Nemzeti Ujság, 1940. október (22. évfolyam, 223-249. szám)

1940-10-09 / 230. szám

A kolozsvári nagy per vita: Körtvélyesy-Linzenbold Ferenc Október elsején, a MÉP nagy értekez­letén a Miniszterelnök Úr beszámolót tartott erdélyi körútjáról. A Kormány­elnök Úrnak — aki nyitott szemmel és füllel élte át az erdélyi történelmi ün­nepségeket — a börtönviselt papok bü­féjé írtése ragadta meg a figyelmét. Az a fiatal katolikus pap Szatmárnémetiből,­­— aki a börtönviselt fiatalság nevében beszélt, s akiről a Kormányelnök Úr a pártértekezleti beszédében megemléke­zett — írja most e sorokat és adja törté­nelmi hátterét a börtönviselésnek és min­den ellenünk elkövetett gonosztett meg­bocsátásának. Éppen egy esztendeje annak, mikor futótűzként terjedt el Erdélyben és a Csonkaországban, hogy a román katonai kémelhárító osztály árulás folytán nyo­mára jött egy erdélyi önvédelmi titkos magyar szervezkedésnek. A szervezkedés Szatmárnémetiből indult el és sejtrend­szer módjára Erdélynek most visszacsa­tolt területén az egész magyar társadal­mat nagy vonalakban magába foglalta.­­Vezetői papok és civilek voltak, akik a 22 éves román uralom szeges rostájában­­állandóan verődtek és edződtek. A ro­mán hivatalos üldözés és az egyéni bosszú két évtizedes orgiájában önkénte­lenül egymásra találtak a kipusztulásra kárhoztatott magyar erők, melyek ön­kéntelenül vállalták az önvédelem és a revízióra való előkészület kockázatos szerepét. Ez a történelmi szerepvállalás a trianoni igazságtalanság letörésére nemcsak egy boldogabb jövőbe vetett meggyőződésünket acélozta meg, hanem a magyar vértanúság megváltói gondo­latába is beállított bennünket, azzal az elszánt tudattal, hogy magyar feltáma­dás csak áldozatokból fakadhat. És ha a történelem oltárán áldozat kell — gon­doltuk magunkban — itt vagyunk mi, kálváriát járó erdélyi magyarok. A mi áldozatunknak kell a trianoni szentély­­kárpitját kettéhasítani. Az áldozatok szedése ebben az esetben is éjjel történt. A m­últ év októberének második felében megtelt erdélyi papokkal és diplomás ci­vilekkel előbb a nagyváradi, majd a ko­lozsvári katonabörtön minden cellája. Egy-egy sötét, szűk szobában 40—45-en­­voltunk, akiket reverendában, láncra­­verve vittek a kínzókamrákba. De még az volt a megnyugtatóbb, ha többen vol­tak egy cellában, mert aki egyedül volt bezárva heteken keresztül, az olyan, az eltüntetésnek — román divat — állandó lehetősége miatt szinte lelki egyensúlyát veszítette el Több száz férfit és nőt hallgattak ki a szervezet ügyében, de csak 131-et tartot­tak vissza, a börtönben. A többieket kal­lódéba zsugorítás, gerendára húzás vagy arccsont összelapítása után mint ártat­lant elbocsátottak. Akiket fogva tartot­tak — többnyire intelligens emberek — szuronyok között hurcolták állandóan, nappal és éjjel a kihallgatást vezető haditanács elé. Amit a kolozsvári bör­tön padlásán vagy az emeleti kínzókam­­rában kipréseltek belőlünk elalélt álla­potban Írásba foglaltatták velünk, mint legszörnyűbb vádat az önvédelem gon­dolatát, melyért mindegyikünk halált ér­demel. Egy teljes hónapig tartott a ko­lozsvári haditörvényszék lázas munkája, az idegőrlő kihallgatási folyamat. De ez­alatt gyáva vagy önmagát vádoló ma­gyar nem akadt, pedig a szenvedés súlya­ akkora volt, hogy kettő közülünk az esz­méletét is