Nemzeti Ujság, 1940. november (22. évfolyam, 250-273. szám)
1940-11-03 / 250. szám
Várható időjárás a követ ■ kéz, huszonnégy út* út* a' jélénkebb szét, tíz ország keleti felében még több helyen eső, A hőmérséklet alig változikNEMZETI ÚJSÁG XXII. évfolyam, 250. szám, 4 VASÁRNAP + Budapest, 1940 november 3. Időjárás: 11 mont török köztársasági elnök nyilatkozott országa magatartásáról — Roosevelt és Willkie harca — Magyar-japán kulturális szövetség alakult Tokióban írt'AZFPÉLDANA lilább megbeszélések lesznek a tengely és Franciaország között Izmet Inosü köztársasági elnök kijelentette, hogy Törökország nem hadviselő állam Berkes Ottót, a dunántúli kerület első katolikus főigazgatóját türjei perjellé nevezték ki Gyárfás Elemérnek, a romániai magyar kisebbség vezérének javaslatait Antonescu elfogadta Dr. Kállay Zoltán miniszteri osztályfőnök az olasz Korona-rend nagykeresztjét kapta a csillaggal NEMZETIS HIVATÁS írta: TÓTH A XIX. század egyik legmesszebblátó gondolkozója azt mondta, hogy nem is volna olyan nehéz a világon segíteni, csak vissza kellene adni a fogalmaknak igazi értelmüket. Mai közéletünkben felharsanó, különböző hangú programformában is nem a szavak zavarossága, hanem a fogalmak összezavarása a legnagyobb baj. Különösen áll ez a politikai fogalmakra, amelyeket a legtöbben úgy értelmeznek, ahogy nekik tetszik. Az egyiknek mindenki liberális, aki nem követi ész nélkül a legszélsőbb nyilas programot, a másik szerint már fölforgató az, aki erőteljesebb és mélyrehatóbb szociális követeléseket hangoztat. A maradi ember azt hiszi, hogy ő konzervatív, a haladó pedig meg van győződve róla, hogy neki szidni kell mindent, amit tíz év előtt csináltak. Kereszténységről beszélnek olyanok, akiknek célkitűzései merőben ellenkeznek az Egyház tanaival és nemzetinek nevezik magukat, akik már igen messze kalandoznak el a nemzeti eszmének magyar értelmezésétől. Az a nemzeti elv ugyanis, amely a XIX. század elejétől kezdve meghódította Európát s amelyet először a német Fichter és az olasz Mancini fogalmazott meg, tényleg a nyelvben látta a maga teljesülését s végsőcéljának az egy nyelven valók közös államban egyesítését tűzte ki — tekintet nélkül a történeti elvre, a földrajzi adottságokra, a százados együttélésre s az országok szellemi, társadalmi és gazdasági fejlődésére. A nemzeti eszmének ezt az értelmezését a magyarság sohasem tehette magáévá s nem szoríthatta a nemzeti gondolatot a faji gondolat alacsonyabb, színvonalára és sokkal szőkébb körére. A magyar nemzeti gondolat századokon át azt az eszmei közösséget jelentette, amely a Szent Korona országaiban együtt élő népeket egyesítette és együtt tartotta. A radikális áltudományosság, amely nálunk éppen ebben a nemzeti gondolatban a maga politikai céljainak a legnagyobb akadályát látta, azzal támadta a nacionalizmust, hogy az csak a XIX. század szellemi találmánya, amelyet a nemzetközi humanizmus előbb-utóbb félreállít, mert az egyes országok és népek közötti megértést akadályozza s az anynyit emlegetett világbékét lehetetlenné teszi. Kapóra jött nekik a századfordulón, hogy nálunk, sajnos, divatban volt a jelszóhazafiság, amely soviniszta szólamokban és üres ábrándokban élte ki magát: a magyarnadrágba bujtatott és nemzeti zászlót lobogtató operettprimadonnáknak vagy az azoknál semmiképpen sem különb s épp ilyen olcsó és külsőséges hatásokra törő népvezéreknek tapsolt, de vakon haladt el a nemzeti élet föltáruló legmélyebb sebei, a föld népének egyre lejebb süllyedő társadalmi helyzete,, a magyar polgári réteg fokozatos háttérbe szorulása és értelmiségünk egyre fenyegetőbb proletarizációja mellett. A radikalizmus, a szabadgondolkodás, a szocáldemokrácia egyenesen mesterséges és kitalált elméletnek tartotta és fölénnyel hivatkozott arra, hogyan lehet történelminek nevezni olyan gondolatot, amelyet a XIX. században találtak ki. Ez a felfogás épp olyan tudománytalan volt, mint a