Nemzeti Ujság, 1940. november (22. évfolyam, 250-273. szám)

1940-11-03 / 250. szám

Várható időjá­­r­á­s a követ ■ kéz,­­ hu­s­z­on­né­g­y út* út* a' jélénkebb szét, tíz ország keleti felében még több helyen eső, A hő­mérséklet alig változikNEMZETI ÚJSÁG XXII. évfolyam, 250. szám, 4 VASÁRNAP + Budapest, 1940 november 3. Időjárás: 1­1 m­ont török köztársa­sági elnök nyi­latkozott orszá­ga magatartásá­ról — Roosevelt és Willkie harca — Ma­gyar-japán kulturális szö­vetség alakult Tokióban írt'AZFPÉLD­AN­A lilább megbeszélések lesznek a tengely és Franciaország között Izmet Inos­ü köztársasági elnök kijelentette, hogy Törökország nem had­viselő állam Berkes Ottót, a dunántúli kerület első katolikus fő­igazgatóját türjei perjellé nevezték ki Gyárfás Elemérnek, a romániai magyar kisebbség vezérének javaslatait Anto­­nescu elfogadta Dr. Kállay Zoltán miniszteri osztályfőnök az olasz Korona-rend nagykeresztjét kapta a csillaggal NEMZETIS HIVATÁS írta: TÓTH A XIX. század egyik legmesszebblátó gondolkozója azt mondta, hogy nem is volna olyan nehéz a világon segíteni, csak vissza kellene adni a fogalmaknak igazi értelmüket. Mai közéletünkben fel­harsanó, különböző hangú programfor­­mában is nem a szavak zavarossága, ha­nem a fogalmak összezavarása a legna­gyobb baj. Különösen áll ez a politikai fogalmakra, amelyeket a legtöbben úgy értelmeznek, ahogy nekik tetszik. Az egyiknek mindenki liberális,­ aki nem követi ész nélkül a legszélsőbb nyilas programot, a másik szerint már fölfor­gató az, aki erőteljesebb és mélyreha­tóbb szociális követeléseket hangoztat. A maradi ember azt hiszi, hogy ő konzer­vatív, a haladó pedig meg van győződve róla, hogy neki szidni kell mindent, amit tíz év előtt csináltak. Kereszténységről beszélnek olyanok, akiknek célkitűzései merőben ellenkeznek az Egyház tanaival és nemzetinek nevezik magukat, akik már igen messze kalandoznak el a nem­zeti eszmének magyar értelmezésétől. Az a nemzeti elv ugyanis, amely a XIX. század elejétől kezdve meghódí­totta Európát s amelyet először a német Fichter és az olasz Mancini fogalmazott meg, tényleg a nyelvben látta a maga teljesülését s végső­­céljának az egy nyel­ven valók közös államban egyesítését tűzte ki — tekintet nélkül a történeti elvre, a földrajzi adottságokra, a száza­dos együttélésre s az országok szellemi, társadalmi és gazdasági fejlődésére. A nemzeti eszmének ezt az értelmezését a magyarság sohasem tehette magáévá s nem szoríthatta a nemzeti gondolatot a faji gondolat alacsonyabb, színvonalára és sokkal szőkébb körére. A magyar nem­zeti gondolat századokon át azt az eszmei közösséget jelentette, amely a Szent Ko­rona országaiban együtt élő népeket egye­sítette és együtt tartotta. A radikális áltudományosság, amely nálunk éppen ebben a nemzeti gondolat­ban a maga politikai céljainak a legna­gyobb akadályát látta, azzal támadta a nacionalizmust, hogy az csak a XIX. szá­zad szellemi találmánya, amelyet a nem­zetközi humanizmus előbb-utóbb félre­­állít, mert az egyes országok és népek közötti megértést akadályozza s az any­­nyit emlegetett világbékét lehetetlenné teszi. Kapóra jött nekik a századfordulón, hogy nálunk, sajnos, divatban volt­ a jelszóhazafiság, amely soviniszta szóla­mokban és üres ábrándokban élte ki ma­gát: a magyarnadrágba bujtatott és nemzeti zászlót lobogtató operettprima­donnáknak vagy az azoknál semmikép­pen sem különb s épp ilyen olcsó és kü­l­­sőséges hatásokra törő népvezéreknek tapsolt, de vakon haladt el a nemzeti élet föltáruló legmélyebb sebei, a föld népének egyre lejebb süllyedő társa­dalmi helyzete,, a magyar polgári réteg fokozatos háttérbe szorulása és értelmi­ségünk egyre fenyegetőbb proletarizá­­ciója mellett. A radikalizmus, a szabad­gondolkodás, a szocáldemokrácia egyene­sen mesterséges és kitalált elméletnek tar­totta és fölénnyel hivatkozott arra, ho­gyan lehet történelminek nevezni olyan gondolatot, amelyet a XIX. században találtak ki. Ez a felfogás épp olyan tu­dománytalan volt, mint