elvesztette több napra. Ott tapasztaltam igazán, hogy a magyar szenvedésre született. Gondolkozásunk, lelki beállítottságunk és idegrendszerünk csodálatosan hozzáidomul ahhoz a törté­nelmi sorshoz, melyet magyar kálváriá­nak nevezünk. Az életünk mérőjét minél mélyebbre vetjük a szenvedés tengerében, annál nagyobb értékeket tudunk felszínre hozni. Ott a börtön penészes levegőjében tapasztaltuk katolikusok és protestánsok egyaránt, hogy a szentistváni magyar lelkiség oszthatatlan. A magyar lélek mé­lyén valami titokzatos ősi zamat ül, a kereszténység és a magyarság egybefor­­radása, mely egyforma magyar lelkisé­get hagyományoz át minden századnak. Ez a magunkban lakozó lélekegység nyil­vánult meg a börtönben, mikor vallált­­különbség nélkül imádkoztunk a­­Jézus Szive­lytániát és énekeltük a gyönyörű Szűz Mária énekeket, majd pedig a zsol­tárokat. Ott nem félt senki a dogmák kétezeréves régiségétől, nem féltünk egymás hitéből erőt meríteni, mert min­den dolog szent volt előttünk, ami a gondviselő Isten akaratát beleállította a mi sorsunkba. Az isteni akarat leviszi az embert sokszor a sötétség mélységébe­n— de ugyanaz az isteni akarat fel is vir­­rasztotta reánk a Magyar Királyi Kor­mány atyai szeretetén keresztül a kisza­badulás gyönyörű napját. Nem voltunk elcsüggedve egy pilla­natra sem, mert mindenki kötelességből kite, amit tett. Mert az erdélyi magyar­­ szervezkedésnek fő célja az élet és va­gyonvédelem volt, melyre az Úristen minden embert kötelez. Tudni kell azt, hogy 1938 nov. 2. óta, miután a Felvidé­ket visszacsatolták az anyaországhoz, a román hivatalos és nemhivatalos szemé­lyek egyaránt, újságban és tömeggyűlé­­seken állandóan hangoztatták, hogy „Bertalan éjszakát“ rendeznek a magya­rok között, ha Erdélyt a magyar kor­mány visszaköveteli. Horthy is csak magyar hullákat fog találni, ha majd be­vonul Erdélybe — mondogatták a romá­nok. És hogy ez, nemcsak egyesek kife­jezett programja volt, hanem általános szándék, igazolja a közelmúltban kiosz­tott rengeteg fegyver, melyet a buka­resti kormány az erdélyi románoknak adott, melyről a magyar hivatalos ható­ságoknak­ is pontos értesüléseik voltak. Az erdélyi magyar társadalom éveken keresztül a legnagyobb aggodalomban hallgatta állandóan a vak lármát, az ellene élesítő kardok pengőjét és felraj­zolta magában Horia és Kloska kegyet­len vérengzését. Ez a történelmi háttere annak, hogy az erdélyi magyar papság börtönt vi­selt, mely a bűnbánó vétkesnek Krisz­tus szelleme szerint szívesen megbo­csát­­. De mikor azt vagyunk kénytele­nek tapasztalni, hogy a magyarság ezrei újból a román brutalitás kegyetlen áldo­zatai, kifosztott száműzöttei lettek,„ház­tetőkről kell, hogy prédikáljuk“, hogy a megrögzött bűnösöket a legkeményebb penitencia alá kell venni. A magyar kormány a tradicionális nemeslelkűség végső határáig feszítette türelmét, de ugyanaz a magyar társadalom, mely a kolozsvári nagy per önkéntes megalapí­tását vállalta, a túloldali magyar vé­reink hivatalos védelmét és a további bűnnek meggátlását kívánja. Karafiáth főpolgármester nyilatkozik erdélyi körútjának idegenforgalmi tanulságairól Erdély idegenforgalmi értékeinek öt­napos nagy seregszemléjéről kedden érkezett vissza Budapestre Karafiáth Jenő főpolgármester, az Idegenforgalmi Bizottság elnöke és