Nemzeti Ujság, 1940. szeptember (22. évfolyam, 198-222. szám)

1940-09-01 / 198. szám

TI A­AITLUmiN * időjárás: ~~ n — ---------- i .......................— !■ ~ »m.............m.....................Svájc Várható időjár — a diplomáciai r­a­i$ a­k­O­V­G­tm MM sarmnssavRN flHHr Viszony m­e­Q­S­Zam ft­e­z­ö haszon- Ipk f­WlTVra mmra TWMn la hitását tervezi né­gív órára­. §P||a. ff (ffjLrdf JMy plLfä ffl fE3 Ilf f Iff Jam M¥ Angliával — Hz Ä+25JT. # IP 1 1­8 I AS net MseBb futó A. % MLstfA 1 VL wJf eső. 71 nappaltsto finn gazdasági mégeSmeltedikSSc XXII. évfolyam, 198. szám. + VASÁRNAP 4 Budapest, 1940 szeptember 1. * *Helsinkiben ** Megkezdik a fegyvergyakorlatra behivottak fokozatos leszerelését A BÉCSI DÖNTÉS HATÁSA ALATT ÁLL EGÉSZ EURÓPA A tengelyhatalmak és Magyarország diplomáciai győzelme­ként könyveli el az ítéletet a világsajtó . A magyar társa­dalom osztatlan lelkesedéssel fogadta Erdély nagy részének visszacsatolását A lelkesedés és hála túláradt bennünk és a szív mámoros lüktetésében szét akarta dobni a bordák börtönét. Huszonkét évig vártak sokat tűrő, so­kat próbált magyarok erre a pillanatra, hogy legalább képzeletben, de már szaba­don öleljék lelkükre a legdrágább, leg­­dédelgetettebb testvért, aki végre meg­térhet az édes anya haza keblére. Szimbo­likus ölelések és csókok ezrei fontak össze idegeneket. Hivatalokban, munkahelye­ken, éttermekben, talán az utcán is egy­más karjába borultak az emberek a hit hallatára. A távoli magyar és székely testvéreknek szólt minden csók, minden ölelés. A türelmetlen vágy nem várhatta végig azt, a néhány napot, amíg a törté­nelem ítélőszéke előtt immár megsemmi­sült határok a valóságban is leomlanak. Az örömnek ebben az elragadtatott órájában megbocsátottunk mindezt szen­vedést, amiben bőven volt mindig ré­szünk. Nem éreztünk mást, csak hogy csodaszép, kimondhatatlanul drága aján­dékot kaptunk és végtelen hálával gon­doltunk annak a két baráti nemzetnek nagyszerű vezéreire, akiknek világtörté­nelmet teremtő, világrészt rendező láng­szelleme visszaadta nekünk Szent Ist­ván koronájának drága kincseit, a vég­telenszer vissza,sóvárgott, a tenger keserű könnyel megsiratott Erdélyt. Soha olyan édesen nem zengett ez a név magyar szájakon, mint ezen az es­tén, amelyen először tudhatták újra ma­gukénak. Soha olyan tisztán, olyan át­­hatón nem lángolt az öröm fénye a sze­mekben s az arcokon. Szinte az egekig csapkodott ez a fény és kigyújtotta az áttüzesedett szívek csillagjait az abla­kokban. Sugárzott, izzott, lángolt a ma­gyar főváros ebben a felejthetetlen, tör­ténelmi súlyú estében és magasba har­sogta volna visszafojthatatlan lobogását akkor is, ha a pusztulás sötét gépmada­rainak félelmes károgása rajzott volna feje fölött. Ezt az örömet nem lehetett megfélem­líteni, ennek az örömnek nem lehetett parancsolni. Mint megduzzadt folyam hömpölygött élő szívek és lelkek felsza­kadt zsilipjein és fékezhetetlen erő vad kényszerével sodort bennünket ellenáll­hatatlan árján. Sodort azok felé, akik­nek köszönettel tartoztunk. Sodort az Európában tomboló nagy háború két győztes vezére felé, akiknek barátsága és hatalma nekünk ezt a csodálatos örömnapot szerezte. De sodort azok felé is, akik nekünk ezt az örömhírt hozták, akik két hosszú évtizeden át a tudomány találékonyságával, a meggyőző szó ere­jével, a türelem falakat döntő, sziklákat porlasztó kitartásával szinte napról­­napra küzdöttek ezért az eredményért. Teleki Pál miniszterelnök és Csáky István külügyminiszter Trianon óta nem szűntek meg igazunkat hirdetni, bizonyí­tani s a rajtunk esett kétségbeejtő igaz­ságtalanságot a világ lelkiismerete elé állítani. Amit emberi elme, emberi aka­rat, emberi szív és erő megtehet, azt megtették és ebben a hittel teljes, csü­g­­gedést, megtorpanást nem ismerő har­cukban ott állott mögöttük az egész nem­zet, élén kormányzójával. Tomboló ujjongássá dagadt az öröm, amikor ők ketten a vasúti kocsiból le­­szállottak. És az örömnek ebben a min­denkit megrészegítő, szinte önkívületig csapkodó szertelen, ujjongásábraa, a hig­gadt bölcsesség kemény és férfias in­telme zendü­lt a miniszterelnök száján és robbant bele a tömeg lelkes ,örömmámo­rába. Egy tiszta és nagy érzés felelőtlen boldogságét, a felelősség törhetetlen tu­datával akarta még tisztábbá, még tar­talmasabbá még értékesebbé és maga­­sabbrendűvé tenni. — Érezze át a