a radikalizmus többi elmélete. Mert nem számolt azzal, hogy a nagy törvényszerűségek nem ak­kor kezdenek érvényesülni, amikor­­ végre fölismerik őket! A Föld már akkor is elipszis pályán mozgott a Nap körül, amikor Kopernikus még nem jött rá hí­res tételére s a gumókért már akkor is a tbc bacillusai okozták, amikor még Koch nem találta meg azokat. Európa története a nagy római imperiumtól a nagykárolyi német-római császárságon át és V. Károly birodalmán és Napóleon világhatalmán keresztül feltartóztathatat­lan törvényszerűséggel haladt a nemzeti differenciálódás útján és minden nagy európai birodalmi eszme, amely ezzel nem akart számolni, elbukott az idők során. Amit az erőszak összekovácsolt, az élet újra szétbontotta, ahogy újra egyesíti is azt, amit az erőszak szakít szét. Bizonyos azonban, hogy a merev na­cionalista elvvel szemben, amely semmi másra nem volt tekintettel, mint a vér­ségre és az egynyelvűségre — ennek a nevében osztották föl Magyarországot — a nemzeti eszmének az a fogalmazása, amely a szentistváni birodalomban él, maradandóbbnak bizonyult a századok, sőt a legeslegújabb kor mérlegén is. A magyarság nem fogadhatta el a nemzeti eszmének szűkkeblű értelmezé­sét azért sem, mert századokon keresztül újabb és újabb népeleéneket olvasztott magába vagy vont bele történelmi együttélésébe, önmaga hivatásának ta­gadása, történelmi rendeltetésének cáfo­lata lett volna, ha elfogadja azt az el­méletet, hogy csak az egynyelvű és egy­­fajiságú állam lehet nemzeti állam. Ennek ellentmondott egész földrajzi adottsága, történelmi, gazdasági, társa­dalmi és szellemi fejlődése és kialaku­lása. A magyarság a maga nemzeti esz­méjét abban a közösségben találta meg,­ amelyet a Szent Korona teremtett meg számára s amelynek kerete és alapja a szentistváni birodalom zárt földrajzi és gazdasági egysége volt. Ez a birodalom a történelem különböző korszakaiban volt kisebb és nagyobb, volt világhata­lom és volt három részre szakított had­színtér is. De egy tény mindig állandó volt és ez a magyarságnak nemcsak tör­téneti hivatását határozta meg, hanem a magyar nemzetnek önmagáról alkotott fogalmát is. Ez pedig az, hogy a ma­gyarság mindig nagyobb területen élt, mint amekkorát magyar nyelvet beszélő és szigorúan magyar vérségi kötelékből származó népessége meg tudott tölteni. Amint Fichténél vagy Maneininál a nemzeti gondolat megfogalmazása ter­mészetesen a politikai célokból indult ki, épp olyan természetes volt, hogy minden olyan népfajta, amely nagyobb európai területén élt, mint amekkorát saját országhatárai jelenítettek, sőt eset­leg népének egy része bizonyos korok­ban más történeti hivatást töltött be, mint maga az anyaország és nemzet, ezt a fog­almazást fogadta el. A magyarság számára azonban a nagy cél mindig az volt, hogy a Tisza-Duna közén Kelet és Nyugat ütközőjében olyan politikai ha­talom, olyan állami szuverenitás őrköd­jék, amelyet ebben a földrajzilag zárt egységben a magyar nemzet politikai géniusza vezet s a magyar Szent Ko­rona egyesít birodalommá. Ebből követ­kezett, hogy a magyarság ezer éven át testvéri együttlétben élt a más anya­­nyelvűekkel, soha nem­ zárkózott el ilye­neknek a beköltözésétől, sohasem pró­bálta meg ezek alól kihúzni a földet, vagy más rokonnépeik országaiba őket átterelni, hanem úgy országolt a szent­istváni birodalomban, hogy magának nem az uralkodást, hanem a vezetést kí­vánta s nem egy erőszakos megmagya­­rosításban, hanem nagy magyar eszmé­ben való egyesítésben kereste feladatát Kétségtelen, hogy a XIX. század má­sodik felében feladatának ez a tisztán­látása a magyarság vezető politikai ré­tegében elhomályosult s hogy úgyneve­zett nemzetiségi politikánk sokszor éppen nem szerencsés útra tévedt. De nem sza­bad elfelejteni, hogy a magyarság más nagy nemzeti élethalál-kérdéseket sem ismert fel a liberális világ különleges derűlátásában s ahogy elközümbösödött keresztény világnézetében és teljesen kö­zönyös maradt az egyre súlyosodó szo­ciális gondokkal