bocsátottak ugyan, de egyidejűen az angol üzletvilágnak más, Japánban élő képviselőit, köztük a jokohamai angol petróleumtársaság igazgatóját is letar­tóztatták. A Reuter-ügynökség tokiói tudósítójának, Melville Coxnak szerdán délelőtt volt a temetése Tokióban s a­­ temetésen megjelent az angol és ame­rikai nagykövet is. A londoni lapok hangsúlyozzák, hogy Halifax beszédét és Japánhoz intézett figyelmeztetését komo­lyan kell venni és nem szabad szemet hunyni afölött, hogy amennyiben a japán kormány nem változtatja meg magatartását, a helyzet könnyen kriti­kussá válhat. Az angol kormány nagy jelentőséget tulajdonít a letartóztatások­nak, mert attól tart, hogy a letartóz­­tatási hullámok az egész japáni brit­­kolóniát fenyegetik. A Times annak a gyanújának ad kifejezést, hogy a japán katonai párt további engedményeket akar kicsikarni Angliától és nem elég­szik meg a burmai út ideiglenes lezárá­sával. Ilyen körülmények között — írja a lap — nehéz komolyan venni a japán kormánynak azokat a kijelentéseit, ame­lyek szerint jó viszonyt akar fenntartani a brit birodalommal. A japán külügy­minisztérium szószólója viszont a leg­határozottabban megállapította, hogy an­gol kémek letartóztatásáról van szó . Japán nem engedheti meg, hogy más or­szágok tudomást szerezzenek az életbe­vágóan fontos japán katonai titkok­ról. A­­Messaggero tokiói jelentése arról szá­mol be, hogy Japán erélyes fellépése még közelebbi viszonyt teremt Japán és a tengelyhatalmak között. A Kukomin Sinbun című japán lap szerint Japán új külpolitikájának központja a Berlin— Róma—Tokió tengely lesz. Általános vélemény szerint a Konoye-kormány külpolitikája ebben az irányban halad. Ugyancsak ez az olasz lap közli azt a lehetőséget is, hogy Japán megegyezést léesít a Szovjet­ Unióval. Japán biztosí­taná a Szovjetnek Vladivosztokot, ennek ellenében teljes cselekvési szabadságot kapna dél fel. Eddig is voltak már olyan Lapunk mai száma 10 fillér RÉGI JÓ IDŐK? Európa érdeklődése most néhány na­pig Salzburg felé fordult, amelynek festői szépségét külföldi turisták azzal szokták magasra értékelni, hogy­­ Bu­dapesttel hasonlítják össze, azt mond­ják: Salzburg kicsinyben, szerényebb keretek között olyan, mint a magyar fő­város, a „Duna királynője“... Mindkét vá­ros folyóvíz két partján terül el, bár ter­mészetesen óriási a különbség a nyájas kis Salzach és a mi fenséges Dunánk között. A budapesti Vár előkelő szerepét ott a Hohen-Salzburg játssza, Salzburg Gellérthegye pedig a Mönchsberg. Mo­zart városának látogatóit mostanában több érdekes újítás lepi meg. Ezek közt leginkább kelti fel a figyelmet: a híres Mirabell-kastélyban elrendelt nagysza­bású munkálatok. Átrendeztetek még a kertet is és olyan állapotba hozzák, mint volt annak idején a XVIII. század­ban. Az első pillanatban azt hihetné az em­ber, hogy itt nemcsak stíluskérdésről, a korhűség biztosításáról van szó, hanem háborús idők nosztalgikus vágyá­ról­­is: bizonyos vonatkozásban — pi­henőnk vagy erőgyűjtés végett — itt­hagyni ezt a felelősséggel teljes és élet­­veszélyes jelent és visszamenekülni a napsütéses múltba, a „régi jó időkbe“. Érzések és vágyak rendszerint nem gon­dolkoznak. Ha gondolkoznának, semmi­esetre sem hagynák figyelmen kívül a kérdést, vájjon csakugyan olyan napsu­garas, gondtalan és nyugalmas volt-e az a gyakran visszasóvárgott múlt, csak­ugyan olyan szorgalmasan osztogatták-e a békés élet áldásait azok a régi jó idők? Maradjunk csak például a XVIII. szá­zadnál, amely megelőzte a világ régi rendjét teljesen felforgató ipari forra­dalmat, kivirágoztatta a­­nagyszerű és fellegek közt járó barok­ stílust, megte­remtette a rokokó édes-muzsikás-csipkés világát, vagyis látszólag minden tehet­sége és jogosultsága meglehet ahhoz,, hogy a régi szép idők honvágyát éb­ressze fel szívünkben. Hát ami a XVIII. század „békevilágát“ illeti, azzal nincs sok dicsekedni való. Mindjárt a század­­forduló legelején, 1701-ben megindult a spanyol örökösödési és az úgynevezett északi háború. Az utrechti szerződést 1714-ben az „európai egyensúly“ békéjé­nek szánták és ugyanebben az évben je­lent meg Saint Pierre abbé hatalmas műve, amely már „örök békéről“ beszélt. Sajnos, ehhez az örök békéhez ma sem állunk közelebb, mint két évszázaddal ezelőtt, a Bourbon-Habsburg-párbaj be­fejezésekor. Az utrechti „örök béke“ pon­tosan annyi ideig tartott, mint a versail­­lesi békediktátumos fegyverszünet: 1741-ben kitört a hétéves osztrák örökö­södési harc, majd ezt követte a nevében is „hétéves“ (1756—1763) háború, amely­nek európai kulisszái mögött Anglia bo­nyolította le sikeres gyarmati hódításait. Ezután következett Lengyelország há­rom felosztása: 1772-ben, 1793-ban és 1795-ben. (A negyedik felosztásra most került sor, 1939-ben.) 1776-ban újabb hét­éves háború indult: az északamerikai szabadságharc, amely meghozza Angliá­nak első és a mostani háborúig egyetlen végleges vereségét, az Egyesült Államok elszakadását. 1789-től kezdődően a fran­cia forradalom véres eseményei robban­tak ki: megindult a negyed évszázados elkeseredett európai háborúskodás, amely­nek csak a Napóleont száműző bécsi kon­gresszus vetett véget 1815-ben. Látjuk tehát, hogy az „örök béke“ esz­méit megteremtő komák, az úgynevezett felvilágosodás századának alig egyne­gyed részében pihentek a fegyverek, de még ennél a megállapításnál is be kell hunynunk a szemünket a gyarmatokban, az európai hódítással dacoló földterüle­teken úgyszólván szünet nélkül dúló har­cok előtt. Ha erre nem vagyunk hajlan­dók, meg kell állapítanunk, hogy a „régi hó“ XVIII. század teljes egészében a háborúskodás és az erőszak jegyében zajlott le. Jog, igazság és méltányosság mindig csak az eszmék égboltjáról és a lélek romolhatatlan mélyéről sugározzák be életünket. Állandóan birkóznak a nyers és vad ösztönök zabolátlan ereje­

Next