kísérete, Nagyvára­don, Kolozsváron, Marosvásárhelyen, Szovátán, Székelyudvarhelyen, Csíkszere­dán, Tusnádon, Gyergyószentmiklóson és Borszéken keresztül vezetett a rendkívül tanulságos idegenforgalmi szemleút, ame­lyen Karafiáth főpolgármesteren kívül r­észt vettek az Idegenforgalmi Bizottság meghívott tagjai, a belügyminisztérium képviselője, az idegenforgalmi szerveze­tek vezetői, fürdő- és vízügyi szakértők. Ennek az ötnapos körútnak a tanulsá­gai voltak hivatva előkészíteni azokat a minden tekintetben sürgős intézkedése­ket, amelyek alkalmasak lesznek a nem­csak nemzeti, hanem közgazdasági szem­pontból is nagy jelentőségű erdélyi ide­genforgalom föllendítésére, a fennálló nehézségek kiküszöbölésére. A természeti kincsek, a lenyűgözően gyönyörű tájak minden nagyszerűségét föltáró tanul­mányút mindnyájunkat meggyőzött ar­ról, hogy a huszonkét éves román uralom alatt a szó szoros értelmében kiszipolyo­zott erdélyi részek megsegítésének egyik leggyorsabban célravezető útja és leg­fontosabb eszköze az idegenforgalom, ennek előfeltétele azonban mindenképpen a rendkívül mostoha közlekedési viszo­nyok megjavítása. Ha Montecuccoli szerint a háborúhoz három dolog szükséges: pénz, pénz és pénz, akkor az erdélyi idegenforgalom megteremtéséhez ugyancsak három dolog nélkülözhetetlen: itt, itt és itt! Az ijesztően elhanyagolt, vétkesen rossz állapotban levő utak megjavításához, a hiányzó vas­­útvonalak pótlásához nemcsak idegen­forgalmi, hanem életbevágó gazdasági érdekek fűződnek. Kétségtelen viszont, hogy itt óriási nehézségek leküzdéséről van szó, mert hiszen a keskenyvágányú szárnyvonal kiépítése is csak jövő év elejére készülhet el, a rendes vasúti össze­köttetés biztosítása Kolozsvár és a Szé­kelyföld között még nagyobb áldozatot, még több időt kíván, úgy hogy egyelőre minden erőt az u­tok újjáépítésére kell for­dítani. Hogy itt milyen szörnyű bajok orvoslásáról vann szó, arról eléggé meg­győztek bennünket az idegenforgalmi tanulmányút keservei, hiszen akadt olyan útszakasz, — különösen a miniszterelnök beszédében is kiemelt Teke község körül —, ahol nem több, mint tíz kilométeres „sebességgel“ tudott csak haladni az autóbuszunk. Az idegenforgalmi szemleút mérlege Ami már most az idegenforgalmi körút legérdekesebb tanulságait illeti, beszéljenek ezekről a hivatalos küldött­ség vezetői és szakértői, akiknek most átadom a szót. Karafiáth Jenő főpolgármester, az Idegenforgalmi Bizottság elnöke ezeket mondotta: " Minden bürokráciától mentesen kí­vánjuk szolgálni az idegenforgalom ügyét és éppen ennek a célnak a bizto­sítása hozta létre az Országos Idegen­­forgalmi Bizottság erdélyi tanulmány­­útját. Ez a helyszíni szemle mindenkép­pen helyénvalónak és hasznosnak bizo­nyult. Megállapíthattuk, hogy idegen­forgalmi szempontból a román meg­szállás huszonkét esztendeje alatt alig történt fejlődés. Erdély idegenforgalmi „koronagyémántjai“, Borszék, Szonáta és Tusnád még ma is ugyanazt a képet mutatják, mint­­évtizedekkel ezelőtt. Mintha megállt volna az idők járása és két évtized alatt semmiféle fejlődési tö­rekvés nem jelentkezett volna. Rengeteg hiányt és mulasztást kell pótolni! Első­sorban jobb vasúti összeköttetésről, új vasutak építéséről kell gondoskodni. De mindenekelőtt és legsürgősebben jó utakról, mert ezek nélkül szó sem lehet Erdélyben