nemzet minden egyes tagja — mondotta a miniszterelnök —, hogy az egész nemzetért felelős abban a munkában, amely holnap kezdődik. A mindig dolgozó, a mindig küzdő férfi szavai ezek a nemzethez, amelyet ezer­éves múlt után sok viszontagság és sok próbáltatás után nagyra szólító sorsa ismét visszaállított arra az őrhelyre, amelyen vérzivataros századokon át Európa legvitézebb vártája volt. A férfi figyelmeztette a férfiakat, hogy sokáig ne adják át magukat az öröm hódító boldogságának. Szabad és kell is örülni, ilyen ünnppet, aminő most a nemzetre virradt, a fenséges öröm lobogó fáklyái­val kell njiegü­nnepelni. De, ez az öröm, ennek m­indenről feledkező mámora perce,el sem­­tarthat tovább, mint ameny­­nyit a ránk váró új feladatok, a nem­zet életének, az új szintén való diadal­mas megfiuítása, a szebb, biztosabb és tündöklőbb jövő építése erre engedélyez. Az est még az örömé, de a nyugtató álomra ébredő reggel már kell, hogy megfeszített munkában találja az egész nemzetet. Munka vár ránk. Dolgoznunk kell serényebben, öntudatosabb elszánt­sággal, kitartóbb, keményebb fegyelem­mel, céltudatosabb megfontoltsággal, mint eddig tettük. Mikori Már holnap — mondotta a miniszterelnök, aki maga adta legragyogóbb példáját ennek a pihenést nem ismerő munkaszeretetnek. Az öröm nem lehet a restség vánkosa. Ez az öröm kötelez. Kötelez arra, hogy annak az új nagy feladatnak, amelyet ennek a páratlan örömnek fejében vál­lalt, emberül meg­ is feleljen. Ezt pedig csak közösen átérzett, tudatos és szilárd elszántsággal vallott, nagy felelősségtu­dattal érheti el. Magyarország határai megduzzadtak, nem vagyunk már az a nyomorékra szabdalt országosonk, ami két évtizeden át voltunk, a világ ismét várakozással tekint ránk. De en­nek a várakozásnak meg is kell felelnünk, a megnövekedett kereteket ki­­­­ töl­téltünk erővel, mun­kával,­­ cselek­véssel. Akik itt élnek ma­gyar testvérek csaknem mind egyesül­hetnek most újra az új határok között. Ennek a meggyarapodott testvériségnek hatványozottabban kell megteremtenie, bennünk a közösségi tudatot, azt, hogy egymásért vagyunk egymásra utaltan, egymásért, magyarságunkért, nemzeti létünkért és boldogulásunkért küzdve, egymást segítve és támogatva, egymás erejét megsokszorozva. Erre figyelmeztet bennünket a minisz­terelnök. Szent és másíthatatlan magyar és emberi kötelességünk ég ebben az igé­ben, amelyet legszentebb öröm lángja irt be kitörülhetetlen hatalommal min­den magyar szives. Ribbentrop német birodalmi külügy­miniszter és C'iano, Olaszország külügyminisztere az új határok döntőbirái.­Báró Erdmannsdorf és Talamo márki, a tengelyhatalmak budapesti képviselői Magyarország kész átvenni szerepét az új Európában Berlin, augusztus 31. Budapestről jelenti a Német Távirati Iroda. A magyar közvélemény a bécsi döntésben az európai építőm­unkához való érté­kes hozzájárulást, továbbá a trianoni szerződés végleges felszámolását látja benne. Magyarország kész — jelentik ki itteni politikai körökben — a tengely­­hatalmak oldalán az új Európában szerepét átvenni. (MTI) Gróf Teleki és gróf Csáky legmagasabb kormányzói kitüntetése A Magyar Távirati Iroda jelenti: A Budapesti Közlöny vasárnapi száma a következő legmagasabb kéziratot közli: Kedves gróf Teleki! A revíziós mozgalom, mely a kegyetlen békediktátumok békés úton való megváltoztatását tűzte ki céljául, újabb jelentős sikert ért el. Hosszú, kemény munka vezetett e sikerhez. Ebben a munkában Ön a magyar igazság győzel­mébe vetett fanatikus hittel huszonkét esztendőn át alapos tudásának, kiváló képességeinek és lankadatlan munkaerejének legjavát adta. Midőn ennek ered­­ményeképen Kelet-Magyarország és Erdély egy része a Magyar Szent Koro­nához visszatér, kimagasló érdemeiért hálás köszön­etemet feje­zem k­i. Kelt Budapesten, 1940 augusztus hó 31. napján. Horthy s. k. Gróf Teleki Pál s. k. Kedves gróf Csáky! Az a fáradhatatlan és ernyedetlen küzdelem, amelyet Ön a magyar igazság diadalra juttatása érdekében a m. kir. miniszterelnökkel együtt folytatott és amelynek eredményeként Erdély és Kelet-Magyarország egy része a Szent Koronához most visszatér, arra indít, hogy legmelegebb köszönetemet kife­jezve. Önnek ez alkalomból a Magyar Érdemrend nagykeresztjét adományozzam. Kelt Budapesten, 1910 augusztus hó 31. napján. Horthy s. k. - i Gróf Teleki Pál s. k. Lapunk mai száma 20 fillér

Next