radikalizmus többi elmélete. Mert nem számolt azzal, hogy a nagy törvényszerűségek nem akkor kezdenek érvényesülni, amikor végre fölismerik őket! A Föld már akkor is elipszis pályán mozgott a Nap körül, amikor Kopernikus még nem jött rá híres tételére s a gumókért már akkor is a tbc bacillusai okozták, amikor még Koch nem találta meg azokat. Európa története a nagy római imperiumtól a nagykárolyi német-római császárságon át és V. Károly birodalmán és Napóleon világhatalmán keresztül feltartóztathatatlan törvényszerűséggel haladt a nemzeti differenciálódás útján és minden nagy európai birodalmi eszme, amely ezzel nem akart számolni, elbukott az idők során. Amit az erőszak összekovácsolt, az élet újra szétbontotta, ahogy újra egyesíti is azt, amit az erőszak szakít szét. Bizonyos azonban, hogy a merev nacionalista elvvel szemben, amely semmi másra nem volt tekintettel, mint a vérségre és az egynyelvűségre — ennek a nevében osztották föl Magyarországot — a nemzeti eszmének az a fogalmazása, amely a szentistváni birodalomban él, maradandóbbnak bizonyult a századok, sőt a legeslegújabb kor mérlegén is. A magyarság nem fogadhatta el a nemzeti eszmének szűkkeblű értelmezését azért sem, mert századokon keresztül újabb és újabb népeleéneket olvasztott magába vagy vont bele történelmi együttélésébe, önmaga hivatásának tagadása, történelmi rendeltetésének cáfolata lett volna, ha elfogadja azt az elméletet, hogy csak az egynyelvű és egyfajiságú állam lehet nemzeti állam. Ennek ellentmondott egész földrajzi adottsága, történelmi, gazdasági, társadalmi és szellemi fejlődése és kialakulása. A magyarság a maga nemzeti eszméjét abban a közösségben találta meg, amelyet a Szent Korona teremtett meg számára s amelynek kerete és alapja a szentistváni birodalom zárt földrajzi és gazdasági egysége volt. Ez a birodalom a történelem különböző korszakaiban volt kisebb és nagyobb, volt világhatalom és volt három részre szakított hadszíntér is. De egy tény mindig állandó volt és ez a magyarságnak nemcsak történeti hivatását határozta meg, hanem a magyar nemzetnek önmagáról alkotott fogalmát is. Ez pedig az, hogy a magyarság mindig nagyobb területen élt, mint amekkorát magyar nyelvet beszélő és szigorúan magyar vérségi kötelékből származó népessége meg tudott tölteni. Amint Fichténél vagy Maneininál a nemzeti gondolat megfogalmazása természetesen a politikai célokból indult ki, épp olyan természetes volt, hogy minden olyan népfajta, amely nagyobb európai területén élt, mint amekkorát saját országhatárai jelenítettek, sőt esetleg népének egy része bizonyos korokban más történeti hivatást töltött be, mint maga az anyaország és nemzet, ezt a fogalmazást fogadta el. A magyarság számára azonban a nagy cél mindig az volt, hogy a Tisza-Duna közén Kelet és Nyugat ütközőjében olyan politikai hatalom, olyan állami szuverenitás őrködjék, amelyet ebben a földrajzilag zárt egységben a magyar nemzet politikai géniusza vezet s a magyar Szent Korona egyesít birodalommá. Ebből következett, hogy a magyarság ezer éven át testvéri együttlétben élt a más anyanyelvűekkel, soha nem zárkózott el ilyeneknek a beköltözésétől, sohasem próbálta meg ezek alól kihúzni a földet, vagy más rokonnépeik országaiba őket átterelni, hanem úgy országolt a szentistváni birodalomban, hogy magának nem az uralkodást, hanem a vezetést kívánta s nem egy erőszakos megmagyarosításban, hanem nagy magyar eszmében való egyesítésben kereste feladatát Kétségtelen, hogy a XIX. század második felében feladatának ez a tisztánlátása a magyarság vezető politikai rétegében elhomályosult s hogy úgynevezett nemzetiségi politikánk sokszor éppen nem szerencsés útra tévedt. De nem szabad elfelejteni, hogy a magyarság más nagy nemzeti élethalál-kérdéseket sem ismert fel a liberális világ különleges derűlátásában s ahogy elközümbösödött keresztény világnézetében és teljesen közönyös maradt az egyre súlyosodó szociális