szemben, éppúgy csi­nált az úgynevezett nemzetiségi kérdés kezelésében hibákat, amelyeket Tisza István egykor a tyúkszemre tiprás poli­tikájának nevezett. Nem szabad elfelejteni azt sem, hogy a magyarság éppen ősi nemzeti eszmé­jének érvényesüléséért és államiságá­nak teljességéért nehéz harcokat folyta­tott, amelyek évtizedeken át szinte min­den mástól elvonták figyelmét. ■ Lehet, hogy egy időben túlságosan szigorúan ítéltünk a meddőnek látszó közjogi harcok fölött. De ma már meg kell értenünk, hogy­ egy nemzet szá­mára legelső és legfontosabb kötelesség mindig az volt, hogy állami független­ségét és nemzeti szabadságát mindenki­vel szemben meg tudja védelmezni. Amilyen szomorú, hogy történetünk fo­­lyamán a magyarság sokszor az úgyne­vezett „kismagyar“ gondolat mellé­­állt a, nagy és európai hatalmi hiva­tásának megvalósításával szemben, —• épp olyan végzetes lett volna, ha a ma­gyarság valaha is föladja a Szent Ko­rona szuverenitásának gondolatát, —• bármiféle látszólagos előnyök, vagy kedvezőnek tetsző helyzetek kedvéért. A­ magyarságnak történelmi nemzettudata azonban sokkal erősebb volt,semhogy a maga ősi életformájától, az egységes szentistváni birodalomtól eltántorodott volna. A magyar nemzeti állam nem volt merev keret, sőt még csak valósá­gos területétől sem függött, mert esz­méje uralkodni tudott még a szétdara­­bolt ország fölött is. Ez az eszme épen maradt s ereje töretlen volt akkor is, amikor a török hódoltság egyetlen óriási háromszög­ükét verte a magyarság tes­tébe s akkor is, amikor Trianon a ha­tárait harmadrésznyire szorította vissza. A magyar történelmi hivatástudat mindig erősebb volt az erőszaknál s azt sem a tatárok nyilzápora, sem Szulej­­mán ágyúi és janicsárjai, sem a német­római birodalom zsoldos seregei, sem Haynau akasztóféi, sem Bach beck­ke­­rei, sem Benesék legionistái, sem a ro­mán terroristák nem tudták kipuszti­­tani az ősi magyar földből és lélekből. A magyarság mindig ragaszkodott a maga régi nemzeteszményéhez s a maga nemzeti létében ezeréves független álla­miságának teljességét érzi kifelé, a vele együtt élő másfajtáju népekkel való el­választhatatlan sorsközösséget befelé. A magyar nemzeti gondolat nem azo­nos azzal a szónokló sovinizmussal, amelyben a századvég sok politikusa, pártja és újságja tetszelgett s amely sokkal több bizalmatlanságot és ellensé­ges érzést támasztott velünk szemben, mint amennyi erősödést jelentett a nemzetnek akár számában, akár szelle­mében. De a magyarságnak mindenkor érez­nie kellett, hogy a Regnum Sacrae Co­­ronae tágabb és mélyebb nemzetfoga­lom, semhogy azt szabad volna össze­­szorítani csak a nyelvnek, csak a fajtá­nak a Gondviseléstől szűk határok közé szabott kereteibe. A magyar nemzeti eszme olyan rendkívüli és hatalmas szin­tézis, amely erre a kettőre: a magyar nyelvre és a magyar vérre a történe­lemnek, a hagyományoknak, az emlé­keknek, a szellemnek ezeréves egységét építette fel azon a földön, amelyre a Gondviselés népünket vezetőnek és or­szágiénak állította ide, — egy földrajzi­lag zárt, gazdaságilag szétválaszthatat­­lan föld s a keleti és nyugati kultúrák között egyensúlyozó keresztény kultúra környezetébe. Ez a magyar birodalmi gondolat, — amely nem különül el a ma­gyar nemzetitől, sem pedig a keresztény gondolattól, — hanem annak történelmi és hatalmi megvalósulása, Szent István király óta egy és ugyanaz. Az ország kiterjedése, a hatalom mérete változik,h­ogy­ egy nagy uralkodóban, Szent László­ban, Zsigmondban, Nagy Lajosban, Má­tyás királyban európai nagyhatalommá teljesül, — de jelentősége, hivatása és magasrendűsége nem kisebbedik akkor sem, amikor eredeti céljához kell vissza­térnie: a Tisza—Duna közén, a Kárpá­tok medencéjében erős, független állam­nak, szabad nemzetnek fönntartásához, amely Európa ezen a részén a békét, a munkát, a kultúrát és az emberiességet egyedül tudja biztosítani. Ezt a nagy történelmi hivatást a ma­gyarság ezeréves életformájában, a széni­ lapunk mai Száma 20 fillér

Next