idegenforgalom megindításá­­ró­l. Itt nem vész kárba semmiféle fá­radság, semmiféle áldozat, nemcsak az állami, hanem a magántőke számára is oly sok és gyümölcsöző befektetésre nyílik itt alkalom, hogy ezt vétek lenne elmulasztani. — Minden képzeletet felülmúló ha­tást gyakorolt mindnyájunkra — foly­tatta nyilatkozatát Karafiáth főpolgár­mester — elsősorban Borszék fürdő gyönyörű fekvése, valamint az a le­nyűgözően gyönyörű kép, amelyet a természeti kincsekkel gazdagon megál­dott Szonáta tárt elénk és Tusnád fes­tői völgye. Ha valaki azt a kérdést vetné föl, hogy idegenforgalmi néző­pontból hol kellene elsősorban a közin­tézményeknek új létesítményekkel gaz­dagítani az erdélyi fürdőket, úgy nagy­szerű fekvése folytán mindenekelőtt Borszéket tartanám erre a legalkalma­sabbnak, míg a gyönyörű Szonátát Bu­dapest betegei kereshetnék itl nagy számban. A legfontosabb természetesen az, hogy leküzdjük azt a nagy távolsá­got, amely Budapestet és a Székelyföl­det elválasztja egymástól. El sem kép­zelhető máskép, mint hogy az eddiginél sokkal nagyobb méretű vasúti kedvez­ményt kapjanak az utasok. A vasúti állomások és a fürdőhelyek között ál­landó autóbuszforgalmat kell haladék­talanul megindítani. A főpolgármester így fejezte be érde­kes nyilatkozatát: — Végül még csak ennyit: Hivatalos utunkon olyan sok feldolgozásra, javas­lattételre, sürgős intézkedésre váró anya­got gyűjtöttünk, az intézkedésekhez any­­nyira szükséges és olyan tiszta képet nyertünk a helyzetről, hogy az az érzé­sünk, feltétlenül mulasztást követtünk volna el, ha ezzel a helyszíni szemlével tavaszig vártunk volna, amikor már az intézkedések eredményének kell jelent­keznie. Pöszel Jenő miniszteri tanácsos, a fürdőügyek belügyminisztériumi veze­tője így nyilatkozott: A trianoni békeszerződés megfosztotta Magyarországot legértékesebb magaslati gyógyhelyeitől. A visszatért Erdélyben számtalan olyan település van, amelyek­nek szubalpin az éghajlata. Három-négy magaskultúrájú és berendezettségű für­dőhelyet látogattunk meg, de ezeken kí­vül egész sereg olyan kisebb hely van, amelyek számára nagyszerű fejlődést biztosíthatunk. Sok értékes ásvány- és gyógyvízforrást is visszanyertünk. Vétkes mulasztásokat kell pótolni! Belák Sándor egyetemi tanár: — Erdéllyel sok gyógytényező, ásvány­víz és klimatikus vidék került vissza Magyarországhoz. Eddig csak a buda­pesti Gyógyhelyi Bizottság áldozatkész­ségéből folyt fürdőkutatás, de az er­délyi fürdők visszanyerése után minden­képen kívánatos volna a fürdőkutatást országos viszonylatban is rendszere­síteni. NEMZETI ÚJSÁG 5 1940 október 9. Szerda Keresztény mérlegképes könyvelőt többéves gyakorlattal és 16 német nyelvismerettel budapesti vállalat keres. Kézzel írott ajánlatokat életrajz és fizetési igény megjelölésével «világcég» jeligére a Központi Hirdető Irodába, Budapest, Végi­ u. 1­3 szám alá kérünk Darányi Gyula egyetemi tanár: — A román uralom alatt a fürdőügy­iek külön tanszéke volt a kolozsvári egyetemen. A nagyszámú erdélyi für­dőre való tekintettel kívánatos lenne, ha, a magyar kormány ugyancsak felállí­tana ilyen tanszéket, legalább Kolozsvá­ron, de lehetőleg Budapesten is. A leg­­első teendő Erdélyben megfelelő autó­buszjáratok beállítása. Sajnos, a szállók’ nagy része jelenleg nincs magyar kezek­ben és vezetésük is sok