gondokkal szemben, éppúgy csinált az úgynevezett nemzetiségi kérdés kezelésében hibákat, amelyeket Tisza István egykor a tyúkszemre tiprás politikájának nevezett. Nem szabad elfelejteni azt sem, hogy a magyarság éppen ősi nemzeti eszméjének érvényesüléséért és államiságának teljességéért nehéz harcokat folytatott, amelyek évtizedeken át szinte minden mástól elvonták figyelmét. ■ Lehet, hogy egy időben túlságosan szigorúan ítéltünk a meddőnek látszó közjogi harcok fölött. De ma már meg kell értenünk, hogy egy nemzet számára legelső és legfontosabb kötelesség mindig az volt, hogy állami függetlenségét és nemzeti szabadságát mindenkivel szemben meg tudja védelmezni. Amilyen szomorú, hogy történetünk folyamán a magyarság sokszor az úgynevezett „kismagyar“ gondolat melléállt a, nagy és európai hatalmi hivatásának megvalósításával szemben, —• épp olyan végzetes lett volna, ha a magyarság valaha is föladja a Szent Korona szuverenitásának gondolatát, —• bármiféle látszólagos előnyök, vagy kedvezőnek tetsző helyzetek kedvéért. A magyarságnak történelmi nemzettudata azonban sokkal erősebb volt,semhogy a maga ősi életformájától, az egységes szentistváni birodalomtól eltántorodott volna. A magyar nemzeti állam nem volt merev keret, sőt még csak valóságos területétől sem függött, mert eszméje uralkodni tudott még a szétdarabolt ország fölött is. Ez az eszme épen maradt s ereje töretlen volt akkor is, amikor a török hódoltság egyetlen óriási háromszögükét verte a magyarság testébe s akkor is, amikor Trianon a határait harmadrésznyire szorította vissza. A magyar történelmi hivatástudat mindig erősebb volt az erőszaknál s azt sem a tatárok nyilzápora, sem Szulejmán ágyúi és janicsárjai, sem a németrómai birodalom zsoldos seregei, sem Haynau akasztóféi, sem Bach beckkerei, sem Benesék legionistái, sem a román terroristák nem tudták kipusztitani az ősi magyar földből és lélekből. A magyarság mindig ragaszkodott a maga régi nemzeteszményéhez s a maga nemzeti létében ezeréves független államiságának teljességét érzi kifelé, a vele együtt élő másfajtáju népekkel való elválaszthatatlan sorsközösséget befelé. A magyar nemzeti gondolat nem azonos azzal a szónokló sovinizmussal, amelyben a századvég sok politikusa, pártja és újságja tetszelgett s amely sokkal több bizalmatlanságot és ellenséges érzést támasztott velünk szemben, mint amennyi erősödést jelentett a nemzetnek akár számában, akár szellemében. De a magyarságnak mindenkor éreznie kellett, hogy a Regnum Sacrae Coronae tágabb és mélyebb nemzetfogalom, semhogy azt szabad volna összeszorítani csak a nyelvnek, csak a fajtának a Gondviseléstől szűk határok közé szabott kereteibe. A magyar nemzeti eszme olyan rendkívüli és hatalmas szintézis, amely erre a kettőre: a magyar nyelvre és a magyar vérre a történelemnek, a hagyományoknak, az emlékeknek, a szellemnek ezeréves egységét építette fel azon a földön, amelyre a Gondviselés népünket vezetőnek és országiénak állította ide, — egy földrajzilag zárt, gazdaságilag szétválaszthatatlan föld s a keleti és nyugati kultúrák között egyensúlyozó keresztény kultúra környezetébe. Ez a magyar birodalmi gondolat, — amely nem különül el a magyar nemzetitől, sem pedig a keresztény gondolattól, — hanem annak történelmi és hatalmi megvalósulása, Szent István király óta egy és ugyanaz. Az ország kiterjedése, a hatalom mérete változik,hogy egy nagy uralkodóban, Szent Lászlóban, Zsigmondban, Nagy Lajosban, Mátyás királyban európai nagyhatalommá teljesül, — de jelentősége, hivatása és magasrendűsége nem kisebbedik akkor sem, amikor eredeti céljához kell visszatérnie: a Tisza—Duna közén, a Kárpátok medencéjében erős, független államnak, szabad nemzetnek fönntartásához, amely Európa ezen a részén a békét, a munkát, a kultúrát és az emberiességet egyedül tudja biztosítani. Ezt a nagy történelmi hivatást a magyarság ezeréves életformájában, a széni lapunk mai Száma 20 fillér