kívánni­valót’ hagy hátra. A legnagyobb hiba, hogy a bérlők nem eszközöltek befektetést a ro­mán uralom alatt. Szovátán, amely ki­­fejezetten gyógyfürdő, a társadalombiz­tosító intézetek és más közintézmények­ építkezhetnének és járulhatnának hozzá e nagyszerű gyógyhatású fürdőhely ki­építéséhez. Szv­ezsényi Zoltán, a Gyógyhelyi Bi­­zottság igazgatója: — Az erdélyi fürdő- és üdülőhelyek ki­építése körül nagy gondossággal és elő­­vigyázattal kell eljárni. Mindenekelőtt ki kell jelölni azokat a helyeket, amelyek klimatikus, balneológiai és idegenfor­­galmi szempontból különösen alkalma­sak a kifejlesztésre. Sajnos, azt láttuk, hogy a román uralom alatt ezen a téren úgyszólván semmi fejlődés nem követ­kezett be. Most mindenekelőtt arról kell gondoskodni, hogy az erdélyi fürdőhe­lyeket könnyen és olcsón hozzáférhetővé tegyük. Markos Béla, a főváros Idegenforgalmi Hivatalának vezetője: — Azért jöttem el erre a szemleútra, hogy egyrészt megindítsam a főváros idegenforgalmi propagandáját Erdély­ben, másrészt megismerkedjem Erdély idegenforgalmi értékeivel. Meg vagyok­­győződve-arról­-h hogy mihelyt a két leg­fontosabb probléma megoldódik, útkul­­túra és szállodakultúra lesz, valóban nagyarányú idegenforgalom fog a gyö­nyörű Erdély felé megindulni. Horváth Elek, az Országos Idegenfor­galmi Hivatal erdélyi megbízottja: — A nehéz gazdasági helyzetben lévő Erdély megsegítésének egyik legfonto­sabb eszköze kétségtelenül az idegenfor­galom. Már megkezdtük Erdély idegen­­forgalmi értékeinek feldolgozását. Ez a munka a legszélesebb mederben szépen halad előre. Kirendeltségeket állítunk fel Kolozsvárott, Nagyváradon, Marosvásár­helyen és még egy két székelyföldi vá­rosban. Huszonkét esztendős elhanya­goltságot kell jóvá tennünk, súlyos mu­lasztásokat pótolnunk. Erdély vezető fér­fi­ai joggal várnak nagyon sokat az ide­genforgalom fellendülésétől. A tanulmányúton résztvett még Rott­ringer Endre, az Országos Magyar Ide­genforgalmi Hivatal helyettes vezetője, Veress Gábor, az IBUSZ. vezérigazgatója, Stromszky Dénes, az IBUSz igazgatója, Szentmiklóssy József székesfővárosi fő­jegyző, Irányossy Knoblanch Géza ta­nácsjegyző, a főpolgármester titkára. Az alapvető intézkedésekhez szükséges hely­színi ismeretek megszerzése után most már a legrövidebb időn belül és minden irányban megindul a munka, amely hi­vatva lesz megteremteni az erdélyi ide­genforgalom alapfeltételeit és értékesí­teni a visszatért Erdély páratlan termé­szeti kincseit. Ludvig Dénes. Harmincötezer vagon tűzi­fára van még szükség a fővárosban A főváros ipari és kereskedelmi szakbizott­sága Felka­i Ferenc tanácsnok elnöklésével kedden délután ülést tartott és az ügyosztály összefoglaló jelentését tárgyalta. Gidró László megállapítja a jelentésből, hogy a fővárosnak a meglévő készleten felül még 35.000 vagon tűzifára van szüksége, amelyet minden körülmények között biztosítani kell, azonkívül intézkedni kell arra vonatkozólag is, hogy a kisemberek a téli idény alatt a szüksé­ges mennyiséget meg is kapják. A Kisipari Hitelintézetnek a közeljövőben nagyobbszámú hitelt kell nyújtania, azért célszerű volna, hogy addig is, amíg a kormányhatóság az intézet tőkeemelését jóváhagyja, a tőkeemelésből származó összeget hitelképpen felvegye. Deutsch Jenő azt hangsúlyozza, ha nincs más és jobb

Next